Ember Alex, PhD[1]: Az elévülés és a naturalis obligatio (JURA, 2016/1., 189-193. o.)

"Az idő mulásának nemcsak az ember életében, hanem a jogban is rendkívül fontos jelentősége van.

Elvontan tekintve a jogot: az sok tekintetben örökéletünek lenne tekinthető, hiszen például a vagyonjogok nemzedékekről-nemzedékekre in infinitum átöröklődnek; ámde sok esetben bizonyos célszerüségi tekintetetből a jog lemond erről az eszmei öröklétéről és halandóvá lesz, miként a teremtmények..."

(Dr. Egri Bónis Pál: Az elévülés magyar jogszabályai)

A címben jelzett elévülés ügyében az első kérdés, amely választ igényel - és amelyre ezen tanulmányunkban a választ keressük - az, hogy az elévülés anyagi jogi avagy eljárásjogi fogalom. A látszatra egyszerű kérdésre koránt sem egyszerű a válasz. Ha in fieri vizsgáljuk ezt a jogintézményt azt kell látnunk, hogy eljárásjogi fogalomként tűnik fel a korábbihoz képest komoly fejlődést és máig ható minőséget felvonultató római jogban. Pólay Elemér a római perjog vázlatában kimutatta, hogy az elévülés alatt a kereseti jognak időmúlás következtében elenyészését értették, de maga a jog, amelyet actio-val érvényesíteni lehetett (volna) megmaradt. Így például ha elévülésre nem hivatkoztak, a bíró nem vette azt figyelembe, vagy ha az elévülésről tudva teljesített az adós, nem követelhette azt vissza tartozatlan fizetés címén.[1]

A kereset-elévülés egészen a posztklasszikus korig ismeretlen volt, a civiljogi keresetek még a klasszikus korban is actiones perpetuae (örökös keresetek) voltak. A praetori jog keresetei közül már több meghatározott időhöz volt kötve (actiones temporales), mint például a büntető keresetek, birtokkeresetek[2].

Pólay Elemér az elévülés gyökerét nem az actiones temporales-ekben látja, hanem abban, hogy történetileg az egyes tartományi helytartók bizonyos tartománytelki birtokosoknak védelmet adtak a tulajdonossal szemben. Ezt általánosította azután II. Theodosius császár 424-ben kiadott constitutiója, amely kereset elévülést valamennyi keresetre nézve harminc évben állapította meg. Ezen időtől kezdődően az actiones perpetuae elévülési ideje harminc év volt, míg az actiones temporales rövidebb idő alatt évültek el. Példákat is hoz: az eladói kellékszavatosság körében egy éves, illetve hat hónapos elévülési idők domináltak.[3]

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a legutóbbi időkig a magyar kellékszavatossági szabályozás az elévülési idők tekintetében hasonló, az 1959. évi IV. törvény - a régi Ptk. - például hat hónapos elévülési időt is alkalmazott, míg a 2013. évi V. törvény - az új Ptk. - kellékszavatossági ügyekben egy éves elévülési időt állapít meg.

A római jogban az elévülés kezdetét attól a naptól kellett számítani, amelyik napon a kereseti jog létrejött (actio nata est), ez pedig tulajdonjognál azon a napon következett be, amikor valakinek a tulajdonát megsértették, kötelemi jogok esetében pedig a követelés lejárta napján. Volt speciális, eltérő szabály is, amikor a kereseti jog a tudomásulvétel napján keletkezett, mint a már előbb említett kellékszavatosság esetében. Az elévülés maga az elévülési idő utolsó napján következett be.[4]

A fentiek szerint tehát egyértelműen eljárásjogi intézményként jelenik meg az elévülés a római jogban, hiszen maga a római jog is kialakulásában processualis alapú, másrészt az elévülés az anyagi jogot nem szüntette meg, csak érvényesíthetőségét szűkítette, illetve kizárta.

Mint majd látni fogjuk ugyan így épül fel a mai hazai polgári jogunkban a hatályos elévülési rendszer, hiszen mind a korábbi magánjogi törvények, mind az új Ptk. elévülési rendelkezései sem szüntetik meg az anyagi jogot, hanem csak érvényesíthetőségét szűkítik, illetve zárják ki, azonban az elévülés mégis anyagi jogi szabályként jelenik meg, hiszen a hazai jogban az intézményt anyagi jogi kódex szabályozza.

Ezt - vagyis hogy az elévülés eljárásjogi természettel rendelkezik - támasztja alá dr. Egri Bónis Pál egy 1928-as munkája, mely szerint "A keresetelévülés alapeszméje az, hogy amely jog egy emberöltőn át nem jut gyakorlásba, az nem felel meg többé életszükségletnek, tehát nem baj ha elesik a keresettől, ami hovatovább a jog megszünését is eredményezi, habár nem szükségképen, mert az adós a keresetelévülés után is teljesíthet, ami joghatályos tartozás-teljesítés lesz és igy vissza nem követelhető. A nem gyakorlás tehát csak a keresetet, mint a birói kényszerités fegyverét szünteti meg, a jog - mint keresetnélküli - változatlanul fenmarad."[5]

Már az eddigiekből az is látható, hogy az elévülés intézménye az eredetileg bírói úton érvényesíthető kötelmekből naturalis obligatio-kat teremt abban az értelemben, hogy többé az érvényesíthetőség nem, vagy csak erősen actidentalis jelleggel jön szóba: ha elévülési kifogást a másik fél nem terjeszt elő, vagy elévülés ellenére teljesít, mert ez utóbbi esetben a teljesítés nem követelhető vissza, az előző esetben pedig a bíró hivatalból az elévülést nem veszi figyelembe. Mint látni fogjuk, ez jellemzi az új Ptk. megoldását is.

- 189/190 -

Ami az elévülési idő folyásának megszakadását, illetve nyugvását illeti, az actiones temporales esetében ilyenről nem lehetett szó, egyébként pedig félbeszakadt (interrumpitur) az elévülés a jogosult jogfenntartó nyilatkozata (ideértve a keresetindítást, a jusztiniánuszi korban a perbe való idézést), vagy a kötelezett jogelismerő nyilatkozata (például kamatfizetés, részletfizetés stb.) esetén. Nyugodott (dormit) az elévülési idő folyása a jusztiniánuszi jog szerint olyan esetben, amikor a kereset megindításának lehetősége kizárt (például a keresetre jogosult serdületlen kora, vagy az a tény, hogy háború következtében a bíróságok működése szünetel). Végül a halál is lehetett keresetmegszüntető tény az úgynevezett személyhez tapadó, például a felperes részére erkölcsi elégtételt biztosító kereseteknél, valamint a büntető kereseteknél.[6]

A későbbi korok álláspontja is lényegében megegyezik a római jogi elévülés racionális okaival, ti. hogy "Az elévülés intézményének rációja az, hogy egyrészt a bizonyítékok hosszú idő múltán elenyésznek, másrészt régi jogosultságok perlése hosszú idő múltán már szinte igazságtalanságot eredményez, végül az, hogy aki jogát hosszú időn át nem érvényesíti, hanyagsága miatt megérdemli, hogy bizonyos idő után joga már ne is legyen érvényesíthető."[7]

Werbőczy a Tripartitum I. rész 78. címe 1.§ alatt a következőket mondja: "Sciendum igitur; quod paescriptio est termini, ad juridicam tum retentionem, tum reacquisitionem bonorum, de jure statuti temporalis completio" (Tudnunk kell tehát, hogy az elévülés annak az időnek eltelése, melyet a törvény a fekvő jószágok jogszerű megtartására és visszaszerzésére nézve megállapított).[8] A 2. §-ban az eladott, elfoglalt, vagy bármilyen módon elidegenített királyi fekvő jószágokra nézve száz, egyháziakra nézve negyven, a nemesiekre nézve harminckettő, a polgárokat illetően tizenkét évet tart elévülési időnek. A hatalmaskodások dolgában és általában a perlésre harminckét évet jelöl meg elévülési időként, ugyanakkor a falusiak között egy év és egy nap az elévülési idő Werbőczy szerint. Nincs a Tripartitum szerint elévülésnek helye a nemzetségi és osztályos atyafiak között a birtokjogokra, kivéve a hatalmaskodásokat, valamint a hitbérnek és a leány- negyednek részükről teljesítendő fizetésére nézve.[9]

Werbőczynél az elévülés nem akadályozhatja meg törökök, szaracénok, tatárok, vagy más hitetlenek kezébe és fogságba esés megszűntével a jószágok visszaszerzését, tehát az elévülés a szabadult személyt ebben nem akadályozhatja, azaz ha úgy tetszik ez esetben az elévülés a fogság ideje alatt nyugodott.[10]

A zálogos birtokjogok, a zálogos fekvő jószágok tekintetében - a Hármaskönyv I. Rész 80-82. czimében - Werbőczy elsősorban a nemzetségi birtokvagyon védelmében értelmezi az elévülés kizártságát. A 82. czim alatt "Miképen kell érteni azt, hogy a zálogos fekvő jószágra nézve elévülésnek nincs helye" kérdésre ezen cím 1.§-ában adott válasza az, hogy "Auctoritas itaque ipsa, ex parte solummodo dantis, et impignorantis vera est, admittendaque intelligitur. Ex parte autem creditoris, seu recipientis penitus rejicienda censetur." ("Tehát az a kijelentés /ti. a címben felvetett probléma, hogy elévülésnek nincs helye, a szerző/ egyedül az átadóra, vagyis az elzálogositóra nézve igaz, és csak reá nézve értjük azt megengedhetőnek, ellenben a hitelezőre, vagyis az átadóra nézve, azt egészen el kell vetnünk"). E cím többi szakaszában Werbőczy egyértelműen az elzálogosítók mellet tör lándzsát kárhoztatva "(hogy ne mondjam uzsorás)"[11]-okat, akik akkor is visszabocsátani tartoznak az elzálogosított jószágokat, ha időközben a maguk részére királyi jog címén felkérték volna is.[12]

Fentebb utaltunk rá, hogy az elévülés az anyagi jogok érvényesíthetősége elé szab akadályokat és ebben a vonatkozásban a naturalis obligatio-hoz hasonló helyzetet hoz létre. Végül is a kártyaadósságot, ha megadják, az nem követelhető vissza azon a címen, hogy egyébként nem lenne érvényesíthető. Ugyan ez a helyzet az elévült követelés önkéntes teljesítése esetében is. Itt sincs visszakövetelési lehetőség, legalább is a kényszerítő erő, az állam által biztosított "sanctio", jogi parancs hiányzik.

Ami a naturalis obligatio-t illeti, Julianus (D.46.1.16.4) szerint a naturalis obligatio olyan kötelem, amelyet nem lehet peresíteni, nincs actio-ja, egyébként azonban minden vonatkozásban joghatással bír. Ez a hatás mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy ha az adós a kötelmet önként teljesíti, ezt nem lehet sem ajándékozásnak, sem pedig tartozatlan fizetésnek tekinteni, s épp ezért azt később nem is lehet visszakövetelni.[13]

Ulpianus szerint a naturalis obligatio kötelmi jellege kitűnik abból is, hogy be lehet számítani, meg lehet erősíteni zálogjoggal, kezességgel, tartozás elismeréssel, novatio-val.[14] Érdekességként megjegyzendő, hogy Justinianus a szerencsejátékból eredő kötelezettséget nem tekintette naturalis obligatio-nak. A kifizetett veszteség visszakövetelésére is módot adott, sőt, ha a vesztes nem élt a visszakövetelés lehetőségével, a köz javára hivatalból lehetet fellépni a szerencsejátékból eredő nyereség perlésére.[15]

Az említett ókori források egyértelműen kötelemről szólnak a naturalis obligatio-t illetően, amelyből azt kell feltételeznünk, hogy ez a jogintézmény már kezdetektől a mai értelemben vett anyagi jogi jellegű volt.

Dr. Kiss Albert 1902-ben, Az elévülés című munkájában az elévülést a hatályos jogszabályok alapján[16] vizsgálva kimondta, hogy az elévülés hatálya lényegében nem más, mint az "anyagi kereseti jog

- 190/191 -

megszűnése"[17]. Álláspontja szerint annak kérdése, hogy a kereset elévülése megszünteti-e az anyagi jogot, vagy annak érvényesítése - a keresetérvényesítés kivételével - lehetséges, azon múlik, hogy milyen viszony áll fenn az alanyai jog nyugvó és a kereseti érvényesülés stádiumába jutott állapotai között. "Hazai jogunk szerint a kereseti jog nem absorbeálja az alanyi jogot, s igy megszünése nem jelenti ennek gyökeres megsemmisülését, hanem a kereseti jognak alapul szolgáló alanyi jogok - bizonyos módosítok mellett és bizonyos, a törvényben megszabott határok között - még jogilag érvényesíthetők."[18]

A dologi jogok esetében az általánoshoz képest - legalábbis gyakorlati szempontból - eltérőek a szabályok: mivel a dolog már eleve azon személy birtokában van, aki javára az elévülési kifogás érvényesíthető lett volna, a dologi jog fennállása csak névleges és gyakorlatilag nem érvényesíthető. Amint azonban az illető - vagy jogutódja - bármely módon kiesik a birtokból, az addig akadály elhárul és a dolog jog jogi érvényesítésére ismét van lehetőség, a "dologi jog eredeti teljességét visszanyeri."[19]

Az úgynevezett státus jogok megítélése is általános, legalábbis az elévülés szempontjából. A kereset elévülésével maga a státus nem szűnik meg, mert - ahogyan Dr. Kiss Albert írja - az mint tény, meg nem másítható, de a státus elismerésére vonatkozó igény - természetesen a következményeivel együtt - igen. Példaként a törvénytelen apaság elismerése iránti kereset elévülését hozza: a tényen, hogy az illető a gyermek nemzője, nem lehet változtatni az elévüléssel sem, azonban az elévüléssel megszűnt az igény és a lehetőség az apaság jogi elismerésére és ezzel együtt minden, az apasághoz kapcsolódó egyéb követelés érvényesítésére.

Dr. Kiss Albert konklúziója az elévülés hatálya tekintetében, mely álláspontunk szerint a mai napig megállja a helyét: "A kötelmi jogok területén irányadó hazai jogunkban azon elv, hogy a kereseti jog megszünésével a kötelem, mint obligatio naturalis marad vissza. E szabály tartalmának positiv oldala azt jelenti, hogy az elévült követelés 1. teljesítése nem tekintetik tartozatlan fizetésnek, 2. beszámitásra (viszonkövetelés általi lerovásra), visszatartásra alkalmas, 3. jogi elismertetése esetén (kötelező elismerési ígéret, kezesállitás, zálognyujtás általi biztositás, halasztáskérés stb.) ismét keresetileg érvényesithetővé válik."[20]

Szerinte amennyiben egy jogrendszer elismeri a csonka kötelmek (naturalis obligatiok) létezését, az ilyen jogrendszerben önmagában a kereseti jog elévülés útján történú megszűnése arra enged következtetni, hogy az alanyi jog önmagában nem szűnik meg, hanem az egyébként a naturalis obligatio-ra vonatkozó szabályok lesznek az irányadóak. "Hogy in concreto mennyiben, azt az illető jogviszony belső természete fogja meghatározni."[21]

Álláspontja szerint az elévült tartozás megfizetésével inkább a szolgáltatás teljesítése, sem mint ajándékozás következik be, így annak, mint tartozatlan fizetések a visszakövetelhetősége az objektív jog alapján nem megengedhető. Ez pedig arra enged következtetni, hogy az elévült követelés jogi elismerése esetén - ellentétben például a játéktartozással - keresetileg érvényesíthetővé válik, "továbbá hogy passiv (s nem activ) beszámításra és visszatartásra alkalmas."[22]

Az első, modernnek tekinthető, bár soha hatályba nem lépő 1928-as magánjogi törvénykönyv javaslatunk (továbbiakban Javaslat)[23] 1283.§-ában írtak szerint a törvény eltérő rendelkezése hiányában a követelések harminckét év alatt évülnek el. Nem évülnek el viszont a törvénykönyv következő szakaszai szerint a közösség megszűntetésére irányuló követelés, továbbá azok a követelések, amelyek személyjogi, vagy családjogi viszonyból, tulajdonból, vagy korlátolt dologi jogokból erednek és arra irányulnak, hogy a jogviszonynak, vagy jónak megfelelő állapot a jövőre nézve helyreállíttassék. A törvénykönyv ezt követően tíz pontban sorolja fel a három év alatt elévülő követeléseket, amelyek közül a teljesség igénye nélkül néhányat megemlítünk: (a) a kereskedőknek és iparosoknak olyan követelései, amelyek kiszolgáltatott árúk, teljesített szolgáltatások és munkák s azokkal összefüggő kiadások fejében illetik meg őket, (b) a bérkocsisoknak, hajósoknak és más olyan személyeknek a követelései, akik személyek, vagy dolgok fuvarozásával foglalkoznak és ebből az üzletükből díj- és költségköveteléseik támadnak, (c) az ügynököknek és alkuszoknak és általában a mások ügyeit ellátók, ilyennel üzletszerűen foglalkozóknak az ezekkel kapcsolatos követelései, (d) nevelőknek, tanároknak orvosoknak stb. foglalkozásukkal kapcsolatos követelései, bérleti, vagy haszonbérleti jogviszony alapján a bér, vagy haszonbér iránti követelések stb. Egy év alatt évült el a magánjogi törvénykönyv szerint a szerződéskötésre kötelezett feleknek az előszerződésből eredő követelései.[24]

Ugyanezen Javaslat 1287. §-a szerint az elévülés ideje abban az időpontban, a három év alatt elévülő követelések esetében pedig annak az évnek a végével kezdődik, amelyben a követelés jog szerint érvényesíthetővé vált (lejárt). Ha pedig a követelés lejárata a hitelező felmondásától függ, az elévülés idejét attól az időponttól, a három év alatt elévülő követelések esetében pedig annak az évnek a végétől kell számítani, amelyben a követelés lejárt volna, ha a hitelező, mihelyt erre joga volt, azonnal felmondta volna. Az 1288. § értelmében a tiltott cselekményből, vagy szerződésen kívül vétlen kártételből eredő kártérítési követelés, ha már előbb el nem évült, attól az időponttól számított három év alatt évül el, amelyben a kár és a kártérítésre kötelezett személy a sértettnek tudomására jutott. Nem

- 191/192 -

ez a szabály érvényesült azonban akkor, ha a követelés bűntettből, vagy hivatalból üldözendő vétségből eredt. Másfelől a Javaslat rendelkezései nem tették lehetővé azt, hogy az elévülést jogügylettel ki lehessen zárni, vagy annak idejét meg lehessen hosszabbítani. Viszont lehetőség volt az elévülési idő jogügylettel történő megrövidítésére.[25]

A szabályozta a Javaslat az elévülés nyugvását és a befejeződését gátló körülményeket is, nem különben az elévülés félbeszakadását, valamint az elévülés hatályát.

Az elévülés bekövetkezése után az adós - a Javaslat értelmében - megtagadhatta a teljesítést. A bíróság hivatalból csak annyiban vehette figyelembe az elévülést, hogy fizetési meghagyást nem bocsáthatott ki és az adós meghallgatása nélkül ilyen követelés behajtására vagy biztosítására intézkedést nem rendelhetett el, továbbá az elévült követelés tekintetében megállapítási keresetet nem lehetett benyújtani.[26]

Ami a naturális obligatio kereshetőségét illeti, már az 1904-es joggyakorlat - melyet egyébként az 1928-as Javaslathoz fűzött magyarázatnál, mint alkalmazott joggyakorlatot is felhívtak a szerzők - is egyértelmű volt: "a kártyajáték közben adott kölcsön biroi úton nem érvényesíthető (6186/86.) akkor sem, hogyha a kölcsön nem a kártyázás helyiségében, hanem a szomszéd szobában olvastatott le. (1042/1904.M.264.)"[27] Érdekességként megjegyezzük, hogy a régi Ptk. 204. § (1) bekezdés b) pontja külön nevesítette ezt, az 1904-ben már felmerült esetet. Eszerint bírósági úton nem lehet érvényesíteni a kifejezetten játék vagy fogadás céljára ígért vagy adott kölcsönből eredő követeléseket. Benedek Károly szerint a kölcsönkövetelés csak abban az esetben lesz természetes kötelem, ha a kölcsönadó a kölcsönt játék és fogadás céljára adta, vagyis a szerződéskötéskor tudta, hogy azt a kötelezett milyen célra kívánta felhasználni.[28]

Vagyis alapvetően a naturalis obligatio körébe tartozó követelések mögé az állam nem állt be, azok érvényesíthetőségét már ab ovo kizárta, még akkor is, ha az adott követelés - mint ahogyan azt a fenti jogesetből is láthatjuk - a nem érvényesíthető követeléssel csak közvetetten függött össze.

A régi Ptk.-hoz fűzött első, 1960-as években készült értekezések is az elévüléssel a jog kikényszeríthetőségének megszűnése és az anyagi jog fennmaradása mellett érvelnek, így például a kötelmi jogi igény elévülése csak annyit jelent, hogy amennyiben az elévült követelés megfizetésre kerül, az nem minősül tartozatlan követelésnek, így az ezen az alapon vissza nem követelhető.[29]

Az új Ptk. az idő múlásának két joghatását - az elévülés és a jogvesztést szabályozza - a régi Ptk.-tól eltérően - nem a szerződések, hanem a kötelmek körében. Joghatása tekintetében megegyezik a fentebb említett római jogi szabállyal: "az alanyi jog - noha az időmúlás ellenére fennmarad - elveszti igény-állapotát, pontosabban: az elévülés igényszüntető kifogást alapoz meg a kötelezett számára."[30] Vékás Lajos szerint a régi Ptk. szerint kialakult azon bírói gyakorlat, miszerint az elévült követelés perben megállapítható, a továbbiakban is alkalmazható.

Az új Ptk. a természetes, vagy más néven csonka kötelmekre - naturalis obligatio-ra - vonatkozó rendelkezéseket a régi Ptk.-hoz képest alapvetően nem változtatja meg. Mivel kikényszerítésükhöz társadalmi érdek nem fűződik, nem is ad lehetőséget a jogalkotó az érvényesíthetőségük érdekében. Természetesen az új Ptk. értelmében is e követelések érvényesen és hatályosan létrejött jogügyletekből származnak, így önkéntes úton teljesíthetőek (vagyis nem minősülnek tartozatlan fizetésnek vagy ajándéknak), azonban azt visszakövetelni, érvényesíteni jogi úton semmilyen jogcímen nem lehet, mivel az állam - tekintve hogy ehhez társadalmi érdek nem fűződik - nem biztosítja a kikényszerítés lehetőségét.[31]

Érdemi változást hozott azonban a korábbi, régi Ptk. szabályaihoz képest az új Ptk. a tekintetben, hogy "a bírósági eljárásban nem érvényesíthető követeléseket biztosító vagy megerősítő szerződésből vagy kikötésből eredő követelések éppúgy nem érvényesíthetőek bírósági úton, mint az alapkövete-lések."[32] A régi Ptk. ugyanis már eleve semmisnek minősítette az ilyen - vagyis a bírósági úton nem érvényesíthető - követelés biztosítására kötött szerződést.

A régi Ptk. 204. § (3) bekezdése a bírósági úton nem érvényesíthető követelések körében rendezte az elévülés folytán már nem érvényesíthető követelések sorsát és a naturalis obligatiok érvényesíthetőségét, és kimondta, hogy azt, miszerint egy követelés már nem érvényesíthető bíróság előtt, a bírónak hivatalból kell észlelnie és figyelembe vennie, kivéve, ha ez az érvényesíthetetlenség elévülés folytán következett volna be. Az új Ptk. az erre vonatkozó rendelkezést teljesen szétbontja és a naturalis obligatio-ra vonatkozó valamennyi szabályt - így azt, hogy a bíró hivatalból köteles észlelni a követelés ilyen típusú jellegét - a bírósági eljárásban nem érvényesíthető követelések körében[33] rendezte, míg az elévülésre vonatkozó azon szabályt, miszerint az elévülés tényét bírósági vagy hatósági eljárásban nem lehet hivatalból figyelembe venni, az elévülés szabályai körében[34] helyezte el, ezzel is igazolva a két intézmény különbözőségét.

"Általános álláspont szerint az elévült követelés a tágabb értelemben vett naturális obligatiok közé tartozik."[35] Az elévült követelés azonban számos szempontból eltér az eleve bírói úton nem érvényesíthető követeléstől - ahogyan Gondosné dr. Pusztahleyi Réka hívja - a szűkebb értelemben vett naturális obligációtól: "1. az elévült követelés bizto-

- 192/193 -

sítására kötött szerződés nem semmis, hanem bírói úton nem érvényesíthető; 2. az elévült követelés biztosítására vállalt absztrakt kötelem pl. váltó nem követelhető vissza; 3. az elévülés nem érinti a kézizálogból való kielégíthetőséget; 4. nem érinti az óvadékból való kielégíthetőséget, a követelés elévült jellegére hivatkozva az adós a biztosítéki céllal átruházott követelés visszaruházását nem követelheti; 5. az elévült követelésre tett tartozáselismerő nyilatkozat hatályos; 6. az elévült követelés (feltételesen) beszámításra alkalmas; és a legfontosabb: 7. a követelés elévült jellegét a bíróság nem veheti hivatalból figyelembe, az csak elévülési kifogás által hatályosulhat."[36]

Végeredményét tekintve a hasonlóságot mutató két jogintézmény tehát lényegileg különbözik. Az elévülés esetében valójában egy hibátlan kötelemről van szó, amelyből keletkező jogoknak és kötelezettségeknek időbeli hatályt szab az elévülés intézménye. Amíg tehát magukban ezek a kötelmek tisztán anyagi jogi intézmények, addig az elévülés - mint az idő múlásának egyik jogkövetkezménye - annak a rendelkezésnek az anyagi jogi keretek közé illesztése, amely e kötelmekből fakadó jogoknak, kötelezettségeknek az érvényesíthetőség szempontjából határt szab, anyagi jogi szabályok közötti szerepeltetésének indokoltsága kétséges.

Ezzel szemben a naturalis obligatio mindig is anyagi jogi intézmény volt, olyan kötelem amelyhez - koronként változóan természetesen - a kikényszeríthetőség kezdettől fogva nem párosult, vagyis ezekből jogok és kötelezettségek a jog síkján nem keletkeztek. ■

JEGYZETEK

[1] Brósz - Pólay: Római jog. Tankönyvkiadó, Budapest 1974. 102. o.

[2] Molnár Imre - Jakab Éva: Római jog. Diligens Bt., Szeged 2001. 90. o.

[3] Brósz - Pólay: i.m. 103. o.

[4] Molnár Imre - Jakab Éva: i.m. 2001. 91. o.

[5] Egri Bónis Pál: Az elévülés magyar jogszabályai. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest 1928. 1. o.

[6] Molnár Imre - Jakab Éva: i.m. 92. o.

[7] Brósz - Pólay: i.m. 103. o.

[8] Werbőczy István: Hármaskönyv. I. rész 78. czim 1. §, Magyar Törvénytár, Franklin-Társulat, Budapest 1897. 153. o.

[9] Werbőczy István: i.m. 153-155. o.

[10] Werbőczy István: i.m. 155. o

[11] Werbőczy István: i.m. 159. o

[12] Werbőczy István: i.m. 158-159. o.

[13] Brósz - Pólay: i.m. 331. o.

[14] Brósz - Pólay: i.m. 332. o.

[15] Molnár Imre - Jakab Éva: i.m. 272. o.

[16] A modern magyar magánjog kiépülése 1861-től indult meg, amikor is a Ferenc József által összehívott Országbírói Értekezlet elkészítette a hazai bírák számára az átmenetileg alkalmazandó szabályokat, az ún. Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat (ITSZ), mely alapvetően a korábbi törvények és szokásjogok, valamint az osztrák polgári törvénykönyv, illetve az ennek bevezetésére szolgáló pátensek szabályait tartalmazták. (Béli Gábor: Magyar jogtörténet, A tradicionális jog, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2000., p. 313-315.)

[17] Kiss Albert: Az elévülés. Politzer Zsigmond és Fia kiadása, Budapest 1902. 219. o.

[18] Kiss Albert: i.m. 219. o.

[19] Kiss Albert: i.m. 219. o.

[20] Kiss Albert: i.m. 220. o.

[21] Kiss Albert: i.m. 225. o.

[22] Kiss Albert: i.m. 225-226. o.

[23] Szászy Béla államtitkár vezetésével került kidolgozásra, a javaslat elkészítése során felhasználták a svájci polgári törvénykönyvet is. A tervezet bekerült az Országgyűlés elé, azonban nem került elfogadásra, mindazonáltal a bírói gyakorlat egyre inkább hivatkozott a Javaslat egyes passzusaira, néhány jogszabálycsoport pedig külön törvénnyel bevezetésre is került, például a jelzálogjogról szóló 1927. évi 35. törvénycikk. Magyar Jogtörténet. (Szerk. Mezey Barna) Osiris Kiadó, Budapest 2007. 163-164. o.

[24] Vadász Lajos: Magánjogi Törvénykönyvünk és élő tételes jogunk, II kötet, Kötelmi és Öröklési jog., Attila Nyomda Rt., Budapest 1930. 148-149. o.

[25] Vadász Lajos: i.m. 149. o.

[26] Vadász Lajos: i.m. 153. o.

[27] Vadász Lajos: i.m. 163. o.

[28] A polgári törvénykönyv magyarázata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1992. 513. o.

[29] Rudolf Lóránt: Az elévülés. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, Budapest 1961.45. o.

[30] A polgári törvénykönyv magyarázatokkal (Szerk. Vékás Lajos) Complex Kiadó Jogi és Üzleti tartalomszolgáltató Kft., Budapest 2013. 521. o.

[31] A polgári törvénykönyv magyarázatokkal... 587. o.

[32] Wellmann György: Bírósági Eljárásban nem érvényesíthető követelés. Polgári Jog Kötelmi jog Első és Második rész (Szerk. Wellmann György) HVG Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2014. 244. o.

[33] Új Ptk. 6:121. § (4) bek. [34] Új Ptk. 6:23. § (4) bek.

[35] Gondosné Pusztahelyi Réka: A magánjogi elévülés dogmatikai alapjai (PhD értekezés) Miskolc, 2013.35. o.

[36] Gondosné dr. Pusztahelyi Réka: i.m. 35-36. o.