Ebben a részben a teljesség igénye nélkül néhány olyan gazdasági bűncselekményt emelek ki, melynek alkalmazása során a gyakorlat bizonyos kérdésekben hiányérzetének adott hangot vagy ingadozott, s ahol a problémát értelmezéssel általában nem, csupán jogalkotási úton vélem megnyugtatóan megoldhatónak. Az egyes tényállá-sok szövegének beiktatásától eltekintek, javaslataimat azonban néhol igyekszem alaposabban megindokolni, s esetenként szövegjavaslatot is fűzök hozzájuk.
Klasszikus, keretjogszabályról van szó, ezért reméltem, hogy az új Számviteli törvény szigorúbb, vagy legalábbis részletesebb előírásokkal igyekszik majd a bizonylatok "megsemmisülése" ellen is fellépni.
Jellemző, és egyre szélesebb körben elterjedt védekezéssé vált ugyanis, hogy e kizárólag szándékosan elkövethető bűncselekmény gyanújának felmerülése esetén az iratok "elégtek", "eláztak" vagy azokat "ellopták".
Így pl. a könyvvezetési előírások ellen csak részben vétő személyek két évi szabadságvesztéssel is számolhatnak, akik viszont a könyvek helyett egy ismeretlen tolvaj ellen tett feljelentést mutatnak be, rendszerint elkerülik a felelősségre vonást.
Sajnos a 2000. évi C. törvény (Szvtv.) szintén csak a bizonylatok "megőrzését" írja elő, s hiába hivatkozik a "jogkövetkezmények" körében a Btk.-ra, a megőrzés jellemzően gondatlan megsértésével a büntetőjogász nem tud mit kezdeni.
Ilyen körülmények között el kell azon gondolkozni, nem indokolt-e a 289. § esetében - akár korlátozott körben, az iratok megfelelő tárolását, őrzését, kezelését tekintve - a gondatlan cselekményekért fennálló felelősséget is előírni.
A Btk. 290. §-a viszonylag stabil büntetőjogi tényállás, megalkotása óta csak egyetlen módosításról adhatunk számot, az 1996. évi LII. törvénnyel a háttérnorma módosulásának megfelelően kikerült a (6) bekezdéséből a csőd "kötelező bejelentése".
Vélhetnénk tehát, hogy a gazdasági bűncselekményeken belül egyre növekvő számban előforduló bűncselekmény[2] nem okozott komolyabb jogi problémát.
Ez azonban nem így van. Állandó vita mellett gyakran egymásnak ellentmondó döntések születtek a büntethetőség feltételeit, a stádiumokat, vagy az alanyokat illetően.
A következő megoldási javaslatok kapcsán feltétlenül előre kell bocsátani, hogy folyik az új Fizetésképtelenségi törvény előkészítése, s a koncepcionális változásokat a büntetőjogi javaslatok végső formába öntése során nyilván figyelembe kell majd vennünk.
aa) a fizetésképtelenség
A fizetésképtelenség fogalmának tartalma a Btk. 290. §-a szempontjából meghatározó jelentőségű.
Első kérdésként az merül fel, hogy a fizetésképtelenség állapotának deklarálása kire tartozik; ténykérdésről vagy jogkérdésről van-e szó, s megállapítására a büntető bíróságnak van-e hatásköre.
Úgy tűnik, hogy a 290. § (1) bekezdés esetében a büntető bíróságnak nem sok lehetősége van a fizetésképtelenség megállapítására, ugyanis ebben az esetben a fizetésképtelenség a gazdálkodási tevékenység menetében következik be, így arra nézve a jelenleg hatályos Cstv. 27. § (2) bekezdése az irányadó.
Születtek is elvi jellegű döntések, amelyek a fizetésképtelenség ténykérdés-jellegét hangsúlyozzák.
Tény viszont, hogy a Csődtörvényben felsorolt három feltétel egyike sem takarja a tényleges (tartalmi) fizetésképtelenséget, tehát a vagyon hiányát, ugyanis a fizetésképtelenséget ma önmagában a fizetési hajlandóság hiánya is megalapozhatja.
Látszólag egyszerűbb a helyzet a csődbűntett másik fordulatánál. A Btk. 290. § (3) bekezdése esetén az elkövetési magatartások megelőzik a fizetésképtelenség bekövetkeztét, illetve annak látszatát. Itt az elkövető a fizetésképtelenné válást vagy annak látszatát az (1) bekezdésben írt magatartások valamelyikével idézi elő.
Ez a fordulat viszont mintha nem venné tudomásul a Cstv. 27. § (2) bekezdésében foglalt fizetésképtelenségi eseteket. Azt ugyanis szándékos magatartással nem lehet előidézni, hogy az adós a tartozását a törvényben megállapított határidőn belül ne egyenlítse ki, vagy a csődegyezségben vállalt kötelezettségét ne teljesítse.
Az itt használt "fizetésképtelenné válás" szóhasználatból az következik, mintha a Btk. szabályozása a tényleges vagyonvesztésre utalna. Ez viszont annyiban ellentmondásos, hogy az adósnak a csődbűntett szempontjából nem a vagyona elvesztése áll érdekében, hanem legfeljebb a hitelezői igények fedezetéül szolgáló vagyon eltitkolása, illetve elrejtése.
Végül további gond, hogy a Btk. 290. § (3) bekezdése nem csupán a fizetésképtelenné válást, hanem a fizetésképtelenség látszatát is lehetséges következményként fogalmazza meg.
Ám a fizetésképtelenség látszatának megvalósítása alig értelmezhető, hiszen a fizetésképtelenség tényéhez már elegendő a Cstv. 27. § (2) bekezdésében írt magatartások önkéntes nem teljesítése is.
Összességében tehát a hatályos jogi szabályozásban a Btk. 290. § (3) bekezdésének értelmezése a legproblematikusabb, ugyanakkor viszont e fordulat hatékony alkalmazása lenne a legkívánatosabb.
Ebben az esetben ugyanis olyan magatartásokkal állunk szemben, amelyek a gazdasági életet valóban hátrányosan érintik: mint tudjuk, leggyakrabban egyes cégek jelentős adósságokat és tartozásokat hátrahagyva "fantomizálódnak" és eltűnnek, vagy átkerülnek olyan kezekbe, amelyek büntetőjogi eszközökkel nehezen foghatók meg.
E negatív jelenségek hatásai az új szabályozás révén a következő javaslatok megfontolásával legalábbis csökkenthetők.
A 290. § (3) bekezdésének esetében a fizetésképtelenség látszatának keltését indokolatlan a törvényben fenntartani. Aligha van annak jelentősége, hogy az adós milyen belső motivációból nem teljesíti a törvényben írt kötelezettségét.
Ezen túlmenően az elkövetési magatartás olyan ok-okozati összefüggést feltételez a fizetésképtelenség és hitelezői igények kielégítése között, amelyek feltárása indokolatlanul megnehezíti a büntetőjogi felelősségre vonást, illetve eligazodást.
A vagyonvesztés vagy a vagyonvesztés látszata sokkal inkább betölthetné azt a rendeltetést, amely a csalárd eljárásra alapozná a büntetőjogi felelősségre vonást.
A vagyonvesztés a köznapi szóhasználat szerint és a jogban is olyan állapot, amikor az adós tartozásai (nem csupán átmenetileg, hanem tartósan) meghaladják a vagyonát.
Ebben az esetben a fizetésképtelenség vagy annak látszata viszont már olyan ténykérdés, amelyet a büntető bíróság állapít meg ítéletében, ugyanis a csődbíróságnak e látszat fennállása esetén egyszerűen nincs miben eljárnia.
A "fizetésképtelenség", "vagyonvesztés", "vagyonbukás" kategóriáknak büntetőjogi használata azonban nem lehet független a Csődtörvénytől, illetve az új Fizetésképtelenségi törvénytől.
Ezért két megoldás tűnik elképzelhetőnek:
- az egyik: a büntető anyagi jogszabályok teljes egészében vagy legalább is nagymértékben függetlenítik magukat a megalkotandó Fizetésképtelenségi törvénytől és az ott használt terminológiáktól. Ebben az esetben külön dogmatikai rendszer kiépítésével, értelmező rendelkezéssel a büntetőjogi felelősségre vonás függetlenedne a csődjogtól és csupán olyan összefüggés lenne megteremthető a fizetésképtelenségi törvénnyel, hogy a csődeljárás, illetve a csődegyezség vagy a fizetésképtelenség végleges rendezése idejéig a büntető eljárást esetleg felfüggesztenék.
- a másik: olyan reform megteremtése, melynek értelmében a csődbűntett és a fizetésképtelenségi törvény összhangba kerül egymással. E megoldásnak a jelenlegi rendszerben talán inkább van realitása.
ab) az "alapeljárások" megindulása
Továbblépés azonban a jelenlegi keretek között is elképzelhető.
A hatályos szabályozás szerint a cselekmény akkor büntethető, ha a csődeljárást vagy a felszámolási eljárást megindították, illetve a felszámolási eljárás a kötelező kérés elmulasztása miatt maradt el [209. § (6) bekezdés].
- Ami a felszámolási eljárást illeti: helyeselhető az az álláspont, amely szerint a felszámolási eljárás kezdete az erre irányuló kérelem bíróságra érkezésével, a felszámolás kezdete pedig a fizetésképtelenséget megállapító és a felszámolást elrendelő határozat jogerőre emelkedésével esik egybe. Ennek azért van jelentősége, mert a csődbűntett valódi veszélyessége a csőd- vagy felszámolási eljárás eredményességének veszélyeztetésében, és ezáltal közvetetten a hitelezői érdekek csorbításában áll.
Ebből a szempontból kiemelkedő fontosságú az a tény, hogy a büntethetőség feltétele - bárhogyan definiáljuk is a fizetésképtelenség fogalmát - a fizetésképtelenség tényleges fennállása, és e körülmény a hatályos keretek között csak az erre irányuló bírósági nemperes eljárás jogerős lezárása után állapítható meg. Addig ugyanis lényegében csak a fizetésképtelenséget állító valamely fél előadása áll rendelkezésre, amelyről a bíróságnak quasi kontradiktórius eljárás során még döntenie kell.
Megfontolásra érdemes lehet tehát az is, ha a csődbűntett törvényi tényállásnak újrafogalmazásakor a büntethetőség feltételéül nem a felszámolási eljárás megindítását, hanem a fizetésképtelenséget megállapító és ezzel a felszámolást elrendelő határozat jogerőre emelkedését fogalmaznánk meg.
Nyomatékosan hangsúlyozni kell azonban, hogy e felvetésnek csak akkor van realitása, ha a jelenleginél jóval gyorsabb, rugalmasabb, kevésbé formalizált, s legfeljebb néhány hónap alatt lezárható nemperes eljárás megteremtésére van lehetőség.
- Csődeljárás esetében a tettek veszélyessége akkor kezdődik, amikor az adós cég a fizetési haladékhoz a hitelezők hozzájárulását nem kapja meg, vagy a fizetési haladék tartama alatt a hitelezőkkel az egyezség nem jön létre. Ezekben az esetekben ugyanis a bíróság a csődeljárást megszünteti, a kielégítetlen, de fogalmilag az adós által elismert követeléssel rendelkező hitelezők többnyire felszámolás útján fogják követelésüket érvényesíteni. Erre tekintettel csődeljárás esetén a csődbűntett elkövethetőségének a feltételéül azt a tényt kellene szabni, hogy az adós nem kapott fizetési haladékot, illetve a bíróság a csődeljárást azért szünteti meg, mert az egyezség a hitelezőkkel nem jött létre.
Az elsőként említett feltétel esetében azért nem indokolt a büntethetőséggel megvárni az eljárás megszüntetésének jogerőre emelkedését, mert a fizetési haladékról szóló tárgyalás eredményét a Csődtörvény alapján az adósnak csak a tárgyalást követő három hónapon belül kell bejelentenie, márpedig ennyi idő bőségesen elegendő a vagyon kimentéséhez.
Mindezek alapján a csődbűntett büntethetőségére vonatkozó előírást az alábbiak szerint lehetne megfogalmazni:
"(…) A … bekezdésben meghatározott cselekmény akkor büntethető, ha
a) felszámolási eljárás esetén az adós fizetésképtelenségét megállapító és felszámolását elrendelő végzés jogerőre emelkedett, vagy a felszámolás a kötelező kérés elmulasztása miatt maradt el,
b) csődeljárás esetén az adós a hitelezőktől fizetési haladékot nem kapott, illetve, ha az eljárást megszüntető végzés jogerőre emelkedett, feltéve, hogy a bíróság az eljárást azért szüntette meg, mert a hitelezőkkel nem jött létre egyezség, azt nem hagyta jóvá, vagy az egyezség nem felel meg az egyezségre vonatkozó törvényi előírásoknak."
Nem zárható persze ki, hogy így - az "alapeljárások" nehezen elkerülhető elhúzódása miatt - valószínűleg csökkenne a csődbűntett miatti eljárások eredményessége, ám azokra több elvi alappal kerülne sor.
ba) A 290. § (5) bekezdésébe ütköző magatartás jövője és a felszámoló bejelentési kötelezettsége
Felvetődött, hogy e számviteli jellegű mulasztás fenyegetettsége egyáltalán a csődbűntett keretében indokolt-e, nem lenne-e helyesebb a tettet a számvitel rendjének megsértése (289. §) speciális alakzataként büntetni.
Egy másik vélemény szerint gyakori gondot okoz, hogy a Csődtörvény szerint a felszámoló a tudomására jutott bűncselekményt köteles az eljárás lefolytatására illetékes hatóságnak írásban bejelenteni. A tapasztalatok szerint a felszámolók e kötelezettségük folytán, saját "biztonságuk" érdekében számos esetben fölös óvatosságból tesznek feljelentést, annak elvárható vizsgálata nélkül, hogy az egyébként kizárólag szándékosan elkövethető bűncselekmény megalapozott gyanúja fennáll-e, avagy csak gondatlanság (vagy még az sem) vezetett a tényleges eredményhez.
Sok esetben a feljelentést követően a nyomozó hatóságnak kell elvégezni azt a vizsgálatot, amely a feljelentést megelőzően a felszámoló feladata lett volna.
A nyomozás során szerzett tapasztalatok is azt igazolják, hogy a felszámolók az esetek többségében nem ismerik a büntetőjogi felelősség és a más jogágakban érvényesülő felelősségi rendszerek közötti különbséget, nincsenek tisztában azzal, hogy az adminisztratív csődbűntettet csak szándékos elkövetéssel lehet megvalósítani, és hogy mit takar a szándékosság tartalma.
Megfontolható ezért, hogy vagy
- a Csődtörvény mentesítse a felszámolót a feljelentési kötelezettség alól, vagy
- a bűncselekmény (5) bekezdésbe ütköző fordulata célzatos legyen, azaz csak akkor legyen büntethető, ha az elkövető előírt kötelezettségének azért nem tesz eleget, hogy ezzel a felszámolás eredményét részben vagy egészben meghiúsítsa. (Aki célzat hiányában cselekszik, annak pönalizálása igazgatási eljárás keretében is megoldható lenne.)
Végül, felvetődött az is, hogy ha a felszámolás alá vont cégek jegyzésre jogosult képviselői adminisztratív kötelezettségeiket nem teljesítik, az egyes esetek között indokolt lehet aszerint különbséget tenni, hogy a mulasztás illetve a vagyoni helyzet feltérképezésének lehetetlensége milyen következményeket okoz a gazdaságban.
Kérdés azonban, hogy valóban érdemes-e itt is minősített eset megfogalmazása, hiszen láttuk, hogy az a gyakorlatban a többi fordulat esetében sem funkcionál.
bb) A felszámolás, vagy a felszámolási eljárás eredményességét védjük?
Függetlenül az (5) bekezdésben írt magatartás rendszerbeli elhelyezésétől a gyakorlatban gondot okoz annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mit jelent az adminisztratív csődbűntett tényállásában a "felszámolás eredményének meghiúsítása"? A felszámolás maga ugyanis akkor eredményes, ha a legtöbb hitelezői igényt, a lehető legteljesebben kielégítik. Ám ez az elkövető számviteli mulasztásai esetében is megoldható, felszólítás, bírság, vagy az adós költségére kirendelt szakértő alapos munkája révén. Az tehát, hogy a felszámolás mennyiben sikeres, legalább annyira a felszámolón múlik, mint az adóson. Másként szólva, ha a "felszámolás eredményét" helyesen értelmezzük, a bűncselekmény megállapíthatósága nem csupán a cégvezető mulasztásától, hanem a felszámoló aktivitásától, vérmérsékletétől, ügybuzgalmától vagy éppen tapasztalataitól, netán érdekeltségétől is függ. Mindez alapvetően veszélyezteti az azonos elbírálás követelményét és a jogbiztonságot.
E túl általánosnak is minősíthető érv mellett van azonban egy gyakorlati is: a jelenlegi konstrukcióban aligha oldható meg véglegesen a kísérlet problémaköre. E stádium nyilván nem zárható ki, minthogy az adminisztratív csődbűntett esetében "vegyes mulasztásos bűncselekményről" van szó: a befejezettséghez az eredmény bekövetkezése szükséges. Ám ez számos kérdést felvet. Az adós mulasztásának utólagos pótlása önként hárítja-e el az eredményt? Ha szakértő dolgozik az adós helyett, és nem tud minden adat birtokába jutni, teljes meghiúsítás kísérletéről van szó, vagy befejezett részbeni meghiúsításról? Egyáltalán: a "részbeni meghiúsítás" a teljes meghiúsítás sui generis kísérlete?
Biztos tehát, hogy a jogalkotó a "felszámolás", s nem a "felszámolási eljárás" eredményességét kívánta védeni? Megannyi jogos kérdés, a hatályos keretek között megnyugtató válasz reménye nélkül.
Áttekinthetőbb helyzetet teremtene, ha a "felszámolás eredménye" helyett a "felszámolási eljárás eredményes lefolytatását" tennénk az adminisztratív csődbűntett központi elemévé, s ennek megfelelően módosítanánk a 290. § (5) bekezdésének szövegét is.
Abban ugyanis lényegében egységes a gyakorlat, hogy a felszámolási eljárás akkor eredményes, ha nem kerül sor egyszerűsített felszámolásra. Tudjuk, ez gyakorlatilag az adós gyors és alig formalizált bírói likvidálását jelenti; olyan eljárást, ami egyébként a legtöbb uniós tagállamban nem is a csődjogba, hanem a végrehajtás körébe tartozó intézmény.[3]
E szanálási mód valódi jogi természetét figyelembe véve kísérletként lehet értékelni a legtöbb olyan mulasztást, amely akadályozta ugyan a felszámolási eljárást, de - a felszámoló (illetve az általa igénybe vett szakértő) közreműködése folytán - tehát az adós magatartásától függetlenül - mégsem vezetett az egyszerűsített felszámoláshoz.
ca) Szükséges-e az adminisztratív csődbűntett esetében is speciális alanyiság?
A hatályos szabályozás szerint, a 291/A. § alapján a cselekmény valamennyi alakzatát csak a vagyonnal rendelkezni jogosult személy követheti el.
Ugyanakkor, a 290. § (6) bekezdése sajátos büntethetőségi feltételt fogalmaz meg: a tett fordulatai csak a csőd- vagy felszámolási eljárás megindítása után büntethetők.
Az idézett két törvényhely közötti ellentmondás értelmezés útján véglegesen nem oldható meg.
A speciális alany előírása a bűncselekmény (1) és (3) fordulatában indokolt lehet, mert itt a "csődbűntett" sajátos tartalmára tekintettel jogalkotói úton is elhatárolható a vagyonnal rendelkezni jogosult személy által elkövetett gazdasági, és a kívülálló (esetleg ugyanilyen magatartásban testet öltő) vagyon elleni bűncselekménye.
Az (5) bekezdésben szabályozott "adminisztratív csődbűntett" esetében azonban más a helyzet. Ez a fordulat ugyanis kizárólag a felszámolási eljárás megindítását követően alkalmazható.
A hatályos Csődtörvény 34. § (2) bekezdése alapján a felszámolás kezdő időpontjától a gazdálkodó szervezet vagyonával kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet.
(Ez alól a törvény csak igen szűk körben, és nem a hitelezők kielégítését szolgáló vagyonnal való rendelkezési jogosultságot illetően enged kivételt.)
Ebből valóban az derülne ki, hogy a felszámolási eljárás elrendelését követően csődbűntett alapját képező cselekményt az adós képviselője gyakorlatilag már nem követhet el, e bűncselekménynek ekkor már csak a felszámoló lehet alanya.
Születtek is egy időben szép számmal olyan döntések, amelyek az így előálló állítólagos joghézagot megpróbálták betömni - no persze nem a felszámoló terhére megállapított csődbűntettel, hanem valamely a cégvezető terhére rótt vagyon elleni bűncselekménnyel, általában a sikkasztással. Ám ha az iménti gondolatmenetet valóban elfogadnánk, a Btk. 290. § (5) bekezdésében szabályozott fordulatot eleve kizárólag a felszámoló követhetné el - hiszen az adós rendelkezési jogosultsága megszűnt, s a 291. § nem különböztet az egyes fordulatok potenciális alanyainak szabályozásánál.
Láttuk azonban a mára egységes gyakorlatot: a csődbűntett miatti marasztaló ítéletek több mint 80%-a éppenséggel elmulasztott adminisztratív kötelezettségek miatt, az adós képviselője ellen születik. (Olyan személlyel szemben tehát, aki - ha eltérnénk a jelenlegi többségi gyakorlattól - e bűncselekménynek nem is lehetne alanya).
A jövőt illetően tehát nem indokolt a speciális alanyiság követelményét az adminisztratív csődbűntettre is fenntartani, hiszen az (1) és (3) bekezdés valóban az adós vagyonára koncentrál, az (5) bekezdés azonban a számviteli előírásokra, a "papírmunkára", tehát mind jellegében, mind tartalmában más.
Az (5) bekezdés esetében a megszorítás azért sem indokolt, mert a "jogszabályban előírt beszámolási, leltárkészítési vagy egyéb tájékoztatási kötelezettségek" amúgy is személyhez kötöttek, bárki tehát e megfogalmazásból következően el sem követheti azokat.
A leírtak egyben újabb érvet jelenthetnek amellett is, hogy az adminisztratív csődbűntettet szabályozhatjuk a (bárki által elkövethető) számvitel rendjének megsértése egyik alakzataként is.
cb) A vagyonfelügyelő és a felszámoló helyzete és felelőssége
A vagyonfelügyelő illetve a felszámoló felelőssége több szempontból merülhet fel, ezúttal egyet emelünk ki. A felszámoló dönthet úgy - 1999-től a hitelezői választmány jóváhagyásával - hogy a gazdálkodó szervezet tevékenységét tovább folytatja.
Több ügyben fordult elő, hogy a tevékenység továbbfolytatásának racionális magyarázata nem volt, bár a gazdasági ésszerűség egzakt módon nehezen határozható meg. Meglehet: a felszámoló azért dönt úgy, hogy a veszteséges gazdálkodás továbbfolytatásával a még meglévő vagyont is felemészti, mert a díjazása e körben a kintlévőségek behajtása során elért, illetve a működés tovább folytatásával realizált árbevételhez igazodik.
Ha a gazdálkodás továbbfolytatásának ésszerűtlensége a büntetőeljárás során nem bizonyítható, de annak következtében a csődnyitással vagy a felszámolási eljárás megindításával átvett vagyont a felszámoló felemészti, semmilyen szankció nem alkalmazható vele szemben, sőt a realizált árbevétel, függetlenül annak gazdasági eredményétől, rentábilissá teszi (mintegy igazolja) a működését.
Indokoltnak látszik ezért akár új tényállás megalkotásával, akár értelmező rendelkezéssel megteremteni a csődvagyonnal rendelkezni jogosult, s eddig szinte privilegizált helyzetben lévő vagyonfelügyelő és felszámoló csődbűntett miatti felelősségének alapjait.[4]
Elkövetési magatartásként - az adminisztratív csődbűntett kivételével - lényegében ugyanazok a magatartások jöhetnek szóba, mint amelyeket a törvény jelenleg is tartalmaz, kiegészítve a vagyonfelügyelő (felszámoló) eljárására vonatkozó speciális szabályok (pl. a pályázatra, árverésre vonatkozó előírások) megsértésével. E körben meg lehetne kívánni a motívumot, illetve a célzatot (a cselekményt maga vagy más számára jogtalan előnyszerzés érdekében vagy vagyoni hátrány okozva követi el).
A bűncselekmény alanya a bíróság által kirendelt vagyonfelügyelő vagy felszámoló (társaság esetében természetesen az eljárásért személyében felelős felszámolóbiztos) lenne.
A leírtak természetesen megfelelően vonatkoznak a hitelező jogtalan előnyben részesítése bűncselekményre is (Btk. 291. §).
A teljesség kedvéért megfontolásra érdemesnek tartok néhány olyan nyelvi korrekciót is, amely talán tartalmi hatással is jár.
Az (1) bekezdés b) pontját illetően egyetértek azzal az állásponttal, hogy a "veszteséges üzletbe kezd" elkövetési magatartás nyelvtanilag értelmezhetetlen, mert nem azt jelenti, ami a csődök kapcsán valóban előfordul, ti. üzletbe kezdeni a (majdani) veszteség biztos tudatában.
Önmagában az "ésszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétes módon" való üzletkezdés nem pótolja az előreláthatóság, vagy a szándék hiányát, mert egyrészt az ésszerűtlen gazdálkodás önmagában puszta tehetetlenség eredménye is lehet, másrészt a bűncselekmény valamennyi fordulata csak szándékos elkövetési magatartásokkal valósítható meg. Az idézett fordulat azonban nem magatartás, hanem elkövetési mód.
Helyesebb (és elegendő) lenne a kérdéses b) pont, pl. ily módon történő megfogalmazása: üzletét az ésszerű gazdálkodás követelményeivel ellentétes módon vezeti, mert ez - nézetem szerint helyesen - a passzivitással, szándékos mulasztással megvalósítható változatokat is felölelheti.
Ha azonban idáig eljutunk, kérdésessé válik az is, indokolt-e egyáltalán az így újrafogalmazott c) pont, hiszen az abban foglaltak minden további nélkül beleférhetnek a vagyon d) pontban írt bármely "más módon" történő csökkentésébe.
A jogirodalomban arra is indokoltan mutattak rá, hogy a "hitelező vagy jogosult kielégítése" nem a Btk. (általában) precíz és egyértelmű nyelvezetéhez méltó megfogalmazás, sőt, "a hitelező vagy a jogosult igényének kielégítése helyett" akár "pongyolán sikamlós kétértelműségnek" is tekinthető.[5]
Végül kérdéses, hogy indokolt-e a törvényszövegben a "hitelezői" többes számú alakzat, hiszen a cselekmény már egyetlen hitelező igénye kielégítésének meghiúsítása esetén tényállásszerű lehet.
A sok vihart megélt fogyasztóvédelmi tényállás kapcsán egyetlen körülményt kívánok részletesebben megvizsgálni, amely a gazdasági és a vagyon elleni bűncselekmények határvidékét érinti: az áru hamis megjelölése és az iparjogvédelmi jogok megsértésének találkozását. Elöljáróban azonban röviden meg kell vizsgálnunk az iparjogvédelmi jogok megsértésének helyét a büntetőjog rendszerében.
Angyal Pál már 70 évvel ezelőtt rámutatott: "a védjegy- és cégnév-bitorlás megtorlására vonatkozó jogszabályok az ún. ipari tulajdon védelmét szolgáló - immár nemzetközi jelentőségű - intézmények rendszerébe illeszkednek bele. Az ipari tulajdon, amely nem egyéb, mint az iparosnak (kereskedőnek) ipari értékű testetlen javain való joga, éppúgy védelmet igényel, mint egyéb, a jogrend részéről értékelt immateriális javak. A kereskedelmi név, az ipari mustra és minta, a találmányi szabadalom illetőleg a gyártmányok s áruk védjegye nemcsak az iparos vagy kereskedő, de a nagyközönség szempontjából is oly értéket képvisel, melynek sértetlenségéhez nemcsak anyagi, hanem erkölcsi érdekek is fűződnek."[6]
A II. Világháborút követően érthető okokból visszaszorult a védjegyek büntetőjogi védelme. Igaz, voltaképpen el lehetett volna járni védjegybitorlás miatt "hamis jelzéssel ellátott termék (termény) forgalomba hozatala" címén, hiszen - mint az 1961. évi V. törvény 234. §-ához fűzött indokolás írta - "a szocialista kereskedelem alapelveivel, lényegével és céljával nem volna összeegyeztethető a vásárlók semmilyen irányú megtévesztése sem." Ilyen jellegű ügyet azonban a Büntetőjogi Döntvénytár korabeli köteteiben hasztalan keresünk.
Nem jelentett előrelépést az 1978. évi IV. törvény "hamis termékjelzés" címmel megfogalmazott cselekménye sem, sőt, hosszú évtizedekre alkalmazhatatlanná tette a törvényi tényállást a "jelentős mennyiségű termék" kívánalmának beiktatásával.
A mennyiség bénító hatása még a "hamis termékjelzést" 1994-ben felváltó "áru hamis megjelölése" bűncselekményének első éveire is rányomta a bélyegét.[7]
Mára az akadályok látszólag eltűntek: az áru hamis megjelölése 1999 márciusa óta az áru volumenétől függetlenül büntetendő, 2000. március 1. napjával pedig az új szerzői jogi törvény megszületésére reagálva módosultak és kiegészültek a Btk. szellemi tulajdon védelmét biztosító rendelkezései.[8]
Ám amint hozzáfogtunk (volna) a gyakorlati alkalmazáshoz, nyomban kiderült: ezúttal is az történt, ami már több büntető Novella esetén megfigyelhető volt: az új bűncselekmények beiktatása rést ütött a korábbi megszokott rendszeren, számos értelmezési, elhatárolási és halmazati problémát felvetve. A jogalkotó jó szándéka aligha lehet kétséges, kérdés azonban nem lőtt-e túl a célon.
A válasz keresésekor két kérdés vizsgálata feltétlenül indokolt.
a) Az iparjogvédelmi jogok megsértése bűncselekményének alapesete (329/D. §) értéktől függetlenül büntetendő, a hagyományos vagyon elleni bűncselekmények szabálysértési értékhatárain belül is.
Eszerint, egyéb feltételek mellett az alapeset már mégoly csekély - néhány forintos - vagyoni hátrány esetén is megállapítható. Szükséges és reális-e jelentéktelen súlyú cselekmények esetén a büntetőjogi eszközök igénybevétele?
b) Ezzel a kérdéssel összefügg a másik: miként alakuljon az iparjogvédelmi jogok megsértése és az áru hamis megjelölése bűncselekményének a viszonya?
Mindkét tettet jellemezhető körülmények (részbeni) találkozásakor mikor állapítsuk meg az egyik, mikor a másik bűncselekményt?
Állhat-e a két deliktum valóságos halmazatban?
Az iparjogvédelmi jogok megsértésének nincs szabálysértési alakzata, s a Btké.-ben felsorolt azon cselekmények között sem szerepel, amelyek bizonyos értékhatáron alul sem bűncselekménynek, sem szabálysértésnek nem minősülnek.[9] Igen lényeges azonban, hogy a büntetőjogi védelem mégsem kizárólagos, sőt elmondható, hogy hagyományos és eredményesnek is tekinthető eszközök mellé sorakozott fel.
A védjegyek és földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény 27. § (2) bekezdésének f) pontja és az (5) bekezdés értelmében a védjegyjogosult követelheti a védjegybitorlással elért gazdagodás visszatérítését és a polgári jogi felelősség szabályai szerint kártérítést is. Ez a szabályozás lényegében hasonló volt a korábbi jogszabályokban is.
Természetesen a polgári és büntető per nem zárja ki egymást - elvileg igen csekély vagyoni károsodás esetén is tehető feljelentés és indítható akár egyidejűleg védjegyoltalmi per.
Nézetem szerint azonban nem helyes, ha a büntetőjog (még kevésbé büntetőjogi szankciók kilátásba helyezése) az egyébként jogos vagyoni érdekek érvényesítésének elsődleges eszközévé válik.
A vizsgált bűncselekmény a vagyon elleni deliktumok között szerepel. Így az itt leggyakoribb 10 000 Ft-os értékhatár alatt nézetem semmiképpen nem indokolt büntetőjogi eszközök igénybe vétele - akkor sem, ha erre elvileg lehetőség lenne.
De lege ferenda a leghelyesebb lenne - az adócsalás szabályozásához hasonlóan - előírni, hogy a tett 50 000 Ft-ot meg nem haladó vagyoni hátrány esetén nem büntethető. A hasonlóság világos: az adóügyi eljárásban is megvannak a védjegybitorlás esetén alkalmazhatókhoz hasonló azon jogi eszközök - felemelt adó, bírság, pótlék stb. - amelyek a nem túl jelentős jogsértés reparálására büntetőjogon kívüli eszközökkel is alkalmasak.
(Az értékhatár előírása persze vita tárgya lehet; nyilván találhatóak érvek 20 000 vagy 100 000 Ft-os érték mellett is, valahol azonban biztosan meg kellene a határt húzni).
Az áru hamis megjelölése és az iparjogvédelmi jogok megsértése találkozásakor a következő három változat lehetséges:
ba) Az áru utánzása nem iparjogvédelmi jog sérelmével történik, mert
- az összetéveszthető külsőt, nem a 329/D. §-ban szereplő elkövetési tárgyak (pl. védjegyek) használata révén érték el, vagy
- az összetéveszthető külsőt a 329/D. §-ban szereplő elkövetési tárgyak használata révén érték el, ám azok (még, vagy már) nem részesültek az elkövetéskor oltalomban.
bb) Az iparjogvédelmi jogok megsértése nem áru utánzásával - tehát versenytársi érdeket sértő módon - történik, hanem pl. védjegy dekorációs elemként történő feltüntetésével (pl. kólásüveg vagy "Milka-tehén" képe pólón vagy sapkán).
bc) Az áru utánzása iparjogvédelmi jog (pl. védjegy) jogosulatlan használatával történik.
Leegyszerűsítve: az első esetben az utánzás nem bitorlással, a másodikban a bitorlás nem utánzással valósul meg, a harmadik esetben az utánzás eszköze a bitorlás tárgya.
Az első esetben 100 000 Ft-os értéket meg nem haladó áru esetén kizárólag az egyes szabálysértésekről szóló 218/1999. (XII. 28.) Kormányrendelet 71. §-ába ütköző áru hamis megjelölése szabálysértése állapítható meg. 100 000 Ft-ot meghaladó értékű áru esetén a Btk. 296. §-ába ütköző bűncselekmény valósul meg.
A második esetben kizárólag iparjogvédelmi jogok megsértése a helyes minősítés - természetesen csak a Novella hatályba lépése után történt elkövetés esetén. A tett az eredménytől függően kísérlet, vagy befejezett bűncselekmény. Megfontolható ezzel párhuzamosan védjegybitorlási per kezdeményezése is.
A harmadik eset a legproblematikusabb. Itt úgy tűnik, áru hamis megjelölése és iparjogvédelmi jogok megsértése is megvalósult. Kérdés persze, hogy e két bűncselekmény megállapítható-e valóságos halmazatban, s ha a halmazat látszólagos, a két bűncselekmény közül melyik "nyeli el" a másikat? A döntést nehezíti, hogy - mint láttuk - az iparjogvédelmi jogok megsértésének alapesete értékhatártól függetlenül vétség, az áru hamis megjelölése pedig bűntett, 100 000 Ft-os értékig azonban szabálysértés. Ezt a változatot tehát alaposabban szemügyre kell vennünk.
A vázolt probléma megoldására három lehetőség kínálkozik.
Az első: a halmazat látszólagos, védjegybitorlás esetén mindig a 329/D. § állapítható meg, függetlenül az áru értékétől. Áru hamis megjelölésére eszerint kizárólag akkor kerül sor, ha az összetéveszthetőség eszköze nem esik jogi oltalom alá.
Ez a változat nem annyira dogmatikai meglapozottságával tűnik ki, inkább egyszerűsége vonzó.
Mellette szól azonban, hogy némileg hasonlónak tűnik a helyzet a pénzhamisítás és a csalás találkozásakor: a hamis pénz forgalmazása során - noha a tettes áldozatát megtévesztve rendszerint kárt is okoz neki - az ítélkezési gyakorlat (a csalás önmagában veszélyes eszközére, a hamis pénzre tekintettel) mégis kizárólag a gazdasági bűncselekmény megvalósulását állapítja meg. Ha azonban a tett nem forgalomban lévő fizetőeszközzel, hanem pl. "álpénzzel" valósul meg, a tett csalás. Mégis, úgy vélem esetünkben más a helyzet. Igaz, a hamis pénz a csalás eszköze, a bitorolt védjegy pedig az utánzásé. Ám míg a pénzhamisítást a törvény eleve súlyosabban fenyegeti, mint a csalás legtöbb alakzatát, az iparjogvédelmi jogok megsértésének alapesete, szemben az áru hamis megjelölésével csupán vétség. Ez pedig más alapokra helyezi a két bűncselekmény lehetséges viszonyát.
Még mindig az első változatnál maradva, és folytatva az ellenvetések sorát, rá kell mutatnom arra is, hogy e megoldást elfogadva indokolatlanul privilegizálnánk annak az elkövetőnek a helyzetét, aki bejegyzett védjegyet használ fel az összetéveszthetőség érdekében, hiszen jellemzően csupán vagyon elleni vétségért, s nem áru hamis megjelölésének bűntettéért felelne. Az pedig nem lehet kétséges, hogy a védjegybitorlás törvénybe iktatásával nem az volt a törvényhozó célja, hogy enyhítsen az áruhamisítók talán legveszélyesebb rétegének fenyegetettségén - azokén, akik önmagában is jogsértő magatartással próbálnak versenytársukkal szemben előnyökhöz jutni.
A második megoldás elfogadásakor a két bűncselekmény halmazatát szintén látszólagosnak minősítjük, ám a büntethetőség kérdésével operálunk: a tett mindig a szigorúbb felelősségre vonás lehetősége szerint minősül.
Eszerint 100 000 Ft-os érték alatt a tett iparjogvédelmi bűncselekmény, az említett érték fölött áru hamis megjelölése, ám ha a védjegybitorlással jelentős, vagy ezt meghaladó vagyoni hátrányt okoznak (5 millió Ft fölött), ismét iparjogvédelmi jogok megsértése jöhet szóba.
Ennek az "erőskezű" változatnak mégis van gyenge pontja: valójában csak az áru hamis megjelölése szabálysértését és az iparjogvédelmi jogok megsértésének legsúlyosabb [(3) bekezdésbe ütköző] változatát illetően áll szilárd elvi alapon, ezekben az esetekben ugyanis egyértelmű, hol nagyobb a fenyegetettség.
A 296. § és a 329/D. § (2) bekezdésének fenyegetettsége azonban azonos (három évig terjedő szabadságvesztés), itt tehát a szankciók eltérő mértéke nem ad elhatárolási lehetőséget.
A kodifikáció során megoldást jelenthet, ha az iparjogvédelmi jogok megsértése vétségét súlyosabb bűncselekmény megállapíthatóságának hiányában rendelnénk büntetni, a szubszidiaritásra történő utalás ugyanis legalább azt világossá tenné, milyen határig kerülhet egyáltalán szóba a valóságos halmazat.[10]
Végül a harmadik lehetőség szerint a halmazat nem látszólagos, hanem valóságos.
Eszerint 100 000 Ft-ot meg nem haladó áruérték alatt a tett vagyon elleni bűncselekmény (esetleg megfontolható az áru hamis megjelölése bűncselekménnyel összefüggő szabálysértésként történő elbíráltatása), e fölött viszont a két bűncselekmény együttesen is megállapítható.
Indok az lehet, hogy a két deliktum rendszerbeli elhelyezése is világossá teszi, hogy nem azonos a bűncselekmények védett jogi tárgya (a gazdaság zavartalan működése, illetve a vagyoni viszonyok törvényes rendje) s eltér a potenciális sértett is (az első esetben jellemzően a fogyasztó, a második esetben a védjegyjogosult).
További érv, hogy ha kizárólag a 329/D. § keretei között maradnánk, mindig kizárólag az utánzást vagy átvételt büntetnénk - ami nem feltétlenül gazdasági tevékenység - s értékeletlenül hagynánk a sokszor jellemzően megvalósult előállítást, tartást vagy forgalmazást. (előállításnak ugyanis biztosan nem tekinthető minden fajta használat).[11]
Nemcsak a tárgy nem azonos tehát, hanem az elkövetési magatartás sem.
Ilyen körülmények között én e harmadik változatot tartom a leghelyesebbnek.
Ettől függetlenül azonban - mint utaltam rá, megfontolandónak tartom az iparjogvédelmi jogok megsértése bűncselekményének csekély súlyú esetekben történő dekriminalizálását, egyébként pedig szubszidiáriussá tételét.
Mindez nem a tett potenciális veszélyességének lebecsüléséből fakad, hanem éppen a gyakorlati alkalmazhatóság és a védjegyjogosult érdekében lehet fontos.
Kétségtelen, hogy a kötelmi jog általános szabályai szerint a jogerős és végrehajtható határozattal megállapított tartozás kiegyenlítésének fedezetéül az adós bárhol fellelhető vagyona szolgál akkor is, ha azt biztosítékként az eredeti jogviszonyban a felek nem kötötték ki.
A jogalkotó azonban e bűncselekmény törvénybe iktatásával nem az ilyen "általános adósi-kötelezettség" megsértőivel szemben kívánt és kíván fellépni. A büntetőjog - a társasági jog felelősségrendszeréből kiindulva - nem tekinti, nem is tekintheti a teljes társasági vagy cég-vagyon egészét eleve a gazdasági tevékenység fedezetének.
Ezért magam már a gazdasági bűncselekményekkel foglalkozó első könyvemben azt az álláspontot képviseltem, hogy a bűncselekmény tárgya a tartozás céljául lekötött vagyon, s ezt a tényt konkrétan, kifejezetten a cél megjelölésével, szerződésben kell rögzíteni.[12]
Ezt utóbb a kommentárok többsége és - néhány téves bírói döntés nyomán - a Legfelsőbb bíróság is hangsúlyozta (BH 2000/140).
Célszerű lenne azonban, ha ez a törvényhozói akarat magából a tényállásból egyértelműen kiderülne.
Javaslom ezért a következő szövegmódosítást: "Aki a gazdasági tevékenységből származó tartozás fedezetéül lekötött vagyont elvonja, bűntettet követ el".
A törvényhozó célja e bűncselekménnyel nyilvánvalóan az, hogy a társasági apport értéke megegyezzen a könyvvizsgáló által adott értékkel, ha az értéket könyvvizsgáló állapítja meg (ma már ez szinte általános).
Ezt a társadalmilag hasznos célt sokkal egyszerűbb lenne elérni azzal a megoldással, hogy a cégeljárás keretében kötelezővé tesszük: a társaság a könyvvizsgálói érték-megállapítást a cégbírósághoz nyújtsa be. Ez a megoldás olyan mértékű dekriminalizációs hatással járhat, hogy kétséges a 298/C. § azon csekély esetekre történő fenntartása, amikor nem könyvvizsgáló értékeli felül az apportot. Önmagában az ilyen tettek egyébként is rendszerint mindig más, súlyosabb bűncselekményhez kapcsolódnak.
E körben egyetlen kérdés érdemel figyelmet: magánszemélyek uzsorakamatra történő pénzkölcsönzéseinek megítélése.
A jogosulatlan pénzügyi szolgáltatási tevékenység nem az üzletszerű pénzkölcsönzést tekinti szellemi elődjének, más a tett védett tárgya, és jellege is. Az ilyen kölcsönöket tehát nem kellene ebbe a körbe vonni.
A Legfelsőbb Bíróság - ismét értelmezés útján - ezzel ellentétes döntést hozott. Ennek lényege a következő:
A Btk. - 1997. szeptember 15. napjától hatályos - 298/D. §-a szerinti bűntettet az követi el, aki pénzügyi szolgáltatási tevékenységet a törvényben előírt engedély nélkül végez. Az elsőfokú bíróság helyesen utalt arra, hogy a Btk. 298/D. §-a büntetőjogi keretrendelkezés, amelyet a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Htp.) tölt ki tartalommal. A Htp. vonatkozó rendelkezései értelmében pénzügyi szolgáltatás a forintban végzett üzletszerű pénzkölcsön nyújtása is [3. § (1) bekezdés b) pont] ami - ha törvény másként nem rendelkezik -, kizárólag a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének - a Htp. alapján kiadott - engedélyével végezhető [3. § (4) bek.].
Minthogy a Htp. 4. §-ának (2) bekezdése értelmében pénzügyi szolgáltatást még engedéllyel is kizárólag csak pénzügyi intézmény [hitelintézet, illetve pénzügyi vállalkozás (5. § és 6. §)] végezhet, helytállóan jutott a megyei bíróság arra a megállapításra, hogy ilyen tevékenység végzésére a magánszemély engedélyt sem kaphat.
Az alapul szolgáló tényállás szerint a vádlottnak engedélye nem volt, és a fenti szabályok értelmében nem is lehetett.
Logikailag téves azonban a védelemnek az az okfejtése, hogy miután magánszemély engedélyt nem kaphat, a cselekményt el sem követheti. Minthogy a Htp. az üzletszerű pénzkölcsönzést állami felügyelet alá vonja, és még a pénzügyi intézményeknek is csak szigorú feltételekkel engedi meg, a minden engedély nélkül végzett ilyen jellegű tevékenység az állam ellenőrzési jogát és ennek folytán a gazdálkodás rendjét sérti. Ekképpen pedig nem lehet kétséges, hogy a cselekményt üzletszerű pénzkölcsönzéssel magánszemély is elkövetheti.
A megyei bíróság a vádlott cselekményét a Htp. vonatkozó értelmező rendelkezésével összevetve helyesen jutott arra a megállapításra, hogy a vádlott rendszeresen és haszonszerzés végett, tehát üzletszerűen folytatta a pénzkölcsönzést. Erre is tekintettel a vádlott a Btk. 298/D. §-ának törvényi tényállását maradéktalanul megvalósította, következésképpen a felmentésére nem kerülhetett sor. (BH 2001/265)
Magam nem értek egyet a döntéssel. Az igaz, hogy önmagában az a tény, hogy valaki engedélyt sem kaphat, nem alapozza meg az engedély nélküli tevékenység végzése alóli mentesülést. A Legfelsőbb Bíróság azonban nézetem szerint tévesen a Btk. "üzletszerűség"-fogalmából indult ki, nem vette figyelembe a Htp. ennél szigorúbb kritériumait.
A Htp. az üzletszerű elkövetésnek öt kritériumát rögzíti:
- ellenérték fejében,
- nyereség, illetve vagyonszerzés végett,
- előre egyedileg meg nem határozott ügyletek megkötésére irányuló
- rendszeresen folytatott,
- gazdasági tevékenység.
Mindezek folytán úgy vélem, hogy jogosulatlan pénzintézeti tevékenység gyanúja miatt magánszemélyek "magán-kölcsönei" miatt (ha azt nem szervezett vállalkozás, ügyfélnyilvántartás és forgalmi jutalék mellett végzik) nem indokolt eljárni, mert esetükben nem állapítható meg, hogy tevékenységük "ellenérték fejében" folytatott "gazdasági tevékenység" lenne. A mégoly magas kamat kikötése nem "ellenérték", hanem nyereség. (Már pedig az ellenérték és a nyereség külön-külön kritérium, amiből más következtetés nem vonható le, mint az, hogy az ellenérték itt valamiféle kezelési, regisztrációs költség kikötését is jelenti, amely egyben rendszeres gazdasági tevékenységgé emeli az esetenkénti - akár ismétlődő - uzsorakölcsönt).
Érdemes felfigyelni az "előre egyedileg meg nem határozott ügyletek" követelményére is. Eszerint, ha valaki előre kiköti, hogy minden hónap 5. napján meghatározott összeget ad 50%-os évi kamatra, üzletszerűség hiányában a Btk. 298/D. § miatt nem tartozhat felelősséggel. Másként szólva: a rendszeresség megalapozhatja az uzsorás felelősségét, de az ütemezett, előre kialkudott rendszeresség nem.
Végül nem egyszerű a helyzet a "gazdasági tevékenység" értelmezésével sem.
Az 1997. évi CXLV. tv. (cégtörvény) értelmében cég csak üzletszerű gazdasági tevékenység folytatása céljából hozható létre. Eszerint léteznie kell olyan tevékenységnek, ami üzletszerűség hiányában is gazdasági tevékenységnek minősül. Egyes jogszabályok ezt megerősítik, de megkövetelik a tevékenység rendszeres végzését.
Az 1997. évi CIII. törvény (jövedéki törvény) alapján, pl. gazdasági tevékenység a bevétel elérése érdekében vagy azt eredményező módon rendszeresen vagy üzletszerűen végzett tevékenység.
Hasonlóan rendelkezik az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény is, mely szerint a gazdasági tevékenység körébe tartozik a bevétel elérése érdekében rendszeresen vagy üzletszerűen végzett tevékenység, így különösen: a mezőgazdasági, a kitermelőipari, az építőipari, a feldolgozóipari, a kereskedelmi, az egyéb szolgáltatói tevékenység, ide értve a szellemi szabadfoglalkozásként folytatott tevékenységeket is.
Már-már körvonalazódna a helyzet, ám pl. a 45/1996. (III. 25.) Korm. rendelet értelmében vámszempontból "gazdasági tevékenység alatt olyan tevékenységet kell érteni, amely a kézművesség, illetőleg a szellemi szabadfoglalkozás kereteit meghaladja."
Mindez legalábbis arra utal, hogy a gazdasági tevékenység egységes forgalmáról ma nem beszélhetünk (mindegyik jogszabály a saját vélt rendeltetését tartja szem előtt), így viszont felettébb veszélyes e tényállási elem értelmezése.
Természetesen a "magánuzsorának" mégis lehet következménye: a reparáció során a Ptk. uzsorás szerződésekre vonatkozó szabályai irányadóak.
Ami mindebből leszűrhetően az új Btk.-t érintő javaslat: - ha a felelősséget szigorítani kívánjuk, és tényleg büntetőjogi szankciót tartunk szükségesnek ismétlődő "privát" uzsorakölcsönök esetében, akkor vagy összhangba kell hozni a háttérnormák "üzletszerűség"-fogalmait a Btk. azonos fogalmának tartalmával, vagy a büntetőjogi tényállást ezúttal is ki kell egészíteni az üzletszerű elkövetési mód fenyegetésével.
Ha azonban e területen a büntetőjognak nincs keresnivalója - számomra ez a rokonszenvesebb megoldás - akkor a kérdés nem a kodifikációra, hanem a jogalkalmazás autentikus értelmezésére tartozik.
A gyakorlatban rendkívül sok problémát vet fel ennek a tényállásnak az alkalmazása. Természetesen szándékos bűncselekményről lévén szó, a cselekmény megállapíthatóságának alapfeltétele, hogy az elkövető tisztában legyen törvényen alapuló kötelezettségével, azzal, hogy az milyen adatra, jogra, tényre vonatkozóan írja elő a bejelentési kötelezettséget. A mulasztásos bűncselekményeknél azonban szinte lehetetlen elkülöníteni a hanyagságból, gondatlanságból eredő "nem tevést", a szándékos mulasztástól. A gyakorlatban ugyan teljesen egyértelmű, hogy a szándékos késedelemhez, illetve mulasztáshoz mindig valamilyen határozott cél kapcsolódik, ám a tényállás jelenleg nem tartalmazza a célhoz kötöttséget.
Helyesebb és mértéktartóbb álláspontnak látszik ezért, ha a jogalkotó e körben csak azokat szankcionálja, akik jogszabályon alapuló bejelentési kötelezettségüket valamilyen csalárd okból nem teljesítik, míg az egyéb okból mulasztóknál megelégszik a más jogágak által biztosított szankcióval.
Mindezek alapján megfontolandó a törvényi tényállás kiegészítése valamilyen jogosulatlan gazdasági előny megszerzésében, illetve jogtalan gazdasági hátrány okozásában testet ölthető célzattal.
A játék szervezője természetesen saját maga is lehet játékos, illetve résztvevő és a legtöbbször az is, hiszen a játék indulásakor bekapcsolódóknak, a piramis csúcsán, vagy közelében elhelyezkedőknek van a legnagyobb nyerési esélyük és a legcsekélyebb kockázatuk.
Kérdésként vetődött azonban fel, hogy az utóbb belépő játékosok, akik a játékszabálynak megfelelően további tagokat vonnak be a játékba, vajon szervezőknek minősíthetők-e, vagy sem.
A hatályos törvény miniszteri indokolása szerint a szervező az, aki a játékot irányítja, a rendszert bővíti, szervezi a számítógépes adatfeldolgozást, nyilvántartást, közreműködik a lebonyolításban, közli a tagokkal a játékszabályokat, esetenként pótlista összeállításával újabb résztvevőket léptet be, hogy biztosítsa a lánc folyamatosságát. Szervező az is, aki csak egy-egy ilyen részcselekményben vesz részt.
A szervező fogalmát eddig a gyakorlat mégis igyekezett megszorítóan értelmezni: nyilván azért, mert ellenkező esetben ezerszámra kellett volna "szervező-játékosokat" felelősségre vonni.
A szűkítő értelmezés az egyik kommentárban is helyet kapott: "a játékosok öntevékeny továbbszerveződése gyakorlatilag a játék lényegi eleme és nem elkövetői magatartásnak minősülő szervezés. A játék jellegéből következően az elkövető épp ezt az elemet szervezte meg. Az újabb játékosok beszervezése már a játék működését jelenti. Ezért volt találó régebben a "hólabdajáték" elnevezés. A játékosok magatartása a játék szükségképpeni eleme, így büntethetőségük sem kerülhet szóba szervező tevékenység hiányában.
Természetesen egy piramisjátéknak több szervezője is lehet és közöttük olyanok is, akik csak bizonyos részfeladatokat végeznek, mint például a nyilvántartás, pénzforgalom, nyereményelosztás stb. E részcselekmények szereplői ugyancsak szervezőnek minősülnek függetlenül a feladatkörök szétosztásától.
A törvény szövege tehát nem véletlenül különböztet szervező és résztvevő között.
A szervező a játékot irányítja, a rendszert bővíti, szervezi az adminisztrációt, vagyis működésbe hozza és szükség szerint működésben tartja a piramisjátékot, míg a résztvevő pusztán teljesít mégpedig pénzfizetéssel vagy szolgáltatással, vagy a szervező útján vagy közvetlenül az előtte állóknak. Ebből következően téves és a törvényszöveggel ellentétes felfogás lenne a szervezőnek teljesítő résztvevőt szervezőnek minősíteni és büntetni pusztán azon az alapon, hogy a játékszabályoknak megfelelően saját nyerési esélye érdekében a teljesítéssel egyidejűleg automatikusan hozzájárul a piramisjáték terebélyesedéséhez".[13]
Mi az, amit ez az okfejtés nézetem szerint félreért?
Valószínűleg azt, hogy a bűncselekménynek csak az "üzletszerű", vagy "pénzintézetszerű", a bizonyos fokú elkülönült szervezést tehát szükségképpen feltételező formáját veszi figyelembe. A piramisjátéknak azonban több formája, módszere lehet, s nem is ez a legjellemzőbb.
Íme néhány változat:
a) "A" közli "B"-vel, hogy fizessen neki X összeget, s azt ő - mármint "A" - bizonyos jutalék levonása után piramisjáték keretében használja fel, s idővel kamatostul visszafizeti "B"-nek.
A dolog világos: "A" szervező, "B" résztvevő.
A játék ilyen formája azonban a gyakorlatban igen ritka.
b) "A" közli "B"-vel, hogy fizessen X összeget az általa jutalék fejében átadott vagy eladott listán álló személyeknek. Ha pénze megtérülését és kamatozását kívánja elérni, szervezzen be további személyeket, akik hajlandóak a lánc folytatására, s hozza ezeket össze vele ("A"-val). A többi - beleértve a hozam kifizetését is "A" dolga.
Ez is viszonylag egyszerű képlet, ám "B" itt már jóval többet tett puszta "teljesítésnél": gondoskodott a lánc tovább fűzéséről.
Jól érzékelhető, hogy itt már bizonyos fokig keveredik a szervezés és a részvétel.
Mégis, itt még hajlok arra, hogy "B" a közvetlen kifizetések ellenére csak résztvevő, magát a játékot nem ő koordinálja, csak (saját jól felfogott érdekében) hozzájárul a fenntartáshoz.
c) A játék tipikus formája, hogy "B", "A"-tól megfelelő kioktatás után megvesz egy A nevét is és címét is tartalmazó listát, s az első helyen szereplőknek történő kifizetés után, immár saját nevét utolsóként feltüntetve, X személynek ő is eladja az aktualizált névsort, s közli az instrukciókat.
Ebben az esetben szervezés és részvétel egybeesik. Mind "A", mind "B" nyilvánvalóan szervező is, tettük tehát a hatályos törvényszöveg szerint büntetendő, miként a lánc valamennyi korábbi és későbbi tagjáé.
Megkísérelhetjük persze elfedni a lényeget: a toborzás nem szervezés, csupán "a játék lényegi eleme", "öntevékeny továbbszerveződés", ám ez nem változtat azon a tényen, hogy a játék működtetésével, tényállásszerű szervező tevékenységgel állunk szemben.
Nehéz hitelt adni a magyarázat azon indokának is, mely szerint "az újabb játékosok beszervezése már a játék működését jelenti", vagyis az ilyen beszervezés nem szervezés, hanem "működés".
A korábbi beszervezés igen az újabbak nem? Csak az a szervezés, ami a működést nem feltételezi? De hiszen abban minden kommentátor egyetért, hogy szervező is lehet résztvevő és viszont.
Összességében úgy gondolom, nem az a megoldás, ha valamiféle logikai bűvészmutatvánnyal megpróbáljuk kimutatni, hogy pusztán a játék működését biztosító, a játékot "fenntartó" szervezés - pl. újabb tagok felkutatása, meggyőzése, a játékszabályok ismertetése stb. - nem szervezés. Helyesebb az ilyen magatartások értékelését kivonni a büntetőjog területéről.
Aki teljesít, majd a megtérülés és nyerség érdekében másokat teljesítésre vesz rá, az viselje a kockázatát. Büntetése az, hogy inkább előbb, mint utóbb, azt sem kapja vissza, amit befektetett. Ám azok a tettek valóban veszélyesek, amelyek a játéktól elkülönülő, azon túlmutató, rendszeres szervezői tevékenységben öltenek testet. Az ilyen szervezők - gyakran ismertségük, széles körű kapcsolataik, koordináló jellegű munkájuk, pénzintézeti beosztásuk révén - nem a játékból, hanem a játék kapcsán kívánnak nyereséghez jutni. Ők jól tudják, hogy nem önmagában a játék, hanem újabb- és újabb játékok beindítása minősülhet igazán rentábilisnak. Tudják azt is, hogy a "kockázat" őszinte feltárása növeli ügyfeleik hiszékenységét. Ezért valóban "szerveznek", s nem játszanak.
Úgy vélem tehát, helyesebb lenne a cselekményt a jövőben (csak) üzletszerű elkövetés esetén büntetni.[14]
A pénzmosás tényállásának alapesetét a legutóbbi módosítás[15] során oly módon fogalmazták meg, hogy az eredetleplezési célzat a pénzügyi vagy bankművelet végzésére a jogszabály-szerkesztés hagyományos elveit figyelembe véve nem vonatkozik. A törvényszöveg egyetlen mondaton belül, mindkét fordulat esetében megismétli a "dolog" szót, de csak az első esetben (a gazdasági tevékenység gyakorlása kapcsán történő felhasználás esetében) rendeli hozzá az eredetleplezési célzatot.
Állítható persze, hogy a célzat nálunk is "nyilvánvalóan" mindkét fordulatra vonatkozik, s csak az értelmezi másként, aki nincs tisztában a jogalkotó kétségtelen szándékával.
Nos, a büntetőjog tudománya a törvényszövegek értelmezésének többféle módját ismeri, egyet azonban biztosan nem: "a jogalkotó nyilvánvaló szándéka szerinti értelmezést", különösen akkor nem, ha ezt az értelmezés egyéb módszerei cáfolják. [16]
Ha a célzatot valóban mindkét fordulatra ki kívánjuk terjeszteni, akkor ezt a törvényszövegnek a jelenlegivel szemben egyértelműen és pontosan ki kell fejeznie.
Vagy tudomásul vesszük tehát, hogy az egyik fordulat eshetőleges szándékkal is megvalósítható (egyébként ez lenne a szigorúbb, és néhány országban szintén alkalmazott megoldás) vagy a célzatot megfelelő tagolással világosan kiemeljük, s ezáltal mindkét fordulatra kiterjesztjük.
Erre pl. a következő megoldás kínálkozik:
"303. § (1) Aki szabadságvesztéssel büntetendő cselekményből származó dolog eredetének leplezése céljából
a) azt gazdasági tevékenység gyakorlása során felhasználja,
b) azzal összefüggésben bármilyen pénzügyi vagy bankműveletet végez,
bűntettet követ el..."
Ekkor már csak azon kell túltennünk magunkat, hogy egyrészt különféle jogszabályaink a "gazdasági tevékenység" fogalmát - mint a 3.6. pontban láttuk - nem egységesen határozzák meg, másrészt általánosságban nem létezik olyan agyalágyult bűnöző, aki (különösen bizonyos bűncselekmény-kategóriák esetén) ne próbálná bűnös tevékenysége produktumának eredetét leplezni. Nehezen képzelhető tehát el, hogy pl. a tolvaj a lopott műtárgyak, vagy ékszerek konvertálásakor vagy a díler a kábítószerért kapott pénz befektetésekor ne legalább részben eredetleplezési céllal is cselekedjék.
Meglehet, hogy a járulékos bűncselekmények átfedései és ez a jogértelmezési bizonytalanság is szerepet játszik abban, hogy egy évtizeddel a tényállás megalkotása után a bűnügyi statisztika még mindig csak összesen alig tucatnyi pénzmosási ügyről tudósít, jogerős marasztaló ítéletről meg jószerivel egyáltalán nem tudunk.
Ezért érinteni kell egy elhatárolási problémát is.
A kérdés természetesen csak a más által mosott pénz esetkörében merül fel, s elvileg csak akkor problematikus, ha a versengő fordulatok büntetési tétele azonos. Nyilvánvaló az is, hogy mindkét bűncselekmény tényállásában szereplő, azonosan fenyegetett elkövetési magatartás, és azonos alanyi oldal esetén a helyes minősítést az elő-cselekmények köre dönti el.
Ám vitatott lehet a helyzet, ha az egyaránt haszonszerzési céllal elkövetett utócselekmény olyan elő-cselekményekhez kapcsolódik, amelyek azonosak lehetnek pénzmosás és orgazdaság esetén, ha tehát az elő-cselekmények abból a bűncselekményi körből kerülnek ki, amelyek az orgazdaság alapesetében is szerepelnek.
Ilyenkor ugyanis valóban konkurálhat egymással a 326. § (4) és (5) bekezdése, valamint a 303. § (1) és (2) bekezdése.
Tudjuk, az orgazdaság lehetséges elkövetési magatartásai a megszerzés, az elrejtés és az elidegenítésben közreműködés. Ezzel szemben a pénzmosás elkövetési magatartása a felhasználás, pénzügyi, vagy bankműveletek végzése.
Ennek ellenére, nyilvánvaló átfedést okozhat, hogy az "elidegenítésben közreműködés" megvalósulhat a pénzmosás elkövetési magatartásai útján is.
Ha a jogalkotónak az a célja, hogy ilyen esetekben - sajátos jellege, következményei folytán - a gazdasági bűncselekmény megállapítására kerüljön sor (vagy azt legalábbis ne zárja ki), a 326. § (4) bekezdésének és a 303. § (1) és (2) bekezdésének büntetési tételét össze kellene hangolnia.[17] Ma ugyanis az orgazdaság tényállása, a büntetési tétel 1 éves alsó határára tekintettel még konszumálhatná az egyébként két hónapos szabadságvesztéssel is büntethető pénzmosás megállapítására alkalmasnak látszó cselekményt.
Ha a pénzmosás alapesetét is egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetnénk, könnyebben zárhatnánk ki az azzal esetleg konkuráló orgazdaságot.
A 2004 októberében, Pécsett tartott pénzmosás elleni konferencián felvetődött, hogy a 303/B. § tényállásából megfontolandó lenne kivenni a gondatlan alakzatot. Minthogy erre nézve kifejezett nemzetközi kötelezettségünk sincs, támogatom Gál István László és Bereczki Zoltán erre vonatkozó javaslatát.
Ezt ugyanis több gyakorlati szempont is alátámasztja. Az első ilyen megfontolásra érdemes körülmény a pénzmosás-gyanús bejelentések ma már szinte kezelhetetlenül magas száma. Míg 2001 előtt évente átlagosan 800-1200 bejelentés érkezett a szolgáltatóktól, 2001 óta a bejelentések száma exponenciálisan emelkedik.[18] (2001-ben 1628, 2002-ben 6271, 2003-ban 12 364, 2004-ben pedig csak november elejéig 12 654[19] bejelentést küldtek a szolgáltatók.) Könnyen belátható, hogy az elmúlt időszakban nyilvánosságra került pénzmosási ügyek hatására a szolgáltatók inkább azt az utat választják, hogy a már kicsit szokatlan tranzakciókat is, mint "pénzmosás-gyanús" eseteket jelentik az ORFK-nak, sőt néhány szolgáltató már a törvényben meghatározott értékhatárt (a 2 millió forintot) meghaladó készpénzes tranzakciókat ab ovo gyanúsnak véli, és bejelenti.[20] Ez helytelen gyakorlat, mivel az ORFK-n ezzel foglalkozó harmincfős osztály számára szinte megoldhatatlan terhet jelent a több ezer megalapozatlan bejelentés közül kiválasztani a valóban gyanús eseteket.
A megoldás tehát vagy az lehet, hogy a Pénzmosás Elleni Osztály létszámát radikálisan megnöveljük (megduplázzuk vagy megháromszorozzuk), ami egyébként a problémát önmagában még nem oldaná meg, vagy kivesszük a gondatlan alakzatot a pénzmosással kapcsolatos bejelentési kötelezettség elmulasztása tényállásából. További, a javaslatunkat alátámasztó körülmény az, hogy a gondatlan alakzatot mellőző országokban lényegesen kevesebb bejelentés érkezik a hatósághoz.[21]
Végül utalnánk arra, hogy a pénzmosás megelőzéséről és megakadályozásáról szóló törvény első változatának hatályba lépése óta több mint tíz év eltelt. Ez idő alatt a szolgáltatók többségében kialakult egyfajta "kockázat-tudatosság", nagy figyelmet fordítanak az alkalmazottak képzésére, oktatásokat szerveznek, és kezdik súlyához mérten kezelni a problémát.[22] Nem okozna tehát semmilyen törést a pénzmosás elleni küzdelem területén eddig megtett utunkban ez a módosítás, sőt növelhetné a felderítés hatékonyságát is.
A 310. § (6) bekezdése, illetve a 310/A. § (5) bekezdése értelmében a tartozás vádirat benyújtása előtti kiegyenlítése - az alapeset elkövetése esetén - büntethetőséget megszüntető ok. E megoldást a Btk. egyéb rendelkezéseivel összhangban nem állónak, s egyébként is hibásnak tartom.
A Btk. másutt következetes rendszerében az adósnak utólagos büntetlenséget kizárólag akkor biztosít, ha az elkövetési magatartás a "fizetés elmulasztása", a tartozás "meg nem fizetése" . Ez a helyzet a tartás elmulasztása, a társadalombiztosítási, egészségbiztosítási vagy nyugdíjjárulék fizetési kötelezettség megsértése esetén, sőt még a tartozás fedezetének elvonása bűncselekményénél is, ahol az "elvonás" nem feltétlenül csalárd módon történik, elkövethető akár teljesen nyíltan is.
Ám az említett két bűncselekmény esetében nem pusztán "nem fizetésről", hanem csalárd elkövetési módról, megtévesztésről van szó, s ezt az utólagos reparáció nem teheti semmissé. A szabály tehát - a differenciált felelősségre vonást szorgalmazó politikai igénynek eleget téve - teljesen felborította a Btk. eddig indokoltan következetes rendszerét, emellett kockázatmentes adócsalásra ösztönöz. (Nyilván lesznek, akik meggondolják: ha eltitkolom az adómat 200 000 Ft erejéig, s nem jönnek rá, ennyit nyertem, ha mégis megtudják, fizetek, s a legcsekélyebb következményekkel sem kell számolnom).
Ha a rendelkezés fenntartása elől nem lehet kitérni, akkor az utólagos fizetésnek nem büntethetőséget megszüntető okként, hanem korlátlan enyhítést (és esetleg a büntetés kiszabásának mellőzését) lehetővé tevő okként kellene funkcionálnia: korlátlanul enyhíthető az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekmény elkövetőjének büntetése, ha…tartozását az elsőfokú ítélet meghozataláig kiegyenlíti.
Ez a megoldás - a tevékeny megbánáshoz hasonlóan funkcionáló előírás - a büntetlenség alanyi jogon történő biztosítása helyett egyben csökkentené a visszaélések lehetőségét, és lehetőséget nyújtana az ügy sajátos körülményeinek számba vételére is.
Kétségtelen, hogy e megoldás a bíróságot nem tehermentesíti. Amellett azonban, hogy az elvi megalapozottsága nagyobb a hatályos szabályénál, akár az enyhítést lehetővé tevő értékhatár további felemelését is megfontolhatóvá teszi.
* * *
Természetesen még további számos tényállás felülvizsgálatra szorul és szorulhat az európai normák átvételének folyamatában. Ennek során mind a tényállás módosulhat, mind a mögöttes jogszabályok változhatnak és bővülhetnek.
Csupán néhány máris figyelembe veendő tény:
A rossz minőségű termék forgalomba hozatala kapcsán (Btk. 292. §) 2002. január 1. napjától megszűnt a kötelezően alkalmazandó nemzeti szabvány (2001. évi CXII. tv.), s hatályon kívül helyezték az engedély nélküli külkereskedelmi tevékenység (298. §) értelmezése szempontjából meghatározó alapnormát, a külkereskedelmi törvényt is (2004. évi XXIX. tv.). Van ugyan már új jogszabályunk a haditechnikai eszközök forgalmazásáról [16/2004. (II. 6.) Korm. r.] ezek az eszközök azonban nemzetközileg ellenőrzött terméknek minősülnek, s a 287. § hatálya alá tartoznak.
Az új társasági törvény ismeretében lehet majd azt az ellentmondást is feloldani, hogy ma eltérő alanyi kört fenyeget büntetéssel a gazdasági társaságok, illetve a szövetkezetek vezető tisztviselőinek felelősségét egyébként egységesen szabályozó szakasz (298/A. §). Mindez arra is figyelmeztet, hogy fokozottan, alapos tárcaközi együttműködéssel is törekedni kell a büntetőjogi tényállás és a mögöttes normák összhangjának megteremtésére és fenntartására.
A Btk. rendkívül sokszínű XVII. fejezete kapcsán sajnos nem volt módom valamennyi kérdés felvetésére, de az igazi munka amúgy is most következik majd: a koncepció és a részanyagok után a szövegterveztek elkészítése és alapos megvitatása. Itt még bizonyára lehetőség nyílik további finomításokra.
Sokszor hangoztatott megállapítás, hogy a gazdasági bűncselekmények a büntetőjog legdinamikusabban fejlődő területének tekinthetők.
Őszintén kívánom, hogy e folyamat fontos és tartós állomása legyen az új büntető törvény; adjon nagyobb biztonságot és állandóságot a szakembereknek és az állampolgároknak egyaránt, hogy a "legdinamikusabban fejlődő területté" végre hosszú időre a jogalkalmazás váljék. ■
JEGYZETEK
1 Ezúton mondok köszönetet Bánáti Jánosnak (Budapesti Ügyvédi Kamara), Vankó Lászlónak (ORFK) és Varga Zoltánnak (Fővárosi Bíróság) értékes észrevételeikért, amelyeket felhasználtam a tanulmány e részében.
2 Az utóbbi 10 évben folyamatosan és közel azonos arányban nőtt az ismertté vált csődbűntettek száma, 1994-ben 93, 1999-ben 617, 2003-ban már 1468 volt.
3 Lásd Tóth Mihály-Török Gábor: Csődjog HVG-ORAC, Budapest, 2000, 285. old.
4 Ezzel egyidejűleg célszerű az új Fizetésképtelenségi törvényben a díjazást az elért gazdasági eredménytől, s nem az árbevételtől függővé tenni, a felszámolókat érintő felelősségi rendszerben pedig a gazdasági veszteségek viselésében az egyetemleges felelősség szabályait bevezetni. Ez a jelenleginél nyilvánvalóan szigorúbb szabályozást jelent, de meggátolhatja, hogy a felszámoló könnyelműen vállalja fel az ésszerűtlen gazdálkodást.
5 Szádeczky-Kardoss Irma: A jogi szaknyelv történeti kutatási szerepe Győri tanulmányok, 1998/20 138. old. Nyelvi pontosítások egyébként másutt, pl. a pénzmosás tényállásában is szükségesek lennének.
6 Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve 5. Okirathamisítás, bélyeghamisítás, védjegybitorlás, csalárd és vétkes bukás, Budapest, 1929 131. old.
7 Ezt igyekeztem részletesen alátámasztani "Az áru hamis megjelölése bűncselekményének befejezetlen vesszőfutása" című írásomban (Védjegyvilág 1999/3.)
8 Az 1999. évi CXX. törvény módosította a "szerzői vagy szomszédos jogok megsértése" tényállását és három új a szellemi tulajdon védelmét biztosítani hivatott bűncselekményt - egyebek mellett a most tárgyalt deliktumot - iktatta Btk.-ba.
9 Igen valószínű, hogy jogalkotói feledékenységről van szó, hiszen nem valószínű, hogy a rablás mintájára itt is egyaránt alapeset keretei között kívánták volna büntetni a 200 forintos és a 2 millió forintos hátrányt okozó tettet.
10 Jellemző, hogy a védjegybitorlás bűncselekményét - noha a tényállás a XIX. század végétől egészen eredeti formájának eltörléséig, az 1961. évi V. törvény hatályba lépéséig számos esetben módosult -, mindvégig csak súlyosabb bűncselekmény megállapíthatóságának hiányában büntették. Tény továbbá, hogy noha a korabeli tényállások rendszerint a más védjegyével ellátott áru forgalmazását is fenyegették, Angyal Pál a kérdést vizsgálva mégis indokoltan állapíthatta meg, hogy "a halmazati kérdéseket a szubszidiaritásra utaló kifejezés megoldja." (Angyal i. m. 137. old.)
11 A Legfelsőbb Bíróság már 1991-ben leszögezte, hogy "a védjegybitorlás megállapításának nem előfeltétele az, hogy a más védjegyével megjelölt árut a kiskereskedelmi forgalomban elidegenítsék. (BH 1992/390). Noha ez a döntés még az 1969. évi IX. törvény hatályban léte alatt született, nem lehet kétséges, hogy az elv változatlan: a védjegy használata önmagában jogellenes, s a jogellenesség más szintjére tartozik, ha valaki az ilyen árut forgalmazza is.
Természetesen a forgalmazás önmagában is alapja lehet védjegybitorlás megállapításának. A Legfelsőbb Bíróság egy másik irányadó szándékkal közzétett döntésében kifejtette, hogy a védjegybitorlást áruval kapcsolatban lehet elkövetni, a termék pedig egészen addig árunak minősül, amíg a fogyasztóhoz nem kerül. Ebből következik, hogy jogosulatlan védjegyhasználat nemcsak a termék előállítója esetében, hanem a termék forgalmazója esetében is megvalósulhat, abban az esetben is, ha a gyártó személyét a forgalmazó megnevezi. (BH 1998/375)
12 Tóth Mihály: Gazdasági bűncselekmények az alakuló joggyakorlatban. ELTE JTI, Budapest, 1997, 148-149. old.
13 COMPLEX CD-jogtár, Kommentár az 1978. évi IV. tv.-hez.
Ezzel szemben van olyan kommentátor (Molnár Gábor), aki az én álláspontommal közel azonos véleményt fogalmaz meg: "szervező a rendszer működéséből adódóan az is, aki a már bonyolódó játék keretében további résztvevőket szervez be, éppen annak érdekében, hogy saját befizetéséhez visszajusson és a remélt hasznot elérje." (Magyar Büntetőjog. Kommentár a Gyakorlat számára. 2 kiadás, Budapest, HVG-ORAC, 2002, 934. old.)
14 Láttuk, hogy pl. Ausztriában és Dániában ezt a megoldást választották.
16 Ettől függetlenül célszerű lenne bizonyos nyelvi korrekció a pénzmosás esetében is. A jelenlegi törvényszöveg nyelvtani egyeztetési hibában (is) szenved: "Aki...dolgot...felhasználja". Nyilván vagy "dolgot felhasznál", vagy "a dolgot felhasználja".
17 A 326. § (5) bekezdése és a 303. § (2) bekezdése esetén a konszumpció nem merülhet fel: mindkét minősített eset büntetése 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztés. Az orgazdaság legsúlyosabb, (6) bekezdésbe ütköző alakzatának megállapíthatósága természetesen felemészti a látszólagos alaki halmazatban jelentkező pénzmosást.
18 Ld. Gál István László: A pénzmosás KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Budapest, 2004. 112. oldal
19 Az ORFK-tól kapott tájékoztatás alapján.
20 Az ún. amerikai típusú szisztéma a "CTR rendszer" (currency transaction reporting), amely már bejelentési kötelezettséget ír elő pusztán meghatározott értéket (az USA esetében ez 10 000 USD) elérő illetve meghaladó készpénzes tranzakciók esetén (is). Nálunk ehelyett a kontinetális "STR-rendszer" (suspicious transaction reporting) alapján a meghatározott értékhatárt (2 millió forintot) elérő vagy meghaladó készpénzes ügyletekre csak azonosítási kötelezettséget ír elő a törvény! Bejelenteni, pedig csak a gyanús tranzakciókat kell, ez az STR szisztéma lényege.
21 Németországban például, melynek gazdasága és pénzügyi rendszere összehasonlíthatatlanul nagyobb és fejlettebb a magyar-országénál, évente kb. 5000, Szlovákiában, amely ugyan kisebb nálunk, mindössze évente 600 bejelentés érkezik a szolgáltatóktól. Ezeket a számokat talán nem is kell kommentálni.
22 Ezt támasztják alá Gál István László eddigi pénzmosás megelőzéssel kapcsolatos oktatási tapasztalatai is.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Tóth Mihály, egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem JÁK, Büntető Eljárásjogi és Kriminalisztikai Tanszékének vezetője
Visszaugrás
