A kora tavaszi bágyadt napsütésben a kis somogyi falu temetőjében gyülekeznek a hozzátartozók, barátok, kollégák, egykori diákok, tisztelők: Prof. Dr. Németh Jánost, az Alkotmánybíróság volt elnökét, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának egykori tanszékvezetőjét, az ELTE korábbi általános rektorhelyettesét, a polgári eljárásjog tudományának ikonikus személyiségét temetik. Mondhatnánk: íme az alfa és az ómega - a megfáradt vándor hazatér és megpihen az ősök verejtékével áztatott földben. Ez azonban csak családi értelemben igaz, személy szerint nem teljesen. Németh János ugyanis 1933-ban, az akkor még önálló Újpesten született, a középiskolát és az egyetemet is Budapesten végezte. Állatorvos szeretett volna lenni, de az érettségi után felvételi kérelmét nem továbbították...[1] Átmenetileg szüleihez költözött, édesapja falujába, ahol a Tanácsnál munkát vállalva "pályát módosított" és életre szólóan elkötelezte magát a jog világával.
Egy életút szép lehet számokban, években, elismerésekben, családi sikerekben, de ezt az életutat csak akkor tudjuk értékelni, a teljesítményt elismerni, ha látjuk milyen körülmények között kellett a kor jurátusának, majd egyetemi oktatójának megélni a mindennapokat és milyen játékszabályok szerint kellett játszani a csak egyszer lepergő életfilmet...[2]
"- Hová mégy, Kőhidai elvtárs?
- Dolgom van.
- Neked legfontosabb dolgod a tanulás. Ha elmégy jelenteni fogom a távollétedet.
- Jelentsed."[3]
A nagyszombati egyetemalapításhoz képest harminckét évvel később 1667-ben létrejött (1777-től budai (majd pesti/budapesti) Jogi Kar keretei között indult jogi felsőoktatás a kiegyezést követő években kialakuló fejlődési irányai a professzori/szemináriumi rendszer megvalósítását körvonalazták. Vécsey Tamás professzor úttörő jellegű római jogi szemináriumának 1887-es megalapítása után nyugvópontra jutott a korábbi vita, amely a repetitórium és praktikum szembeállításán alapult. A többség belátta, hogy a kizárólagos jogtudós képzés ideje lejárt, és a jogi felsőoktatásban az elméleti és gyakorlati oktatás feltételezi egymást.[4] Plósznak és Degenkolb elméleti munkásságának köszönhetően - Fabinyi szavaival - a perjog egyre inkább megszabadult a magánjog béklyóitól és saját fejlődési útjára lépett.[5] Ezt az is jelezte, hogy a magyar magánjogot és a polgári törvénykezést a XIX. század végétől - kisebb-nagyobb megszakításokkal - már elkülönítve, önálló (nem a mai értelemeben vett) tanszékek oktatták. A szeminárium és az egy professzor "Lehrstuhl"-ját jelentő tanszéki keretek békés egymás mellett élése által teremtett nyugalmas alkotó környezet a kommunista hatalomátvétel után változott meg gyökeresen. Ekkor szakítottak a szemináriumi elvvel, melynek helyébe lépett a szovjet típusú kizárólagos tanszéki alapú oktatás, amely nem tűrte a cizellált szervezeti kereteket, a professzori önállóságot, és - nem utolsósorban - sokkal jobban volt ellenőrizhe-
- 37/38 -
tő ideológiai alapon.[6] Ezt tömören fejezi ki Orbán Lászlónak, a Közoktatásügyi Minisztérium csoportfőnökének[7] iránymutató cikke, amely szerint "ma is részben érvényesül még az az elv, hogy minden tanszék azt adja elő, amit akar. Ez az elv és ez a gyakorlat még kétségkívül a burzsoá egyetem, az úgynevezett »egyetemi autonómia« káros maradványa. Itt az ideje felszámolni az egyetemi autonómia ezen maradványait és államilag jóváhagyott, kötelező programokon keresztül biztosítani, hogy a tananyag a szocializmus építésének ügyét, a szocialista szak-káderképzés ügyét a legjobban szolgálja."[8] A fentiekből következően a tanszékvezetői státusok visszanyesésének korábban már elkezdődött folyamata is új lendületet kaphatott. Az egyetemi autonómia mellett csapást mértek a "tudósképzésre" is, mivel az egyetemek doktori címadományozási és habilitációs jogát - 1956-ig, illetve 1993-ig - elvették. Kandidátus vagy "tudományok doktora" csak a Magyar Tudományos Akadémia jóvoltából lehetett valaki.
Németh János maga hívta fel a figyelmet egy vele készült interjúban[9] arra, hogy 1955-ig még létezett a jelenlegi Agrárjogi Tanszék helyén működő Polgári Jogi I. (korábbi Magánjogi I.) Tanszék, amelyet Világhy Miklós egyetemi tanár vezetett, és a Polgári Jogi Tanszék jelenlegi félemeleti helyén a Polgári Jogi II. (korábbi Magánjogi II.) Tanszék, Nizsalovszky Endre professzor irányításával. Ez azt jelentette, hogy egy-egy tanszék vitte végig a polgári jog oktatását, és a másik tanszéket, valamint annak oktatóit az adott évfolyam hallgatói alig-alig ismerték. 1955-ben aztán összevonták a két tanszéket az addig önállóan működő Polgári Eljárásjogi Tanszékkel. A polgári perjog oktatása nem új keletű, ismételt szervezeti függőségbe kerülésnek véleményem szerint nem volt már a XIX. század második felében még jellemzően uralkodó álláspontot tükröző, tudományosan is alátámasztani próbált alapja.[10] Az egyesítés sokkal inkább következett - a fentiekben már jelzett okok mellett - a magántulajdon szentségéből fakadó magánjog és az ezzel kapcsolatos jogérvényesítésre szolgáló polgári perjog (eljárásjog) együttes - ha úgy tetszik, egy csapással történő - visszaszorításának mestertervéből. Az összevont Tanszéket 1957 tavaszáig Nizsalovszky Endre professzor vezette, akit az 1956-os forradalomban való részvétele miatt ekkor kényszernyugdíjaztak.
Németh János ebbe a "szervezeti helyzetbe" csöppent bele, épp akkor, mikor a felvételi vizsgát bevezették. A vizsgadolgozat címe jellemzően "A Szovjetunió, a Béketábor vezetője" volt. A Pázmány Péterről 1950-ben Eötvös Lorándra[11] átnevezett egyetem lapja nem is kertelt a felsőoktatás céljait illetően, midőn a tanári állampárti (Magyar Dolgozók Pártja) alapszervezet fő feladatát az alábbiakban jelölte meg: "a fő figyelmet a párttagok és tagjelöltek harcos szellemű nevelésére, aktivizálásra, és a pártmunkába való fokozottabb bevonására fordítsa."[12] 1952 és 1956 között - amely időszakban Németh János is a jól ismert padokat koptatta - az egyetemi hallgatói mindennapokra a kari mikrokörnyezet szigorú rendszabályai (pl. a csoportvezetők által vezetett jelenléti napló és a mulasztás szigorú szankcionálása) mellett a Kari Tanulmányi Osztály vezetőjének politikai tisztre jellemző jogosítványai nyomták rá bélyegüket. A húsz-harminc fős tanulmányi csoportoknak esélyük sem volt a tudományos kutatás világával mélyebben megismerkedni, amiben szerepet játszott nemcsak a nagy létszám és az alultervezett oktatói létszám, hanem a hallgatók összetétele is. A gyorstalpalón szakérettségizett hallgatók alapismeretei hiányoztak, és miután a létszám felét ők adták, ez a többiek előrehaladását is akadályozta. Ugyanakkor nem volt ritka eset, hogy a pártvezetés szigorúan megrótta a tanárokat, ha megbízható kádereket buktattak meg a vizsgákon. A tudományos képzést az is nehezítette, hogy tanári kapacitás híján például polgári eljárásjogi tudományos diákkör sem tudott működni. A jogtudomány iránt érdeklődő hallgatóknak azzal kellett "vigasztalódni", hogy időközi pályázatokat írtak ki fontosnak tartott szakmai témakörök tudományos jellegű kidolgozására. A győztesek akkori mércével mérve is komoly (kéthavi tanársegédi fizetésnek megfelelő) pénzjutalomra számíthattak. Németh János már e megmérettetés során is kitűnt a kasszációs-revíziós perorvoslati rendszerről írt dolgozatával, amely elnyerte a bírálók, illetve a kari vezetés tetszését és a pályázati díjat.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
