Az örökhagyónak az alperes az első házasságából született gyermeke, a felperes a második, túlélő házastársa. Az örökhagyó és az alperes kapcsolatot nem tartottak.
Az örökhagyó és az alperes 1989. április 1-jén kötöttek házasságot. A házasság fennállása alatt a házastársak a felperes és édesapja tulajdonában álló V., Határ út 20. szám alatti ingatlanban laktak, de az örökhagyó bejelentett lakása a V., Határ út 27. szám alatti az édesanyja ingatlanában volt.
A felperes 1997. szeptember 10-én a házasság felbontása iránt pert indított. Az első tárgyaláson az örökhagyó nem jelent meg. A felperes a tárgyalás megtartását nem, hanem az eljárás szünetelésének megállapítását kérte (1998. január 26-án). 1998. március 8-án az örökhagyó az édesanyja ingatlanában öngyilkosság következtében elhunyt, a bíróság a bontópert megszüntette.
A hagyatéki eljárásban az alperes a kiskorú alperest törvényes képviselője: édesanyja képviselte. Az örökhagyó hagyatékát: a v.-i 1429. hrsz.-ú ingatlan 1/2-ét és a p.-i 1030/2. hrsz. alatti ingatlant a közjegyző a felperes özvegyi haszonélvezeti jogával terhelten az alperesnek adta át.
A felperes a hagyatéki ingatlannal kapcsolatos és egyéb megtérítési igényt érvényesített jelen perben az alperessel szemben. Az alperes viszontkeresettel a felperesnek az örökhagyó hagyatékát illetően az öröklésből való kiesése megállapítását és özvegyi jogának az ingatlan-nyilvántartásból való törlését kérte. A viszontkereseti tényállítás szerint: nagyanyja 2002 novemberi temetésén szerzett tudomást arról, hogy az örökhagyó és a felperes között a házastársi életközösség megszűnt, bontóper is indult, amely az örökhagyó halála miatt szűnt meg. A felperes az örökhagyó öngyilkossága miatt indult államigazgatási eljárásban is ekként nyilatkozott, ezért a felperes a Ptk. 601. § (1) bekezdése alapján az örökhagyó utáni öröklésből kiesett.
A felperes a viszontkereset elutasítását kérte, elsődlegesen elévülésre hivatkozott. Ezen túlmenően állította, hogy közöttük az életközösség helyreállt és emiatt nem kérte a házasság felbontását.
Az elsőfokú bíróság a viszontkereset tárgyában részítélettel határozott, amelyben a viszontkeresetet elutasította.
A viszontkereset elutasítását azzal indokolta, hogy az érdektelen tanúk egybehangzóan vallották, hogy az örökhagyó haláláig egy háztartásban, a Határ út 20. szám alatt lakott a felperessel, közöttük a házassági életközösség nem szűnt meg. Az örökhagyó 1997 őszén kórházban volt, onnan a felpereshez költözött. A bíróság az örökhagyó háziorvosa vallomását nyomatékkal vette figyelembe, mert az örökhagyó halála előtt hetente, korábban legalább havonta látogatta. Mind a felperessel, mind az örökhagyóval beszélt arról, hogy egymással kibékültek, és közöttük már a kórházi tartózkodása ideje alatt sor került a kibékülésre. Az alperes által kihallgatni kért tanúk vallomását elvetette, mert ők az örökhagyó és a felperes házassági életközösségéről közvetlen tudomással nem bírtak. A bontóperi iratok tartalmából pedig az elsőfokú bíróság arra következtetett, hogy a felperes a szünetelés megállapítását nyilvánvalóan nem kérte volna, ha akkor a házassági életközösség nem állt volna fenn, és ez alátámasztja azt is, hogy az életközösség az örökhagyó haláláig fennállt, mert a felperes a későbbiekben sem kérte a per folytatását.
A részítélet ellen a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú részítéletet megváltoztatta. Megállapította, hogy a felperest az örökhagyó hagyatékán özvegyi haszonélvezeti jog - kiesése folytán - nem illeti meg. Megkereste az illetékes földhivatalt, hogy a perbeli ingatlanokról a felperes özvegyi haszonélvezeti jogát törölje.
A másodfokú bíróság a tényállást a rendőrkapitányság iratai alapján kiegészítette azzal, hogy a felperes a jegyzőkönyv szerint az örökhagyó halála napján akként nyilatkozott, hogy férjétől 1997 októberétől különél, válóperük folyamatban van, de rendszeresen találkoznak. Az örökhagyó pszichiátriai kezelésben részesült, 1998. január 26-án lett volna a bontóper tárgyalás, ahol férje olyan kijelentést tett, hogy válni nem akar, inkább öngyilkos lesz. Ezen kijelentése miatt a tárgyalást elhalasztották hat hónapra. E kiegészítéssel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásból azt a következtetést vonta le, hogy a felperes a bontóperi eljárás szünetelését kérte, de keresetétől nem állt el. A maga részéről láthatott reményt az életközösség helyreállítására, de e tény nem jelentette az életközösség helyreállítását. A felperes a rendőrhatósági jegyzőkönyvben nem valós adatokat közölt. Az örökhagyó a bíróságon nem volt jelen, a felperesi előadásban szereplő nyilatkozatot nem is tehette meg. A másodfokú bíróság egyebekben a bizonyítékokat felülmérlegelve kiemelte, hogy a háziorvos a házasfelek körülményeit nem ismerte, mert arról nem volt tudomása, hogy az örökhagyó időnként az édesanyjánál él, nem ismerte, hogy a felperes mely okból kérte a házasság felbontását.
A másodfokú bíróság a Ptk. 601. § (1) bekezdésében írt kettős feltétel meglétét illetően kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság azt tévesen állapította meg, hogy a felperes és az örökhagyó között az életközösség helyreállt. A felperes bontóperi keresetében maga adta elő, hogy az életközösség megszűnt és annak indokát is adta. Önmagában az, hogy a volt közös lakásban az orvos együtt találta őket, nem jelenti az életközösség helyreállítását. Az örökhagyó részéről a kapcsolat helyreállításának reménye fennállhatott, de ennek bekövetkeztét öngyilkossága megakadályozta. A felperes részéről viszont az zárja ki az életközösség helyreállítására irányuló szándékot, hogy a haláleset időpontjában azt nyilatkozta, hogy életközösségük megszakadt, különélnek, bontóper folyamatban van, holott ezt megelőzően éppen annak a szünetelését kérte. Ezért az ő kijelentése alapján nem állapítható meg, hogy az életközösség helyreállítására kilátás volt.
A jogerős részítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. A részítélet megváltoztatásával elsődlegesen a viszontkereset elutasítását, másodlagosan a másodfokú részítélet hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság részben alaposnak találta, a következő indokok szerint.
1. Téves a felülvizsgálati kérelem abban, hogy az állagörökös igénye a házastárs öröklésből való kiesésének megállapítását és az özvegyi jog törlését illetően kötelmi jellegű igénynek minősül. A házastárs a haszonélvezetet a törvény rendelkezése alapján, külön jognyilatkozat vagy rendelkezés nélkül, ipso jure szerzi meg. Ezért a házastársat a Ptk. 615. § (1) bekezdése alapján megillető özvegyi jog törvényes öröklési jog. Tartalma szerint a jogosult a más tulajdonában álló dolgot birtokában tarthatja, használhatja, hasznait szedheti, azaz a tulajdonosi részjogosítványokat gyakorolhatja. Az özvegyi jog fennállása alatt e tulajdoni részjogosítványokat a tulajdonos csak akkor gyakorolhatja, ha az özvegyi jogra jogosult e jogokkal nem él [Ptk. 157. § (2) bekezdés]. Az állagörökös tulajdonosnak az özvegyi jogot vitató vagy a hagyaték birtokba-bocsátására irányuló igénye tehát a Ptk. 115. § (2) és (3) bekezdés szerinti tulajdoni igénynek minősül, ezért az - az (1) bekezdésben foglaltaknak megfelelően - nem évül el. Az eljárt bíróságok ítélete ezért nem sértette a Ptk. 326. § (1) és 325. § (1) bekezdésének a követelések elévülésére és az igény érvényesíthetősége kizárására vonatkozó rendelkezéseit, a Pp. 270. §-ának (2) bekezdésében meghatározott felülvizsgálati ok nem áll fenn.
2. A felperes a Ptk. 601. § (1) bekezdés megsértésére is hivatkozott.
A Ptk. 601. §-ának (1) bekezdése szerint törvény alapján nem örökölhet az örökhagyó házastársa, ha az öröklés megnyílásakor a házastársak között életközösség nem állott fenn és az eset körülményeiből nyilvánvaló, hogy az életközösség visszaállítására nem volt kilátás.
A Ptk. 602. § (3) bekezdésének rendelkezése szerint a házastárs kiesésére hivatkozás joga az öröklésben közvetlenül érdekelt felet, az adott esetben az alperest megillette. A kiesés törvényi feltételeinek fennállását viszont a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint neki kellett bizonyítania. A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében kifejtette (BH 2005/252. számú jogeset, Pfv. II. 22. 394/1999.), hogy mindkét feltétel kétséget kizáró fennállásának bizonyítása azt a felet terheli, aki a kiesésre hivatkozik, és mindkettőnek objektíven, az örökhagyó halála időpontjában kell fennállnia.
A másodfokú bíróság szerint a különélést, valamint azt kellett vizsgálni "hogy volt-e olyan helyzet, amiből arra lehet következtetni, hogy a házastársak az életközösség visszaállítását, de legalábbis a magatartás megbocsátását fontolóra vették".
A másodfokú bíróság tehát a bizonyítási kötelezettség szabályát tévesen alkalmazta, a rendelkezésre álló bizonyítékokat felülmérlegelte, de a bizonyítékokat helytelenül értékelte. A bontóperi és a rendőrségi iratokból levonható következtetések nem egyértelműek, az alperes rokonainak tanúvallomását már az elsőfokú bíróság is kirekesztette a tényállás megállapításából, a másodfokú bíróság a háziorvos vallomását kellő indok nélkül vetette el. Az ellentmondó adatokra tekintettel a törvényi feltételek megléte kétséget kizáróan nem állapítható meg.
A fentiek alapján a másodfokú bíróság a bizonyítási teherre vonatkozó téves kiindulópontja folytán jogszabálysértően mérlegelte felül az elsőfokú bizonyítás eredményét és ennek eredményeként téves ítéleti döntést hozott. A felülvizsgálati kérelemben megjelölt felülvizsgálati ok tehát fennáll.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős részítéletet hatályon kívül helyezte és az érdemben helyes elsőfokú részítéletet a fenti indokok alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 093/2006. szám)
A 2003. március 14-én elhunyt Gy. M. örökhagyónak a felperes oldalági rokona (egyik testvére leszármazója), az alperesek végrendeleti örökösei. Az örökhagyó végrendelete K.-n, 2001. október 25-én kelt.
A hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát: a k.-i 437. hrsz.-ú ingatlant és 329 553 forintot végrendeleti öröklés jogcímén a II-VI. r. alperesek részére adta át, akik ezt követően az ingatlant értékesítették.
A felperes keresetében a végrendelet érvénytelensége megállapítását és a hagyaték 1/4-ének részére való kiadását kérte. Az érvénytelenség megállapítását arra alapította, hogy a végrendeleten az egyik tanúnak csak a kézjegye szerepelt.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy Gy. M. örökhagyónak a K.-n, 2001. október 25-én kelt végrendelete érvénytelen. Megállapította, hogy a hagyatékból a felperest 1/6 illetőség illeti meg törvényes oldalági öröklés jogcímén. Kötelezte a II-IV. r. alpereseket, hogy 15 napon belül egymás közt egyenlő arányban fizessenek meg a felperesnek 54 925 forintot, valamint a hagyatékot képező k.-i 327. hrsz-ú ingatlan értékesítése folytán 250 000 forintot. A felperes I. r. alperessel szemben előterjesztett keresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítéletében tényként állapította meg, hogy az örökhagyó írásbeli magánvégrendeletét az okiratszerkesztő ügyvéd tanúként kézjegyével látta el. A Ptk. 629. § (1) bekezdése szerint a tanúknak e minőségük feltüntetésével kell aláírni a végrendeletet. A kézjegy a tanú részéről névaláírásként nem fogadható el, ezért a végrendelet alaki okból érvénytelen. Az örökhagyó elhalt testvére jogán törvényes öröklésre a felperes és két testvére, míg a másik elhunyt testvére jogán az alperesek lennének a Ptk. 608. § (2) bekezdés alapján öröklésre jogosultak, azaz a felperest a hagyaték 1/6-a illeti, ezért az alpereseket a hagyatéki érték szerint ráeső összeg megfizetésére kötelezte. Az I. r. alperes a hagyatékból nem részesült, a vele szembeni kereset ezért alaptalan.
Az ítélet megváltoztatása iránt a felperes és a VI. r. alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének az I. r. alperessel szembeni keresetet elutasító rendelkezését nem érintette, fellebbezett részét megváltoztatta és a felperes keresetét teljes egészében elutasította.
Az ítélet indokolása szerint a felperes fellebbezése alaptalan, a VI. r. alperes fellebbezése alapos. Az ügyvéd tanú aláírásaként az olvashatatlan írásjelen kívül cím és ügyvédi bélyegző is szerepel, ezért az nem tekinthető egyszerű kézjegynek. A Ptk. 196. § (1) bekezdés a) pontjához fűzött magyarázat szerint a saját kezű aláírásnak nem feltétele a teljes családi és utónév leírása. Nem szabható szigorúbb feltétel a tanúk aláírását illetően sem, mint a végrendelkezőre vonatkozóan. Tanú esetében elfogadható aláírásként a tanú által magáénak elismert olvashatatlan aláírás és a bélyegző. A végrendelet ezért alaki okból nem érvénytelen és ebből eredően a felperesnek a törvényes örökrész kiadása iránti fellebbezése alaptalan.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet "a másodfokú tárgyaláson pontosított keresetének való helytadás" iránt. Álláspontja szerint a jogerős ítélet a Ptk. 629. § (1) bekezdésének b) pontjában, valamint a Pp. 196. § (1) bekezdésének b) pontjában foglaltakat sérti, mert a jogszabály a végrendeleti tanúktól aláírást követel meg, amely a családi és utónév feltüntetését jelenti. A kézjegy aláírásként nem fogadható el, az olvashatatlan írásjel az aláírást bélyegző használatával sem pótolja.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta, a következő indokok szerint.
A Ptk. 629. §-ának (1) bekezdés b) pontja szerint a más által aláírt magánvégrendelet akkor érvényes, ha a végrendelkező azt két tanú együttes jelenlétében aláírja, vagy ha azt már aláírta, az aláírást két tanú előtt a magáénak ismeri el, és a végrendeletet mindkét esetben a tanúk is e minőségük feltüntetésével aláírják.
A Ptk. 629. §-ának a tanúk aláírását megkövetelő rendelkezése a végrendelet alakiságára vonatkozik ugyan, az azonban az anyagi jogszabály előírása, ezért ebben a vonatkozásban az eljárási jog szabályainak (a Pp. 196. §-ának) ügydöntő jelentősége nincs.
Az aláírás szokásos módja: a családi és utónév együttes használata, az érvényességi feltételeknek megfelel akkor is, ha nehezen vagy alig olvasható. A tanúk szerepe, hogy az örökhagyó névaláírását hitelesítsék, mégpedig akként, hogy a végrendeletet e minőségük feltüntetésével aláírják. Miként a törvény az örökhagyói névaláírás más módon történő hitelesítését sem teszi lehetővé (pl. közjegyzői tanúsítvánnyal - BH 2000/10/446. sz. jogeset, vagy más személytől származó aláírásnak a végrendeleti tanúk előtt sajátjakénti elismerésével - Pfv. V. 22. 402/1993., Pfv. V. 20. 536/1995.) úgy a tanú aláírása sem helyettesíthető nevének kezdő betűjelével, olvashatatlan írásjellel. Az aláírást pedig az ügyvédi bélyegző használata sem pótolja.
Téves ezért a jogerős ítélet abban, hogy a tanú által magáénak elismert név kezdőbetűjelének, olvashatatlan írásjelnek, valamint az ügyvédi bélyegzőnek a használatával az anyagi jogszabályban előírt alaki kellék (az aláírás) teljesült.
A Legfelsőbb Bíróság ezért megállapította, hogy a felperes a Pp. 270. §-ának (2) bekezdésében meghatározott felülvizsgálati okra alappal hivatkozott.
Az öröklési rendet az eljárt bíróságok a hagyatéki eljárás adataival egyezően állapították meg, további jogszabálysértést pedig a felperes felülvizsgálati kérelmében nem jelölt meg, ezért a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletének ugyanezen rendelkezését helybenhagyta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 861/2006. szám)
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperesnek F. K. örökhagyó 1993. december 15-én kelt végrendelete hatálytalansága megállapítása iránti keresetét elutasította.
A II. r. felperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítélet fellebbezett rendelkezését helybenhagyta és rendelkezett a perköltségviselés tárgyában.
A jogerős ítélet ellen a II. r. felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezése és a végrendelet hatálytalanságának megállapítása iránt. Álláspontja szerint a jogerős ítélet a Ptk. 651. § (1) bekezdését sérti. Másodlagosan azzal is érvelt, hogy feltételezése szerint a végrendeletből aláíratlan példány maradt a végrendeleti örökös birtokában, és a végrendeleten az örökhagyó nevének aláírása egy "e" betűvel történt, ezért vizsgálandó, hogy azt az örökhagyó írta-e alá.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság nem találta alaposnak. Döntését a következőkkel indokolta.
A Pp. 270. §-ának (2) bekezdése értelmében a jogerős ítélet vagy az ügy érdemében hozott jogerős végzés felülvizsgálatát a Legfelsőbb Bíróságtól jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni. A Pp. 275. § (2) bekezdése értelmében a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül.
A II. r. felperes jogszabálysértésként a Ptk. 651. § (1) bekezdés megsértését jelölte meg, másodlagosan érvénytelenséget eredményező okra is hivatkozott.
Jogi hatály a végrendelet eredeti példányához fűződik (BH 1993/3/117. számú jogeset) és nem kizárt az sem, hogy a végrendeletnek több eredeti példánya legyen. Nem jogszabálysértő a jogerős ítélet azon álláspontja, hogy ha a végrendelet több eredeti példányban készült, és annak csak egyik példánya maradt az örökhagyó birtokában, önmagában abból a tényből, hogy az utóbbi nem került elő, a végrendelet megsemmisítése nem vélelmezhető. Több eredeti példányban készült végrendelet megsemmisítéssel csak akkor hatálytalanítható, ha annak valamennyi példánya megsemmisítésre kerül. Ez az adott esetben nem történt meg, a végrendelet eredeti példánya rendelkezésre állt és az képezte a hagyaték átadását alapját is.
Az érvénytelenség elbírálásának hiánya ugyancsak nem minősül az ügy érdemi elbírálására kiható lényeges eljárási szabálysértésnek, mert a Ptk. 653. §-a és a PK 85. számú állásfoglalás b) pontjából következően a bíróság csak az érvényesített megtámadási ok alapján nyilváníthatja a végrendeletet érvénytelennek (hatálytalannak). Az egyes érvénytelenségi vagy hatálytalansági okok önálló kereseti kérelmek, ezért a Pp. 247. §-ában írt keresetkiterjesztés tilalma folytán az érvénytelenség a másodfokú eljárásban már nem volt érvényesíthető.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a jogszabályoknak megfelel, ezért azt helyes indokaira utalással hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 650/2006. szám) ■
Visszaugrás
