Az elmúlt fél évszázadban a tudomány és a technika fejlődése révén "összement" a világ, legalább is az a bolygó, amelyet megkaptunk azért, hogy használjuk és - amikor lehet - gyönyörködjünk benne. Ma már eljutottunk odáig, hogy ugyanannyi időn belül tudunk szóbeli kapcsolatot teremteni azzal a barátunkkal, akivel egy utcában lakunk, mint azzal, aki ugyanakkor Ausztráliában tartózkodik.
Szeretjük a számunkra ismeretlen, egzotikus helyeket, és ha elutazunk, élvezzük, hogy más környezetben vagyunk, mint odahaza. Más eset, ha jogászként, munkánk során találjuk magunkat szembe külföldi, s a "hazaitól" erősen eltérő jogi atmoszférával. Ilyenkor inkább azt vizsgáljuk, hogy mi a hasonlóság saját jogrendszerünk és az idegen között, hol vannak kapcsolódási pontok. Megkönnyítheti a helyzetet az adott jogterületre vonatkozó, nemzetközileg egységes szabályozás (pl. nemzetközi egyezmény), vagy akár egy jogilag az előbbinél lazább "jogharmonizációs eredmény", melynek révén a számunkra megszokott, vagy legalább ahhoz hasonló szabályozásra számíthatunk külföldön is. A nemzetközi kereskedelem tipikusan olyan jogterület, amelynek sok "szeletére" - a nemzetközi ingó adásvételre, a különféle fuvarozási módokra, fizetésekre stb. - vonatkozóan születtek már az államok széles köre által ratifikált egyezmények. Kézenfekvő tehát a gondolat, hogy a különféle nemzetközi kereskedelmi szerződésből származó jogviták rendezésének módját is célszerű volt harmonizálni.
Általános az a vélemény, hogy egy adott ország jogszabályai közül a polgári perrendtartás, általában: az állami bíróságok struktúráját és eljárását meghatározó rendelkezések, mélyen gyökereznek az adott ország jogi tradícióiban, így e területen a jogharmonizálás vontatott. Más a helyzet az - állami bírósági rendszeren kívül eső - alternatív vitamegoldási módokkal. Ezek szabályozottsága inkább "csak" az általános alapelvekre, az eljárás garanciális jellegű rendelkezéseire koncentrálódik, és nagy teret enged a felek autonómiájának. A jogharmonizációs törekvések tehát e területen nemzeti hagyományok által kevésbé kötöttek, a nemzetközi kereskedelem területén tevékenykedő felek pedig - lak- és székhelyüktől függetlenül - hamarabb teszik magukévá az olyan jogegységesítési eredményeket, amelyek praktikusak és a jogviták gyors és gazdaságos rendezését szolgálják.
Az említett előnyök és a bevált jogegységesítési eredmények járultak hozzá ahhoz, hogy az évezredek óta ismert választottbíráskodás a múlt század közepétől látványosan "újjáéledt", és népszerűsége azóta egyre nő.
A modern választottbíráskodás jogilag három pilléren nyugszik, amelyek - keletkezésük időrendi sorrendjében -:
1. a külföldi választottbírósági ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról szóló Egyezmény (New-York-i Konvenció; a továbbiakban: Konvenció), amelyet az ENSZ keretében dolgoztak ki;
2. az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Joggal Foglalkozó Bizottsága (UN Commission on International Trade Law; a továbbiakban: UNCITRAL) által kidolgozott Választottbírósági Szabályzat (UNCITRAL Rules; a továbbiakban: Szabályzat); valamint
3. az ugyancsak az UNCITRAL által kidolgozott, a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásra vonatkozó Mintatörvény (Model Law on International Commercial Arbitration; a továbbiakban Mintatörvény).
Munkánkban kiemelten foglalkozunk az 50. születésnapját tavaly ünnepelt Konvencióval, továbbá -a szoros összefüggésre és kölcsönhatására tekintettel -a 3. pont alatti Mintatörvénnyel, de kitérünk a 2. pont alatt említett Szabályzatra is.
A bíráskodás joga a mindenkori államot illeti meg, amely azonban törvényhozásával lehetővé teheti, hogy bizonyos, a jogszabályban meghatározott jogviták eldöntését a felek kivonhassák az állami bíróságok hatásköre alól, és azt nem-állami "bíróság" hatáskörébe utalhassák. Ilyen "magánbíróságok" a választottbíróságok, amelyek általában a - magánjogi és/vagy közjogi - kereskedelmi jogviták eldöntésére nyernek törvényi felhatalmazást. E lehetőség biztosítása az állam szempontjából is előnyös, hisz ez által meghatározott, speciális szaktudást, idegen nyelv(ek) és kereskedelmi szokások ismeretét igénylő peres ügyek eldöntésétől, az ezzel összefüggő apparátus (anyagi) terhétől szabadul. A felek is szívesen veszik igénybe a választottbírósági eljárást annak kötetlenebb mivoltára, a rövidebb (és így kevesebb költséggel járó) eljárásra tekintettel. Az állam azonban "nem hagyja magára" a választottbíráskodást: jogosítványokat biztosít magának, hogy szükség esetén továbblendítse az eljárást (pl., ha az alperes határidőben nem jelöl választottbírót), kivételes, a választottbírósági törvényben meghatározott esetekben, valamelyik fél kérésére "felügyeleti jogával" élhet (pl. végleges döntést hoz abban a kérdésben, hogy a választottbíróságnak valóban van-e hatásköre), végül, de nem utolsó sorban - önkéntes teljesítés hiányában - kikényszeríti a választottbírósági ítéletben foglaltakat, azaz végrehajtja azt.
A globalizált kereskedelem és a nemzetközi választottbíráskodás erőteljes fejlődése megkívánta, hogy a külföldi2 (tehát nem a végrehajtás helyén) hozott ítéleteket is ki lehessen kényszeríteni, méghozzá egységes szabályok alapján. E törekvés célja tehát az volt, hogy az elismerés és végrehajtás feltételei és sikere ne függjenek attól, hogy melyik államban hozták az ítéletet és hol történik annak kikényszerítése. A Konvenció e törekvések eredményeként született.
A Szabályzat különösen az ad hoc választottbíráskodásban jelent gyakorlati segítséget, tehát olyan esetekben, amikor a választottbíróság (= az eljáró tanács) egyetlen jogvita eldöntésére alakul, azaz nincs mellette egy állandó szervezet, nem rendelkezik eljárási szabályzattal, s az ítélethozatalt követően megszűnik. Az adott eljárás lefolytatásának mikéntjére vonatkozó részletes szabályokban tehát - az eljárás helye szerinti ország választottbíráskodásra vonatkozó törvényének keretei között - a feleknek kell megállapodniuk, ennek elmulasztása esetén az eljárás rendjét a tanács határozza meg. Ennél sokkal praktikusabb az UNCITRAL Szabályzat alkalmazásának kikötése, így az eljárás mikéntje előreláthatóbb, "kiszámíthatóbb" lesz. Az UNCITRAL Szabályzat jogi jellegét tekintve nem egyezmény, nem kötelező, hanem egy eljárási rend-minta, amely csak az adott választottbírásági perre történő felek általi kikötéssel válik betartandóvá.
Jelentős a Szabályzat kidolgozása az intézményes választottbíróságok szempontjából is. Ismeretes, hogy a választottbíráskodás egyben egy "szolgáltatás"3 is, és tény, hogy a "szolgáltatók" között erős verseny is van. A Szabályzat megjelenése arra buzdította a választottbíróságokat, hogy igyekezzenek saját eljárási szabályzatukat a megjelent UNCITRAL modellhez alakítani, annak érdekében, hogy a nemzetközi választottbíráskodás fejlődésével lépést tartsanak, így minél több külföldi üzletember is elfogadja hatáskörük kikötését. Ennek a törekvésnek eredményeként történt meg az eljárási rendek harmonizációja is. Mondhatjuk tehát, hogy a Szabályzat megjelenése előnnyel jár a választottbíráskodás "használóinak" szempontjából is, hiszen az egyes intézmények eljárási rendje egyre jobban hasonlít az UNCITRAL Rules-hoz, azaz - végeredményben - egymáshoz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
