A visszaeső bűnözők visszaszorítása mindig, így a szocialista időkben is nagy kihívást jelentett. A jogalkotó és a Legfelsőbb Bíróság is különböző eszközökkel igyekezett a jogpolitikai elveknek megfelelni. A tanulmány azt vizsgálja, hogyan tudtak fellépni a bűnismétlőkkel szemben és milyen problémákba ütköztek ezek az erőfeszítések, továbbá, hogyan tudott a Legfelsőbb Bíróság 6. számú irányelve megoldást nyújtani a visszaesés és a látszólagos halmazat kapcsán a tudományban felmerülő kérdésekre, amikor a halmazat gyakorlata is ellentmondásokkal teli volt.
The containment of recidivist criminals has always been a significant challenge, both in socialist times and beyond. The legislature and the Supreme Court sought to follow the legal policy principles with different tools. But how were they able to take actions against repeat offenders and what problems did they encounter in these efforts? How could the Supreme Court's Directive No. 6 offered a solution to the questions arising in the academia regarding recidivism and apparent aggregate in the practice of this time?
Kutatásom elsődleges célja, hogy bemutassam a Legfelsőbb Bíróság 6. számú irányelvét a büntetőeljárásban ismételten felelősségre vontak megítéléséről.[1] Az 1966-ban meghozott irányelv a szocialista jogpolitikai elveknek is megfelelve nagy szigorral igyekezett fellépni a visszaeső bűnözők ellen, azonban fejleszteni és újítani kívánta a fogalmakat és az ítélkezési gyakorlatot is azáltal, hogy kriminológiai szempontokat és meghatározásokat vegyített az addigi tudományos ismeretekkel. A bűnismétlők visszaszorítása nagy gondot okozott már a szocialista időkben is, amelyet a jogalkotó a törvény szigorításával igyekezett megoldani. A bírói gyakorlat azonban - ahogyan azt az irányelv is kiemelte[2] - még nem követte ezeket a nézeteket, így a Legfelsőbb Bíróság ezen kötelező érvényű határozatával igyekezett a törvényi rendelkezéseket, a jogpolitikai indokokat, a bírósági gyakorlatot és a kriminológiai ismereteket összhangba hozni. Az irányelv egyúttal válasszal kívánt szolgálni néhány, a gyakorlatban felmerült minősítési problémára, továbbá a tudományban is sokak által feltett kérdésre, hogy mit jelenthet a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény (a továbbiakban: Btk.) 115. §-ában előforduló "ugyanolyan bűntett" kifejezés és ez milyen hatással van a visszaesésre, ha az elkövető korábbi bűncselekménye a látszólagos halmazat valamely esetét valósította meg.
Az irányelv alapjául a megyei (fővárosi) bíróságok 1965. év júliusában tartott kollégiumi ülése szolgált, ahol a bírák megvitatták a visszaesőkkel szemben folytatott ítélkezési gyakorlatot, ezen felül a Legfelsőbb Bíróság elnöke megküldte véleményezésre a tervezetet a társhatóságok vezetőinek és különböző tudományos intézeteknek is.[3]
Az 1961. évi Btk. szerint a visszaesés háromféleképpen nyilvánulhatott meg.
Egyrészt minősítő körülményként, összesen 31 bűntettet esetében. Ebben az értelemben visszaeső az volt, "akit a bűntett elkövetését megelőzőleg szándékosan elkövetett ugyanolyan bűntettért már szabadságvesztésre ítéltek, és a büntetés kiállásától vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb bűncselekmény elkövetéséig öt év még nem telt el".[4]
Ez a fogalommeghatározás azonban nem terjedt ki az egész jogszabályra nézve, mivel egyes Fejezetekben bizonyos bűncselekményekre külön fogalmat alkotott a jogalkotó. Példának okáért a vagyon elleni bűncselekmények körében nem a specialitás elve érvényesült a visszaesésre nézve, így nem volt szükséges ugyanazon bűncselekmények elkövetése, elegendő volt, ha vagyon elleni bűntett volt a korábbi elítélés alapja is.[5] Továbbá, a jogszabályhoz fűzött indokolás a visszaesés megállapításához közömbösnek ítélte azt, hogy a korábbi, illetve az újonnan elkövetett bűncselekmény kísérleti szakban maradt-e, avagy, hogy az elkövető tettes vagy részes volt-e.[6]
A visszaesés megjelenhetett továbbá mint a feltételes szabadság kedvezményének a korlátozását vagy kizárását eredményező körülmény. Alapesetben a szabadságvesztésre ítélt elítéltet annak legalább kétharmad részének kiállását követően a bíróság feltételes szabadságvesztésre bocsáthatta, ha alaposan feltehető volt, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető.[7] Azonban, ha az elítéltet korábban szándékos bűntett miatt egy ízben
- 567/568 -
már szabadságvesztésre ítélték, és ennek kiállásától vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb bűntett elkövetéséig tíz év még nem telt el, akkor a büntetés háromnegyed részének kiállása után volt feltételes szabadságra bocsátható.[8] Végül, nem volt feltételes szabadságra bocsátható, "akit a szándékos bűntett elkövetését megelőzően két ízben szabadságvesztésre ítéltek, és utolsó büntetésének kiállásától vagy végrehajthatósága megszűnésétől tíz év még nem telt el, továbbá, aki az általa elkövetett bűntett jellegéből, avagy életmódjából megállapíthatóan a társadalmi együttélés szabályaival konokul szembehelyezkedik."[9] A feltételes szabadságvesztés korlátozására és kizárására vonatkozó rendelkezések között az első szembetűnő különbség - amelyre az indokolás is felhívja a figyelmet - a szándékos és gondatlan jogellenes magatartások közötti differencia tétel.[10] Tehát, csak azon elítélteket lehet kizárni a feltételes szabadságra bocsátásból, akik - a többi törvényi feltétel mellett - korábban szándékos bűncselekményt követtek el. Azonban, ez nem jelentette azt, hogy a Btk. 39. § (2) bekezdése szerinti korlátozott feltételes szabadságra bocsátás kizárólag a gondatlan cselekményekre volt alkalmazható, hiszen a rendelkezés különbséget tett aszerint, hogy a (2) bekezdés szerinti korlátozás és a (3) bekezdés szerinti kizárás szempontjából öt vagy éppen tíz év még nem telt el a figyelembe vehető büntetés(ek) kiállásától vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb bűntett elkövetéséig.
Harmadsorban a visszaesést súlyosító körülményként lehetett értékelni. Ez értelmezte a legtágabban a visszaesés fogalmát, mivel ezt bármilyen bűntett megalapozhatta. Ahogyan a jelenleg hatályos büntető jogszabály[11], úgy az 1961. évi Btk. sem sorolta fel taxatíve a bűnösségi körülményeket, ugyanakkor az indokolás példaként említi a visszaesést, amennyiben az nem minősít, elkerülve ezáltal a kettős értékelés tilalmát.[12] Továbbá, a mentesítéssel összefüggésben tartalmazta a Btk., hogy "amennyiben a mentesített személy újabb bűntettet követ el, a bíróság súlyosbító körülményként veheti figyelembe olyan korábbi elítéltetését, amelyre nézve mentesítésben részesült."[13] Ugyanakkor, mint látható, ez sem egy kötelező rendelkezés volt, hanem a jogalkotó a bírói mérlegelésére bízta a körülmény értékelését, hiszen a norma a "figyelembe veheti" kifejezést alkalmazta.
A kor szellemiségére nézve kell megemlíteni, hogy a jogalkotó a visszaesést a bűnözők elleni következetes harcként fogta fel, amely keretében leszögezte, hogy a "javaslat (...) a konok bűnözők elleni fokozott szigor elvét követi".[14]
A Legfelsőbb Bíróság a 6. számú irányelv megalkotásának az okát többek között abban jelölte meg, hogy indokolatlanul enyhének érezte a visszaeső bűnelkövetőkkel szemben folytatott büntetéskiszabási gyakorlatot, amelyet elfogadhatatlannak tartott, főleg mikor az ismételten felelősségre vont bűnelkövetők elleni küzdelem differenciáltabbá és hatékonyabbá tétele a bíróságok egyik központi feladatává vált. Továbbá megjegyezte, hogy a bűnözés csökkentésében is kiemelkedő szerepet játszik, hogy a bűnismétlőkkel szemben minél eredményesebben védjük meg a társadalmunkat. Harmadsorban, pedig azon jogpolitikai elvekre hivatkozott, amelyek már bemutatásra kerültek az előző fejezetben, mivel a Btk.-hoz fűzött indokolás tartalmazta ezeket.[15]
A visszaesők bűnözése elleni küzdelemben alapvető jelentőségűnek jelölte meg a Legfelsőbb Bíróság a bűncselekményt előidéző okokat, az azt lehetővé tevő körülményeket, valamint a bűnelkövető személyiségének vizsgálatát. Tehát, nem csak azokat kellett visszaesőnek tekinteni, akik a Btk. 115. §-a alá tartoztak, ugyanis az akkori értelemben vett kriminológiai visszaeső fogalom "magába foglalja azokat a bűnismétlőket, akiknél bizonyos következetes, viszonylag kitartóbb jellegű bűnelkövetői magatartás állapítható meg."[16]
Az 1961. évi Btk. - mint azt már láthattuk is - számos rendelkezésével igyekezett visszaszorítani a visszaesést, oly módon, hogy szigorúbb szabályokat vezetett be. A Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozta, hogy a visszaesés kategóriáit meg kell különböztetni egymástól, így lehet például törvényi minősítés alapjául szolgáló és a minősítés alapjául nem szolgáló visszaesésről beszélni.[17]
Az 1961. évi Btk. 115. §-a szerinti, minősítés alapjául szolgáló visszaesés tekinthető a legszűkebb fogalommeghatározásnak, azonban ugyancsak ez vonja maga után a legsúlyosabb jogkövetkezményeket. Ebből kifolyólag, fokozott figyelmet kapott már az irányelv megalkotása előtt is az a tudományban felmerült kérdés, hogy a halmazat látszólagossága folytán önállóságát vesztett cselekmény egy újabb bűncselekmény elkövetése esetén megalapozhatja-e a visszaesést.[18]
Két markáns nézet volt elkülöníthető a tudományban. Az egyik, hogy a látszólagos halmazatban háttérbe szoruló bűntettek csak a halmazat szempontjából enyésznek el, a visszaesés vonatkozásában azonban tovább élnek, mivel a bíróság a büntetést ezeknek a halmazatba nem foglalható bűntetteknek az
- 568/569 -
elkövetéséért is alkalmazta.[19] A másik nézet pedig tagadta az előző vélekedést azon okból, hogy látszólagos halmazat esetén az elkövetőt csupán egyetlen bűntettért ítélték el, így nem lehet szó a beolvadó bűntett miatti elítélésről.[20] Találkozhatunk azonban olyan nézettel is, hogy az önállóságát vesztett bűntett csak akkor vehető figyelembe a visszaesés megítélése során, ha annak elkövetését a bíróság súlyosító körülményként értékelte.[21]
Azonban, e körben van egy előkérdés is, mégpedig az, hogy mit jelent a Btk. 115. §-ában megjelenő "ugyanolyan bűntett" kifejezés, mivel sokszor a bűncselekmények tényállásai között összefüggések állnak fenn: azonos elemeik lehetnek, egészben vagy részben fedhetik egymást. E kérdés megválaszolásához mindig vizsgálni kellett, hogy az adott törvényi tényállások mennyire egyeznek. Ellentétes álláspont a látszólagos halmazatban lévő bűncselekményekről alakult ki, azonban a jogászok nagy része a speciális kapcsolatban lévő bűncselekményeket lényegében egyöntetűen azonos tényállású bűntetteknek ítélte.[22]
"A specialitás (a kiemelt törvényi tényállás) kategóriáját az jellemzi, hogy az elkövető egyetlen cselekménye olyan tényállások keretei közé illik bele, amelyek közül a jogalkotó az egyiket a másikból emelte ki avégett, hogy valamely törvényi értékelést igénylő körülményre (körülményekre) figyelemmel a speciális tényállás megvalósítását súlyosabb vagy ellenkezőleg enyhébb büntetéssel fenyegesse, mint amilyen szankciót a generális tényálláshoz fűzött."[23]
Azon okból kifolyólag, hogy a speciális tényállás teljes egészében magába olvasztja a generális tényállást, a tudomány egyetértett abban, hogy a látszólagos halmazatnak ezen fajtája megalapozza a visszaesést. Egyedül Arányi Miklós volt az, aki többletként még egy feltételt társított a megalapozottsághoz, nevezetesen azt, hogy a "speciális viszonyban lévő bűntettek jogi tárgya (több jogvédte érdek közül legalább egy) azonos, és a bűntett alanyára vonatkozóan sincs az egyik bűntett vonatkozásában a másik bűntetthez képest kizáró vagy megszorító rendelkezés".[24] Az általa alkotott feltétel alátámasztására és szükségességére Berkes György példáját hozta fel, vagyis hogy a csalás és a vásárlók megtévesztése, bár speciális viszonyban vannak egymással, mégsem olvad minkét bűncselekmény egymásba, mivel az előbbit bárki, de az utóbbi bűntettet csak a kereskedelem körében alkalmazott személy követheti el.[25]
Az irányelv igyekezett választ szolgáltatni - a visszaesés és az egység, többség kapcsán az elméletben felmerült egyes kérdésekre - megállapítva, hogy "a visszaesés mint minősítő körülmény megállapításának alapjául szolgál az olyan összetett, illetve összefoglalt bűntettért való elítéltség is, amely ugyanolyan bűntetti tényállást tartalmaz". Eszerint megalapozta a visszaesést a közveszélyes munkakerülés és a tartási kötelezettség elmulasztásának azon minősített esete, amikor a terhelt a tartási kötelezettséget munkakerülő, iszákos vagy egyébként züllött életmódja miatt nem teljesítette. "A visszaesés, mint minősítő körülmény megállapítható akkor is, ha a korábbi elítélés olyan bűntett miatt történt, amelynek törvényi tényállása magába foglalja az utóbb elkövetett bűntett tényállását is." Így például a merénylet, amely az emberöléshez képest speciális bűncselekmény, alapul szolgálhatott a visszaesőkénti minősítésre.[26]
A fentebb idézettekből megállapítható, hogy az irányelv a specialitás esetén kívül még a törvényi egység fajtájához tartozó összetett bűncselekményeket is alkalmasnak találta arra, hogy alapul szolgálhassanak a visszaesés minősítéséhez. Továbbá kimondta, hogy "nincs jelentősége annak, hogy a korábban megvalósított bűntett alap-, minősített avagy privilegizált esetként nyert elbírálást", ahogyan annak sem, hogy a "bűntettek bármelyikének véghezvitele befejezetlen marad, úgyszintén annak sem, hogy azt tettesi vagy részesi minőségben követték el".[27]
A döntvénytárakban - az1960-as éveket vizsgálva - egyetlen egy olyan ügyet találtam, amelyben a bíróság azt elemezte, hogy ugyanolyan bűncselekmény valósult-e meg, azonban ezen ügyben egy másik kérdés is felvetődött, nevezetesen, hogy hogyan kell értékelni a Btk. hatálybalépése előtti jogszabályok alapján történt elítéléseket.[28]
A jogeset tényállása szerint a járásbíróság 1959-ben - azaz még a büntetőtörvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény hatálya alatt - ítélte a terheltet végrehajtandó szabadságvesztésre árdrágító ártúllépés miatt. A vádlott, mint az italbolt vezetője, a
- 569/570 -
kiszolgáltatott italokat a megállapított árnál magasabb áron számította fel. Majd már az 1961-es Btk. hatálya alatt a vádlott felszolgálóként az általa kimért bort a minőségének megrontása útján, drágábban árusította, ezért őt a megyei bíróság üzletszerűen elkövetett vásárlók megkárosításában mondta ki bűnösnek. A Btk. hatálybalépését megelőzően a törvény a vásárlók megkárosítását, mint önálló bűntettet nem ismerte. A vásárlók megkárosításával járó ilyen cselekményeket a bírói gyakorlat általában ártúllépésnek és azzal halmazatban magánszemélyt károsító csalásnak minősítette. Ezek alapján a megyei bíróság megállapította, hogy a vásárlók megkárosítása nem olyan bűntett, amely korábban nem volt bűncselekmény, hanem e vonatkozásban az 1961. évi Btk. az eddig is büntetendő cselekményeket új és egységes tényállásba foglalta össze, azaz tartalmilag azonos a korábbi vásárlók megkárosítását eredményező ártúllépési, illetve csalási cselekménnyel, ennélfogva az utóbb elkövetett cselekmény tekintetében visszaesőnek minősül.[29]
A bíróságok következetesen a visszaesés alapjának tekintették a Btk. előtti elítéléseket is, azonban ezt érték kritikák. Földvári József például úgy ítélte meg, hogy az "új törvény alapján visszaesés csak akkor állapítható meg, ha az elkövető a visszaesés megállapításához szükséges valamennyi cselekményt az új törvény hatálybalépése után követte el, kivéve, ha újabb cselekménye a régi törvény rendelkezései alapján is visszaesésként lenne értékelendő. Más esetben a visszaesés megállapítása a súlyosabb új törvény visszaható erejének érvényesülését jelentené, amit viszont törvénykönyvünk nem engedett meg." Fölvári József példája szerint nem lehet valakit visszaesőként elkövetett üzletszerű kéjelgésben bűnösnek kimondani, mivel a korábbi rendelkezés alapján ismeretlen volt a visszaesés, mint e bűncselekmény minősítő körülménye, ezért a Btk. súlyosabb rendelkezését nem lehet alkalmazni.[30]
Ezzel ellentétes álláspontot foglalt el Berkes György, aki szerint az időbeli hatályra vonatkozó rendelkezéseket nem ilyen esetre lehetett alkalmazni, hanem arra, hogyha a Btk. hatálybalépése előtt elkövetett cselekményt annak hatálybalépése után bírálnak el. Valamint, ennek a kérdésnek a szabályozása a Btk. hatálybalépéséről szóló jogszabályra[31] tartozik, amely szerint a büntetett előélethez fűződő joghátrányok alóli mentesítésre vonatkozó rendelkezéseket a hatálybalépése előtt meghozott ítéletekre is alkalmazni kell. Ebből Berkes György szerint az következik, hogy a Btk. előtti elítélés összes következményét le kell vonni, akkor is, ha az adott bűncselekmény körében a visszaesést, mint minősítő körülményt csak a Btk. vezette be. Továbbá leszögezte, hogy a "Btk. hatálybalépése előtti jogszabályok rendelkezéseinek teljes megegyezése a Btk.-ban meghatározott tényállásokkal nem követelhető meg, mert különben szinte sohasem állapítanánk meg visszaesést. Elégséges, ha egyfelől a Btk. hatálybalépése előtti jogszabály, másfelől a Btk. alapján elbírált cselekmény olyan törvényi tényállások szerint minősül, amelyek lényeges, legfontosabb vonásai megegyeznek."[32] Azonban - ahogyan Berkes György említette - a Btk. több bűncselekmény törvényi tényállását lényegesen átalakította, így ezek esetében az ugyanolyan bűntett szükségessége miatt a visszaesés, mint minősítő körülmény nem állapítható meg.[33]
Visszatérve az irányelvre, a Legfelsőbb Bíróság a következőképpen határozta meg a büntetett előéletű fogalmát: "akit bármilyen - tehát az utóbb elkövetettől akár teljesen eltérő - bűntett miatt már egy ízben elítélték." Ezen definíciót a bíróság azért is tartotta fontosnak ismertetni, mert a büntetett előélet és a kriminológiai értelemben vett visszaeső szoros összefüggésben áll egymással.[34] A büntetett előéletet súlyosító körülményként kellett általában figyelembe venni, ugyanakkor annak súlya is differenciálható például aszerint, hogy az elkövetett bűncselekmények közül valamelyik szándékos vagy gondatlan volt-e, avagy előzőleg egy, illetve több alakalommal ítélték-e el az elkövetőt, továbbá, hogy a korábbi elítélések esetén a bíróság szabadságvesztést, vagy más büntetést szabott-e ki, illetve intézkedést alkalmazott-e, korábban az elítélt kisebb vagy nagyobb súlyú bűncselekményt követett-e el, illetve az alkalmi jellegűnek számított-e.[35]
A merőben más jellegű bűncselekményeket sem lehetett figyelmen kívül hagyni annak ellenére, hogy ezen korábbi elítéléseknek a társadalomra veszélyessége alacsony volt, ugyanakkor minden esetben egyénileg kellett vizsgálni, mivel ha az elkövető a legkülönbözőbb jellegű bűncselekményeket válogatás nélkül, sorozatosan követte el, akkor állandó veszélyt jelent a társadalomra, így pedig nyomatékosan szükséges figyelembe venni a korábbi elítéléseit.[36]
Az irányelv felhívja a figyelmet arra is, hogy az előző gyakorlatnál erősebben kell tekintettel lenni a korábbi
- 570/571 -
gondatlan elkövetésekre is, különösen akkor, ha azok hasonló jellegű bűncselekmények, avagy ezen bűntetteknek szándékos tényelemei is vannak. Ugyanakkor az időmúlásra is tekintettel kell lenni, mert a korábbi elítélés óta eltelt hosszabb idő kevésbé számít nyomatékosnak.[37]
A visszaesők közül is kiemelkedő kategóriának tartja az irányelv a többszörös visszaesőket, akikkel szemben a törvény szigorát fokozottabban kell alkalmazni, mivel esetükben a speciális prevenció kerül előtérbe a generálishoz képest, így a Legfelsőbb Bíróság a javítási és nevelési célok megfelelő megvalósítása érdekében a hosszabb tartamú szabadságvesztéseket tartja indokoltnak.[38]
Az irányelv több ízben is taglalja és nagymértékben elítéli a korábbi enyhe büntetéseket a visszaesőkre nézve, így például amikor megállapítja, hogy a "bíróságaink büntetéskiszabási gyakorlatában még a többszörös visszaesőkkel szemben is észlelhető szubjektivizmus többnyire abban nyilvánul meg, hogy merőben súlytalan körülmények figyelembevételével szabnak ki törvénysértően alacsony tartamú büntetéseket." Ezáltal érvényesült az a "téves szemlélet is, amely indokolatlanul előtérbe helyezi a bűntett kisebb tárgyi súlyát, az eredménynek az elkövető szándékától független elmaradását vagy csökkenését." Például nem értékelték kellő súllyal a visszaesést abban az esetben, ha a lopott vagy sikkasztott tárgy értéke alacsony volt.[39]
Mindezekből kifolyólag a Legfelsőbb Bíróság a bíróságokra váró feladatként jelölte meg, hogy
- a visszaesést, mint minősített esetett a korábbiakhoz képest erőteljesebben vegye figyelembe és a törvényben meghatározott büntetési tételt megfelelően alkalmazza,
- a minősítés alapjául nem szolgáló minősítést nyomatékos súlyosító körülményként értékelje,
- végül hangsúlyozta, hogy a törvényi büntetési tétel, illetve a felemelt büntetési tételkeretek alsó határát megközelítő, vagy indokolatlanul a tételkereten alulmaradó büntetések ellentétesek a visszaesőkkel kapcsolatos jogpolitikai elvekkel.[40]
"A visszaesők elleni küzdelemben alapvető jelentősége van a bűntettet előidéző okok, az ezt lehetővé tevő körülmények, valamint a bűnelkövető személyisége vizsgálatának." Ebből kifolyólag a bíróságoknak nem volt elég pusztán annak ismerete, hogy a terhelt ezelőtt milyen bűncselekményt követett el, de még az előző elkövetés körülményeinek megismerésén túl azt is fel kellett deríteniük, hogy a korábban alkalmazott büntetés milyen okokra visszavezethetően volt hatástalan. Így a bűnüldöző szerveknek be kellett szerezni az összes korábbi iratot, és azokat a bíróságnak jóval mélyrehatóbban kellett áttanulmányoznia, mint annál az elítéltnél, aki először követett el bűncselekményt.[41] Ezen adatok között a személyiséggel kapcsolatos szubjektív körülmények általában létfontosságúak.
Így behatóbban kell vizsgálni például: "a terhelt családi környezethez való kapcsolatát, a munkához való viszonyát, a munkahelyi kollektívába való beilleszkedését, illetve ennek hiányát." Mindezek alapján pedig a Legfelsőbb Bíróság hiányos nyomozati, illetve bírósági tevékenységnek tartotta azt, amikor ezen szervek kizárólag csak a korábban elkövetett bűncselekmény(eke)t vették alapul a visszaesés értékelésénél.[42]
Az irányelv meghozatala előtt és azt követően is születtek olyan tanulmányok, amelyek azt javasolták, hogy abban az esetben, ha a korábbi elítélésnél látszólagos halmazat valósult meg, akkor az ítélet rendelkező részében utalni kellene az önállóságát vesztett bűntettre a főbűntett megnevezése mellett, oly módon például, hogy "könnyű testi sértés okozásával elkövetett hivatalos személy elleni erőszak", ezzel hozva összhangba a két jogintézményt az ítélkezés során. Ezen álláspontot képviselők - bár nem egyenesen kinyilatkoztatva, hogy a korábbi elítélések aktáinak áttanulmányozása helyett ajánlanák ezen módszert, de mégis a bíróságok helyzetének megkönnyítése okán - javasolták a látszólagos halmazatban lévő bűncselekményeknek az ítélet rendelkező részében való feltüntetését.[43] Azonban aggály ezzel kapcsolatosan is felmerült, például a garázdaságot - szubszidiárius bűncselekmény lévén - csak akkor lehetet megállapítani, ha súlyosabb bűntett nem valósult meg. Továbbá, a törvény világosan kimondta, hogy ha a bíróság az elkövető terhére ugyanabban az ítéletben több bűntettet állapít meg, akkor valamennyi bűntettért halmazati büntetést kell kiszabni. Így a látszólagos halmazat esetében, amely gyakorlatilag egységet teremtett, logikailag ellentétes volt az, hogy két bűncselekmény elkövetését mondja ki a bíróság, főleg, ha a két bűntett közül az egyiknek az elkövetését csak törvényben szabályozott feltétel teljesülése mellett lehetett megállapítani. Ugyanakkor, e kérdések csak azon szerzők esetében merültek fel, akik a látszólagos halmazatnál - ellentétben az irányelvvel - a specialitáson kívül más típusa esetében is megengedettnek tartották, hogy megalapozza a visszaesést.[44]
- 571/572 -
Összességében álláspontom szerint a Btk. - a kor szellemiségéből kifolyólag is - roppant szigorúan szabályozta a visszaesés jogintézményét. Már-már megtorló jellegű rendelkezés volt, hogy a felfüggesztett szabadságvesztés is megalapozta a visszaesést.
Lényeges változás történt a szexuális bűncselekmények körében, számos bűntettnek lett minősített esete a visszaesés, ahogy Földvári József példájában is láthattuk. A törvény szigorodása, valamint a kialakult bírói gyakorlat azonban nem eredményezhetett volna visszaható hatályú jogalkalmazást, amely egyértelműen hátrányosan hatott a terheltre nézve és merőben érintette a büntetéskiszabást.
Elmondható továbbá, hogy az irányelv nem nyújtott biztos alapokat, hiszen csak a látszólagos halmazat két esetében mondta ki, hogy ugyanolyan bűncselekménynek tekinthetők a visszaesés szempontjából és a többi esetében - függetlenül a tudományban felmerült kérdésektől és nézetkülönbségektől - hallgatott. Felvetődhet ugyan az is válaszként, hogy a Legfelsőbb Bíróság a többi eset meg nem említésével zárta ki azokat - jómagam is ezt az álláspontot tartom a legvalószínűbbnek -azonban ezen koncepció nem a legszerencsésebb megoldás, hiszen már eleve eltérő joggyakorlat volt tapasztalható a visszaeséssel összefüggésben. Előremutató lett volna a látszólagos halmazat egyes fajtáinak a vizsgálata, hogy melyek tekinthetők ugyanolyan bűncselekménynek és jöhetnek figyelembe a visszaesésre, mint minősítő körülményre nézve.[45]
A jogalkotónak azonban a későbbiek során kevésnek bizonyult az irányelv a tekintetben, hogy egy törvénymódosítás révén a hivatalos személy elleni erőszak, a súlyos testi sértés és a rongálás minősített esetévé tette a garázda jellegű elkövetést, annak érdekében, hogy az ilyen magatartások megalapozzák egyidejűleg a garázdaság esetében is a visszaesést, így egy összetett bűncselekménnyel - amely esetében az irányelv már előírja a visszaesés minősítését - igyekezett megoldani a garázdaság szubszidiárius jellegével kapcsolatosan felmerült problémát.[46]
Üdvözítő nézet volt a korábbi elítélések mélyrehatóbb vizsgálata és a komolyabb személyiségelemzés, ezekkel együtt pedig egy kriminológiai álláspont beágyazása a bírósági gyakorlatba, azonban ezen elkövetési körülmények annál is alaposabb átvizsgálása, mint amit a jogalkalmazó a korábbi elítéléskor elvégzett, a bíróság számára nagy terhet jelenthetett a gyakorlatban.
Legvégül megemlítve, hogy a visszaesés, avagy a többszörös bűnelkövetés korszaktól függetlenül örökös probléma, ugyanakkor a visszaesés csökkentésére a jogalkotónak nem csak a törvény szigorítása az egyetlen eszköze. Ezzel összefüggésben Földvári József a következő megállapításokat tette 1970-ben: "Az általános műveltség emelése komoly tényező lehet a visszaesés megakadályozásában, feltéve természetesen további - objektív és szubjektív - körülmények kedvező alakulását."[47] "Átgondolva a szabaduló elítéltek letelepedésével és munkába állásával kapcsolatos mai helyzetét, megerősödik bennünk az a vélemény, amelyet már korábban felvetettünk: további erőfeszítéseket kell tennünk a visszaesés megakadályozása érdekében."[48]
[1] Arányi Miklós: A visszaesés - jogpolitikai "visszaesés" kérdéséhez, Magyar Jog, 1965/10, 433-437.
[2] Berkes György: A visszaesés mint minősítő körülmény a Btk.-ban, Magyar Jog, 1964/8, 339346.
[3] Berkes György: A valódi és látszólagos halmazat kérdéséhez, Magyar Jog, 1966/6, 247251.
[4] Dorang Zsanett: A lopás megítélése az 1961. évi V. törvény hatálya alatt, In: XXV. Jogász Doktoranduszok Országos Konferenciája (szerk.: Jakab Éva-Miskolczi-Bodnár Péter), Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Patrocinium Kiadó, 2023, 77-85.
[5] Földvári József: Az egység és a halmazat határesetei a büntetőjogban, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1962.
[6] Földvári József: A büntetés tana, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970.
[7] Földvári József-Vígh József: Kriminológia, Egyetemi jegyzet, 1966.
[8] Halász Sándor: Néhány Gondolat a Legfelsőbb Bíróság 6. számú irányelvével kapcsolatban, Magyar Jog, 1966/2, 52-57.
[9] Halász Sándor: A látszólagos halmazatról, Magyar Jog, 1966/8, 337-349.
[10] Hartay Henrik: A valódi és látszólagos halmazat elhatárolásánál a rendszerinti és a benső összefüggés figyelembevétele, Magyar Jog, 1966/4, 145-152.
[11] Büntetőjog. Általános Rész I. kötet (szerk.: Kádár Miklós), Tankönyvkiadó, Budapest, 1963.
[12] Kovács Pál: Az egység és többség elhatárolásának problémái, Magyar Jog, 1966/9, 394-400.
[13] Rácz György: A Legfelsőbb Bíróságnak a büntető eljárásban ismételten felelősségre vontak megítéléséről szóló 6. számú irányelvéről, Magyar Jog, 1966/1, 1-5.
[14] Vida Ferenc: Hol tart a gyakorlat a bűnhalmazat megállapítását kizáró okok rendszerének kidolgozásában? Magyar Jog, 1967/1, 3-6.
- 572/573 -
[1] A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény és az ahhoz fűzött indokolás.
[2] Debreceni Megyei Bíróság Bf.I.1.231/1962. sz. határozata.
[3] Legfelsőbb Bíróság BH 1966. évi 1. sz. határozata (6. számú irányelv). ■
JEGYZETEK
[1] Legfelsőbb Bíróság BH 1966. évi 1. sz. határozata (6. számú irányelv).
[2] A 6. sz. irányelv II. pontja "A visszaeső bűnelkövetőkkel szemben folytatott büntetéskiszabási gyakorlatban még észlelhető indokolatlan enyheséget ki kell küszöbölni."
[3] Rácz György: A Legfelsőbb Bíróságnak a büntető eljárásban ismételten felelősségre vontak megítéléséről szóló 6. számú irányelvéről, Magyar Jog, 1966/1, 1.
[4] Btk. 115. §
[5] Btk. 115. §-ához fűzött indokolás.
További példaként hozhatók fel a következő bűncselekmények: közveszélyes munkakerülés, tiltott szerencsejáték szervezése, üzletszerű kéjelgés, üzletszerű kéjelgésre kényszerítés, üzletszerű kéjelgés elősegítése, kitartottság, kerítés. Ezen jogellenes magatartásokat is összekapcsolta a jogalkotó a visszaesés szempontjából.
[6] Uo.
[9] Btk. 39. § (3) bekezdés c) pont.
[10] Btk. 39. §-hoz fűzött indokolás.
[11] Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény.
[12] Btk. 64. §-hoz fűzött indokolás, lásd még Rácz i.m. 2.
[13] Btk. 78. § (3) bekezdés.
[14] Btk. 39. §-ához és a 115. §-ához fűzött indokolás.
[15] Legfelsőbb Bíróság 6. számú irányelv (BH 1966. évi 1. sz. határozata).
[16] Uo. I. pont.
[17] Uo.
[18] Lásd Berkes György: A valódi és látszólagos halmazat kérdéséhez, Magyar Jog, 1966/6, 250.; Hartay Henrik: A valódi és látszólagos halmazat elhatárolásánál a rendszerinti és a benső összefüggés figyelembevétele, Magyar Jog, 1966/4, 151.; Vida Ferenc: Hol tart a gyakorlat a bűnhalmazat megállapítását kizáró okok rendszerének kidolgozásában?, Magyar Jog, 1967/1, 3-4.; Arányi Miklós: A visszaesés - jogpolitikai "visszaesés" kérdéséhez, Magyar Jog, 1965/10, 434.; Berkes György: A visszaesés mint minősítő körülmény a Btk.-ban, Magyar Jog, 1964/8, 339.
[19] Lásd Berkes [1964] i.m. 342., Hartay i.m. 151.
[20] Például Arányi i.m. 434., Vida i.m. 4.
[21] Lásd Halász Sándor: Néhány Gondolat a Legfelsőbb Bíróság 6. számú irányelvével kapcsolatban, Magyar Jog, 1966/2, 56.
[22] Lásd Arányi i.m. 435., Berkes [1964] i.m. 342., Berkes [1966] i.m. 250.
Azért is ezen két szerzőt és tanulmányaikat emelem ki itt példaként, mert írásaikban egymásra reflektálva - e témát tekintve - kimondottan ellentétes nézeteket vallottak, azonban egyedül a speciális viszonyban lévő bűncselekmények esetében volt közöttük egyetértés.
[23] Büntetőjog. Általános Rész I. kötet (szerk.: Kádár Miklós), Tankönyvkiadó, Budapest, 1963, 293.
[24] Arányi i.m. 435.
[25] Uo. 436., Berkes [1964] i.m. 342.
Bár megjegyzem, hogy a két bűncselekmény, vagyis a csalás és a vásárlók megtévesztése, nem tekinthetők természetüknél fogva speciális viszonyban lévő bűncselekményeknek. Az említett két bűncselekmény egyfajta, a jogalkotó által a Btk. indokolásában generált mesterséges konstrukció az üldözhetőségük megkönnyítése érdekében. "Bár az ilyen cselekmények rendszerint megvalósítják a csalás bűntettét is, e címen való üldözésük gyakorlatilag rendkívül nehéz, mert a cselekmények zöme csak az ellenőrző közegek szúrópróbaszerű vásárlásai során derül ki. A csalással a tényállás speciális viszonyban van; ha tehát a csalást az ebben a §-ban leírt módon követik el, mindig e § rendelkezéseit kell alkalmazni." Btk. 239. §-hoz fűzött indokolás.
[26] Legfelsőbb Bíróság 6. számú irányelv I. pont (BH 1966. évi 1. sz. határozata).
[27] Uo.
[28] Debreceni Megyei Bíróság Bf.I.1.231/1962. sz. határozata.
[29] Uo.
[30] Földvári József: Az egység és a halmazat határesetei a büntetőjogban, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1962, 333.
[31] A Büntető Törvénykönyv hatályba lépéséről, végrehajtásáról és egyes szabálysértésekről szóló 1962. évi 10. számú törvényerejű rendelet.
[32] Berkes [1964] i.m. 340, 345-346.
[33] Uo.
[34] Legfelsőbb Bíróság 6. számú irányelv II. pont (BH 1966. évi 1. sz. határozata).
Megemlítendő, hogy Földvári József kriminológia értelemben azt tekintette visszaesőnek, "akinek bűnelkövetései antiszociális személyiségével szoros összefüggést mutatnak, akinek bűntette döntően személyiségéből következően és nem annyira a körülmények hatására jött létre." Földvári József: A büntetés tana, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970, 365. Ezt a kriminológiai egyetemi jegyzet a következőképpen fogalmazza meg: "törvényi rendelkezéshez hasonlóan, de attól függetlenül a személyben rejlő társadalomra veszélyesség alapján azokat az ismételt elkövetőket tekinti visszaesőnek, akik konok bűnözési tulajdonságokkal rendelkeznek. E fogalomkörbe elsősorban azok az elkövetők tartoznak, akiknek defektuózus személyisége permanensen és intenzíven manifesztálódik." Földvári József-Vígh József: Kriminológia, Egyetemi jegyzet, 1966, 177.
[35] Legfelsőbb Bíróság 6. számú irányelv II. pont (BH 1966. évi 1. sz. határozata).
[36] Uo.
[37] Uo.
[38] Uo.
[39] Uo.
[40] Uo.
[41] Legfelsőbb Bíróság 6. számú irányelv III. pont (BH 1966. évi 1. sz. határozata).
[42] Uo.
[43] Lásd Halász Sándor: A látszólagos halmazatról, Magyar Jog, 1966/8, 348., Berkes [1964] i.m. 346., Kovács Pál: Az egység és többség elhatárolásának problémái, Magyar Jog, 1966/9, 399. Ugyanakkor Arányi Miklós legvégső megoldásként azt javasolta, hogy "bűnhalmazatot kell majd megállapítani olyan - jelenleg látszólagos halmazatként kezelt - esetekben, amelyekben az elbírált cselekmény vagy az elbírált cselekmény egyike olyan bűntett tényállását is kimeríti, amelynek a visszaesés szerint minősülő alakzata is van." Viszont Arányi Miklós nézete - mint már korábban utaltam rá - a Legfelsőbb Bíróság irányelvében foglaltaknál is szűkebb értelmezést fogadott el, hiszen ő csak a specialitás esetét és azt is csak meghatározott feltétellel fogadta el a visszaesés minősített esetének a megalapozásaként. Arányi i.m. 344-347.
[44] Ilyen szerző volt például Berkes György.
[45] Konkrétan ilyen elemzést végzett Berkes György is a következő tanulmányában: Berkes [1964] i.m. 339-346.
[46] A Büntető Törvénykönyv módosításáról és kiegészítéséről szóló 1971. évi 28. törvényerejű rendelet 40. §-ához fűzött indokolás, Dorang Zsanett: A lopás megítélése az 1961. évi V. törvény hatálya alatt, In XXV. Jogász Doktoranduszok Országos Konferenciája (szerk.: Jakab Éva-Miskolczi-Bodnár Péter), Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Patrocinium Kiadó, 2023, 82-83.
[47] Földvári [1970] i.m. 331.
[48] Uo. 542-543.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, PhD-hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Bűnügyi Tudományok Intézete; tanácsadó, Kúria. A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza, az nem értelmezhető a Kúria állásfoglalásaként.
Visszaugrás
