https://doi.org/10.59851/imr.14.2.10
Az újabb technológiák által felvetett szólásszabadságjogi kérdések sodrásában egyre ritkábban foglalkozunk a jog alapvető elméleti kérdéseivel. Az avatatlan szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a szólásszabadság elmélete már nem tartogat nyitott és megvitatható kérdéseket. Ezért is örvendetes, hogy Paul Wragg professzor új könyve erre a területre tévedt. De a szerző nem csak leporolta a régi teóriákat: a kötet számos eredeti meglátást tartalmaz, és kijelenthető, hogy a legfontosabb monográfia a szólásszabadság elméletéről Frederick Schauer immár klasszikusnak számító Free Speech: A Philosophical Enquiry című kötetének megjelenése óta.[1]
Wragg könyvének kiinduló kérdése az, hogy mi a szólásszabadság-elmélet értelme és célja. Szerinte a cél a szabályozás és a joggyakorlat - azaz a pozitív jog - támogatása, valamint e pozitív jog (a törvények és a bírói döntések) kritikájának megalapozása. De az elméletnek a szabályozástól és a joggyakorlattól, továbbá az intuícióktól, a politikai és a történeti hagyománytól függetlennek kell lennie. Wragg részletekbe menően és meggyőzően igazolja egyik fő tételét, amely szerint a jelenleg bevett szólásszabadság-elméletek e forrásokon alapulnak, azaz a jogszabályokat, a bírói döntéseket vagy az értelmező intuícióit, az általa elfogadhatónak tartott politikai és történeti hagyományt veszik kiindulópontnak akkor, amikor arra a kérdésre keresnek választ, hogy mi végre védjük a szólásszabadságot. E témát a nemzetközi tudományos térben eddig jobbára amerikai szerzők uralták, akik egészen magas színvonalon, a szólásszabadság minden apró részletére gondot fordítva teoretizálták e kérdést. De ők jobbára az első alkotmánykiegészítésre vonatkozó joggyakorlatból indultak ki, azon belül is elsősorban a szövetségi legfelső bíróságnak az elmúlt bő száz évben született döntéseiből, esetleg az alapító atyák vélt szándékaiból, ami a szólásszabadság alkotmányos védelméhez vezetett Amerikában.
- 210/211 -
Wragg szerint az elméletnek nem abból kellene kiindulnia, ami van (a pozitív jogban, a hagyományban, az értelmező ösztöneiben), hanem abból, aminek lennie kellene. A megalapozott szólásszabadság-elmélet a szabadság feltételeiben található, amely az alkotmányos jogok fogalmában ölt testet. Az ilyen elmélet tehát ideális esetben egy normatív állítás, a "kell", és nem a "van" világa.
Az elmélettel foglalkozó művekben evidenciának tűnik, hogy a szabad beszédet annak "értéke" miatt kell védeni. A beszédnek tehát "funkciója" van, valamilyen módon a közösséget vagy az egyént (a beszélőt) szolgálja. A feltett kérdés ennek megfelelően legtöbbször úgy hangzik, hogy "miért védjük a szólásszabadságot". Az e kérdésre adott válaszok, azaz az egyes elméletek pedig hagyományosan három csoportba rendeződnek.
Az első ezek közül a szólásszabadságra mint a demokratikus döntéshozatalban való részvétel lehetőségét biztosító jogra tekint. A szólásszabadság hozzájárul a demokratikus politikai döntéshozatalhoz (Alexander Meiklejohn, Jürgen Habermas, Owen Fiss, Cass Sunstein).[2] Robert Post szerint a szólásszabadság lényege a beszélő elismerése mint értékes, egyenrangú résztvevő a döntéshozatali folyamatokban, függetlenül attól, hogy képes-e értelmesen hozzájárulni ahhoz.[3]
A második elmélet az egyéni autonómia megnyilvánulásaként tekint a szólásszabadságra, annak érdekében, hogy a beszélő személyisége kiteljesedhessen (Martin Redish, C. Edwin Baker, Thomas Scanlon).[4] A szabad beszéd így elősegíti "önmagunk legjobb változatának" megvalósítását.
A harmadik elmélet az igazság feltárását reméli a szólásszabadság biztosításától az egyes vitás kérdésekben. De az igaz álláspont felfedezése valójában csak a szabadság mellékterméke, nem pedig biztosításának feltétele lehet (hiszen nem lehetünk biztosak benne, hogy a szabad beszéd önmagában elkerülhetetlenül az igazsághoz vezet, sőt biztosan tudjuk, hogy ez nem így van, továbbá nem tudhatjuk előre, melyik vélemény hordozza az igazságot).
Mindhárom teóriára igaz, hogy a szólásszabadságot nem önmagáért, hanem valamilyen érték biztosítása miatt védi (demokratikus legitimáció, közös döntéshozatal, egyéni kiteljesedés vagy az igazság megtalálása). Mint Wragg megállapítja, a beszédkorlátozás egyik széles körben elfogadott alaptétele, hogy annak tartalomsemlegesnek kell lennie (azaz a beszéd nem korlátozható a tartalma miatt, hanem csak az általa okozott károkra tekintettel), valójában csak
- 211/212 -
ábránd, ha az "értékes", azaz valamelyik előbb említett értéket szolgáló beszédet erősebben védjük, mint a többit (lásd például a kereskedelmi célú beszéd körüli vitákat).
A szerző számára nem az az elsődleges kérdés, hogy miért kell védeni a szabad beszédet (az milyen értéket szolgál), hanem hogy egyáltalán mi a szabad beszéd. A kötet kulcsszava az "irracionalitás". A szólásszabadság lényege - és ez a kötet fő, kellően provokatív állítása - az irracionális, azaz a hagyományos megközelítés szerint értéktelen beszéd védelme. Ez a szólásszabadság védelmének legfontosabb alapja. Nem azért állítja ezt Wragg, hogy szabadjára engedje a hülyeséget és a felelőtlenséget, hanem hogy védelmet biztosítson az egyén szabadsága és autonómiája számára. Wragg ideálja az önmagáért felelős egyén, és így elmélete végeredményben a legnemesebb angol liberális hagyományok nyomában jár.
A kötet főszereplője vitathatatlanul John Stuart Mill, akinek szabadságelméletét Wragg új fényben láttatja. Millt a szólásszabadsággal foglalkozó legtöbb szerző idézi, de általában csak megszokásból. De néha nem árt újraolvasni a klasszikusokat. Wragg ezt téve rávilágít arra, hogy Mill nem a közügyek értelmes megvitatását (vagy a beszéd által elérhető valamilyen előnyt) helyezte előtérbe, hanem az egyén szabad kibontakozását (ami vagy hasznos a közösségnek vagy a közvitáknak, vagy nem, és ez nem függ össze azzal, hogy védelemre érdemes-e). Ennek megfelelően Millnek A szabadságról című esszéje nem az igazság megtalálásáról szól,[5] az csak mintegy melléktermék lehet. Az államnak persze vannak kötelezettségei a polgárai felé, és a polgároknak is vannak feléje, mint például az oktatás biztosítása, illetve az abban való részvétel, de a felnőttkor elérésével ez is véget ér. A felnőttek pedig bizonytalan utakon járnak, és bolyonghatnak irracionális módon is. Ez Mill (és Wragg) számára sem ideál, csupán a valóság felismerése: az igazságot csak az egyén fedezheti fel, az állam erre nem kényszerítheti, és nem is hozhatja kedvezőbb helyzetbe azt, aki arra törekszik. Ugyanígy az egyén figyelmen kívül hagyhatja az igazság keresését vagy a közügyek megvitatásában való értelmes részvételt.
Mill elmélete különbséget tesz az önmagára és a másokra irányuló cselekvés között: az előbbi nem korlátozható, az utóbbi, ha kárt okoz, igen. De vajon lehetséges ez a különbségtétel teljesen megnyugtató módon? Bizonyos irracionális tevékenységeket (például a droghasználatot, a biztonsági öv kikapcsolva hagyását az autóban) felnőttkorban is tiltunk, és nem csak az egyén, hanem a közösség védelmében is. A szabad beszéd más, speciális jog lenne? A szólásszabadság is okozhat kárt a közösségnek (például a gyűlöletbeszéd esetében), ahogyan a kábítószerezés miatti egészségügyi ellátás költsége vagy a biztonsági előírások figyelmen kívül hagyása is. Mindenesetre a másoknak kárt okozó beszéd Mill szerint is korlátozható, az irracionalitás védelme pedig nem azonos a felelőtlenség lehetőségének biztosításával, ugyanakkor nem fér össze az etikus cselekvés állam általi megkövetelésével sem.
Wragg szólásszabadság-elmélete tehát az egyéni jog védelmét helyezi a középpontba, a beszéd értékességétől függetlenül. Az individualitás nem fér össze a közösségi szemlélettel, és az ál-
- 212/213 -
lami paternalizmusnak nincs helye a szólásszabadság határainak megvonásánál. Az objektivitás és az észszerűség nem lehet a jog biztosításának feltétele. A demokrácia igényli a tájékozott polgárt, de annak létét nem kényszerítheti ki, ahogy jelenleg sem tesz különbséget például a szavazati jog szempontjából az egyének tájékozottsága, műveltsége, megfontoltsága alapján. Az individualitás ugyanakkor Wragg számára sem ideál, hanem probléma, amely feszültségeket generál. Az individualitás: irracionalitás, vagy legalábbis annak lehetősége. A konyhámban megtalálható egy Washington D. C.-ben, az újságírás - azóta bezárt - múzeumában vásárolt hűtőmágnes, amely azt hirdeti, hogy "A szólásszabadság nem engedély arra, hogy hülye legyél". A fenti érvelés nyomán mostanra meggyőződhettünk arról, hogy a szerző szerint ez az állítás súlyos tévedés.
Tipikusan angol, esetleg európai vagy nyugati megközelítés lenne ez? Wragg jelzi, hogy elmélete semmiképpen nem univerzális, azaz nem független időtől és tértől. Célja, hogy megalapozza az individualizmus értéke köré épültnek képzelt társadalmak liberális szólásszabadság-felfogását. Érvelése szerint ha egy társadalom az individualizmusra épít, akkor az irracionalitáshoz vezet, míg ha a kollektivizmusra, akkor abból paternalizmus és racionalitás következik. Wraggnek a nyugati diskurzussal szembeni elégedetlensége abban gyökerezik, hogy a nyugati társadalmak azt állítják: az individualizmus az alapelvük, de valójában a paternalizmus és a racionalitás az.
Egyetlen olyan szerzőt találtam, aki csak marginálisan bukkan elő a kötetben, de akinek a gondolatai valamelyest rokoníthatók Wraggéval. Ronald Dworkin a The Coming Battles over Free Speech című esszéjében fejti ki - nagy vonalakban - szólásszabadság-elméletét,[6] amelynek középpontjában valamennyi beszélő azonos jogokkal bíró, morális lényként való elismerése áll. A szólásszabadság korlátozása megfosztja a beszélőt attól, hogy részt vegyen a közvélemény alakításában, és ezzel őt véleményét tekintve a nyilvánosság kevésbé értékes résztvevőjének minősíti. Azaz bár Dworkinnál ugyanúgy célja és funkciója van a szabad beszédnek, mint más szerzőknél, közvetve szintén kiáll az irracionális beszéd védelme mellett, egyértelművé téve, hogy a közügyek értelmes megvitatását nem segítő beszéd is védelmet érdemel, a beszélők egyéni morális felelősségére bízva annak eldöntését, hogy mit mondanak ki és mit nem. Az egyes vélemények megítélése azok közönsége által szintén az erkölcs, és nem a jogi szabályozás terrénumához tartozik: "Nyilvánvalóan ellentmond a polgárok felelős erkölcsi cselekvőkénti elismerésének, ha valamilyen hivatalosság döntése alapján előírják nekik, hogy mit olvashatnak, azzal az indokkal, hogy ez javítaná vagy rontaná a jellemüket, vagy helytelen nézeteket alakítana ki bennük a társadalmi kérdésekről."[7]
A kötet a szólásszabadság horizontális hatályának több fontos kérdésével is foglalkozik, például azzal, hogy hogyan alkalmazandó az elmélet - a szólásszabadság védelme az egyéni autonómiából kiindulva - olyan esetekben, amikor nem az állam korlátozza a beszédet, hanem egy másik magánfél. Ilyenkor is az autonómia a kulcs, akár az online platformokról, akár a rágal-
- 213/214 -
mazásról, akár a bizalmas információk közzétételéről vagy a munkavállalóról beszélünk. Az ilyen esetekben mérlegelni szükséges a két szembenálló fél autonómiaérdekeit.
Az online platformok (elsősorban a közösségi média és a videómegosztók) szabályozása az elmúlt évek szólásszabadságjogi irodalmának talán legfontosabb témája. Wragg azonban más európai szerzőktől merőben eltérő megközelítésben, a platformok autonómiáját is figyelembe véve tárgyalja azt. Szerinte nem megengedhető a platformok tartalomszabályozása a felhasználó szólásszabadsága érdekében - ezt a jelenlegi európai szabályozás, azaz a digitális szolgáltatásokról szóló rendelet (DSA)[8] és a brit Online Safety Act 2023 is így tartja. Olyan elvi lehetőségről van itt szó, amely alapján a platform általi, a platform és a felhasználója közötti szerződés feltételeibe foglalt beszédkorlátozás tartalmi előírásai állnának szabályozás alatt (például ha egy jogszabály előírná a platform számára, hogy milyen tartalmú beszédet nem tilthat). Megjegyzendő, hogy a felhasználói beszéd tartalmára vonatkozó szerződéses szabályokat a platform alkotja, a jogi szabályozás beavatkozása nélkül, de a DSA 14. cikke általános kötelezettségként előírja a platformok számára a felhasználóik alapvető jogainak tiszteletben tartását. Ez a szabály elnagyolt, így nehezen alkalmazható jellege ellenére is a szólásszabadság horizontális hatálya jogszabályi megteremtésének tekinthető.
Ellenben Wragg szerint a platform által felállított szabályok alkalmazása nem okozhat olyan kárt, amelyet a felhasználó autonómiájának védelmében figyelembe kellene venni. A platform nem közszolgáltatás, a szólásszabadság tiszteletben tartása nem írható elő számára anélkül, hogy azzal ne sértenénk indokolatlanul az autonómiáját.
Említést érdemel még itt a "megfelelő eljárás" problémája. Az uniós (DSA) és a brit jog (Online Safety Act) is előírja, hogy a platform a felhasználók beszédét csak bizonyos eljárási garanciák betartása mellett korlátozhatja (tájékoztatás, átláthatóság, indokolás és belső jogorvoslat biztosítása). Wragg szerint ha a platform és a felhasználó közötti szerződést az előbbi megszegi, akkor az utóbbi joggal kérhet erre orvoslást a jogrendszertől; a szerződésszegés az ő autonómiáját sérti. De mi a helyzet akkor, ha a szerződés tartalmát részben a jogi szabályozás határozza meg? A szerző elméletének következetes alkalmazásából az következik, hogy a jogrendszer e szabályai is túlzottan sértik az egyik fél (a platform) autonómiáját. Gondolatmenetéből arra a következtetésre juthatunk, hogy az interneten nem létezik szólásszabadság, hacsak a kormányzati (állami) beavatkozás jelei nem nyilvánvalók, és e beavatkozást nem mások jogainak védelme igazolja.
A kötetben csak érintőlegesen esik szó a média szabályozásáról, de felvethető a kérdés: hogyan ítélendő meg a jelenlegi médiaszabályozás Wragg elmélete alapján? Megengedhető-e a média szabadságának korlátozása olyan esetekben, amikor közvetlenül nem azonosítható a média beszéde által bekövetkező kár? A hagyományos média (broadcasting) szigorú tartalomszabályozás alatt áll. Ennek elvi alapja az, hogy bizonyos (például a gyűlölködő, a gyermekek fejlődését veszélyeztető vagy a fogyasztókat félrevezető) tartalmak korlátozhatók, mert kárt okoznak a közösségnek.[9] De ez másféle kár, mint amilyenről Wragg a könyvében ír, és amelynek
- 214/215 -
eseteiben mindig van konkrét, azonosítható, sérelmet szenvedett fél (például rágalmazás vagy magánszférasértés miatt).
További kérdés, hogy a médiaszabályozásban széles körben alkalmazott közérdekű hozzáférés-szabályozás összefér-e a szerző elméletével. Ez a fajta szabályozás nem beszédtilalmat ír elő, hanem a sokszínű tájékoztatás, a plurális média érdekében vagy a kultúra védelmében határoz meg szabályokat a média számára. A hozzáférés lehetőségének bővítése a médiában megjelenő vélemények, tartalmak sokszínűségét célozza (lásd például a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét), vagy a piacra való belépést támogatja (mint például a tulajdoni koncentrációk korlátozása). Teszi a szabályozás mindezt a közönség támogatása, azaz annak érdekében, hogy az hatékonyabban vehessen részt a demokratikus vitákban.[10] Wragg elmélete alapján ezek a szabályok vélhetően túlzott mértékben sértik a média szabadságát (kivéve talán a köztulajdonú közszolgálati médiumok esetében, amelyek közszolgáltatás-jellege megállapítható). Miért ne lehetne egy médium is irracionális, és miért korlátozzuk az autonómiáját azért, mert nem kíván az elvárt módon részt venni a közéleti diskurzusban? E kérdéseket érdemes lehet továbbgondolni.
A kötet a platformokat követően a közérdekű beszéd védelmének kérdését mint a horizontális hatály egy másik problémáját tárgyalja. Ennek fókuszában a rágalmazás és a szólásszabadsággal szembeni magánszféra-védelem áll. A szabályozás és a joggyakorlat szerint, amennyiben a megszólalás közérdekű, úgy az általa hátrányosan érintett fél személyiségi jogai az egyéb esetekhez képest csak szűkebb körben kaphatnak védelmet. Azaz ez a fejezet nem elsősorban a szólásszabadság védelmét, hanem a lehetséges korlátozását vizsgálja. Wragg szerint ha a rágalmazás vagy a bizalmas információ közlése egy kormányzati dolgozóra, választott tisztségviselőre, azaz olyasvalakire vonatkozik, akinek a cselekvése az államnak tudható be, akkor a két szembenálló fél (a beszélő és a beszéd tárgya) autonómiaérdekeit - a szólásszabadság védelmének elve alapján - az előbbi felé kell elbillenteni. Ellenben ha a megszólalás magánszereplőt érint, akkor a szólásszabadság horizontális hatályának kizártsága alapján a két fél autonómiaérdekeinek mérlegeléséből nagyobb eséllyel kerül ki győztesen azé, akit a beszéd hátrányosan érint. Mindenki mindenkiről szabadon beszélhet, amíg azzal nem okoz kárt másoknak, a közérdek szempontja azonban csak a hatalmat képviselőkel szemben merülhet fel. Kiváltképpen így van ez a hírességek magánéletét kiteregető médiatartalmak esetében, amelyek olykor morális érveket felhozva (ismert emberek botlásait, erkölcsi gyengeségét a nyilvánosság elé tárva) sértik a magánélethez való jogot. A privát szféra védelme az egyén autonómiájának fontos biztosítéka. A közérdek sikeres azonosítása egy megszólalás mögött önmagában nem dönti el automatikusan a mérlegelés eredményét, de annak fontos szempontja. Ha egy megszólalás közérdekű, akkor jó esélye van annak, hogy a bíróság előtt legyőzze a szemben álló fél autonómiaérdekét.
Az elmélet alkalmazása azonban elnehezül a határesetekben. Mi a helyzet a közhatalmat nem gyakorló ellenzéki politikusra vagy egy magántulajdonú, de közszolgáltatást nyújtó vállalat vezetőjére vonatkozó rágalmazással vagy magánszférasértéssel? Az előbbi nem gyakorol közhatalmat, de arra aspirál, az utóbbi pedig nem az állam része, de tevékenysége vitathatatlanul
- 215/216 -
közérdekű. Meggyőződésem, hogy a horizontális hatály elutasítása ilyen esetekben Wragg szerint sem vezet ahhoz, hogy a rájuk vonatkozó közlések ne lennének közérdekűnek tekinthetők.
A horizontális hatállyal kapcsolatos utolsó kérdés a munkaviszonyban alkalmazott szólásszabadság-korlátozásokat érinti. Wragg szerint a munkáltató és a munkavállaló közötti jogviszony valamelyest hasonlít az állam és az egyének közötti viszonyhoz, mert a munkáltató hatalma a munkavállalója felett hasonló az államéhoz, és az általa alkalmazható szankciók is lehetnek olyanok, amelyek súlyosan érintik a munkavállaló autonómiáját. Ugyanakkor a munkáltatónak is joga van megvédeni a saját érdekeit.
Kérdés, hogy Wragg könyve több lesz-e, mint a kiterjedt szólásszabadság-irodalom egy unikális darabja. Lehet, hogy a benne foglaltak gyakorlati alkalmazása túl sokat követelne a mi (európai) jogi kultúránktól. Nehezen tudnánk alakítani azon a szólásszabadság-felfogáson, amely a közösségi szempontokat helyezi előtérbe. A jogalkotók és a bíróságok helyesen tennék, ha erősebb érveket keresnének a jelenlegi felfogásuk alátámasztására, vagy beismernék, hogy nem minden igazolható teljesen elvszerű módon, amit a szólásszabadság ügyében mondanak.
A kár fogalmának bizonytalanságai tovább nehezítik az elmélet alkalmazását (ez egyébként Mill esszéjének gyenge pontja). Hol húzódik a szólásszabadság határa, amikor már igazolhatóan kárt okoz másnak? Továbbá a kár csak konkrét egyénnek okozható, vagy a közösségnek is (lásd például a gyűlöletbeszéd vagy a média tartalomszabályozásának kérdését)? Ha elfogadjuk, hogy a közösségnek is okozható kár, azaz egyes megszólalások sértik az érintettek autonómiáját, akkor vajon nem jutunk el oda, hogy Wragg elmélete alapján ezek a megszólalások szigorúbban korlátozhatók, mint a demokratikus elmélet alapján?
A szólásszabadság Frederick Schauer[11] - és sok más szerző[12] - szerint a demokrácia alapjaként "speciális" jog. Schauer szerint a szólásszabadságot más érvek igazolják, mint az általános szabadságot, a védett beszéd tehát más, erősebb védelmet érdemel, mint a nem beszéd (cselekvés) vagy a beszéd egyéb esetei. Az egyes európai bíróságok, alkotmánybíróságok és az Emberi Jogok Európai Bírósága is gyakran utalnak hasonlóra. Wragg azonban az egyéni autonómiából kiindulva más következtetésre jut. Ha a beszéd az autonómia egyik lehetséges megnyilvánulása, akkor nem speciális, hanem beolvad az általános szabadságelvbe. Az egyéni autonómiát előtérbe helyező korábbi szólásszabadság-elméletek egyik gyenge pontja az volt, hogy érveket biztosítottak a jog erőteljesebb korlátozására, tekintettel arra, hogy az egyén kiteljesedése, szabadsága számos okból és esetben korlátozható. A többi elmélet hívei azzal utasították el ezeket az individualista felfogásokat, hogy végeredményben eljelentéktelenítik a szabad beszéd fontosságát. Most azonban sikerült olyan autonómiaelméletet alkotni, amely ezt a problémát kiküszöböli, és amelybe a szólásszabadság valamennyi megnyilvánulása harmonikusan beilleszthető. Ez pedig akkor is jelentős eredmény, ha az olvasó végül elutasítja a szerző következtetéseit. ■
JEGYZETEK
[1] Frederick Schauer: Free Speech: A Philosophical Enquiry. Cambridge, Cambridge University Press, 1982.
[2] Lásd például Alexander Meiklejohn: Free Speech and Its Relation to Self-Government. New York, Harper, 1948; Alexander Meiklejohn: Political Freedom: The Constitutional Powers of the People. Oxford, Oxford University Press, 1965; Jürgen Habermas: Faktizität und Geltung. Frankfurt, Suhrkamp, 1992; Owen Fiss: Megosztott liberalizmus (1996, ford. Hammer Ferenc). Budapest, CompLex, 2013; Cass Sunstein: Free Speech Now. 59(1) University of Chicago Law Review (1992) 255-316.; Cass R. Sunstein: Democracy and the Problem of Free Speech. New York, The Free Press, 1993.
[3] Robert Post: Participatory Democracy and Free Speech. 97(3) Virginia Law Review (2011) 477-489.; Robert Post: Democracy and Equality. 603 The Annals of the American Academy of Political & Social Science (2006) 24-36.; Robert Post: Meiklejohn's Mistake: Individual Autonomy and the Reform of Public Discourse. 64 University of Colorado Law Review (1993) 1109-1137.
[4] Lásd például Martin H. Redish: The Value of Free Speech. 130(3) University of Pennsylvania Law Review (1982); C. Edwin Baker: Autonomy and Free Speech. 27 Constitutional Commentary (2011) 591-645.; C. Edwin Baker: Human Liberty and Freedom of Speech. Oxford, Oxford University Press, 1989; Thomas Scanlon: Theory of Freedom of Expression. 1(2) Philosophy & Public Affairs (1972) 204-226.; Thomas Scanlon: Freedom of Expression and Categories of Expression. 40 University of Pittsburgh Law Review (1979) 519-550.
[5] John Stuart Mill: A szabadságról (1859, ford. Pap Mária). Budapest, Századvég - Readers International, 1994.
[6] Ronald Dworkin: The Coming Battles over Free Speech. New York Review of Books, 1992. június 11. Újrakiadása in Ronald Dworkin: Freedom's Law. Oxford, Oxford University Press, 1996.
[7] Uo. 208.
[8] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2022/2065 rendelete (2022. október 19.) a digitális szolgáltatások egységes piacáról és a 2000/31/EK irányelv módosításáról.
[9] Lásd Koltay András: Sajtószabadság. Egy közös európai eszme szabályozása. Budapest, ORAC, 2024, 212-219.
[10] Uo. 188-210.
[11] Frederick Schauer: Must Speech Be Special? 78(5) Northwestern University Law Review (1984) 1284-1306.
[12] Például Leslie Kendrick: Free Speech as a Special Right. 45(2) Philosophy & Public Affairs (2017) 87-117.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kutatóprofesszor, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar; egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar.
Visszaugrás
