Vörös Imre: "Azt gondolom, hogy a különvélemények is hatnak, és az utókor - mint a köztéri kútból - merít belőlük, ha akar."
Engedje meg, hogy alkotmánybíróvá válásának történetével kezdjük a beszélgetést. Viszonylag sok mindent lehet tudni az első öt alkotmánybíró megválasztási körülményeiről, ugyancsak sokat hallottunk az 1996 óta a testületbe kerültekről. Legkevesebb információval azonban az 1990 tavaszán kiválasztottakról rendelkezünk. Úgy tűnik, hogy Önök gyakorlatilag szinte vita nélkül váltak az Alkotmánybíróság tagjaivá, míg az 1993-ban távozott Herczegh Géza helyét évekig nem sikerült betölteni.
Életem egyik legrejtélyesebb eseménye, ahogyan alkotmánybíró lettem. A mai napig nem rendelkezem erről konkrét ismeretekkel. 1989 őszén Tölgyessy Péter kérdezett arról, nem tudok-e alkotmánybíró-jelöltet, és én éreztem a kérdésben azt, hogy adott esetben ez nekem is szól. Akkor nagyon beteg voltam, úgyhogy nemmel válaszoltam. Aztán 1990-ben én telefonáltam Sólyom Lászlónak - akivel 20 évig együtt dolgoztunk a Jogtudományi Intézetben -, hogy szívesen kandidálnék az öt új alkotmánybírói hely egyikére. Azután szóltam még néhány ismerősömnek, például Karcsay Sándornak, a Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési képviselőjének, a német-magyar jogi szakszótár egyik szerkesztőjének, aki anyósommal együtt dolgozott, hogy én aspirálnék erre a tisztségre. Ez akkor, 1990-ben így ment.
Tölgyessy érdeklődése azt jelentette, hogy Önnek volt valami kapcsolata az SZDSZ-szel?
Nem, Tölgyessyvel szintén a Jogtudományi Intézetben dolgoztam együtt. Ezek tisztán munkahelyi ismeretségek voltak, nekem semmiféle pártkapcsolatom nem volt, nem is voltam soha pártnak tagja, se előtte, se utána.
Úgy tudjuk, rokoni szálak fűzték Antall Józsefhez.
Antall József unokahúgát az én unokaöcsém vette feleségül, és annak a kis családi háznak egyik lakásába költöztek, ahol mi laktunk. Antallt ott ismertem meg, kétszer találkoztam vele. Ez ugyan nem befolyásolta közvetlenül a dolgot, de ó is tudott az ambícióimról. Azután mástól hallottam vissza, hogy Antall szóba hozta a nevemet. A feleségem pedig Kónya Imre nővérével dolgozott együtt. Azt azért megjegyzem, hogy akkorra a nevem már bizonyos fokig ismert volt, hisz a tudományok doktora voltam, kinevezett egyetemi tanár, tehát nem lehetett azt mondani, hogy ha az én nevem szóba került, akkor csak az jutott volna valakinek eszébe, hogy az unokaöcsém Antall József unokahúgát vette el.
1990 közepén tehát új bírótársaival együtt bekerült az Alkotmánybíróságba, amelyik már fél éve működött. Hogyan helyezte el magát, a saját jogászi felfogását, alkotmánybíráskodáshoz való viszonyát ebben a testületben?
Akkor még nem volt olyan markánsan kitapintható profilja az Alkotmánybíróságnak. Szakmailag nem érzékeltem, hogy el kellene valahol magamat helyezni. Amikor szeptemberben megkezdődött az érdemi munka, például a kárpótlás kérdésével, azonnal konfrontálódtam ezzel a problémával, de igazából akkor kezdtek jönni azok az ügyek, amelyek aztán kialakították az Alkotmánybíróság profilját. Ez a konfrontáció nem is annyira a máshonnan jöttségből fakadó felfogásbeli különbségekkel függött össze, hanem a feladattal. Nevezetesen: beleremegtem, amikor először meg akartam semmisíteni egy jogszabályt. Inkább ez volt nekem újdonság.
Ön 1991-től kezdődően nagyon sok ügyben markáns különvéleményt fogalmazott meg. Ezeknek jelentős része szemben állt azzal a felfogással, amit Sólyom László képviselt. Számos különvéleménye olyan határozattal kapcsolatban született, amelynek Sólyom volt az előadója. Kezdődött ez 1991-ben a kárpótlással, illetve a szociális jogokkal kapcsolatos első üggyel, amelyben először jelent meg a Bokros-csomagig tartó 6:4-es megosztottság, ahol Sólyom a többséggel együtt gyakorlatilag egy szociális jog-ellenes felfogást képviselt négyőjük inkább szociális jog-párti álláspontjával szemben.
Tény, hogy Sólyom László volt az előadója ezeknek az ügyeknek. Egyébként más ügyekben is írtam különvéleményt, de az említettek kétségtelenül nagyon
- 60/61 -
határozottan voltak megfogalmazva. De ezt nem tartom olyan rendkívüli dolognak, amivé aztán később a közvéleményben a különvélemény felfújódott. Abban, hogy egy kicsit botránykő lett, az Alkotmánybíróságnak is része volt. Egy markáns különbség kezdettől fogva kirajzolódott a teljes ülésen belül. Ez pedig az alkotmánybíráskodás egész jogi természetével kapcsolatos alapvető koncepcionális különbség, amit én a magam részéről a mai napig fenntartok, és úgy gondolom, hogy ha az Alkotmánybíróság valamiben egészen mást csinált, mint amit én gondoltam, akkor az kétségtelenül ez volt. Többször zajlott vita a teljes ülésen arról, hogy voltaképpen mi mit is csinálunk? Jogalkotók vagy jogalkalmazók vagyunk? Ezek a dilemmák különösen akkor vetődtek föl, amikor például egy "a" betűt be kellett írni a törvénybe, mert a megsemmisítés révén értelmetlenné vált a szöveg. Többet egyébként nem írtunk be, legfeljebb kitöröltünk. Kezdettől fogva afelé hajlottam, és ez a véleményem azután meggyőződéssé érlelődött, hogy az Alkotmánybíróság jogvitát eldöntő jogalkalmazó szerv. Márpedig amikor egy alkotmánybíró dönt, nem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy negatív jogalkotónak tekinti-e magát - hisz akkor sokkal tágabb a mozgástere -, vagy jogalkalmazónak. Ha az utóbbi, akkor az írott jogszabályt alkalmazza, ennek során természetesen értelmezi is, beleértve az alkotmányt is. A negatív jogalkotás egészen más attitűddel közelít a problémához, akkor nem jogvitát döntünk el, hanem egyfajta igazságosztogatás kezdődik, még ha ezt nem is mondjuk ki nyíltan, de farigcsáljuk a hatályos jogot. Ez első ránézésre nem tragikus, valójában azonban mély szakadék húzódik a kétféle felfogás között. Az egyik felfogás azt mondja: itt van egy alkotmányellenesség, és azt majd mi megoldjuk. A másik felfogás képviselői úgy gondolkodnak: ha a jogszabályt az alkotmánnyal összevetve alkotmányellenességet tapasztalok, ezt deklarálom és alkalmazom a jogkövetkezményt, vagyis a megsemmisítést. Tehát én egészen kristálytisztán és nagyon egyszerűen úgy látom a tevékenységünket, hogy jogvitát döntünk el, még akkor is, ha mindez nem kontradiktórius eljárás keretében történik. Ha ugyanis egy indítványozó, vagy a köztársasági elnök, esetleg az ombudsman vitatottá teszi egy jogszabály alkotmányosságát, abban a pillanatban keletkezik egy jogvita, amiben nekünk döntést kell hozni. Ez a döntés csak azon alapulhat, hogy az alkotmány hogyan viszonyul a kérdéses jogszabályhoz, és amikor megállapítjuk az alkotmányellenességet, akkor alkalmazzuk a szankciót, ami a mi esetünkben a megsemmisítés. Én ezt egy sajátosságokkal bíró, de mégis klasszikus jogalkalmazási, jogvitát eldöntő procedúrának tartom, ami természetét tekintve erősen közelíti az Alkotmánybíróságot a rendes bíróságokhoz. Persze azt én is elismerem, hogy a megsemmisítés önmagában negatív jogalkotás, csak én azt mindig jogkövetkezménynek, egyfajta alkotmányjogi szankciónak tekintem. Aki viszont az alkotmánybíráskodást negatív jogalkotásként fogja fel, az azt mondja: az alkotmányellenességet mi úgy szüntetjük meg, hogy egy kicsit magunk is benne vagyunk ezáltal a jogalkotásban. Ez a felfogás azért nem állja meg a helyét az én nézetem szerint, mert nem ad választ arra a kérdésre: mi van akkor, amikor nem állapítunk meg alkotmányellenességet, és nem alkalmazunk semmiféle szankciót. Ekkor ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy jogvitát döntöttünk el, és elutasítottuk az indítványt. Jogalkotóként sokkal többet engedhetek meg magamnak, és ezzel út nyílik olyan dolgoknak, amik megfogalmazásukat tekintve sajnos meglehetősen félreérthetőek voltak, és egy kicsit le is járatódtak. Nevezetesen: láthatatlan alkotmány és aktivizmus. Mindkettőt inkább tudományos kategóriáknak érzem, de nem hiszem, hogy az Alkotmánybíróság munkájában ezek túlságosan sokat segítettek volna, inkább zavart okoztak.
Az Alkotmánybíróság eredetileg kialakított hatáskörei és eljárási szabályai nem biztos, hogy alátámasztják az Ön felfogását az alkotmánybíráskodás jogalkalmazási jellegéről. A hatáskörök közül gondoljunk csak a ma már szűkebb körű előzetes normakontrollra, illetve az egyre többször kért absztrakt alkotmányértelmezésre. Az eljárási szabályok közül pedig a hivatalbóliság tűnik ellentétesnek a hagyományos jogalkalmazás jellegével.
Kétségtelen, hogy az általam mondottak kizárólag az indítványra indult utólagos normakontrollra érvényesek, de ez mégiscsak az ügyek kilencven százalékát teszi ki, és ez a jellegadó a munkánkban, ami az alkotmányőri funkciót a legpregnánsabban kifejezi. Nyilván a többi hatáskörrel kapcsolatban másképp kellene az alkotmánybíráskodás jogi természetét megfogalmazni.
Biztos, hogy itt van egy konzisztencia-probléma, ha Ön is azt állapítja meg, hogy a különböző hatáskörök vonatkozásában az Alkotmánybíróság jellege nem egynemű. Ebből következik az a kérdés, vajon hogyan értékeljük az alkotmányjogi panaszt abban a formájában, ahogy azt a jogalkotó megalkotta? Ha az Ön jogalkalmazási álláspontját transzformáljuk a panaszra, Önnek egyet kellett volna értenie azzal az 1991-es határozattal, amelyben az Alkotmánybíróság megsemmisített egy rendes bírósági ítéletet.
Valóban ez lenne az igazi jogvita-eldöntés, csakhogy az Alkotmánybíróságról szóló törvény, az Abtv. sze-
- 61/62 -
rinti alkotmányjogi panasz erre nem jogosította fel a testületet. Vagyis az úgynevezett Jánosi-ügyben épp az volt a probléma, hogy túlléptünk a törvényben biztosított hatáskörünkön.
Ez azt jelenti, hogy Ön változtatna a hatásköri szabályokon?
Nagyon sok problémánk van az alkotmányjogi panasszal. Sokszor éreztem magam tehetetlennek, és nem tudtam, miért hozzuk meg a döntést. Meggyőződésem, hogy kellene valamilyen módosítás, mert az alkotmánybíráskodást nem szabadna nevetségessé tenni azzal, hogy meghozzuk a tulajdonképpen csak az utólagos normakontrollra vonatkozó döntést, ami azután nem hat ki a konkrét ügyre. Ugyanakkor az elvont utólagos normakontrollnál jó lenne valamilyen jogi érdek bizonyítását megkövetelni. Így lehetne közelíteni a két intézményt egymáshoz.
Fogalmazhatunk-e úgy, hogy Ön az alkotmánybíráskodás filozófiáját tekintve sem az alkotmány, sem pedig a hatáskörök értelmezése szempontjából nem képviselt aktivista álláspontot?
Őszintén szólva, azért nem szeretem magam beskatulyázni, mert kilenc évig folyt a közvéleményben a beskatulyázásom, ráadásul az aktivizmus kategóriája annyi félreértésre adott lehetőséget, hogy ezzel kapcsolatban végképp nem szívesen sorolnám be magam. De azért válaszolok a kérdésre. Az aktivizmus-passzivizmus többnyire hatásköri kérdésként merült föl. Én különvéleményeimnek hetven százalékában biztosan hatásköri túllépés miatt emeltem szót, természetesen sok érdemi problémám is volt. Ha az passzivizmus, hogy ragaszkodom az Alkotmánybíróságnak az alkotmányban és az Abtv.-ben betű szerint leírt hatásköréhez, és ragaszkodom ahhoz - mint például a média-különvéleményben -, hogy egy alkotmányellenes rendelkezést csak pontos határidő megjelölésével lehet megsemmisíteni, akkor valóban passzivista voltam.
Ami pedig az alkotmányértelmezést illeti, ott az én, mondjuk azt, pozitivista felfogásom egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem vezetném le például a jogbiztonságot a jogállamiságból. Nagyon jól tudom, hogy az alkotmányban - ellentétben a Polgári törvénykönyvvel -, olyan egymondatos megfogalmazásban szerepelnek az egyes alapjogok, amiket úgyszólván újra kell értelmezni szinte minden egyes ügyben. Ami sosem állt közel a szívemhez, az az önálló alkotmányértelmezési hatáskör, mert az végképp lehetőséget adott arra, hogy az Alkotmánybíróság elszakadjon egy adott, konkrét alkotmányossági problémától, és kicsit parttalanul, bár adott esetben nagyon nívósan, tegyen köröket a jogrendszer fölött.
Ezek az elvont alkotmányértelmezések elszakadtak a konkrét ügytől, de persze nagyon is konkrét jogviták voltak a háttérben. Minderről sem az indítvány, sem az Alkotmánybíróság döntése nem szólt, de azt mindenki tudta, hogy például a köztársasági elnök hatáskörével kapcsolatos alkotmányértelmezés mögött egy masszív politikai vita áll. Vagy újabb példát említve: az 1997-es népszavazási alkotmányértelmezés mögött szintén kormány és ellenzék politikai vitája húzódott meg. Az Ön ellenérzését az absztrakt alkotmányértelmezéssel szemben menyire motiválja a félelem a politikai döntéshozatalban való részvételtől?
Nem is annyira azt a veszélyt látom, hogy az Alkotmánybíróság elmegy a politikai döntéshozás irányába, hanem, hogy tevékenysége itt parttalanná válik. Ilyenkor születnek azok az esszék, amelyeknek részben az a hátrányuk, hogy túlmehetnek azon az alkotmányossági kérdésen, amely fölmerül az adott ügyben, és belecsúszhatnak egy-egy konkrét napi probléma eldöntésébe. De leginkább az a gondom, hogy valójában nem a jogszabályt vetjük össze az alkotmánnyal, hanem a jogszabálytól elszakadva az alkotmányértelmezés mögötti problémát akarjuk megoldani.
Néha az Alkotmánybíróság még "ki is szól" ezekből az elvont értelmezésekből. Mondjuk amikor a népszavazás-ügyben azt mondja, hogy ha értelmezése ellenére mégis népszavazást tartanának, akkor annak az eredményét az Alkotmánybíróság tartalmi alkotmánysértés hiányában is megsemmisítené. Vagy ugyanitt azt is mondja a testület, hogy az értelmezést visszamenőleg az adott ügyre alkalmazni kell.
A népszavazási ügy kezdetén részt vettem a munkálatokban, azután külföldi tartózkodásom miatt az ügy eldöntésében már nem vettem részt. Mindenesetre mindig elleneztem, hogyha egyszer az ügy eldöntéséhez nem szükséges, az Alkotmánybíróság "kiszóljon" a határozatból. Ez történt például az első abortuszdöntésben, amikor a kérdés eldöntéséhez nem volt szükség arra, hogy oldalakon keresztül fejtsük ki az álláspontunkat az abortuszról általában, mert ezzel 1991-ben kényszerpályára terelődhetett volna az 1998-as döntésünk. Ott az volt az alkotmányossági probléma, hogy nem a megfelelő jogforrási szinten volt szabályozva az abortusz. Ennek megállapítása után kellett volna következnie a keltezésnek és az aláírásoknak. Ezzel szemben hosszú fejtegetés jött ar-
- 62/63 -
ról, hogy egy feltételezett jogi szabályozással kapcsolatban mi lenne az Alkotmánybíróság álláspontja, amit azután hét év múlva alakított ki egy tényleg megalkotott törvény tekintetében.
1991-ben mégsem tiltakozott.
Nem tiltakoztam. Megmondom őszintén, 1991-ben olyan sok munkám volt, hogy ez a kérdés borzasztóan távol esett tőlem. Nem tudtam olyan mélységig foglalkozni az abortusz kérdésével, mint 1998-ban. Az 1998-as határozat meghozatalában aktívan részt vettem.
De ott sincs véleménye, sem párhuzamos, sem más.
Nincs párhuzamos véleményem, meg különvéleményem sem, de "testületi" az van, mert voltaképpen egy olyan kompromisszum született, amit én el tudtam fogadni. Nem gondoltam azt, hogyha eltérő a véleményem, akkor azt mindenképpen meg kell fogalmaznom. Akkor írtam különvéleményt, ha nagyon fontosnak tartottam, hogy tudja a közvélemény. Itt egy kompromisszumos, de számomra még éppen elfogadható határozat született, aminek természetesen sok részével kapcsolatban voltak fenntartásaim. Nem éreztem volna korrektnek, ha azután, hogy nagyon sok észrevételem beépült a tervezetbe, különvéleményt írok hozzá.
Ezek szerint Ön kiegyensúlyozott döntésnek ítéli az 1998-as abortusz-határozatot? Nem gondolja úgy, hogy a döntés - ahogy arra Holló András párhuzamos véleménye is utal - sértheti az anya önrendelkezési és magánélethez való jogát?
Nem sértek szolgálati titkot, ha annyit elárulok, hogy a vita során Holló Andrással nagyon közel álltak egymáshoz az álláspontjaink. Éppenséggel a Holló-féle párhuzamos véleményhez csatlakozhattam volna.
Miért nem csatlakozott?
Ez a kérdés azt a dilemmát feszegeti, hogy meddig dughatom ki a fejemet, amikor jön a fűnyíró? A testületi tagsághoz valahol az is hozzátartozik, hogy az ember, ha a döntés elfogadható számára, az indokolásban meg olyan dolgok vannak, amikkel nem feltétlenül ért egyet, akkor pusztán azért, hogy a véleménye napvilágra kerüljön, ne írja meg azt.
Ön is említett már egy ügyet, a népszavazásit, ahol nem vett részt a döntésben. Mi találtunk több ilyet is. Az egyik volt a legelső kárpótlási döntés, az SZDSZ képviselőinek az a bizonyos előzetes normakontroll-indítványa, miközben röviddel azután egy nagyon súlyos különvéleményt fogalmazott meg ugyanabban az ügyben. De említhetném a Bokros-csomagot is, ahol az 1995 júniusában született határozatok egyike alatt sem szerepel az Ön aláírása. Sőt, a második köztársasági elnöki ügyben sem szerepel a neve, miközben különvéleményt fűzött az elsőhöz és a harmadikhoz.
Az okok különfélék. A második köztársasági elnöki döntésnél néhány napig külföldön voltam, olyannyira, hogy hazafelé jövet a repülőgépen az újságból tudtam meg, hogy napirendre került az ügy és megszületett a döntés. Egyébként a legritkábban fordult elő, hogy teljes ülési napon utaztam el, ha mégis, akkor is legfeljebb 3-4 napot voltam távol, mindig konferenciákon. Az ügyet olyan gyorsan napirendre tűzték, hogy arról én nem tudtam. Az első kárpótlási ügy pedig egy nagyon egyszerű történet. Voltaképpen most, hogy az alkotmánybírói talárt leteszem, megértem, hogy a szakmai közvélemény igényt tart a közszereplők magyarázatára, ezért kötelességemnek tartom ezt a kérdést is megválaszolni. Szolnokon volt egy előadás-sorozatom, és azt az egy bizonyos előadást a sorozatból többször eltoltam amiatt, mert a teljes ülés nem a szokásos hétfő-keddre, hanem szerda-csütörtökre tette a nagyon sürgős és nagyon égető döntés meghozatalát. Én ezeket az előadásaimat mindig eltoltam, de negyedszerre már nem tudtam megtenni, mert az ország minden részéből jöttek oda a főiskolára hallgatók, úgyhogy kértem a teljes ülést, halasszák délután 1/2 4-re az ülést. A teljes ülés ezt tudomásul vette, de mire 1/2 4-kor megérkeztem, a döntés már megszületett. A második kárpótlási döntéshez fűzött markáns különvéleményemet részben ezek a körülmények magyarázták, részben pedig a tartalom. Ez az első különvéleményem volt, ma már biztosan nem írnék annyit, mert jelentősen túlléptem az indítványon, de hát akkor én is a helyemet kerestem. A Bokros-csomag tárgyalásakor lehetőségem nyílt egy jelentős, egyhónapos külföldi tartózkodásra. Előtte azonban készítettem egy eléggé komoly tanulmányt az ügyhöz, amiben vázoltam a vizsgálat szerintem kívánatos lépéseit és menetrendjét, időigényét, és azt: hogyan kellene az ügyet valamikor ősszel eldönteni. A teljes ülés viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy nagyon gyorsan dönteni kell, ami engem őszintén szólva nem vonzott, és akkor éltem a lehetőséggel, hogy külföldre utazzam. Ma is az a véleményem, hogy jó munkához idő kell. Úgy gondoltam, hogy az országnak is és nekem is hasznosabb, ha elutazom, hiszen javaslataim elvetése után a döntésekre érdemi befolyásom úgysem lett volna.
- 63/64 -
Félreértés ne essék, mi nem számonkérési célzattal kérdezősködünk, csak szeretnénk megérteni, mikor milyen szempontok alapján döntött. Találtunk például 1994-ből két határozatot azonos dátummal, az egyiken szerepel az aláírása, a másikon - ami történetesen a földtörvény alkotmányosságáról szólt - nem.
Erre nem emlékszem. Volt olyan, amikor nem volt módom a részvételre, jóllehet igényt tartottam volna rá, és volt olyan, amikor saját magam ítéltem meg úgy, hogyha van választási lehetőség, akkor nem veszek részt. Egyébként e helyen szeretném hangsúlyozni, hogy az alkotmánybíró mint egy testület tagja voltaképpen hasonló helyzetben van, mint az országgyűlési képviselő. Egy testület tagjának nem lehet előírni és nem lehet kérdőre vonni, hogy hol van. Az Alkotmánybíróság elnöke mint primus inter pares és adminisztratív levezető elnök megállapítja a határozatképességet, de nem vonhatja kérdőre a bírót. Bármennyire furcsának hangzik is, mert nem mindennapi probléma, de úgy gondolom az alkotmánybírónak az is beletartozik a döntési szabadságába, hogy ha úgy gondolja, ne vegyen részt egy ügy eldöntésében. Ha - ad absurdum - egy évig nem vesz részt a munkában, az alkotmánybírósági törvény alapján azután kizárható.
A már említett abortusz-döntések kapcsán felvetnénk egy másik, nem kevésbé vitatható kategorizálási kérdést. Gondolkozott-e már azon, hogy magát liberális vagy inkább konzervatív bírónak tartja-e?
Nem gondolkoztam. Ha én lettem volna az abortuszügy előadója, nyilván másként közelítettem volna meg, és akkor egy más szerkezetű, adott esetben más döntéshez vezető határozat született volna. Mint említettem, sok-sok oldal feljegyzést írtam ehhez az ügyhöz, tehát azt lehet mondani, aktívan közreműködtem a döntés kialakításában. Utólag visszatekintve azt tudom mondani, hogy ezt kizárólag jogászi alapon meg lehet oldani, megnézve például, hogy jogalany-e a magzat, miben áll az alapjogi jogalanyiság. De az én eltérő megközelítésemnek semmi köze liberalizmushoz vagy konzervativizmushoz: egyszerűen jogászi-szakmai ténykérdésekről van szó.
Említette az 1991-es döntést, amely tulajdonképpen determinálta az 1998-ast. Az, hogy a többség ott elfogadta az állam intézményes életvédelmi kötelezettségének alkotmányos követelményét egy bevallottan nem jogalany: a magzat vonatkozásában, és ezt egy rangra emelte az anya önrendelkezési jogával mint alkotmányos alapjoggal, felveti a kérdést, vajon annak, aki az alapjogok védelmét fontosnak tartja, nem kell-e érvelnie ezzel szemben, még ha magát egyébként nem titulálja is liberálisnak?
Nyilván az állam életvédelmi kötelezettségét, ami 1991-ben bekerült a határozatba, ennyi idő után, és egy új törvényi szabályozás megszületését követően talán nem kellett volna evidenciának tekinteni, hanem meg kellett volna alaposan indokolni, hogy most ez hogyan értelmezhető. Ami még ehhez a kérdéskörhöz tartozik, az az, hogy természetesen jó az, ha megnézünk külföldi határozatokat, de a 98-as határozat nagyon sokat vett át - és talán egy kicsit mechanikusan - a német alkotmánybírósági döntésből. Ezek az átvételek bizonyos esetekben nem feleltek meg azoknak a kritériumoknak, amiket a jogösszehasonlítással szemben szoktak támasztani. Hanem inkább megmaradtak azon a szinten - nemcsak ebben, hanem más döntésekben is -, hogy ez egy jó ötlet, hátha tudjuk hasznosítani. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy mint mondtam, én feltétlenül másként fogtam volna meg a kérdést.
Mi csak azt tartjuk meglehetősen furcsának egy, egyébként számos nagyon jelentős liberális szemléletű alapjogvédő döntést hozó testület részéről, hogy annak egyetlen tagja sem tartja szükségesnek fölvetni sem 1991-ben, sem 1998-ban azt a problémát, mit is jelent az állam alkotmányban nem szereplő életvédelmi kötelezettsége a nem jogalany magzattal szemben, és hogyan viszonyul ez az anya alkotmányban biztosított jogához.
Ez nem liberális szemlélet kérdése. Szintén nem árulok el szolgálati titkot, hogy én nagyon markánsan fölvetettem: az alkotmányban nincs leírva az állam életvédelmi kötelezettsége, és ezt talán jobban is meg lehetne alapozni.
Ha értékelnie kellene saját kilencéves tevékenységét, milyen ügyekben gondolja úgy, hogy véleménye markánsan befolyásolta a bíróság álláspontját, vagy ha nem, az idő Önt igazolta. Arató András nemrég megjelent könyvében például azt állítja, hogy a kárpótlás-ügyben kifejtett különvéleményében tulajdonképpen megjósolta azt a jogbizonytalanságot, és a mezőgazdaságra gyakorolt káros hatást, amit a kárpótlás végül is alkotmányosnak elfogadott megoldása eredményezett.
Nagyon megtisztelő számomra, ha ez így jelenik meg az utókor gondolatvilágában. Én azért azt szeretném leszögezni, hogy egy olyan munkában vehettem részt, ami egyedülálló a magyar jogtörténetben. A
- 64/65 -
másik, amit szeretnék kiemelni, hogy nagyon pozitívan ítélem meg az elmúlt kilenc évet. Ezt azért tartom fontosnak, mert a személyemhez nagyon sok tekintetben a különvélemények kötődtek, és egyfajta fenegyerekként állítottak be, aminek én azért nem örültem, mert soha nem szerettem a címkéket: innen ugyanis könnyű eljutni odáig, hogy összeférhetetlen vagyok, mert egyesek fenegyerekként drukkolnak nekem, mások pedig összeférhetetlennek ítélnek. Azt gondolom, hogy az én munkásságom része volt egy nagyobb testületi munkának. A vasbeton-gerendát tizenegyen emeltük föl, akkor is, ha előfordult, hogy egyikünk vagy másikunk eltűrte a tömjénezést, mintegy implikálva: ezt én emeltem föl egyedül. Itt egy heroikus közösségi-testületi munka folyt, és a gyakorlati eredmény a magyar alkotmányjog. A főtitkári fogadóórákra nyugdíjas nénik cekkerrel jönnek, amiből a sárgarépa mellől az alkotmány lóg ki. Ennek a testületnek a soha el nem vitatható óriási érdeme az alkotmányosság meghonosítása. Az, hogy én személy szerint milyen szerepet játszottam ebben a kilenc évben, az voltaképpen ebből adódik. Soha nem akartam túlmenni azon, hogy azt próbáljam adni, amit hoztam magammal, és amit itt hozzátanultam. Amit hoztam magammal, az elsősorban a Jogtudományi Intézetben eltöltött húsz évemnek az eredménye. Olyanokkal dolgozhattam együtt, mint Eörsi Gyula, Harmathy Attila, Sárközy Tamás. A szövetkezeti tulajdon kérdésében, tehát a legelső kárpótlási ügyben már abból éltem, és azt mondtam el, amit onnan hoztam. Akkor írtam le, hogy az Alkotmány 9. §-ának (1) bekezdése, ami a köz- és magántulajdon közötti diszkrimináció tilalmát fogalmazza meg, azt jelenti, hogy nincs tulajdonforma, hanem "a" tulajdon van. Azt gondolom, hogy a tulajdon kérdésében - már ameddig ilyen tárgyú súlyosabb ügyeket kaptam - feltétlenül sok mindennel hozzájárultam az Alkotmánybíróság nagy művéhez, a magyar alkotmányjoghoz: erről írott kismonográfiám mondandóját az alkotmányjogi egyetemi tankönyv oldalakon át ismerteti. A másik terület, ahol úgy gondolom, hozzátettem valamit az alkotmánybírósági produktumhoz, az állam szerepe a gazdaságban. Ebben a témakörben a társasági törvény kapcsán készítettem tervezetet 1991-ben, amiből ugyancsak vezető ítélet lett. Ebben az állam tulajdonosi és közhatalmi funkciói elválasztásának követelményét mint alapelvet szögeztem le, ami a piacgazdaság conditio sine qua nonja. Nagy örömmel olvastam a minap, hogy az ORTT éppen ezt a gondolatot veti fel, amikor beadvánnyal fordul az Alkotmánybírósághoz, mondván, saját jogállásában keverednek a közhatalmi és a vállalkozói elemek. Számomra úgy tűnik, ott valaki elolvasta ezt a döntést, amit egyébként azóta nagyon sokszor meghivatkoztunk. Ugyancsak nagyon meghatározónak érzem a szerepemet a vállalkozás jogának a kialakításában. Ez is a 1990-es évek elejére nyúlik vissza, amikor először próbáltuk megfogalmazni, mit is értünk tartalmilag a vállalkozás szabadságán. A pénzügyi és adójog és a jogbiztonság viszonylagosságát ugyancsak általam referált ügyben dolgozta ki a testület. A diszkrimináció tilalmának jogi személyekre való alkalmazhatóságát szintén az én javaslatom alapján mondták ki még 1990 őszén. A gazdaságban előforduló egyéb diszkrimináció tilalmával kapcsolatban ugyancsak sokat írtam. Tehát amit ezekkel az alapjogokkal és intézményekkel kapcsolatban megfogalmaztam, bekerült az Alkotmánybíróság gondolkodásába, és ez feltétlenül hasznos volt.
És a különvélemények?
A különvélemények nem gazdasági jogi dolgokról szóltak, és nekem nagyon tanulságosak voltak. Igazából ezek kényszerítettek rá arra, hogy például a bírói függetlenség kapcsán a hatalmi ágak elválasztásával is szembenézzek egyszer. Vagy a média-ügyben szembesüljek azzal, hogy egy Alkotmánybíróságnak mit is kell tennie. Az európai társulási megállapodással kapcsolatos kérdésben azzal kellett foglalkoznom, vajon van-e nekünk hatáskörünk utólagos normakontrollra nemzetközi szerződések esetében. Itt elvi kérdésként azt vetettem föl, hogy a magyar Országgyűlés által alkotott törvény, illetve két nemzetközi jogalany által kötött egyezmény azonos jogforrástani relevanciával bír-e. Meg kellett állapítanom, hogy a kettő között létezik különbség, ami alkotmányjogilag is értékelendő, és azt az alkotmánybírósági törvény tartalmazza is. Azt gondolom, hogy a különvélemények is hatnak, és az utókor - mint a köztéri kútból - merít belőlük, ha akar. A Bokros-csomag vizsgálatának második hullámában az egyik ügyhöz írtam egy párhuzamos véleményt, melyben a szociális jogokkal kapcsolatos felfogásomat a maga egészében fogalmaztam meg. Ezt amerikai egyetemeken referálta egy amerikai professzor mint a szociális jogok általános elméletét. Ebben, úgy gondolom, kizárólag jogi alapon megoldást találtam arra a dilemmára, ami akkor az Alkotmánybíróságot foglalkoztatta, nevezetesen, hogy az állam mire köteles a szociális jogok mint alapjog tekintetében. Már ha egyáltalán akként foghatók fel, hisz például Sajó András nagyon erősen bírálta ezt a felfogásunkat. A hatáskör-túllépésekre történő sorozatos utalásaim is lehetséges, hogy hatással vannak gyakorlatunkra - legalábbis mostanában.
- 65/66 -
Nem gondolja, hogy a szociális jogokat elismerő, a 90-es évek elején vallott kisebbségi álláspontjuk a Bokros-csomagos határozatokkal többségivé vált?
A Bokros-csomag kapcsán hozott döntésekkel majd egyszer az Alkotmánybíróságnak ugyanúgy szembe kell néznie, mint ahogy például most a 2/3-os törvényhozás kapcsán konszolidáltuk a korábbi gyakorlatunkat. Az Alkotmánybíróság első hat évében nagyon gyorsan kellett nagyon nagy súlyú döntéseket hozni, és nem biztos, hogy ezek teljesen összhangban vannak egymással. Én azt hiszem, hogy most eljött a konszolidáció ideje, amikor jogpozitivista alapon még egyszer rendszerezzük, végiggondoljuk, hogyan illeszthetők össze a mondottak, mi a fejlődés vonala. Talán most jött el az ideje annak, hogy ilyen konszolidációs precedenseket újra megfogalmazzon a bíróság. A kérdést illetően azt gondolom, hogy itt is szükség lesz egy konszolidációs precedensre. Egyszerűen azért, mert nagyon hullámzó volt a bíróság felfogása. Nemcsak arról van szó, hogy először nem látták alapjognak, aztán meg szinte a másik irányba lengett ki az inga, amikor már egy status quót nyilvánított alkotmányos értéknek az Alkotmánybíróság, nevezetesen a tervgazdálkodásból örökölt szociális ellátási rendszert, amihez én az említett párhuzamos véleményt írtam, mert az, szóval status quo védelme biztosan nem vezethető le az alkotmányból. Azért nem tudom megválaszolni a kérdést igennel vagy nemmel, mert annyira hullámzó a döntési gyakorlat. Hogy mást ne mondjak, ez a bizonyos határozat, amihez én párhuzamos véleményt fűztem, a tulajdonhoz való jog sérelmét látta abban, hogy a munkáltató által fizetendő betegszabadsági napok számát a Bokros-csomag felemelte, holott ez szerintem nem alkotmányossági szempont, arról nem beszélve, hogy ez kinek a tulajdonhoz való jogát sérti? Legfeljebb a munkáltatóét, de a határozat a munkavállaló jogsérelmét állapította meg. Ki érti ezt?
De hiszen éppen ebben változtattak a Bokros-csomagos döntések a korábbi felfogáson. 1995-ben ugyanis a bíróság a korábbi érveléssel szemben azt mondta, hogy a szociális biztonsággal összefüggő jogok tulajdoni alapú jogok. Aki ezeket megsérti, az a tulajdont sérti meg. Ebben érzem én a koncepcionális váltást a többség részéről, mintha az Önök korábbi kisebbségi álláspontja vált volna többségivé, hiszen 1991-ben, majd 1993-ban a többség még azt mondta, hogy ezeknek a jogoknak semmi közük a tulajdonhoz.
Mi korábban nem a tulajdonhoz való jogra hivatkoztunk, hanem arra, hogy a szociális biztonsághoz való jog alapjog. Ezt a testület később részben elismerte, részben belekeverte a tulajdonhoz való jogot. Éppen ezt opponáltam azután a szeptemberi Bokros-csomagos döntésnél, amikor azzal érveltem, hogy ez a szociális biztonsághoz való jog alapjogán keresztül közelítendő meg, és nem tulajdonjogi alapon. Erre nézve az alkotmány olyan komplex szabályozást ad, amiből teljesen egyértelműen, a tulajdonhoz való jogi aspektusok figyelmen kívül hagyásával megítélhető az, hogy az állam mire köteles az adott esetben. Éppen ezért nem lehetett volna a szerzett jogok vagy a tulajdonhoz való jog - mint e tekintetben lex generalis - alapjára terelni ezt a problémát, mert itt volt a szociális biztonsághoz való jogra vonatkozó lex specialis az Alkotmány 70/E. §-ában. A párhuzamos véleményem arról szólt, hogy miben látom a szociális biztonsághoz való jog tartalmát. Hozzá kell tennem, hogy ez azért nem tartott sokáig, tudniillik 1995 késő őszétől megenyhült az Alkotmánybíróság szigora, és nem volt már annyira merev a mérce az alkotmányosság szempontjából. A status quo védelme szépen lassan föllazult. Azt kell mondanom nagy örömmel, hogy úgy gondolom, ehhez az említett párhuzamos véleményem is hozzájárult. Mert a későbbiekben már azt mondtuk, hogy az állam kötelezettségvállalásainak csökkentései elfogadhatók arányosnak. Ugyanez a helyzet a média-üggyel, vagy a bírói függetlenséggel is. A mai bírósági szervezeti törvény tökéletesen megfelel annak, amit én a különvéleményben követelményként megfogalmaztam. Bármennyire furcsa is ezt most kijelenteni, de ha visszatekintek, a különvéleményeimnek egy jelentős része valahol később megjelent a törvényalkotásban, vagy az Alkotmánybíróság döntéseiben. Nem azt állítom, hogy többségi döntéssé váltak, csak azt, hogy utóbb az Alkotmánybíróság másképp döntött, ami közelebb állt az én döntésemhez. Vagyis úgy érzem, nem volt hiábavaló a különvélemények megírása.
Nem lehet nem visszakérdezni arra, amit a saját tulajdoni ügyeivel kapcsolatban mondott, hogy tudniillik ilyeneket csak az első években kapott. Ezt némileg általánosabban alátámasztja a statisztika is, ami azt mutatja, hogy az első években: 1991-ben, 1992-ben, 1993-ban, de még 1994-ben is 4-6 ügye jelent meg a Magyar Közlönyben, később volt két olyan év is, 1996 és 1998, ahol összesen csak egy ügyet vitt a teljes ülés elé. Tehát mintha csökkent volna az ügyei száma a 90-es évek második felében.
Ez így nem pontos. A rám szignált ügyek száma mindig kiegyensúlyozott és arányos volt. A Magyar Közlönyben egyébként csak a megsemmisítések jelennek meg, az elutasítás, megszüntetés nem. De így is csökkent lezárt ügyeim száma. A kevesebb befejezett ügyet több körülmény befolyásolta. Az egyik az volt,
- 66/67 -
hogy az ombudsmani hivatal felállásával az összes munkatársam elment, így egyszerűen kevesebbet lehetett produkálni.
Miért mentek el a munkatársak? Ha kiürül egy hivatal, és az emberek átmennek egy másikba, annak valami oka kell legyen.
Nyilván szerepet játszott ebben az is, hogy az ombudsmani hivatal az egyébként járó köztisztviselői fizetéshez képest magasabb bérekkel indult. Ezt az exodust persze lehet úgy is értelmezni, hogy a lábukkal szavaztak a munkatársak. Az anyagi szempontok mellett talán úgy gondolták, hogy a tanácsosi kar nem tud igazán komoly befolyást gyakorolni a döntésekre. Valahogy nem éreztek élő kapcsolatot a bírók és a tanácsosok között. Ennek a jelenségnek a tanácsosi karra vonatkozó vetülete az, amit Sólyom László úgy fogalmazott meg, hogy ó nem pártolta soha, hogy a bírók egymással különösebben kapcsolatot tartsanak. A pártatlanság garanciáját látta abban, hogy egy kicsit idegenekként mozogtak itt a bírók is, meg a munkatársak is. Mindez tehát szerepet játszott abban, hogy munkatársaim - akikkel a mai napig baráti viszonyban vagyok - elmentek, és most a harmadik tanácsosi generációt tanítom be. Ami azért rossz, mert minimum fél, de inkább háromnegyed év, amíg egy tanácsos meg tud csinálni egy tervezetet. Ezek mindig visszavetették a teljesítményemet. Igazán nagy ügyem egyébként utoljára a lakásügy volt, aminél viszont a tárgyalás végén megfordult a testület álláspontja, pedig azzal négy hónapot foglalkoztam éjt nappallá téve.
Miért nem kapott nagy ügyeket?
Nem tudom megmondani. Vannak most is komoly ügyeim, de voltak olyanok, amelyeket szívesen referáltam volna. Ilyen lett volna például az európai megállapodás. Abban az időben - egyébként az európai jogi tanszéket vezető Jean Monnet professzoraként -írtam egy könyvet az európai megállapodásnak pontosan arról a szakaszáról, amelyik az indítvány tárgyát képezte, és gyakorlatilag semmi befolyásom nem volt az ügyre, azon kívül, hogy különvéleményt írtam. Nem egészen értettem a dolgot.
Annak az ügynek a központi kérdése mégiscsak egy hatásköri probléma volt, az, hogy az Alkotmánybíróság utólag felülvizsgálhat-e nemzetközi szerződést anélkül, hogy ezt a törvény kifejezetten megengedné.
Kezdetben együtt volt a hatásköri és az érdemi kérdés, később különítettük el. A hatásköri döntéshez írtam különvéleményt. Nem akarok spekulálni, de úgy éreztem, hogy az ügy érdeméhez sokat hozzá tudtam volna tenni. Végül is azért nem tettem hozzá, mert a hatáskör így dőlt el. Azt gondolom ma is, hogyha valaki akarja, olvassa el a könyvemet, mert benne volt az egész.
Ön 1990-től kezdve dolgozott egy testületben, ami mára szinte teljesen kicserélődött. Tehát ez a helyzete alkalmassá teszi arra, hogy tegyen bizonyos összehasonlításokat. Részben ma már más a bíróság vezetője is, részben a tagok is kicserélődtek. Hogyan értékelné az eddig eltelt időt az új összetételű testületben, illetve mondható-e valami arról, miben különbözött a Sólyom-bíróság a most induló Németh-bíróságtól?
Az első megjegyzésem, hogy nagyon nem szeretem, ha Sólyom-bíróságról beszélnek, különösen nem, ha Németh-bíróságról, mert ennek Németh János eddigi nyilatkozatai mondanak ellent.
Amikor Sólyom-bíróságról beszélünk, ez azt jelenti, hogy Sólyom László meghatározta ennek a bíróságnak a tevékenységét. Hogy Németh János mennyire fogja, ezt még nyilván nem tudjuk.
Az, hogy Sólyom László rányomta a bélyegét a magyar alkotmánybíráskodásra, az kétségtelen és közismert. Ha végignézzük a kilenc év minden egyes döntését, azért volt nagyon sok olyan ügyünk, amelyek mások nevéhez kapcsolódnak, például Kilényi Géza referálta az államosítások ügyét. Vagyis nem hiszem, hogy kizárólag azok az ügyek méltóak az említésre, amelyeket a sajtó - nyilván a megkapott információk alapján - felsorol, és amelyeknek szinte kivétel nélkül Sólyom László volt az előadójuk. Például a döntéseinket tartalmazó, külföldön megjelent köteteinkben is úgyszólván kizárólag csak ilyen ügyek vannak. Nagyon sok egyéb meghatározó ügye volt az Alkotmánybíróságnak. Tehát én belülről azt mondanám, hogy ez nem volt Sólyom-bíróság, ez egy testület volt. Valószínűleg maga Sólyom László is elutasítaná ezt a megjelölést.
Sólyom-bíróságról nem pusztán abban az értelemben lehet beszélni, hogy hány ügyet referált maga Sólyom. Az olyan ügyekben is meghatározónak tűnt az álláspontja, amelyeknek nem ő volt az előadója. Gondoljunk csak a halálbüntetés-döntésre.
Sólyom szellemének és gondolkodásmódjának befolyása valóban nagyon jelentós volt. Végül is mögötte olyan szakmai múlt állt, az alkotmányjog, az emberi jogok tekintetében is, ami jellegadóvá tette a testületen belül is.
- 67/68 -
Ugyanakkor időről időre megfogalmazódtak olyan kritikák, hogy - és ez egy sajátos szignálási eljárásnak volt a következménye - magára szignált par excellence közjogi ügyeket is, mint például a köztársasági elnök hatáskörének ügyét, amire több közjogász azt mondta, talán szerencsésebb lett volna, ha az előadó nem polgári jogász.
Az ügyrendünk hiánya folytán még mindig nyitott kodifikációs kérdés, hogyan történjen a szignálás. Sólyom László interjúiban azt a véleményt képviselte, hogy ó abban a szerencsés helyzetben volt, hogy magára szignálhatott ügyeket. Ez így bizonyosan nem volt szerencsés, helyesebb lett volna, ha mindenki azzal foglalkozik, amihez a leginkább ért. De az kétségtelen, hogy Sólyom gondolkodása tényleg rányomta a bélyegét a határozatokra, ó mindig nagyon markáns álláspontot képviselt. Hogy ez mennyiben függött össze az ó elnöki mivoltával vagy a tárgyalásvezetési stílusával, az más kérdés, ebbe nem is szeretnék belemenni, mert ez az Alkotmánybíróság szolgálati ügyét, titkát képezi. Az egészen bizonyos, hogy az elnöki szerep-felfogás és az alkotmánybírósági törvény által meghatározott hatáskör az én megítélésem szerint nem volt mindig összhangban az elmúlt kilenc évben. Amikor például Pokol Béla alkotmánybírói jelölése kapcsán olyan nyilatkozat hangzott el a teljes ülésen való egyeztetés nélkül, hogy majd mi eldöntjük, hajlandók vagyunk-e a megválasztott Pokol Bélával együtt dolgozni, akkor kénytelen voltam nyilvánosságra hozni, nem tudok arról, hogy mi ezt megbeszéltük volna. Tehát a primus inter pares felfogás tekintetében bizonyosan lesz, vagy van különbség az Alkotmánybíróság korábbi és mostani bírái között, ami a testületi jelleg erősödésében is kifejezésre fog jutni. Az Alkotmánybíróság új elnöke több interjúban, és a teljes ülésen is elmondta, hogy ó a teljes ülést tartja a legfelsőbb döntéshozó testületnek. Úgy gondolom, hogy a testülettel kapcsolatban az elnöknek szignálási, napirend-összeállítási és vitavezetési hatáskörei vannak, illetve képviseli a testület álláspontját kifelé.
Mit vár tehát az elkövetkező kilencéves ciklustól?
Bizonyára kevésbé lesz látványos, hogy azt ne mondjam, teátrális a működésünk: a nyilvános hirdetéseket megelőző és követő sajtónyilatkozatok gyakorlatáról például már letértünk. Az Alkotmánybíróság ezentúl nem kommentálja saját határozatait. Amit pedig másként élek meg, az pontosan az, amivel a beszélgetést kezdtük, és ez az alkotmánybíráskodás jogi természetének a felfogása. Azt kell mondanom, hogy a jogszabályhoz kötöttség most jobban előtérbe került. Az például, hogy van-e valamire hatáskörünk, hogy van-e indítvány, hogy visszavonhatja-e azt az indítványozó. Egy sor kérdésben biztosan nem tesz rosszat a testületnek a két eljárásjogász jelenléte. Kevesebb lesz az a bizonyos elegáns röpködés a jogrendszer fölött. Ezzel együtt talán csökkenni fog az esszék száma. A jogász-közvélemény - az érintettek pedig különösen - nem tudták hova tenni a harmincoldalas regényeinket, amelyekből - mint például a Szivárvány egyesületbeli tagság és a homoszexualitás kérdésében hozott határozatból - végül is esetleg csak az nem derül ki, hogy pontosan miért is döntött úgy az Alkotmánybíróság, ahogyan döntött. Az ilyen hosszú írásoknál az volt az érzésem, hogy nagy ecsetvonásokkal csak fölvázoljuk a problémát, de a részletekkel, amikben pedig az ördög megbújik, nem mindig foglalkoztunk kimerítően. Ilyen volt például az abortusz kérdése is. Azt gondolom, hogy az új testület - azért is, mert ezt meg is engedheti magának, hisz konszolidációs időszakot élünk -, inkább fog ragaszkodni az írott alkotmányhoz, ami nem azt jelenti, hogy nem fogja értelmezni azt. De ha az alkotmányból valami hiányzik, akkor azt nem fogja belelátni-belemagyarázni, csak azért, mert talán a levezetés úgy még szebb, még drámaibb. Szóval egy kicsit talán szakjogásziasabb lesz, talán szárazabb is, kevesebb lesz benne az intellektuális brillírozás. Én mégis azt gondolom, hogy itt nem brillírozni kell, hanem tárgyszerű döntéseket hozni, jogszabályokat jogszabállyal összevetve. Röviden, velősen. Én nagyon örültem, amikor a mostani 2/3-os törvényekkel kapcsolatos döntésünk után éppen az említett Pokol Béla írt egy cikket, és abban megírta, nem örül a döntésnek, mert az kedvezőtlen a mostani kormányra nézve, viszont annak nagyon örül, hogy végre pontosan és kristálytisztán tudja az Alkotmánybíróság álláspontját. A korábbi döntés kétértelműsége adott alkalmat arra, hogy nem tudtak a parlamenti pártok megegyezni. Azt gondolom, hogy az Alkotmánybíróság ebben a konszolidációs periódusban sokkal inkább tisztázó jellegű, egyértelmű döntéseket szeretne hozni, amiben kevesebb lesz talán a jogösszehasonlítás, kevesebb lesz az elméleti nézetek felsorakoztatása, ütköztetése. Biztos nem lesz hivatkozás filozófusokra (Spinozára, Hobbesra), de annál több hivatkozás lesz arra, hogy a jogszabály, a strasbourgi bíróság, a nemzetközi egyezmények mit mondanak. Hozzám ez a felfogás sokkal közelebb áll. Ez előre vetíti annak a lehetőségét is, hogy az Alkotmánybíróság a hatáskörét és az általa alkalmazható jogkövetkezményeket is sokkal mérsékeltebben, sokkal földhöz ragadtabban fogja alkalmazni, amennyiben a föld itt maga az alkotmány, amelyre esküt tettünk. ■
Visszaugrás
