"Az Uniónak és tagállamainak szembe kell néznie azzal a kihívással, hogy hogyan súlyoznak többek között az emberi jogok területén a nemzeti identitás megőrzése és azon minimumok biztosítása között, amelyek az unió működőképességéhez szükségesek."
"Érdekes lesz megfigyelni, vajon megváltozik-e az EU intézményi egyensúlya a Kartának az alkotmányba foglalása következtében. Az alapjogi vizsgálat révén vajon szélesebb hatáskört kap az EB az EU politikái ellenőrzésére?"
Az eredeti, angol nyelvű írás megjelent: Monitoring Fundamental Rights in the EU. The Contribution of the Fundamental Rights Agency, eds. Philip ALSTON, Olivier De SCHUTTER, Oxford, Hart, 2005. Fordította: Bárd Petra
Vajon milyen mércét alkalmazzon az Alapvető Jogok Ügynöksége? Az Európai Unió Alapjogi kartája legyen az irányadó? Vagy az Emberi jogok európai egyezményét és más nemzetközi emberi jogi dokumentumokat kövessen? Esetleg foglalkozzon a tagállamok alkotmányjogi hagyományainak összehasonlító jogi elemzésével, elősegítendő a közös érdekek felismerését? Talán foglalkozzon mindezzel egyszerre?
Ezek a kérdések feleslegesnek tűnnek annak a dokumentumnak a tükrében, amelyet az EU Bizottsága az Alapvető Jogok Ügynökségéről szóló nyilvános konzultációra készített:
"A 2000 decemberében Nizzában kihirdetett, az alkotmányszerződés II. részébe jogilag kötelező erővel beemelt Alapjogi karta egybefoglalja azokat a jogokat, szabadságokat és alapelveket, amelyek az alkotmányszerződés hatálybalépésével kötelezni fogják az unió intézményeit és a tagállamokat, amennyiben az unió jogát hajtják végre. A Bizottság úgy ítéli meg, hogy bár a Karta jelenleg még nem kötelező erejű, már ma is hitelt érdemlően fejezi ki a közösségi jog általános elveiként védett alapvető jogokat. A Karta ennélfogva az ügynökség intézkedési körének meghatározására irányuló vita megkerülhetetlen referenciadokumentuma."[1]
A helyzet egyértelmű: a Karta, amely a sarki fényhez hasonlatosan ragyog, irányítja majd az ügynökséget. Közelebbről vizsgálva azonban felszínre kerül néhány homályos pont. Az EU-karta ugyan "egy kikerülhetetlen referenciadokumentum", de vajon ez az ügynökség egyetlen hivatkozási alapja? Váljon-e azzá? Amennyiben kizárólag a Karta áll a figyelem középpontjában, ez ellentétesnek tűnhet a Bizottság azon megállapításával, mely szerint "az ügynökség létrehozásának globális összefüggései is vannak, amelyekkel szemben nem maradhat közömbös".[2] Ez azt sugallja, hogy az ügynökségnek figyelembe kellene vennie a nemzetközi bill of rightsot. A Bizottság azonban, úgy tűnik, mintha éppen az ellentétes irányba mozdulna - talán az ügynökségnek csupán a Karta egyes rendelkezéseire kellene szorítkoznia:
"Talán az ügynökséget azon alapvető jogok monitorozásával kellene megbízni, amelyeket a közösségi jog védelemben részesít és a Karta is felsorol. Ezáltal lehetővé válna, hogy az EU alapjául szolgáló jogokat [...] globális perspektívába helyezzük [...] A Kartára való hivatkozás azonban az ügynökség tevékenységi körét meglehetősen kiszélesítené [...].[3]
Jelen írás a fentiekkel szemben azt fogja megvizsgálni, hogy az Alapvető Jogok Ügynöksége (AJÜ) milyen mércét alkalmazzon.
Három előzetes kérdést kell tisztázni. Először: egyelőre bizonytalan, hogy milyen feladatokkal is bízzák meg az AJÜ-t. Ez megnehezíti az ügynökség által alkalmazandó mércéről szóló vitát: a "megfelelő" mérce ugyanis eltérő attól függően, hogy mire terjed ki az ügynökség tevékenysége. A nemzetközi bill of rightsra való hivatkozás például helyénvaló volna egy olyan testület esetében, amely a külpolitika alakítója, míg az EU-karta alapulvétele inkább elképzelhető az unió intézményeit ellenőrző testület esetében.
A Bizottság nyilvános konzultációra készített dokumentuma nem különösebben nagyvonalú az AJÜ feladatkörét illetően: "az ügynökség fő feladatának az objektív, megbízható és európai szinten összehasonlítható információk gyűjtését és elemzését tekinthetjük", amelynek "az intézmények és a tagállamok számára kialakított következtetések és vélemények kibocsátásához kell vezetnie".[4] Ez nem sokat segít: az ügynökség a Kartára vagy az Emberi jogok európai egyezményére (EJEE) alapozza véleményét? Amikor erre a kérdésre keresünk választ, az alapjogok pillanatnyi uniós jelentőségét vesszük alapul. A jelenlegi helyzet három tengely vagy "dimenzió" mentén vizsgálható: önmérséklet (az unió intézményei elfogadják, hogy az általuk meghatározott alapjogok rájuk nézve kötelezők; 2.1 fejezet), külső felülvizsgálat (felmerül a kérdés, hogy az EU intézkedései mennyiben vizsgálhatók felül a meglé-
- 14/15 -
vő nemzetközi mércék alapján; 2.2 fejezet), és harmadik személyek ellen indított eljárások (az unió támogatja az alapjogok tiszteletben tartását, mind harmadik országok, mind pedig a tagállamok tekintetében; 2.3 fejezet). Vélhetően valamennyi dimenziónak megvan a maga jellegzetessége és érzékeny pontja; olyan "leckék" ezek, amelyek hasznos tapasztalatul szolgálhatnak az AJÜ igazodási pontjainak meghatározásánál.
Másodszor: említést érdemel, hogy jelen írás születésekor - amikor valójában maga az AJÜ is alakulóban van - egyszerre van is és nincs is európai alkotmányunk. Az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződés szövegét elfogadta ugyan a kormányközi konferencia, de senki nem jósolhatja meg, vajon hatályba lép-e. A számos népszavazás és országgyűlési eljárás elvezethet oda, hogy végső soron nem az állam- vagy kormányfőink lesznek a szerződések urai (Herren der Verträge). Ezért egyelőre csupán annak megállapítására kell szorítkoznunk, hogy az alkotmány I-9. cikke szerint az unió csatlakozik az EJEE-hez, és a II. rész magában foglalja az Alapjogi kartát - de nem tudhatjuk, hogy ezek a rendelkezések valaha kötelezők lesznek-e. Elhessegethetjük persze a kételyeket, csakúgy, mint a Bizottságnak az Alapvető Jogok Ügynökségéről szóló nyilvános konzultációra készített dokumentuma, amely azt állítja, hogy a Karta "már ma is hitelt érdemlően fejezi ki a közösségi jog által védett alapvető jogokat" - azt azonban nehéz lenne tagadni, hogy az alkotmány jövője olyan bizonytalan tényező, amely jelentős hatással van arra a jogi és politikai környezetre, amelyben az AJÜ-nek majd működnie kell.
Harmadszor: ha feltételezzük is, hogy az alkotmány hatályba fog lépni, még mindig át kell jutnunk egy további akadályon. Az alkotmány I-9. cikke szerint az unió csatlakozni "fog" az EJEE-hez, ám ez a megfogalmazás egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hogy a csatlakozáshoz a másik fél, azaz az Európa Tanács és a negyvenhat tagállam beleegyezése is szükséges. Az Európa Tanács kétségkívül ismételten jelezte, hogy szívesen venné az EU csatlakozását, és az EJEE-hez fűzött új 14. jegyzőkönyv egyik cikkelye az alábbi célkitűzést fogalmazza meg: "Az Európai Unió csatlakozhat az egyezményhez."[6] Az utóbbi rendelkezéshez fűzött értelmező memorandum azonban arra figyelmeztet, hogy itt még nincs vége a történetnek.
"Hangsúlyozni kell, hogy az egyezményt módosítani kell majd ahhoz, hogy az unió csatlakozása jogi és technikai szempontból megtörténhessen. [...] Amikor a jegyzőkönyvet szövegezték, még nem lehetett tárgyalásokat kezdeményezni - még kevésbé szerződést kötni - az Európai Unióval az esetleges csatlakozás feltételeiről, egyszerűen azért, mert az Európai Unió nem rendelkezett erre megfelelő hatáskörrel. Ezért lehetetlen lett volna a jegyzőkönyvbe belefoglalni az unió csatlakozásához szükséges változtatásokat is. Következésképpen ezek a módosítások egy második ratifikációs eljárást igényelnek, és ez vagy egy módosító jegyzőkönyv, vagy egy csatlakozási szerződés formáját ölti majd."[7] Egyelőre kérdéses, hogy ez a "második ratifikációs eljárás" hogyan alakul majd. Érdekes lesz megfigyelni az EU csatlakozását megelőző tárgyalásokat: néhány nem EU-tagállam azt gondolhatja majd, hogy érdekes alkulehetőség adódik.
Jelen írás azonban figyelmen kívül hagyja ezeket a kérdéseket, és az alapjogoknak az EU-ban betöltött szerepét vizsgálja.
Ha megvizsgáljuk az alapjogoknak az unió jogrendszerében elfoglalt helyét (az egyszerűség kedvéért ebben az írásban az unió és a közösség kifejezések egymás szinonimáiként szerepelnek), világosan látszik, hogy három összefüggő, de elkülöníthető folyamat zajlott és zajlik. Az első, kronológiai sorrendben is, az önmérséklet.
Az Európai Bíróság (EB) mérföldkőnek számító, a Handelsgesellschaft- és a Nold-ügyben[8] született ítéletei óta az unió az alapjogok általi kötöttség elfogadásának és elismerésének útját járja. A joggyakorlat széles körben ismert,[9] és a következőképpen foglalható össze: "... a kialakult joggyakorlat szerint az alapjogok az általános jogelvek szerves részét képezik, amelyeknek védelmét az EB biztosítja. Ennek érdekében a bíróság ihletet merít a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból, valamint azon nemzetközi emberi jogi egyezmények által lefektetett iránymutatásokból, amelyek kialakításában a tagállamok közreműködtek vagy amelyeket aláírásukkal megerősítettek. Az EJEE különös jelentőséggel bír e tekintetben."[10] A közelmúltban hozott döntések arra engednek következtetni, hogy ez még mindig az esetjog egyik dinamikusan fejlődő része. A Baustahlgewebe-ügyben például először mondta ki az EB, hogy a közösség alapjo-
- 15/16 -
got sértett, vagy vehetjük az EU-tisztviselők szólásszabadságát érintő Connolly-esetet, illetve a Roquette Fréres-ítéletet, amelyben az EB elfogadta, hogy a Bizottságnak tiszteletben kell tartania a magánélethez való jogot, amikor üzlethelyiségeket kutatnak át.[11]
Bár az alapjogok forrásaként az EB elsőként a tagállamok közös alkotmányos hagyományait fogadta el, jelentősége az évek folyamán halványulni látszik.[12] Helyette az EB egyre többször hivatkozott az EJEE-re és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) joggyakorlatára. Említést érdemel, hogy az EB támaszkodott más emberi jogi dokumentumokra is, bár csak kisebb mértékben.[13]
Az EB esetjogában lefektetett elveket megerősítette az Egységes Európai Okmány preambuluma, majd bekerültek a maastrichti,[14] végül az amszterdami szerződésbe.[15] Az egyetlen eltérés, hogy a többi emberi jogi dokumentumra való hivatkozás, amit az EB következetesen fenntartott, soha nem vált a szerződési szövegek részévé. A magyarázat valószínűleg az, hogy a szerkesztők előnyben részesítették az alapjogok forrásaira való rövidebb utalást. Akárhogy is, az alkotmányszerződés I-9. cikk (3) bekezdése szerint: "Az alapvető jogok, ahogyan azokat az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek, általános elvekként az uniós jogrend részét képezik."
Első következtetésünk tehát az, hogy az alapjogok ezen két forrása - az EJEE és a közös alkotmányos hagyományok - még jelen lesz, amikor az alkotmány hatályba lép. Ugyanakkor az is igaz, hogy az EB mindig óvatosan nyilatkozott arról, hogy csak "ihletet" nyer azokból az "iránymutatásokból", amelyeket az emberi jogi egyezmények kínálnak. Ahogy az alábbi idézet is illusztrálja, az EB egyértelműen nem tekintette és nem tekinti úgy, mintha kötve lenne ezekhez az egyezményekhez: "... az EJEE 6. cikk (1) bekezdése szerint [...] mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a bíróság tisztességesen és nyilvánosan tárgyalja [...]. A tisztességes bírói eljárás mint a közösségi jog általános elve, amelyet ezek az alapjogok inspirálnak [...] alkalmazható a Bizottság versenyjogi ügyekben bírságot kiszabó határozata elleni eljárásban."[16]
Az EB akkor is kellő távolságot tart, amikor az EJEB egyedi ügyben hozott határozatára hivatkozik: "...azt, hogy az időtartam ésszerű-e, csak az adott ügy körülményeinek fényében lehet eldönteni, és különösen azt kell tekintetbe venni, hogy az érintett személy számára milyen jelentőséggel bírt, mennyire volt összetett az ügy, hogyan járt el a fél, illetve az illetékes hatóság (lásd analógia útján az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéleteit...)."[17]
Időközben, 2000 decemberében Nizzában, mint egy politikai dokumentumot, elfogadták az EU Alapjogi kartát.[18] A Karta közismerten az alapjogok széles skáláját öleli fel: polgári és politikai jogok, gazdasági, kulturális és szociális jogok. A szövegezés némileg homályos: némely rendelkezés címzettje kifejezetten az EU, másoknál nincs kifejezett címzett hatóság, hanem olyan politikákhoz kapcsolódnak, amelyekben az EU-nak egyáltalán nincs vagy csak nagyon kevés hatásköre van. Akárhogy is, a Karta vegyíti a klasszikus és újszerű rendelkezéseket, a rabszolgaság tilalmától a megfelelő ügyintézéshez való jogig; röviden: a Karta megpróbálja megjeleníteni az alapjogok jelen állását.
A kihirdetését követően a Bizottság bejelentette, hogy a jogalkotás során figyelembe fogja venni a Kartát.[19] A luxembourgi esetjogban azonban a Karta jelentősége igen csekély. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy mivel "puha jog", az EB tartózkodik a Karta alkalmazásától, bár ez az Elsőfokú Bíróságnak és néhány főügyésznek nem jelentett problémát.[20] Azonban megjósolható, hogy a Karta alkotmányba illesztése megváltoztatja a kialakult status quót. Amint az alkotmány hatályba lép, az EB-t semmi sem tarthatja vissza a Karta alkalmazásától. Hasonlóképpen, a hatálybalépés után még nehezebb lesz figyelmen kívül hagyni a Kartát a jogalkotási eljárás során, mint ma.
Ez felvet egy sor kérdést, amelyek egy része tartalmi. Az "új" Karta valóban hatással lesz a közösségi jogra? Például az iratokhoz való hozzáférés joga erősödik majd azáltal, hogy a Karta "alapvető" joggá minősíti? Milyen tartalommal tölthetők meg az olyan "új" jogok, mint például a megfelelő ügyintézéshez való jog? Az alapjogok "alkotmányosítása" mennyiben érinti majd az egyéni szabadság és a kollektív biztonság közötti egyensúlyt "a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségen" belül? Sok hasonló kérdés vethető fel; a lényeg, hogy nem tudjuk, a jogok nagy részét hogyan értelmezik és alkalmazzák majd a jövőben.
A kérdések másik része eljárási jellegű. Egyrészről elfogadható, hogy az intézményeket kötik az alapjogok, másrészről azonban mi a helyzet az ügynökségekkel és az olyan szervekkel, mint az Europol és az Eurojust? A Karta 51. cikke (az alkotmány II-111. cikke) többek között kimondja, hogy a Karta rendelkezéseinek "címzettjei [...] az unió intézményei, szervei és hivatalai". A gyakorlatban vajon hogyan lehet biztosítani, hogy ezek a szervek valóban tiszteletben tartsák a Kartában rögzített jogokat és szabadságjogokat? Kapcsolódik-e majd a jogokhoz hatékony jogorvoslat? A hatékony jogorvoslathoz való jog beillesztése a Kartába erősíti-e majd az egyén helyzetét az EB előtti "klasszikus" megsemmisítési eljárásokban?[21]
- 16/17 -
Harmadszor, érdekes lesz megfigyelni, vajon megváltozik-e az EU intézményi egyensúlya a Kartának az alkotmányba foglalása következtében. Az alapjogi vizsgálat révén vajon szélesebb hatáskört kap az EB az EU politikái ellenőrzésére? Úgy tűnik, hogy a tagállamok az alkotmány tárgyalása során éppen ezt kívánták megelőzni. Ennek két példáját említjük meg, azonban nem tudjuk, hogy ezek az AJÜ jövőbeni működésére hatással lesznek-e vagy sem.
Egyrészről a bírói jogértelmezést korlátozza a Karta rendelkezéseinek magyarázata.[22] A tagállamok több helyen hangsúlyozták, hogy ragaszkodnak a magyarázathoz. Az alkotmány tárgyalásának végső fázisában a magyarázat szövegébe egy egyértelmű kikötés került: "Az unió és a tagállamok bíróságainak kellően figyelembe kell venniük az Alapjogi karta értelmezésére vonatkozó iránymutatásként készült magyarázatokat."[23] Egyelőre nyitva marad a kérdés, hogy a "kellő figyelembevétel" mit jelent a gyakorlatban, és hogy a Kartához fűzött magyarázatok valóban annyira hasznosak-e, ahogy a tagállamok hiszik.
Másrészt a Karta tartalmaz egy olyan rendelkezést [II-52. cikk (5) bekezdés; az alkotmány II-112. cikk (7) bekezdése], amelynek egyértelmű célja az, hogy távol tartsa a bíróságokat a szociális vagy gazdasági jellegű politikai döntésektől: "Az ebben a Kartában foglalt, alapelveket megállapító rendelkezések [...] törvényalkotási és végrehajtási aktusok [...]. E rendelkezésekre bíróság előtt kizárólag az ilyen jogi aktusok értelmezése, illetve jogszerűségének megítélése tekintetében lehet hivatkozni."
A magyarázat szerint: "Az alapelveket törvényalkotási és végrehajtási aktusokkal lehet végrehajtani [...]; ennek megfelelően a bíróságok számára csak akkor bírnak jelentőséggel, amikor ezen aktusok értelmezésére vagy felülvizsgálatára kerül sor. Ezen aktusok ugyanakkor nem alapoznak meg semmilyen, az uniós intézmények vagy a tagállami hatóságok pozitív intézkedésére vonatkozó közvetlen igényt."
Nem lehet nem észrevenni, hogy a "jogok" és "alapelvek" közötti különbségtétel meglehetősen homályos. Több rendelkezésben mindkettőből van egy kicsi. Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy sem maga a Karta, sem pedig a joggyakorlat terminológiája nem egységes. Ami a Kartát illeti: senki nem tagadja, hogy a II-23. cikk (férfiak és nők közötti egyenlőség) "jogokat" tartalmaz - maga a rendelkezés azonban az egyenlőség "elvére" hivatkozik! Ami az EB-t illeti: a híres Bosman-ítéletben utalt az "egyesülés szabadságának elvére az EJEE 11. cikke szerint, és ahogyan az a tagállamok közös alkotmányos hagyományából levezethető", és amely "azon alapjogok egyike, [...] amelyeket a közösség jogrendje véd".[24] Még 2004-ben is, miután a Karta bevezette a jogok és kötelezettségek közötti különbségtételt, az EB a Karner-határozatban a "véleménynyilvánítás szabadságának elvére" hivatkozott, amelyet "az EJEE 10. cikke kifejezetten védeni rendel".[25] Mindent egybevetve, nagyon valószínű, hogy a jogok és elvek közötti különbségtétel zavart eredményez.
Mindebből három következtetés vonható le az Alapvető Jogok Ügynöksége számára.
Először is, érthető, hogy a politikai és a gazdasági figyelem a Karta felé fordul. Ebben a vonatkozásban nem meglepő, hogy a Bizottság nyilvános konzultációra készített dokumentumában "megkerülhetetlen referenciadokumentumként" hivatkozik a Kartára. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az AJÜ, a rábízott tevékenységtől függetlenül, köteles lesz a Kartát figyelembe venni. Végtére is az AJÜ az unió "ügynöksége" lesz, és ez egyben azt is jelenti, hogy a Karta 51. cikke (az alkotmány II-111. cikke) szerint a Karta rendelkezéseinek "címzettje".
Másodszor, igaz, hogy a Karta meggyőző módon rögzíti az emberi jogok hatályos katalógusát, vagy, ahogy a Bizottság fogalmaz, "hitelt érdemlően fejezi ki a közösségi jog általános elveiként védett alapvető jogokat". Azonban azt is láttuk, hogy a Karta több rendelkezésének értelmezése és alkalmazása még mindig bizonytalan; nem világos, hogy ezek a jogok a gyakorlatban hogyan kényszeríthetők ki, és bevezethető-e a "jogok" és "kötelezettségek" némileg művi megkülönböztetése.
Mennyiben csökkentik ezek a tényezők a Karta hasznosságát az AJÜ számára? Az AJÜ egyik előnye az EB-vel szemben, hogy nincs eljárási akadálya annak, hogy tevékenységét az unió valamennyi intézményére, szervére, hivatalára és ügynökségére kiterjessze. Az egyének EB-hez fordulásával kapcsolatos korlátozások, amelyek csökkenthetik a Karta által egyébként biztosított védelem mértékét, egyszerűen nem alkalmazhatók az AJÜ vonatkozásában az adatgyűjtés vagy a vélemények elkészítése során. Az AJÜ másik előnye az igazságszolgáltatással szemben, hogy kevésbé kellemetlen számára a Kartában lefektetett "elvek" kezelése. Az a felvetés, mely szerint az "elvek" nem képezhetik az unió intézményei
- 17/18 -
vagy a tagállamok pozitív intézkedése iránti kérelmek közvetlen alapját, az AJÜ-t egyáltalán nem hátráltatja tanácsadó vagy felügyeleti tevékenységében. Az azonban tény, hogy a Karta több tág rendelkezésének végrehajtása valószínűleg számos gyakorlati kérdést vet majd fel. Milyen jelentőséget tulajdonítson az AJÜ a hivatalos értelmezésnek? "Megfelelően figyelembe kell vennie", csakúgy, mint a bíróságoknak - vagy a contrario érvelhetünk-e úgy, hogy az AJÜ, mivel nem bíróság, liberálisabban kezelheti az értelmezést? Bármi is legyen a válasz, úgy tűnik, a Karta fénye egyelőre túlságosan gyenge ahhoz, hogy megbízható sarkcsillag legyen az AJÜ számára.
Harmadszor, nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a Karta nem az egyetlen forrása az emberi jogoknak. Ahogy láttuk, az alkotmány I-9. cikkének (3) bekezdése kifejezetten rögzíti, hogy az EJEE és a tagállamok közös alkotmányos hagyományai továbbra is az uniós jog általános elveit képezik. Semmi sem indokolja, hogy az AJÜ figyelmen kívül hagyja ezeket a forrásokat. Természetesen bonyolult és időigényes lenne a huszonöt EU-tagállam alkotmányos hagyományait összehasonlítani azért, hogy azonosítsuk a közös elveket. A végeredmény gyakran egyébként is összhangban lenne a Kartával. Ugyanakkor azt sem lehet kizárni, hogy a Karta, akármilyen részletes is, hagyhat hézagokat, vagy tartalmazhat olyan tág rendelkezéseket, amelyek pontosításra szorulnak. Nem lehet kizárni azt sem, hogy az alkotmányos hagyományok olyan irányba fejlődnek, amelyet a Karta nem lát előre.
További védelmet nyújthatnak a nemzetközi emberi jogi dokumentumok, "amelyek kialakításánál a tagállamok együttműködtek, vagy amelyeket aláírtak", ahogy az EB híres rendelkezése szól. Az EJEE egyértelmű, de messze nem az egyetlen példa. Ahogy az alapjogok területén tevékenykedő független szakértői testület rámutatott, a Karta szerint a kisebbségek jogai önmagukban nem állnak védelem alatt, azonban számos más nemzetközi dokumentum védi azokat.[26] Kevéssé valószínű, hogy az AJÜ csak azért figyelmen kívül hagyná a kisebbségek jogait, mert nem szerepelnek kifejezetten a Kartában. Hasonlóképpen kézenfekvő hivatkozási alap lehet az AJÜ számára a rasszizmussal vagy az idegengyűlölettel kapcsolatos ügyekben a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló ENSZ-egyezmény.
Az előbbi paragrafusból kettős következtetés vonható le: (a) az AJÜ inspirációjának elsődleges forrása az EU Kartája, ugyanakkor (b) az uniós jog más forrásokat is megjelöl, így különösen az EJEE-t és a közös alkotmányos hagyományokat is figyelembe kell vennie. Ez a következtetés, és különösen a második fele, igen hangsúlyos, főleg akkor, ha figyelembe vesszük azt a nemzetközi kontextust, amelyben az EU működik. Elemzésünk során eddig kényelmesen figyelmen kívül hagytuk annak lehetőségét, hogy az EU az alapvető jogok értelmezése és alkalmazása során olyan megközelítést képvisel, amely eltér a kifejezetten az emberi jogok tiszteletben tartásának felügyeletével felruházott nemzetközi testületek álláspontjától. A gyakorlatban előfordulhatnak ilyen eltérések. Különbség van tehát a között, hogy az EU állítja magáról, hogy kötelezik az alapvető jogok, valamint hogy ennek az állításnak a valóságát külső testületek ellenőrzik.
Ez a téma a szakirodalom gyakran vizsgált kérdése. A legtöbb figyelem természetesen a Luxembourg és Strasbourg közötti eltérés problémájának vizsgálatára irányul.[27] A gyakorlatban a nézetkülönbség veszélye csökken, mivel az EB - ahogyan a közelmúlt ítéletei mutatják - egyre gyakrabban hivatkozik a strasbourgi joggyakorlatra.[28] Ennek ellenére az eltérő álláspont lehetősége továbbra is fennmarad, amint azt a későbbiekben bemutatjuk. Ezt a kérdést azért érdemes röviden áttekintetni, mert megmutathatja számunkra, hogy milyen következményekkel járhat az a helyzet, amikor az AJÜ nem veszi figyelembe a nemzetközi minimumstandardokat, és olyan véleményeket bocsát ki, amelyek nem követik a nemzetközi emberi jogi testületek gyakorlatát.
A Karta előkészítésére létrehozott Konvent a civil társadalom képviselőitől levelek, javaslatok, észrevételek, tanácsolt kiegészítések százait kapta. Különböző testületek, mint a Lega Italiana dei Diritti dell'Animale (LIDA), a European Bureau for Lesser Used Languages (EBLUL), a Confederation of British Industry (CBI) vagy az Executive Committee of the Leuenberg Church Fellowship (LCF), mind rá akarták venni a Konventet, hogy tegyen valamit. A 182. számú észrevétel az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Bizottságától érkezett. Az ENSZ-bizottság üdvözölte a Karta létrehozására tett kísérletet és azt, hogy a polgári és politikai jogok mellett a gazdasági, szociális és kulturális jogok is helyet kaptak a dokumentumban. A bizottság mindazonáltal kiemelte: "Ha a gazdasági, szociális és kulturális jogok nem lennének benne egyenlő hangsúllyal a tervezetben, akkor az mind nemzeti, mind nemzetközi szinten jelentősen visszavetné valamennyi emberi jog teljes megvalósulását, és olyan visszalépésként kellene értékelni, amely ellentétes az EU tagállamainak a
- 18/19 -
Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányában foglalt, fennálló kötelezettségeivel. Egy ilyen esetben a Bizottságnak a nemzeti jelentések értékelése alkalmával úgy kellene felvetnie a kérdést, mint az Egyezségokmány 2. cikk (1) bekezdésében foglalt azon kötelezettség megsértését, hogy »fokozatosan biztosítja az Egyezségokmányban elismert jogok teljes gyakorlását«, azaz lépéseket tesz annak érdekében, hogy fokozza a gazdasági, szociális és kulturális jogok fokozatos biztosítását és előmozdítását."[29]
A Bizottság véleménye nyíltan felveti a Karta és a meglévő nemzetközi emberi jogi egyezmények közötti kapcsolat kérdését. Mi történik akkor, ha az EU alacsonyabb szintű védelmet nyújt, mint más intézmények, vagy nem "biztosítja és mozdítja elő fokozatosan" ezeket a jogokat? A legtöbb emberi jogi egyezmény megfelelő eljárást biztosít a panaszok vizsgálatához, de magával az EU-val szemben nem lehet alkalmazni ezeket, mivel nem tagja ezen egyezményeknek. Az ENSZ Bizottsága azonban azt állította, hogy a tagállamok felelőssé tehetők akkor, ha az EU egy olyan kartát fogad el, amely nem felel meg a tagállamok által vállalt kötelezettségeknek. Kérdéses persze, hogy ez mennyiben minősíthető a Bizottság részéről ügyes taktikai húzásnak, mivel finoman szólva sem egyértelmű, hogy reális lenne ez a forgatókönyv.
Strasbourg számos esetben ehhez hasonló érvelést alkalmazott, amikor arra hivatkozott, hogy bár az EU nem csatlakozott az EJEE-hez, ez nem akadályozza azt, hogy a tagállamok ellen nyújtsanak be panaszt az unió helyett. Az esetek két csoportba oszthatók: (a) valamennyi tagállam ellen benyújtott panasz esetén az érvelés az, hogy a tagállamok együttesen felelősek az unió intézményei által elkövetett jogsértésekért, valamint (b) az egyik tagállam ellen nyújtanak be panaszt azon az alapon, hogy az az unió meghosszabbított kezeként járt el.
Érdekes módon az Emberi Jogok Európai Bizottsága már egyik első, 1958-as(!) döntésében megjegyezte, hogy ha az EJEE-ben részes tagállam olyan nemzetközi szerződést köt, amely lehetetlenné teszi az egyezmény szerinti kötelezettségének teljesítését, akkor felelősségre vonható az egyezmény ebből eredő megsértéséért.[30] Mivel nincs okunk feltételezni, hogy ez az elv nem vonatkozik a nemzetközi szervezeteket alapító nemzetközi szerződésekre, a bizottság döntése, úgy tűnik, ajtót nyitott a "tagállami felelősség" megállapíthatósága előtt a nemzetközi szervezetek eljárása miatt. Emellett az 1980-as években az Emberi Jogok Európai Bizottsága egy sor olyan esettel foglalkozott, amelyben egyértelműen fenntartotta a tagállamok felelősségre vonásának lehetőségét az EJEE-nek a közösségi intézmények általi megsértése miatt. Mindazonáltal az EJEB elutasított minden ilyen tárgyú keresetet, de más alapon.[31]
1990-ben a bizottság megváltoztatta az álláspontját. A jól ismert M. & Co.-ügyben úgy találta, hogy bizonyos jogköröknek egy nemzetközi szervezetre ruházása nem összeegyeztethetetlen az egyezménnyel, feltéve, hogy az adott szervezetben az emberi jogok "egyező védelmet" ("equivalent protection") élveznek.[32] Az EB léte ilyen "egyező védelem" nyújtásának tekintendő. Az M. & Co.-ügyben kialakított elvet később az eseteknek meglehetősen nagy számában alkalmazták állítólagos közösségi jogsértések kapcsán: az összes ilyen panaszt különösebb gondolkodás nélkül elutasították. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága láthatóan nem akarta a nemzeti hatóságokat a közösségi intézkedések nemzeti implementálását megelőzően azok felülvizsgálatára kényszeríteni, ami természetesen súlyos akadálya lett volna az európai integrációnak. Így a Pafitis-ügyben, amely az EJEE 6. cikkében megfogalmazott ésszerű idő követelményével volt kapcsolatos, az EJEB elutasította annak az időnek a figyelembevételét, amely idő alatt az EB meghozta az előzetes döntését. Az EJEB megjegyezte, hogy "ennek figyelembevétele hátrányosan érintené az EGK-szerződés 177. cikke által létrehozott rendszert és hátráltatná a cikk lényegi célkitűzésének megvalósítását".[33]
Látszik tehát, hogy ezen a területen a bírói tartózkodás jellemezte a strasbourgi döntéseket az 1990-es években. Ennek ellenére 1999-ben a Matthews-ügyben az EJEB egy határozottabb megközelítést választott, amikor megállapította: "az egyezmény nem zárja ki egyes hatásköröknek egy nemzetközi szervezetre ruházását, feltéve, hogy az egyezményben biztosított jogok továbbra is védelmet élveznek. A tagállamok »felelőssége fennáll egy ilyen átadást követően is«."[34] Mindazonáltal a Matthews-ügy tényállása meglehetősen speciális volt, ezért az EJEB sokkal határozottabb döntésére volt szükség. Lehetőséget nyújtott erre a Guérin-ügy, amelyben egy francia cég panaszt nyújtott be a tizenöt tagállam ellen az EB által hozott ítélet miatt, azonban a panasz vizsgálatát nyilvánvalóan alaptalan volta miatt elutasították.[35] Úgy tűnt, hogy a Senator Lines-ügy lesz a vezető döntés ezen a területen, amely az EJEB Nagykamarája elé került. A ügyben egy német cég volt a panaszos, amely azt állította, hogy a Elsőfokú Bíróság megsértette a tisztességes eljáráshoz való jogát (EJEE 6. cikk), azonban 2004 márciusában a panaszt ténybeli alapon elfogadhatatlanná nyilvánították.[36] A NATO katonai műveleteivel kapcsolatos Bankovic-ügyben szintén a tagállami kollektív felelősség kérdése merült fel, de a kérdés továbbra is megválaszolatlanul maradt.[37]
A strasbourgi esetjog szintén bizonytalan az ügyek második csoportjának tekintetében, ahová az EU jo-
- 19/20 -
gát alkalmazó tagállammal szemben benyújtott panaszok tartoznak. Egyfelől egyértelmű gyakorlat alakult ki abban, hogy amikor a szerződő felek nemzetközi kötelezettségeik teljesítése érdekében cselekszenek, mint például harmadik országokkal kötött kiadatási egyezmények esetében, "az egyezmény 1. cikke alapján a tagállamok felelnek minden állami szerv cselekedetéért és mulasztásáért, amely sérti az egyezményt, függetlenül attól, hogy a kérdéses cselekedet vagy mulasztás nemzeti szabályozás vagy nemzetközi kötelezettség teljesítésének a következménye."[38] Ez azt jelenti, hogy az állami hatóságok által okozott emberi jogi sérelmekért fennálló felelősség szabálya vonatkozik azokra az esetekre is, amikor ezek a hatóságok az EU jogát alkalmazzák. Többek között a Cantoni-ügyben az EJEB anélkül vizsgálta felül a francia egészségügyi jogszabályok minőségét, hogy különösebb jelentőséget tulajdonított volna annak, hogy az adott jogszabályok egy EU-irányelv implementálásaként fogadták el.[39] Ez elég nyilvánvaló ellentétben áll a korábban már említett M & Co.- és Pafitis-ügyben hozott döntésekkel. A helyzet tisztázása az EJEB előtt jelenleg folyamatban lévő két ügytől várható. A Bosphorus Airlines kontra Írország és az Emesa Sugar kontra Hollandia ügy azt a kérdést veti fel, hogy milyen mértékben lehet felelőssé tenni egy tagállamot egy nemzeti bíróságnak az Európai Bíróság előzetes ítélete szerint hozott döntése miatt.
A Bosphorus Airlines-ügy az ír hatóságok által lefoglalt repülőgéppel kapcsolatos, amelyet a Bosphorus bérelt a jugoszláv légitársaságtól. Amikor a gép 1993-ban írországi karbantartáson volt, az ír hatóságok lefoglalták egy európai közösségi rendeletre való hivatkozással, amely az ENSZ-nek a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia és Montenegró) elleni szankcióit implementálta. Amikor a Bosphorus megtámadta a repülő lefoglalását, az Ír Legfelső Bíróság előzetes kérdéssel fordult az EB-hez, hogy az adott repülő is a szabályozás hatálya alá esik-e vagy sem. A válasz igenlő volt: az EB úgy találta, hogy a közérdek megelőzi a Bosphorus érdekeit.[40] A következőkben az Ír Legfelső Bíróság az EB döntését alkalmazva elutasította a Bosphorus kérelmét. Ez volt egyébként az egyetlen repülő, amelyet a vonatkozó EU- és ENSZ-szabályozás alapján valaha lefoglaltak.
A döntést követően a Bosphorus panaszt nyújtott be Strasbourgban az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke alapján azzal az érveléssel, hogy túlzó volt az a korlátozás, ahogyan az ír állam a szankciós rendszert alkalmazta, és ezért jelentős anyagi veszteséget szenvedett. Négy évvel később az EJEB meghallgatást tartott a panasz érdemét és elfogadhatóságát illetően, és elfogadhatónak találta a panaszt.[41] Majdnem két évvel később az eljáró tanács a Nagykamara elé utalta az ügyet. 2004 májusában a bíróság elnöke engedélyt adott arra, hogy az Európai Bizottság beavatkozóként lépjen fel, és 2004 szeptemberében az EJEB úgy döntött, hogy egy második meghallgatást is tart. Az eljárás szokatlan elhúzódása arra utal, hogy az ügyet politikailag különösen érzékenynek ítélik.
Az Emesa Sugar-ügy az EB előtti eljárás megszervezésének jellegéhez kapcsolódik. Emesa egy olyan holland bírósági eljárásban vett részt, amelyben az ügyet előzetes kérdésként az EB elé utalták. Amikor az ügy még folyamatban volt az EB előtt, a főügyész véleményének benyújtását követően Emesa indítványozta, hogy írásbeli észrevételt tehessen a főügyész beadványára. Erre az EB statútuma és eljárási szabályai nem adtak lehetőséget, ugyanakkor Emesa az EJEE 6. cikkére és az EJEB kialakult gyakorlatára alapozta kérelmét, amely szerint a tisztességes eljáráshoz való jog magában foglalja a kölcsönös meghallgatáson alapuló eljáráshoz való jogot is. Ez megköveteli, hogy mind polgári, mind büntetőügyekben biztosítsák annak lehetőségét a felek számára, hogy tudomással rendelkezzenek a bíróság döntését befolyásoló minden benyújtott bizonyítékról és megjegyzésről, továbbá észrevételeket fűzhessenek hozzájuk.[42] Az EJEB következetes volt abban a kérdésben, hogy ez az elv a főügyésznek a legfelső bíróságok előtti beadványaira is vonatkozik.[43] Emesa arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez az esetjogi gyakorlat az EB-hez benyújtott főügyészi véleményekre is vonatkozik, és ezért indítványozta, hogy észrevételt tehessen.
Az EB a kérelem elbírálásakor megismételte az alapvető jogok iránti elkötelezettségét és megerősítette az EJEE különös jelentőségét. Ezt követően megvizsgálta a főügyésznek a közösségi igazságszolgáltatási rendszerben betöltött helyét és szerepét. Az EB arra a következtetésre jutott, hogy az EJEB esetjoga "úgy tűnik, hogy nem terjeszthető ki a bíróság főügyészének véleményére".[44] Az a későbbiekben dől el, hogy az EB által felhozott érvek meggyőzőnek bizonyulnak-e,[45] mindazonáltal Emesa kérelmét a bíróság elutasította. Az EB előzetes döntését követően a holland bíróság annak megfelelően bírálta el az ügyet. Emesa ezt követően panaszt nyújtott be Strasbourgban Hollandiával szemben. Fő érve az volt, hogy Hollandia felelős azért, hogy a holland bíróság az EB egy olyan döntésére alapozta a sajátját, amelyet a 6. cikket sértő módon hoztak meg.[46]
Milyen következtetések vonhatók le az AJÜ számára mindebből? Először is, az EJEE-nek az EB általi következetes elismerése önmagában nem abszolút garancia arra, hogy az EB határozatai mindig összhangban
- 20/21 -
lesznek a strasbourgi esetjoggal. Eltérő értelmezések előfordulhatnak, a versengő érdekek mérlegelése eltérő eredményre vezethet. A Bosphorus Airlines- és az Emesa Sugar-eset ezt példázza, s bár nem lehet megjósolni kimenetelüket, annyi bizonyos, hogy megalapozható panasszal fordultak Strasbourghoz. Természetesen nem állítható, hogy az EB rosszhiszeműen döntött az olyan esetekben, mint a Bosphorus-ügy; a nemzeti bíróságok szintén olyan következtetéseket vonnak le, amelyek nem mindig egyeznek meg Strasbourg következtetéseivel. Ez az oka annak, hogy a Karta 52. cikk (3) bekezdése [alkotmány II-112. cikk (3) bekezdés], amely kimondja, hogy ahol a Karta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfeleltethetők az EJEE-ben biztosított jogoknak, az adott jog jelentése és kiterjedése azonos. A mögöttes elképzelés kiváló, azonban nincs garancia arra, hogy a gyakorlatban működni fog.
Másodszor, ha az európai intézmények nem az EJEE elvárásai által meghatározott mérce szerint járnak el, akkor az könnyen az EJEB előtti eljáráshoz vezethet. Igaz, hogy az esetjogi gyakorlat még nem alakult ki ezen a területen: a tagállami felelősség egyértelmű elvét még ki kell fejleszteni. Az EJEB esetjogi gyakorlatának irányából világosan következik ugyanakkor, hogy az állam felelőssége megállapítható, ha saját hatóságai alkalmazzák az EU jogát. Ez a lehetőség önmagában elegendő ahhoz, hogy az AJÜ-t arra ösztönözze, azt tegye, amit az alkotmány I-9. cikke megkövetel: vegye komolyan az EJEE-t. Szükségtelen hozzátenni, hogy ez a következtetés nem korlátozódik az EJEE-re: az érvelés megismételhető azoknak az emberi jogi egyezményeknek az esetében, amelyek az EU tagállamait kötelezik.
Harmadszor, ahogy azt a bevezetőben megjegyeztük, az alkotmány I-9. cikke előírja, hogy az unió csatlakozzon az EJEE-hez. A jó hír az, hogy a csatlakozás megszünteti azt a felemás helyzetet, hogy a tagállamok ellen kellett eljárást indítani az unió jogi aktusainak alkalmazása miatt. Rossz hír azonban, ahogy ezt megfogalmazza az I-9. cikk. Ez ugyanis lehetőséget ad a contrario érvelésre: az unió csatlakozhat ugyan az EJEE-hez, azonban más emberi jogi egyezményekhez nem. Ki kell emelni, hogy nem ez volt az alkotmányszerződés elkészítőinek szándéka. A 2003. május 23-i tervezet indoklásában a Konvent Elnöksége hangsúlyozta, hogy nincs semmi alapja egy ilyen megszorító értelmezésnek.[47] Fontos emlékezni erre: az EU számára nyitva az ajtó más emberi jogi egyezményekhez való csatlakozásra. Ha tehát a 2.1.2-es alfejezet tanulsága az, hogy az Alapvető Jogok Ügynökségének figyelembe kell vennie egyfelől az EU Kartáját, másfelől az EJEE-t és a közös alkotmányos hagyományokat, hozzá kell tennünk ehhez egy negyedik forrást is: az egyéb emberi jogi egyezményeket.
Az eddig tárgyalt két dimenzióban az unió szerepe lényegében passzív, abban az értelemben legalábbis, hogy az intézmények elfogadják: kötik őket az emberi jogi mércék, vagy hogy az unió - ha közvetetten is - alá van vetve külső felülvizsgálatnak. A harmadik dimenzió az unió aktív szerepéhez kötődik: támogassa az emberi jogok betartását. Jelen tanulmány szempontjából ez mindenekelőtt annyiban releváns, hogy mit jelent az AJÜ számára, hogy az unió elősegíti az emberi jogok érvényesülését a tagállamokban.
Az EU saját tagállamaival kapcsolatos álláspontja több érdekes és érzékeny alkotmányjogi természetű kérdést vet fel.[48] A tagállamok vajon kötelesek-e az EU joga szerint tiszteletben tartani az emberi jogokat? Mely emberi jogokat? Van-e az EU intézményeinek szerepük az emberi jogok tagállami megfelelésének felügyeletével kapcsolatban? Intézkedhetnek-e, intézkedhessenek-e, ha a tagállamok megsértik az emberi jogokat? Támogassa-e az EU aktívan az emberi jogokat a tagállamokban? Korlátozzuk-e az unió hatáskörét tagállami emberi jogi kérdésekben olyan helyzetekre, ahol a jogsértés veszélyt jelent a belső piac számára? Vagy foglalkozhasson az unió bármilyen emberi jogi sérelemmel? Ha igen, ez hogyan viszonyul az Európa Tanács tevékenységéhez, és hogyan érinti majd az EJEB helyzetét? Mi az uniós polgárság, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozásának és a Karta elfogadásának hatása?
A fent említett első dimenzióhoz hasonlóan, itt is az EB kezdeményezte a tárgyalást. Az EB úgy határozott az 1980-as évek vége táján, hogy a közösségi jog általános elvei, az alapjogokat is beleértve, nemcsak az intézményeket, hanem a tagállamokat is kötik, amennyiben azok a közösségi jogot hajtják végre.[49] Később az EB kiterjesztette ezt az elvet olyan helyzetekre is, amikor a tagállamok korlátozzák a közös piac szabadságait (a személyek, a szolgáltatások, áruk és a tőke szabad áramlását): mindenfajta korlátozásnak összhangban kell lennie az alapjogokkal.[50] Később az EB elfogadott egy általánosabb formulát, amelynek következtében az esetjog jelenlegi helyzetét az alábbiak szerint lehet összefoglalni: "... a bíróság esetjoga szerint, ha a nemzeti jogalkotás a közösségi jog alkalmazási területére tartozik, a bíróságnak előzetes döntéshozatali eljárásában az értelmezéssel kapcsolatos mindenfajta iránymutatást meg kell adnia a nemzeti bíróságnak, hogy az felmérhesse az adott jogszabály összeférhetőségét azokkal az alapjogokkal, amelyek betartását a bíróság biztosítja."[51]
- 21/22 -
Érdemes megjegyezni, hogy egyszerűbb, és ezért vonzóbb lehet az egyéni kérelmezőknek az EB-hez fordulni, mint az EJEB-hez: bármilyen bíróság, még az elsőfokú is, feltehet előzetes kérdést az EB-nek, míg Strasbourghoz csak egy hosszú eljárást követően, a belső jogorvoslati lehetőségek kimerítése után lehet fordulnia. Az egyéni kérelmezőt nem izgatja túlságosan, hogy az EJEE hiteles értelmezéséért Strasbourghoz kell fordulni: boldogan támaszkodik majd bármilyen "európai" határozatra saját igaza alátámasztására. Ha pedig az EB ellene dönt, még mindig kimerítheti a belső jogorvoslati lehetőségeket és szerencsét próbálhat Strasbourgban.[52] Tehát ugyanazt az ügyet egymás után tárgyalhatja az EB és az EJEB - ami megint csak felveti az emberi jogi mércék különböző értelmezésének lehetőségét.
Ezt a kockázatot már az 1976-os Watson és Belmann-ügy kapcsán jelezte az Egyesült Királyság kormánya. Az Egyesült Királyság az alábbiakat jegyezte meg azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy az EB felülvizsgálja-e, hogy a külföldiek nyilvántartásáról szóló olasz szabályok összhangban vannak-e az Emberi jogok európai egyezményével: "Az egyezmény és az Európai Közösségek Bírósága közötti bármilyen hatásköri átfedés zűrzavart és ellentétet okozhat. Az egyezmény és a kivételek általános és némileg pontatlan nyelvezete, amelynek az I. szakaszban felsorolt legtöbb jog ki van téve, olyan értelmezési kérdéseket vet fel, amelyek végső eldöntésére az egyezmény által létrehozott intézményeknek van jogosultságuk. Hasonló módon, egyedül ezek az intézmények határozhatnak olyan nemzeti intézkedés tekintetében, amely ellentétes az egyezménnyel, de összhangban van a közösségi joggal."[53]
Az érvelés mögött az az általános vélekedés állt, mely szerint az EB-nek nem kellene a nemzeti intézkedések alapjogi megfelelését vizsgálnia. Erre az álláspontra válaszként Trabucchi főügyész kijelentette, hogy az EB nem vizsgálhatja az alapjogok nemzeti szervek által okozott állítólagos sérelmét "ugyanolyan mértékben, mint amilyen mértékben a közösségi lépések jogszerűségét felülvizsgálhatja".[54] A kérdés nyitva maradt a Watson és Belmann-döntésben. Mintegy tíz évvel később azonban az EB úgy vélte, jogában áll emberi jogi szempontból felülvizsgálni a tagállami intézkedéseket, amennyiben a "közösségi jog hatáskörébe esnek". Az EB soha nem fogadta el Trabucchi főügyész érvelését, hogy az alapjogi teszt ne legyen azonos szintű a nemzeti intézkedések felülvizsgálata esetében.
Az eredmény az olyan ügyek - általában előzetes döntéshozatali eljárások formájában történő - folyamatos áramlása, amelyekben a felek a nemzeti hatóság által okozott emberi jogi jogsértésre hivatkoznak: a Demirel-ügy egy német döntést vizsgált, amelyben ki akarták toloncolni egy török munkavállaló házastársát, a Cinétheque-határozatban a filmek videoszalagon való forgalmazásának francia korlátozását vizsgálták, a Grogan-ügy a külföldi abortuszklinikákról való tájékoztatás ír tilalmáról szólt, a Konstantinidis-eset arról, hogy a német hatóságok hogyan írják át latin karakterekkel a görög neveket, a Kremzow-ügy tárgya, hogy milyen következményei vannak a tisztességtelen eljárás megállapításának egy már megállapított büntetőjogi szankció szempontjából. Újabban olyan esetek láttak napvilágot, mint a Carpenter és Baumbast-ügy a személyek és családtagjaik szabad mozgásáról, az Österreichischer Rundfunk és Lindqvist-eset a magánélethez való jogról, a Booker Aquaculture-ügy az anyagi kártalanítás elmaradásáról a fertőző betegséggel megtámadott halak elpusztítását követően, és a Karner-döntés a véleménynyilvánítási szabadságnak az osztrák reklámkorlátozásokkal való összeegyeztethetőségéről.[55]
A legújabb divat a jogtudomány e területén, hogy a tagállamok alapjogokra hivatkoznak olyan politikák igazolásakor, amelyeket egyébként az EU jogába ütközőnek tartanánk. Korai példák erre a holland "médiaügyek", amelyekben a holland kormány az EJEE 10. cikkére próbált hivatkozni, hogy megvédje a műsorszolgáltató társaságokra vonatkozó korlátozásokat.[56] Újabban az osztrák kormány sikeresen hivatkozott az EJEE 11. cikke szerinti kötelezettségeire, hogy igazolja, miért engedélyezett az autópályán egy tüntetést, amely akadályozta az áruk szabad áramlását.[57] Majd 2004 októberében az EB elfogadta, hogy a német hatóságok megtiltották a lézerjátékok kereskedelmi forgalmazását azon az alapon, hogy a játékok emberek meggyilkolását szimulálják, ezért összeegyeztethetetlenek az emberi méltósággal, ahogy azt a német alaptörvény 1. szakasza védeni rendeli.[58]
Hasonlóan a fent tárgyalt első dimenzióhoz, az emberi jogok nemzeti szinten való tiszteletben tartása körüli bírói érdeklődést fokozatosan követte a politikai érdeklődés és a törvényhozási tevékenységek. Az 1990-es évek elején az Európai Parlament vitát kezdeményezett az emberi jogok uniós helyzetéről és két éves állásfoglalást is hozott e tárgykörben. Az unió a diszkrimináció és a rasszizmus elleni küzdelem körében létesített jogi aktusokat, emellett olyan jogterületekre is kiterjesztette a közösségi jog hatáskörét, ahol a belső piac eltérő nemzeti mércékkel küszködött, például az adatvédelem területén.[59] A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség fejlődése széles körű vitákhoz vezetett olyan kérdésekről, mint a menekültügy, a migráció és a határpolitikák, a nemzetbiztonság védelme, a bűnmegelőzés, a bírói együttműködés büntetőügyekben,
- 22/23 -
valamint az anyagi és eljárási büntetőjog közelítése.[60] Mindezen kérdéskörök lehetséges hatása az alapjogokra nézve egyértelmű - és ugyanilyen egyértelmű az emberi jogi jogvédelem szintjén a kölcsönös bizalom fontossága minden egyes tagállamban.
Az amszterdami szerződés időközben úgy módosította az Európai Unióról szóló szerződést, hogy lépéseket lehessen tenni azon tagállam ellen, amely súlyosan és tartósan megsérti az unió alapelveit, mindenekelőtt az emberi jogokat. Ezt az eljárást fejlesztette tovább a nizzai szerződés, a politikai paletta jobbszélén elhelyezkedő FPÖ-nek az osztrák kormányba való bekerülése körüli krízist követően. Most már akkor is lépéseket lehet kezdeményezni, ha "csak" egyértelmű a veszélye annak, hogy a dolgok nem megfelelően haladnak egy tagállamban. Ez a megoldás köszön vissza az alkotmányszerződés 59. cikkében. A jövőben elválik, hogy ezt az eljárást hogyan alkalmazzák majd a gyakorlatban, és hogy a tagállamok milyen szintű átláthatóságot hajlandók elfogadni és kívülálló szervek (mint esetleg az AJÜ) mely javaslatait.[61]
Ha áttekintjük e terület eddigi fejlődését, úgy tűnik, az általános trend szerint egyre növekvő annak az elfogadottsága, hogy az EU jogos érdekében áll a tagállamaiban biztosítani az alapjogok megfelelő tiszteletét - akár az EB előtti bírósági eljáráson keresztül, akár az előző bekezdésben említett eljárás mint politikai nyomásgyakorlás útján. Ennek ellenére a hetvenes évek "Watson és Belmann hangulata" újraéledt, amikor az EU Alapjogi kartáját tárgyalták. A Karta 51. cikk (1) bekezdése [az alkotmány cikk (1) bekezdése] szerint: "E Karta rendelkezéseinek címzettjei - a szubszidiaritás elvének megfelelő figyelembevétele mellett - az unió intézményei, szervei és hivatalai, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az unió jogát hajtják végre."
Az "amennyiben az unió jogát hajtják végre" fordulat a jelenlegi gyakorlatot csak igen csekély mértékben tükrözi. Ez egyértelmű kísérlet arra, hogy visszaszorítsák az EB meglévő esetjogát: a fent említett esetek közül több nem az EU jogának végrehajtásáról szólt, hanem nagyon eltérő helyzeteket érintettek, amelyekre úgy tekintettek, mint ami "a közösségi jog alkalmazási körébe esik". Az persze csak a jövőben derül ki, hogy az EB hozzáigazítja-e majd a joggyakorlatát a Karta 51. cikk (1) bekezdésének a jelenleginél szűkebb értelmezéséhez. Nem köteles így tenni: az alkotmányszerződés I-9. cikk (3) bekezdése alapján egyszerűen továbbra is felülvizsgálhatja azokat a nemzeti intézkedéseket, amelyek "az uniós jogrend részét képezik".
A Karta 51. cikk (1) bekezdésének megszorító értelmezése más értelemben is túlhaladott. Az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke (az alkotmányszerződés I-59. cikke) felhívható olyan emberi jogi sérelmek esetén, amelyek nem kapcsolódnak a belső piachoz. Ez helyes, hiszen ha az emberi jogok tiszteletben tartása és a demokrácia iránti elkötelezettség a tagság feltétele, akkor logikus, hogy ezen értékek folyamatos tiszteletben tartásával törődik az unió - olyan esetekben is, amikor a nemzeti szervek nem az unió jogát hajtják végre.
Milyen következtetések vonhatók le az AJÜ számára mindebből? A bevezetőben említettem, hogy az AJÜ körüli bizonytalanság bonyolítja az alkalmazandó mércéről szóló vitát. Ez itt különösen igaz. Ha a tagállamok vonatkozásában az AJÜ azokra az esetekre korlátozza a tevékenységi körét, ahol a tagállam "uniós jogot hajt végre", akkor az EU Alapjogi kartája a megfelelő mérce. A Karta 51. cikk (1) bekezdése kifejezetten rögzíti, hogy a Karta rendelkezéseinek "címzettje" ilyen esetben a tagállam.
A következő kérdés, hogy a Karta akkor is megfelelő mérce-e - sőt, a legmegfelelőbb mérce-e -, ha az AJÜ általában vizsgálja a tagállamok emberi jogi teljesítményét, azaz olyan helyzetekben is vizsgálódik, amikor a tagállamok nem "végrehajtják az EU jogát". A félreértéseket elkerülendő, úgy vélem, hogy felettébb indokolt egy ilyen "teljes körű felügyelet". Ha az unió hatásköre kiterjed arra, hogy lépéseket tegyen azon tagállamok ellen, amelyek súlyosan és tartósan megsértik az emberi jogokat, akkor jogos érdeke fűződik a tagállamok jogvédelmi szintjének ellenőrzéséhez. Ahogy a bizottság ajánlotta a nyilvános konzultációra készített dokumentumában, az Alapvető Jogok Ügynöksége részt vehetne ebben a folyamatban.[62] Ugyanakkor egy dolog kijelenteni, hogy az ügynökségnek ebben szerepe van, és teljesen más kérdés annak eldöntése, hogy az AJÜ milyen mércét alkalmazzon, amikor a tagállami emberi jogi védelemmel kapcsolatos adatokat gyűjti és elemzi.
Itt az AJÜ előtt két választási lehetőség áll. Az egyik, hogy a Kartát alkalmazza minden esetben, amikor egy tagállam lépését elemzi, függetlenül attól, hogy az a Karta 51. cikk (1) bekezdésében megfogalmazott módon "uniós jogot hajt végre" vagy nem. Ezt a megoldást követi az alapjogok területén tevékenykedő független szakértői testület, az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkére (az alkotmányszerződés I-59. cikkére) hivatkozva a végső elemzésben.[63] Nem én vagyok a megfelelő személy a testület jelentéseinek minősítésére, de nehezen tagadható, hogy e megközelítésnek több előnye is van: koherens mércerendszert alkalmaz a tagállami tevékenység minden területén, illetve jelentéseik, a vizsgált kérdések széles skálájának
- 23/24 -
köszönhetően, egyértelműen hozzáadott értéket jelentenek más felügyeleti szervek munkájához.
A második egy óvatosabb lehetőség. Mivel a tagállamok egyelőre tétováznak, hogy elfogadják-e az EU emberi jogi felügyeletét olyan esetekben is, amikor nem "uniós jogot hajtanak végre", az AJÜ az uniós jog fejlődésének jelenlegi pontján előnyben részesítheti a meglevő emberi jogi dokumentumokra való hivatkozást a Kartával szemben. A Kartát kétségkívül a legmagasabb politikai szinten fogadták el, és az EU közös alapértékeinek leghitelesebb megtestesítője, ugyanakkor a Karta 51. cikk (1) bekezdése korlátozni próbálja alkalmazási körét. Ezért belső tagállami ügyek kapcsán érvelhetünk úgy, hogy az EJEE legitimációja erősebb, mint a Kartáé. Ugyanakkor az a probléma, hogy az EU intézményei nem hozhatnak mérvadó döntést abban a kérdésben, hogy az EJEE vagy más nemzetközi egyezmény sérült-e - ez az EJEB és más felügyeleti szervek hatásköre. Ezért, amennyiben a második változatra esik a választás, az AJÜ-nek követnie kell e szervek joggyakorlatát, és a saját tagállamokkal szembeni politikáját e szervek nyilatkozataira kell alapoznia.
Az EU Kartája egyértelműen "megkerülhetetlen referenciadokumentum" az AJÜ számára. Ugyanakkor a Karta nem az alapjogok egyetlen forrása: az alkotmány I-9. cikk (3) bekezdése megerősíti, hogy az EJEE és a tagállamok közös alkotmányos hagyományai továbbra is az EU jogának általános elvei. Ezért nincs arra ok, hogy az AJÜ figyelmen kívül hagyja ezeket a forrásokat, már csak azért sem, mert a Karta több rendelkezésének értelmezése és alkalmazása bizonytalan. Ahogy fent említésre került, a Karta fénye még mindig túlságosan diffúz ahhoz, hogy megbízható sarkcsillag legyen az AJÜ számára.
További mércét jelenthetnek más nemzetközi emberi jogi egyezmények, "amelyek kialakításánál a tagállamok vagy együttműködtek, vagy amelyeket aláírtak". Külön ösztönzést jelenthet az EJEE és más emberi jogi dokumentumok figyelembevételére, hogy amennyiben ezt elmulasztják, az olyan eljárásokhoz vezethet, ahol a tagállamokat vonják felelősségre. Az esetjog fontosságát érdemes hangsúlyozni e tekintetben: az EJEE figyelembevétele a strasbourgi esetjog figyelembevételét is jelenti egyben.
A jogi érveken túl természetesen vannak politikai érvek is, amelyek azt támasztják alá, hogy az AJÜ ne csak az EU Kartáját tekintse alapvető mércének. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy elszigetelt rendszert, amely nem veszi tekintetbe az emberi jogok nemzetközi fejleményeit. Továbbá ha az AJÜ részt vesz az unió tagállamokkal szembeni emberi jogi politikájának kialakításában, akkor ésszerű, ha tevékenységét a nemzetközi emberi jogi dokumentumokra alapozza, és nem egyedül a Kartára. Bizonyos értelemben ugyanígy érvelhetünk, amikor a tagállamok felügyeletéről van szó, azokban az esetekben, amikor önállóan cselekszenek: ésszerű lehet ilyenkor az EJEE-re és a tagállamok által elfogadott más szerződésekre támaszkodni. Lehet, hogy az unió legitimációját növeli, ha az intézményeket magas és előremutató emberi jogi mércéknek vetjük alá, mint amilyeneket a Karta is tartalmaz - de nem feltétlenül ugyanez a helyzet, ha az EU megpróbálja a tagállamokat is ilyen mércéknek alávetni. Már az is eredmény lenne, ha az unió megerősítené azokat a tagállami kötelezettségeket, amelyeket az EJEE és más szerződések alapján vállaltak.
Az AJÜ a meglévő mércék alkalmazásán túl részt vehetne az új koncepciók kidolgozásában is. Európa sokak számára a nemzetek sokféleségét jelenti. Ugyanakkor a különböző kultúrák együttélése jogi kérdéseket vethet fel, különösen a mobilitás jellemezte területeken. Mindezek alapján az uniónak és tagállamainak szembe kell néznie azzal a kihívással, hogy hogyan súlyoznak többek között az emberi jogok területén a nemzeti identitás megőrzése és azon minimumok biztosítása között, amelyek az unió működőképességéhez szükségesek. Azok az azonos nemű párok, akik házasságot kötöttek Hollandia területén, elutazhatnak egy másik tagállamba, ahol folytatni kívánják közös életüket. Terhes nők abortusz céljából elutazhatnak Írországból Nagy-Britanniába. Az egyik tagállamban szabadon hozzáférhető könnyű drogokat eladhatják egy olyan tagállam polgárainak, amely a zéró tolerancia elvét követi. Az EU alkotmánya nem ad iránymutatást arra, hogyan kezeljük a sokszínűség efféle következményeit. Talán az AJÜ hozzájárulhatna a XXI. századi Európát irányító mércék kialakításához. ■
JEGYZETEK
* Az eredeti, angol nyelvű írás megjelent: Monitoring Fundamental Rights in the EU. The Contribution of the Fundamental Rights Agency, eds. Philip Alston, Olivier De Schutter, Oxford, Hart, 2005.
Fordította: Bárd Petra
[1] COM (2004) 693, végleges 2004. október 25-én, 7.
[2] Uo., 4.
[3] Uo., 7
[4] Uo., 8-9.
[5] A CIG 87/04 számú, 2004. augusztus 6-i dokumentum szerint. Érdekes módon a Konvent által elkészített szerződéstervezet óvatosabban fogalmazott: "az unió célul tűzi ki, hogy csatlakozik" (CONV 850/03, 2003. július 18.). A rendelkezés legelső megfogalmazása (az akkori 5. cikk) pedig még visszafogottabb volt: "az unió csatlakozhat" (CONV 528/03, 2003. február 6.).
- 24/25 -
[6] Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményhez fűzött, 2004. május 13-án elfogadott 14. kiegészítő jegyzőkönyv, amely az egyezmény ellenőrzési rendszerét módosítja; a 17. cikk módosítja az EJEE jelenlegi 59. cikkét.
[7] Értelmező memorandum, 101-102. cikk, lásd http://conventions.coe.int/Treaty/EN/Reports/Html/194.htm.
[8] Internationale Handelsgesellschaft, C-11/70 (1970), § 4; Nold, C-4/73 (1974), § 13.
[9] A joggyakorlat áttekintésére lásd Bruno de Witte: The Past and Future Role of the European Court of Justice in the Protection of Human Rights, in The EU and Human Rights, ed. Philip Alston, Oxford, Oxford UP, 1999, 859-897.
[10] EB, összevont esetek Booker Aquaculture a. o., C-20/00 és C-64/00 (2003), § 65; a korábbi jogesetekre való utalások kihagyva. Megemlítendő, hogy a "nemzetközi szerződések" fordulat a Nold-ítélet angol fordítására vezethető vissza, amely valóban a "szerződések" kifejezést használja. Ez hasonlatos a német változathoz, azaz az eset hivatalos nyelvén készült ítélethez, amely hivatkozási tárgya az "internationale Vertäge". Ugyanakkor a francia szöveg, amelyet a bíróság a belső tárgyalásokon használt, a "les instruments internationaux"-ra hivatkozik. Úgy tűnik, mintha az angol/német fordítás kizárná a kötőerővel nem rendelkező dokumentumokra való hivatkozást, mint az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet keretében elfogadott szövegeket, vagy például az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlásait. Mivel nincs okunk eleve kizárni, hogy az EB figyelembe vehetné a kötőerővel nem rendelkező szövegekben lefektetett elveket, kívánatosabb a Nold-ítélet tágabb változatát szem előtt tartani.
[11] Baustahlgewebe, C-185/95 (1998), § 29; Connolly versus Commission, C-274/99 (2001), § 37; Roquette Frères, C-94/00 (2002), § 25.
[12] Sokat eláruló részlet, hogy a "Fekete hétfő" szerződéstervezet, amelyet a holland elnökség terjesztett elő 1991-ben (és amelyet később megvétóztak), egyáltalán nem hivatkozott az alkotmányos hagyományokra. A tervezett G cikk (2) bekezdése szerint: "Az unió tiszteletben tartja a jogokat és szabadságokat, ahogy azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény biztosítja" (lásd Európai Dokumentumok 1746/1747, 1991 november 20.). Ugyanakkor lásd a Groener-ügyet, C-379/87 (1989) és az Omega Spielhallen-ügyet, C-36/02, mint olyan példákat, ahol megfelelő súlyt fektetett a bíróság az adott alkotmányos hagyományokra (jóllehet mindenfajta összehasonlító elemzés nélkül és különböző célból - azaz nem azért, hogy megtalálja az intézményeket kötő általános közösségi elveket, hanem azért, hogy igazolja azokat a nemzeti politikákat, amelyeket egyébként az EK jogába ütközőnek kellett volna nyilvánítania).
[13] Az Európai Szociális Kartára való hivatkozásra lásd az EB Blaizot-ügyét, C-24/86 (1988), § 17. Az ENSZ Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányára az EB az alábbi ügyekben hivatkozik: Orkem, C-374/87 (1989), § 31 és Grant, C-249/96 (1998), § 44. Az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) egyezményére pedig a Defrenne-ügyben (C-43/75, 1976, § 20.) hivatkozik a bíróság.
[14] F (2) cikk.
[15] 6 (2) cikk.
[16] Baustahlgewebe, C-185/95 (1998), §§ 21-22, kiemelés -R. L.; a korábbi esetjogra való hivatkozás kihagyva.
[17] Uo., § 29, kiemelés - R. L.
[18] HL 2000, C 364. A Kartáról lásd Jean-Yves Carlier, Olivier de Schutter: La Charte des droits fondamentaux de l'Union européenne, Bruxelles, Bruylant, 2002; The Charter of Fundamental Rights and Constitutional Development in the EU, ed. Wolfgang Heusel, Kolen, Bundesanzeiger, 2002; Piet Eeckhout: The EU Charter of Fundamental Rights and the Federal Question, CMLRev., 2002, 945-994; Jan Willem Sap: Het EU-Handvest van de Grondrechten - De opmaat voor de Europese Grondwet, Deventer, Kluwer, 2003; Kommentar zur Karta der Grundrechte der Europäischen Union, Hrsg. Jürgen Meyer, Baden-Baden, Nomos, 2003.
[19] Lásd SEC (2001) 380/3: "ezért minden, a Bizottság által elfogadandó jogszabályi javaslatnak és tervezetnek a Kartával való összeegyeztethetőségét kell először vizsgálni a rendes együttdöntési eljárás keretében."
[20] Ezzel ellentétes például Léger főügyész véleménye a Hautala-ügy kapcsán: Council versus Hautala, C-353/99 (2001).
[21] A Karta 47., az alkotmány II-107. cikke. Ebben a tárgyban összevethető az alábbi ügyekkel: Elsőfokú Bíróság, Jégo-Quéré versus Commission, T-177/01 (2002), EB, Commission versus Jégo-Quéré, C-263/02.
[22] Ezeket az "első" Konvent elnöksége készítette (amely a Kartát kodifikálta) és a "második" Konvent (amely az alkotmányt kodifikálta) elnöksége hozta naprakészre.
[23] A Karta 52. cikk (7) bekezdése; az alkotmány II-112. cikk (7) bekezdése. Lásd még a CIG 85/04. számú dokumentum (2004. június 18.) 10. mellékletében a nyilatkozatot.
[24] Bosman, C-415/93 (1995), § 79, kiemelés - R. L.
[25] Karner, C-71/02, § 50, kiemelés - R. L.
[26] EU Testület, Alapjogok az EU-ban 2003-ban, 11.
[27] Lásd például Rick A. Lawson: Confusion and Conflict? Diverging Interpretations of the European Convention on Human Rights in Strasbourg and Luxembourg, in The Dynamics of the Protection of Human Rights in Europe. Essays in Honour of H. G. Schermers, ed. Rick A. Lawson, Matthijs de Blois, vol. III, Dordrecht, Martinus Nijhoff, 1994, 219-252;. Dean Spielmann: Human Rights Case Law in the Strasbourg and Luxembourg Courts: Conflicts, Inconsistencies, and Complementarities, in The EU and Human Rights, ed. Philip Alston, Oxford, Oxford UP, 1999, 757-780.
[28] Lásd például Baustahlgewebe, C-185/95 (1998), § 29; Krombach, C-7/98 (2000), § 39; Österreichischer Rundfunk, C-465/00, § 73 et seq.
- 25/26 -
[29] Doc. CHARTE 4315, CONTRIB 182, 2000 május 24.; kiemelés - R. L.
[30] X & X. versus FRG (235/56), Decision of 10 June 1958, Yearbook ECHR, vol. 2 (1958-1959), 300.
[31] Tete versus France (11123/84), Decision of 9 December 1987, DR 54, 76; Dufay versus EC and its Member States (13539/88), Decision of 19 January 1989.
[32] M. & Co. versus FRG (13258/87), Decision of 9 February 1990, DR 64, 144; Yearbook ECHR, vol. 33 (1990), 51.
[33] Pafitis a. o. versus Greece (20323/92), Judgment of 26 February 1998, Reports 1998, 457.
[34] Matthews versus the UK (24833/94) Judgment of 18 February 1999, Reports 1999-I, 251, § 32.
[35] Guérin Automobiles contra les 15 Etats de l'Union Européenne (51717/99) Judgment of 4 July 2000. A bíróság nem tartotta elfogadhatónak a kérelmet, ugyanakkor nem vizsgálta, van-e ratione personae joghatósága.
[36] Senator Lines GmbH versus Austria a. o. (56672/00), Judgment of 10 March 2004.
[37] EEJB, 2001. December 21., Bankovic a. o. versus Belgium a. o. (52207/99), Judgment of 21 December 2001, Reports 2001-VII, 333, § 83.
[38] M. & Co. versus FRG (13258/87), Decision of 9 February 1990, DR 64, 144., Yearbook ECHR, vol. 33 (1990), 51.
[39] Cantoni versus France, Judgment of 15 November 1996, Reports 1996, 1617, § 30. Lásd még más összefüggésben a brit álláspontot az alábbi ügyben: Watson és Belmann (1976) 1207, at 1191, idézve a fenti 2.3.1 pont alatt.
[40] Bosphorus, C-84/95 (1996).
[41] 2001. szeptember 13., Bosphorus Airways versus Ireland (45036/98), Judgment of 13 September 2001.
[42] Lásd például 1997. március 18., Mantovanelli versus France (21497/93), Judgment of 18 March 1997, Reports 1997, 436, § 33; Krcmár versus Czech Republic (35376/97), Judgment of 3 March 2000, § 40.
[43] Lásd többek között EEJB, 1991. október 30., Borgers versus Belgium (12005/86), Judgment of 30 October 1991, Series A, vol. 214-B, §§ 26-29, és 1996. február 20., Vermeulen versus Belgium, Judgment 20 February 1996, Reports 1996, 224, §§ 29-30.
[44] Emesa Sugar (Free Zone) NV versus Aruba, C- 17/98 (2000).
[45] A kérdés részletesebb tárgyalására lásd a szerző jegyzeteit: CMLRev., vol. 37 (2000), 983-990., és Dean Spielmann in Revue trimestrielle des droits de l'homme, No. 43 (2000). Lásd még a későbbi Kress-ügyet, amely után nehéz alátámasztani az EB-nak az Emesa-ügyben képviselt álláspontját (EEJB, 2001. június 7., Kress versus France [39594/98] Judgment of 7 June 2001).
[46] Az Emesa Sugar-ügyben (62023/00) már megkeresték a holland kormányt; a bizottság beavatkozott. Elfogadhatósági döntés 2005-ben várható.
[47] CONV 724/03, 2. sz. melléklet, 58: "Ez a bekezdés csak arra hívja fel az uniót, hogy törekedjen arra, hogy az EJEE-hez csatlakozzon; azonban ez a megfogalmazás nem kívánja kizárni a más egyezményekhez való csatlakozás lehetőségét. Ahogy az elnökség fogalmazott, csak azért kizárólag az Emberi jogok európai egyezménye került említésre ebben a bekezdésben, mert az Európai Bíróság 1996-os véleményében úgy találta, hogy a közösségnek nincs hatásköre az egyezményhez való csatlakozásra speciális okok miatt." A vélemény az EB 2/94. (1996) számú véleményére hivatkozik, utalva arra, hogy az EJEE-hez való csatlakozáshoz egyértelmű jogi felhatalmazásra van szükség.
[48] Lásd többek között Armin von Bogdandy: The European Union as a human rights organization? Human rights and the core of the EU, CMLRev., vol. 37 (2000), 1307-1338.
[49] ECJ, Wachauf, C-5/88 (1989), § 19.
[50] ECJ, ERT, C-260/89 (1991), § 43.
[51] ECJ, Karner, C-71/02, § 49, kiemelés - R. L.
[52] Például (a 2.2.1 alatt említett Bosphorus-eseten kívül) összevethető az EB ítéletével a Koua Poirrez-ügyben (C-206/91, 1992, Koua Poirrez versus France, 40892/98, Judgment of 30 September 2003).
[53] Watson és Belmann, 118/75 (1976), 1191. Megjegyzendő, hogy az idézet alátámasztja a "tagállami felelősség" fent, a 2.2.1 alatt tárgyalt elvét.
[54] Vélemény a Watson és Belmann-ügyben, 118/75 (1976).
[55] EB, Demirel, 12/86 (1987); összevont ügyek Cinétèque, 60-61/84 (1985); Grogan, 159/90 (1991); Konstantinidis, C-168/91 (1993); Kremzow, C-299/95 (1997); Carpenter, C-60/00; Baumbast, C-413/99; összevont ügyek Österreichischer Rundfunk, C-465/00, C-138/01 és C-139/01; Lindqvist, C-101/01; összevont ügyek Booker Aquaculture, a. o., C-20/00 és C-64/00; Karner, C-71/02.
[56] Commission versus the Netherlands, 353/89 (1991). Lásd még Netherlands versus Parliament and Council, C-377/98 (2001). Az utóbbi üggyel kapcsolatban lásd Jacobs főügyész véleményét, § 197: "... a Hollandia által felhívott jogok valóban alapjogok, és az ezek iránti tiszteletet a közösségi jogrendnek biztosítania kell. Az emberi méltósághoz való jog valószínűleg a legalapvetőbb minden alapjog közül, és most az Alapjogi karta 1. cikkében is megfogalmazást nyert [....]. El kell fogadni, hogy minden közösségi lépés, amely ezeket a jogokat megsérti, jogellenes."
[57] Schmidberger, C-112/00.
[58] Omega Spielhallen, C-36/02
[59] Lásd például a 95/46-os irányelvet, HL L 281, 32.
[60] A legutolsó áttekintést az úgynevezett hágai program adja, lásd a brüsszeli Európai Tanács elnökségi következtetéseit (2004. november 4-5.), 14292/04. számú dokumentum.
[61] Elsőször vizsgálja a bizottság közleménye az Európai Unióról szóló Szerződés 7. cikkéről. Az unió alapját képező értékek tiszteletben tartása és előmozdítása, COM (2003) 606, végleges 2003. október 15-én.
[62] Jelen írásban nem érintem az AJÜ és az alapjogokkal foglalkozó független szakértői testület kapcsolatát; erre nézve lásd M. Scheinin cikkét ebben a kötetben.
[63] EU Testület, Alapjogok az EU-ban 2003-ban, 10-12.
Visszaugrás
