A 2006. december 12-én az Európai Parlament és a Tanács által elfogadott 1896/2006/EK számú az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról szóló rendelet[1] céljai között a nem vitatott pénzkövetelésekre vonatkozó eljárás egyszerűsítése és gyorsítása, a költségek csökkentése mellett az európai fizetési meghagyás szabad áramlása szerepel, ami - többek között - az exequatur eljárás eltörlése által valósul meg. A fizetési meghagyásos eljárásnak az eljárásjogi rendszerekbe való bevezetése azon a megfigyelésen alapszik, hogy a bírósági eljárások számos esetben nem a vitatott tény-, illetve jogkérdések tisztázása végett indulnak meg, hanem azért, hogy a hitelezőnek lehetőséget biztosítsanak arra, hogy egy végrehajtható határozathoz juthasson olyan követelések tekintetében, amelyek fennállását az adós komolyan nem vitatja, de a teljesítésre nem képes vagy nem hajlandó.[2] A jogintézmény legfőbb küldetése tehát, hogy ezek az előreláthatólag nem vitatott igények egy nemperes eljárás keretében nyerjenek gyors elintézést, ami nemcsak a bíróságot tehermentesíti, de a felek szemszögéből is idő- és költséghatékony. Az európai közösségi szinten egységes európai fizetési meghagyásos eljárás él párhuzamosan a tagállamok belső eljárásjogi szabályai szerint zajló fizetési meghagyásos eljárás mellett és a (már az eljárás kezdetén is) nemzetközi vonatkozású ügynek számító esetekben fakultatíve alkalmazható.
A jogkereső közönség már az első években felismerte ebben az alternatív eljárás igénybevételében rejlő előnyöket. A 2010. évi adatok szerint Németországban az eljárásra kizárólagos illetékességgel rendelkező Amtsgericht Berlin Weddinghez 3079 kérelmet nyújtottak be, Ausztriában (a Bezirksgericht für Handelssachen Wien) 2171 kérelem szerepel a statisztikákban. Az osztrák tapasztalatok alapján a legtöbb kérelem (kb. 75%) német-osztrák viszonylatban felmerülő követelések miatt került előterjesztésre. A többi eljárás nagy része a közvetlenül szomszédos államokat (főként Olaszországot, Szlovéniát, Szlovákiát, Csehországot), ritkábban Franciaországot, Spanyolországot, Bulgáriát, Romániát érinti. Az ellentmondások aránya: 5%.[3] A hazai adatok valamivel szerényebbek, de egyértelműen növekvő tendenciát mutatnak. Amíg a 2010-es töredékévben (szeptember-december) még mindössze 59 eljárás szerepel a statisztikákban, addig 2011-ben már 241, 2012 első félévében pedig 193 eljárás indult.[4]
A tanulmány kísérletet tesz arra, hogy rámutasson mindazokra a szabályozási hiányosságokra, melyek az alkalmazás során az európai fizetési meghagyásos eljárás hatékonysága ellen hatnak.
A rendelet a közösségi jog egy újabb generációjának sorát nyitotta meg azzal, hogy elsőként szabályoz egy közösségi szinten egységesített (teljes) eljárást.[5] Érdekessége azonban az a szabályozási technika, mellyel az európai jogalkotó élt: a rendelet ugyan az eljárás egészére nézve tartalmaz szabályokat, de sok esetben csak az eljárás főbb vonalait meghatározó módon. Így az európai fizetési meghagyásos eljárásban a közösségi jogi és a belső jogi szabályok gyakorlatilag vegyítve kerülnek alkalmazásra. A 26. cikk ugyanis kimondja, hogy azokra az eljárásjogi kérdésekre nézve, amelyeket a rendelet kifejezetten nem szabályoz, a nemzeti jogot (ti. az eljáró bíróság, illetve közjegyző tagállamának jogát) kell alkalmazni. A rendelet egyes cikkeiben kifejezetten utal a nemzeti jogra, de ezen túlmenően is alkalmazható a nemzeti jog, amennyiben a rendelet nem fedi le szabályozásával az adott területet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nemzeti jog hézagkitöltő jelleggel alkalmazható az európai fizetési meghagyásos eljárásban. Az európai fizetési meghagyásos eljárás hazai alkalmazhatóságához bizonyos jogszabály-módosításokra is szükség volt, ezek egyrészt a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvényben, másrészt a Polgári perrendtartás, valamint a Vht. szabályai között nyertek elhelyezést. Amennyiben a rendelet eltérően nem rendelkezik, az európai fizetési meghagyásos eljárásra megfelelően alkalmazni kell e törvények szabályait.
A legtöbb alkalmazási probléma éppen a fenti szabályozási jellegből adódik, egyfelől a nemzeti és a közösségi jogi szabályok, másfelől a rendeletnek más közösségi jogforrásokkal való találkozási pontjainál keletkezett feszültségi mezőben sűrűsödik össze.
Az európai fizetési meghagyásos eljárás alkalmazhatósága a határon átnyúló jogvitákra korlátozódik. A 3. cikk határon átnyúló ügynek azt tekinti, amelyben (a kérelem előterjesztésének időpontjában) legalább az egyik fél az eljáró bíróság (közjegyző) székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. A ren-
-761/762-
delet értelmezése során a bíróság alatt magyar viszonylatban a közjegyzőt kell értenünk. Az állandó lakóhelyet a rendelet nem definiálja, mindössze egy utalást tartalmaz, amely újabb kapcsolódási pontot jelent a Brüsszel-I. rendelet irányába: a lakóhely fogalmát annak az 59. és 60. cikkeivel összhangban kell meghatározni. Annak megállapításához, hogy a kérelem határokon átnyúló ügynek minősül-e, az európai fizetési meghagyás iránti kérelem e rendelettel összhangban történő benyújtásának az időpontja irányadó. A kérelmek feldolgozását könnyítendő, a rendelet 1. számú mellékletében található, az európai fizetési meghagyás iránti kérelem formanyomtatványán (ún. "A" formanyomtatvány) a 4. pontban kódszámokat rendelt az egyes tagállamokhoz. Ezek segítségével kódok formájában kell megjelölni egyrészt a jogosult állandó lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerinti tagállamot, másrészt a kötelezett állandó lakóhelye vagy tartózkodási helye szerinti tagállamot, valamint a bíróság (közjegyző) székhelye szerinti országot. A jogosult, illetve a kötelezett lakóhelyére vonatkozó első két kódszám közül legalább az egyiknek el kell térnie a bíróság kódjától. Ez a megoldás leegyszerűsíti, sematizálja a határon átnyúló jelleg ellenőrzését, ezzel megteremti a gépi feldolgozás lehetőségét is, melyre a rendelet egyébként módot ad.
A rendelet nemcsak olyan esetben kerül alkalmazásra, amikor a jogosult és a kötelezett egymástól különböző tagállamban rendelkezik lakóhellyel, illetve szokásos tartózkodási hellyel, hanem akkor is, ha ugyan mindketten ugyanabban a tagállamban élnek, de az eljáró bíróság (közjegyző) található egy másik tagállamban. Ilyen helyzet viszonylag ritkán áll ugyan elő, de nem kizárt a 44/2001/EK rendelet joghatósági szabályainak alkalmazása során, melyek az európai fizetési meghagyásban is irányadóak. Pl. a Brüsszel-I. rendelet 5. cikk 1. pontja alkalmazása esetén előállhat a fenti helyzet, hiszen a szerződéses igény iránt indított eljárásban a teljesítés helye egy az azonos tagállamban lakóhellyel rendelkező jogosult és a kötelezett tagállamától különböző tagállam bíróságai (közjegyzői) rendelkeznek joghatósággal az európai fizetési meghagyásos eljárás lefolytatására. Mi motiválhatja ilyenkor a jogosultat arra, hogy ne a (közös) lakóhelyük szerinti államban indítsa meg az eljárást? A gyakorlatban akkor állhat ez érdekében, ha egy külföldön egyszerűbben végrehajtható határozathoz szeretne jutni, tekintettel arra, hogy a kötelezettnek esetleg ott van végrehajtható vagyona.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
