A magyar bűnügyi statisztika művelésének kezdeteiről, annak történetéről meglehetősen bizonytalan adatok állnak rendelkezésünkre. A XVIII. században végrehajtott összeírásokra azonban már több történeti forrás utal. Így Mária Terézia 1757-ben elrendelte, hogy minden törvényhatóság küldjön jelentést a Helytartó Tanácsnak a börtönökben fogvatartottak számáról. Ezekben a jelentésekben az elkövetett bűncselekményt és a büntetést is feltüntették. Előkerültek olyan statisztikai kimutatások, melyek bíróságon tárgyalt ügyekről és ott hozott ítéletekről készültek. Egyes nézetek szerint azonban ezeknek a megbízhatósága mind a teljesség, mind a pontosság tekintetében megkérdőjelezhető, már csak azért is, mert ismert volt a vármegyéknek a központi kormányintézkedésekkel szembeni ellenállása.
A bírósági statisztikai jellegűnek tekinthető adatgyűjtések mellett azonban találhatók a büntetőjogi kodifikáció és a bűnügyi statisztika közötti kapcsolatra utaló adatok is. A jelenleg az Igazságügyi Minisztériumban folyó büntetőjogi kodifikáció szempontjából elsősorban ezeknek van jelentőségük.
A bűnügyi statisztika történetét vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy az szorosan kapcsolódik a büntetőjogi kodifikáció - esetenként kodifikációs kísérletek - történetéhez. Az első ilyen kapcsolatra az 1791-92-ből származó adatok utalnak, amikor II. József törvényeinek visszavonása következtében a büntetőjog egységes rendszerének hiánya egyre jobban érződött. Az Országos Bizottság által kidolgozott büntetőjogi javaslat a nemesek és a nem nemesek jogegyenlősége tekintetében már mutatott bizonyos demokratikus vonásokat. Ezt egyesek a francia felvilágosodás és polgári forradalom hatásának tulajdonították.
Az új eszmékről azonban inkább csak elvi viták folytak, és amikor az 1807. évi országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál a jobbágyság helyzetének javítása érdekében felszólalt, javaslatait elutasították, 1825-ben pedig az ilyen tartalmú javaslatok már kifejezett felháborodást váltottak ki. Azokat a - tartalmukat tekintve - politikai engedménynek minősülő elképzeléseket, amelyeket az 1792. évi büntető törvénytervezet még tartalmazott, az 1827. évi országgyűlés megbízásából készült javaslatokban már nem találhatjuk meg. Ezek a javaslatok kifejezetten a jogegyenlőség ellenében foglaltak állást és olyan alapelveket tartalmaztak, hogy a nemes és a jobbágy elleni büntető peres eljárást külön kell szabályozni, a jobbágyot ne illethessék meg a személyes szabadság jogi biztosítékai.
Az 1830-as években a magyar politikai gondolkodás új irányba terelődött és a jogegyenlőségi reformokat a magánjogi és a büntetőjogi kodifikáció útján próbálták a közéletben érvényesíteni. Ezt bizonyítja Széchenyi István harmadik munkája, a "Stádium", amely a büntetőjogi kodifikáció fő feladatainak megfogalmazásakor azt az álláspontot hangoztatta, hogy "mindenki egyenlően áll a törvény oltalma és súlya alatt". Hangsúlyozza a tárgyalások - az ő kifejezésével élve: tanácskozások - nyilvánosságának fontosságát is.
Az 1832. évi országgyűlés szabadelvű vezéralakjai a földesúr és a jobbágy közötti jogi viszonyok új alapokon történő rendezését tartották fontosnak. Így Deák Ferenc szükségesnek tartotta a jobbágyok ügyeiben a botbüntetés megszüntetését, illetőleg alkalmazásának korlátozását.
A magánjogi rendelkezések némi előrehaladást mutattak ugyan, de a többség elvetette az ún. VIII. úrbéri cikket, amely kimondta volna, hogy a jobbágyot, "csak miután törvényes bíráik által megvizsgáltattak és a törvények értelmében elítéltettek, szabad személyükben vagy birtokukban megtámadni, annál kevésbé szabad őket előleges vizsgálat és ítélet nélkül elfogatni, vagy testi büntetéssel terhelni."
A büntetőjogi kodifikáció azért került ismételten előtérbe, mert a polgári jogviszonyok rendezése a személyes szabadság büntetőjogi biztosítékainak megteremtése nélkül önmagában nem segíthette a jogegyenlőség kialakulását. A büntetőjogi kodifikáció jelentős állomása és a magyar jogtörténet európai szintű műve volt az a tervezet, amelyből sajnos nem lett elfogadott jogszabály. Az 1840. évi V. törvény országos választmányt küldött ki a büntető- és javító-rendszer kidolgozására. E választmány tagjai voltak többek között Dessewffy Aurél, Eötvös József, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Pulszky Ferenc, és részt vett a bizottság munkájában Szalay László is. Az országos választmány 1841. december 1-jén kezdte meg működését és az ügyrendi kérdések eldöntése után az első határozat arról szólt, hogy az országos választmány intézzen kérelmet a nádorhoz: készíttessen statisztikai kimutatást az 1830-1840-es évek folyamán a törvényhatósági, városi és úriszéki börtönökben letartóztatottak számáról, a börtönök állapotáról, a halálbüntetés tényleges alkalmazásának terjedelméről. Ezután határozták el, hogy a büntetőjogszabályok rendszere három részre tagolódjék: anyagi jogi, eljárásjogi és börtönügyi kódexre. Ez volt az első olyan eset a magyar jogtörténetben, amikor a büntetőjogi kodifikáció során hivatalos adatgyűjtés elrendelésével kívánták az elméleti érvekhez a gyakorlatot tükröző, számszerű (statisztikai) adatokat is felhasználni.
Az országos választmány kérelmére elrendelt adatgyűjtés letartóztatottakra és halálbüntetésekre vonatkozó részét végrehajtották. A táblázatokat az Országos Levéltárban lévő eredeti példányokról készült másolatban, Fayer László szerkesztésében, a "Magyar Tudományos Akadémia az 1843-iki Büntetőjogi Javaslatok Anyaggyűjteménye" című II. kötetében, 1898-ban tették közzé.
Az 1831-1840 közötti időszak adatait évenként, táblázatokba rendezve közölték, utalva arra, hogy a jegyzék (az eredeti szóhasználat szerint jegyzemény) a Magyar- és Horvátország Törvényhatóságainál börtönben fogva-tartottakról készült. A táblázatok 56 vármegye és 52 város adatait tartalmazták. A táblázatokban feltüntették a felmentettek, az elítéltek számát, valamint azokét, akiknek az ügye az összeíráskor még folyamatban volt. Megjelölték a különböző bűncselekményi kategóriákat is. Érdekességként jegyezzük meg, hogy külön kiemelték a szülőgyilkosságot valamint a gyermekgyilkosságot elkövetőket. A "rablógyilkosok" és "rablók" ebben az összeállításban azonos rovatban szerepeltek, ami arra a felismerésre utal, hogy a mai terminológia szerinti nyereségvágyból elkövetett emberölés - motivációját tekintve - lényegében vagyon elleni bűncselekmény és csak a jogvédte érdek következtében soroljuk ma az élet elleni bűncselekmények közé.
A táblázatok korcsoportok szerinti bontást is tartalmaztak és a jelenleginél lényegesen rövidebb élettartamra utal, hogy a kormegoszlásnál a 40 évesek és annál idősebbek ugyanabban a rovatban szerepeltek. Mint ismeretes, a jelenlegi bírósági statisztikában ilyen nyitott korcsoportban a 70 évesek és idősebbek találhatók.
A szabadságvesztés időtartamát tekintve figyelemreméltó, hogy a 3 év és annál hosszabb tartamú büntetések szintén egy kategóriába tartoztak, a legrövidebb időtartam felső határát pedig a fél évnél rövidebb büntetési kategóriában jelölték meg. Ez arra utal, hogy a kiszabott büntetések tartama általában viszonylag rövid volt, ami minden valószínűség szerint összefüggésben állhatott az akkori átlagos élettartammal is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
