Az emberi jogok eszméjének átültetése a tételes jogba egy hosszú folyamat, ami a polgári államok kialakulásával vette kezdetét Európában és Észak-Amerikában, majd a második világháború után határozottan a globális emberi jogi rendszer kiépülése felé vette az irányt. A két meghatározó nemzetközi egyezségokmányhoz[1] csatlakozó államok száma igen magas, ami látszólag az emberi jogvédelem való széles körű egyetértést, ha úgy tetszik kultúrák közötti konszenzust mutat.[2] A valóság, mint annyiszor, ezúttal is eltért a hangzatos jogi kötelezettségvállalásoktól. Az emberi jogok egyetemességéről az elmúlt 30-40 évben élénk vita bontakozott ki, melyekben gyakran megkérdőjelezik a nyugatitól eltérő kultúrák befogadókészségét. Az emberi jogok rendszere egymásra épülő újabb és újabb generációk sorozata, ami olyan kiterjedtté vált a huszadik század végére, hogy a rendszeren belüli prioritások, hangsúlyok újragondolása a globalitás korában elkerülhetetlennek látszik. A globalizáció komplex folyamata, melynek dinamikáját legalább nyolc, egymással is összefüggő szférában célszerű vizsgálni (technológia, gazdaság, pénzügyek, politika, jog, katonai ügyek, környezeti problémák, munkaerő-eloszlás),[3] sürgetővé teszi ezt az igényt. Az emberi jogok egyetemes érvényesülésének esélyei ugyanis nagyban függenek a globalizációs folyamatok irányától, és attól, hogy komolyan vesszük-e az emberi jogok eszméjében implicit módon megfogalmazott morális iránymutatást, az ember méltóságának feltétlen tiszteletét, az egyén választási lehetőségeinek biztosítását és ezeknek a választásoknak az elismerését, végső soron az ember képességeinek a kifejlődését a lehető legmagasabb szintű, és a lehető legszélesebb körben élvezett életminőség keretei között.
Az emberi jogok rendszerében a fenti célok érdekében egy hárompólusú értékcsoportot különböztethetünk meg, nevezzük ezt a három pólust az emberi jogok "mágikus háromszögének". A háromszög egyik oldalán találjuk a "negatív" szabadságunkat védelmező jogainkat. A negatív szabadság a valamitől való mentesség szabadsága. Azokat a jogainkat soroljuk ide, amelyek szigorúan az egyéni autonómiánk terrénumát alkotják, ahová sem az államnak, sem a közvéleménynek nem lehet kényszerítő erejű befolyása. Ide soroljuk általában az emberi jogok első generációját, az ún. klasszikus polgári szabadságjogokat. A gondolat, a lelkiismeret és ezek kifejezésének, megvallásának szabadsága, a magánélet és a magántitok védelme, a helyváltoztatás szabadsága, a foglalkozás, a munkahely és a partner választásának szabadsága, a tulajdonlás szabadsága, a tulajdon mások jogait nem sértő használatának szabadsága, az ízlés szabadsága, az, hogy személyes szabadságom csak bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja alapján legyen korlátozható stb. Mint látjuk, itt a hatalommal és embertársainkkal szemben megfogalmazott igényünk a tartózkodás igénye. Azt várjuk el a többi embertől és a hatalomtól, hogy ezek a szabadságaink legyenek teljesek, azaz csak olyan esetekben lehet jogos a korlátozásuk, ha visszaélünk ezekkel a jogainkkal, másoknak közvetlen és igazolható kárt okozunk. (Pl. rágalmazás, öngyilkos szekták, kiskorúakkal szemben elkövetett visszaélések, és így tovább).
A háromszög másik oldalát a "pozitív" szabadságunkhoz tartozó jogok alkotják. A pozitív szabadság a valamire való képességeink kifejlesztésének és megóvásának a szabadsága. Az ide tartozó jogaink szorosan kiegészítik az első csoportba sorolt jogainkat. A képességeink egyúttal szabadságot is jelentenek, jelesül és tipikusan a választás szabadságát. Ahhoz, hogy a negatív szabadságjogaink ténylegesen tartalommal teljenek meg, rendelkeznünk kell bizonyos képességekkel. Például a véleménynyilvánítás szabadsága sokkal szélesebb skálán mozog egy olyan embernél, aki tud írni és olvasni, ráadásul még internet-hozzáféréssel is rendelkezik, mint egy olyannál, akinél mindezek a feltételek hiányoznak. Éhező, beteg, hajléktalan, iskolázatlan ember számára a valamitől való mentesség szabadsága leginkább akkor volna értékes, ha az éhezéstől, a betegségtől, a hajléktalanságtól, az iskolázatlanságtól való mentesség szabadsága volna. Ez viszont nem biztosítható a másik ember és az állam tartózkodása alapján, hiszen az egyenlő volna a közömbösséggel.[4] Ezeket a feltételeket a közösségek valamelyik formájának számunkra induló feltételekként kell biztosítania. A pozitív szabadság tehát szorosan összefügg a választás szabadságával, mikor arról dönthetünk szabadon, hogy általunk értékesnek tartott, vagy kívánatosnak vélt életstílust kövessünk.[5] Ehhez rendelkeznünk kell az alapvető gazdasági, szociális, kulturális jogokkal, úgymint a létfenntartásunkhoz tartozó alapvető szükségletek kielégítéséhez fűződő jogok, a munkához és munkanélküli ellátáshoz való jog, az általános egészségügyi ellátáshoz és oktatáshoz való jog. Mindezek biztosítása teszi lehetővé, hogy eséllyel vágjunk bele a jó élet általunk elgondolt változatának megvalósításá-
- 143/144 -
ba. Dolgozatom egyik alapvető kérdése, hogy menynyiben segíti, illetve gátolja a globalizáció folyamata ennek a szabadságnak az egyre szélesebb körben való elterjedését.
A "mágikus háromszög" harmadik oldala a politikai hatalom formálásában, ellenőrzésében való egyenjogú részvétel szabadsága. Szokás ezt a jogcsoportot demokratikus szabadságjogoknak is nevezni. Az általános, egyenlő és titkos választójog, a plurális pártrendszer (egyének közötti politikai társulások szabadsága), a civil társadalom védelme, a politikai akaratképzés megfelelő intézményes csatornái, a jogegyenlőség és a diszkrimináció tilalma tartozhatnak ide.
A fenti hármas rendszert egészítették ki a legutóbbi évtizedben a "globalizációs kihívásokra adott emberi jogi válaszok", melyek inkább jelzésértékűek a problémák szempontjából, semmint a problémák tényleges enyhítését jelentő, érvényesíthető jogok volnának. Ilyenek az egészséges környezethez való jog, a jövő nemzedékek jogai, a békéhez való jog, a biztonsághoz való jog (nukleáris, kémiai biztonság, katasztrófák, járványok, betegségekkel szembeni biztonság), illetve a fejlődéshez való jog.[6]
Alapvető tézisem, hogy az emberi jogok "mágikus háromszögében" a globalizáció folyamata erősíti az arányok eltolódását, az esélyek egyenlőtlenségének fokozódását, ami végső soron maguknak az emberi jogi értékeknek a hosszabb távú devalvációját vonhatja maga után, különösen, ha a szegény, vagy szegényebb országok oldaláról vesszük szemügyre a kérdést. A gazdasági globalizáció viszonylag csekély számú nyertesei részéről gyakori a klasszikus szabadságjogokra hivatkozni. Különösen jellemző az Egyesült Államok kormányának köreiben amellett érvelni, hogy a szabadságot (legfőképp a tulajdonét), és a demokráciát (legfőképp az Amerika-barát erők anyagilag jól megtámogatott előnyére épülő "szabad" választásokat) kell a világban kiterjeszteni, hogy az békésebb és igazságosabb legyen.[7] A "davosi kultúra"[8] reprezentánsai hajlamosak abszolutizálni a klasszikus szabadságjogokat, és állítják - többek között Hayek nyomán[9] -, hogy ez vezet demokráciához, majd a szociális jogok szélesebb körben való érvényesüléséhez. Az effajta megközelítéshez képest dolgozatomban máshogy tenném fel a kérdést: globális szinten növekvőben vagy csökkenőben van annak az esélye, hogy minél többen választhassunk szabadon általunk értékesnek vélt, vagy kívánatosnak tartott életstílusokat. Ehhez azonban egyszerre kell rendelkeznünk az emberi jogok értékrendszerében fellelhető negatív és pozitív szabadsággal, valamint az ehhez szükséges részvételi jogosítványokkal, azaz demokratikus alapjogokkal.
A globalizáció a gazdasági és kulturális interakciókat egyaránt erősítő folyamat. A domináns pozícióból eredő hatások mind a két szférában összefüggő ellenhatásokkal járhatnak. Az emberi jogok helyzetének vizsgálatát ennek okán célszerű a fejlődés és a modernizáció fogalmi keretei között elvégezni. Ennek a logikának a csapásirányát követve az emberi jogok érvényesülésének a szintjét szoros összefüggésbe hozhatjuk a modernizációs szinttel, azaz az általánosan elfogadott fejlettség szintjével. A fejlettség napjainkban terjedőben lévő mutatója az életminőség. Az életminőség egy sokdimenziós mutató, amibe beletartozik többek között az egy főre jutó GDP aránya, a születéskor várható élettartam, az analfabetizmus aránya, az ivóvíz és a táplálék minősége, a környezet szennyezettségének adatai, az egészségügyi ellátás színvonala, a kriminalitással való fertőzöttség, az esetleges háborús sebek stb. Az UNDP (ENSZ Fejlesztési Programja) éves vizsgálataiban kimutatta, hogy az 1950 és 1990 közötti időszakban az életminőség szempontjából legjobb helyzetben lévő egyötöd, és a legrosszabb helyzetben lévő egyötöd közötti különbség megduplázódott (30-szorosról 60-szorosra növekedett, jelenleg kb. 70-szeres).[10] Ezek az adatok magukért beszélnek.
A globalizáció a világméretű egyenlőtlenségek fokozódását hozta. Az ötvenes évek előtt is súlyos egyenlőtlenségeket növelte az a tény, hogy a gyarmati világ széthullása időben egybeesett a hidegháború tetőződésével. Az 50-es, 60-as években az USA és a Szovjetunió által uralt kétpólusú világban a fejlődő országok zöme "igazodási kényszerbe" került. A volt gyarmattartók helyét egyre inkább a két szuperhatalom vette át, ami leginkább hűbéri viszonynak volt tekinthető. A fejlődő országokban az instabil belső viszonyokat öröklő politikai elit örömmel fogadta a szuperhatalmak egyike által nyújtott katonai támogatást. A gazdasági fejlődés prioritása helyett a katonai erő fejlesztése történt, ami tovább növelte az emberi jogi deficitet diktatórikus, korrupt rezsimek keretei között. A fejlődő országok elnyomó politikai rendszerei gyakran a számukra előnyös gazdasági megállapodásokból származó hasznot is a katonai potenciál növelésére, nem pedig a lakosság életminőségének a javítására használták fel.[11] A katonai, félkatonai egységekkel védelmezett diktatúrák az emberi jogok mindhárom csoportját sértik. A hidegháború megszűntével a folyamat új lendületet kapott azzal, hogy a széteső Szovjetunió óriási fegyverarzenáljának egy része nemzetközi csempészhálózatok kezébe került, illegális csatornákon keresztül áramlott számos, főleg közép-ázsiai országok-
- 144/145 -
ba, hogy azok hadurait gyarapítsa, vagy a terrorista szervezeteket erősítse. Így alakult ki a Paul Ekins által leírt négy globális válságjelenség közül az első; a világ országainak óriási mértékű militarizálódása.[12]
Az életminőség terén tapasztalható világméretű egyenlőtlenség növekedésének második oka a következő lehet. Az egykori gyarmatok, illetve a feudális birtokviszonyokat fenntartó latin-amerikai országok nagy része olyan gazdasági szerkezettel kellett, hogy "integrálódjon" a világpiac versenyébe, ami előre bebetonozta versenyhátrányát. A legtipikusabb jelenség itt a gazdaság (különösen a mezőgazdaság) erősen monokulturális jellege. A zömében egyetlen domináns termék exportjától függő nemzetgazdaságok ki voltak és vannak szolgáltatva a világpiac ingadozásainak, és képtelenek a realizálható hasznokat belső szerkezetátalakításra fordítani. A világban rendelkezésre álló nyersanyag- és energiakészlet 82%-át a Föld lakosságának legjobb körülmények között élő egyötöde használja, illetve fogyasztja el.[13] Ez a szám bizonyítja, hogy a szegény országok (a földlakók legalább 60%-a) a globális gazdaság jelen keretei között képtelenek hasznosítani a területükön található erőforrásokat saját boldogulásuk érdekében. A szerkezeti válsággal küszködő, tőkeszegény gazdaságok hitelekkel igyekeznek hátrányaikat csökkenteni. A hitelek folyósítása azonban olyan kormányoknak, melyek nélkülözik a demokratikus kontrollt, óriási kockázatot jelent, azok ugyanis hajlamosak a folyósított támogatásokat saját zsebükben, vagy a klienseik zsebeiben eltüntetni. A Világbank által felkínált hitelek folyósításának a feltétele ugyanakkor leggyakrabban a gazdaságok nyitása volt, aminek a hatásai ellentmondásosak.[14] Gyakran nyugati óriáscégek használták el a szűkös vízkészletet (Coca-Cola Indiában), a helyi lakosság élelmiszerét termelő gazdaságokat számoltak fel az exportképesnek tartott termékek előállítása érdekében. Ezek a jelenségek emberi jogi szempontból a következőket vonták maguk után:
1) A lakosság a cégek tevékenységének következtében fel kellett, hogy hagyjon hagyományos gazdálkodásával. A hagyományos gazdaságok, ha alacsony színvonalú technikával is, de mégiscsak az alapvető szükségletek kielégítésére törekedtek. A betelepülő cégek nem kínáltak megközelítően sem annyi munkahelyet, mint ahány embernek a megélhetését betelepülésükkel ellehetetlenítették. (Terület, víz, nyersanyagok elhasználása.) A gazdasági szociális emberi jogok érvényesíthetőségének így romlottak az esélyei.[15]
2) A lakóhely megválasztásának a szabadsága, mint klasszikus negatív szabadságjog sérül indirekt módon, hiszen ha a lakóhely környezetében egy külső cég beruházása miatt elfogynak a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen javak, a föld művelhetetlenné, a víz ihatatlanná válik, akkor ez az elvándorlás kényszerét vonja maga után. Jól példázzák az ilyen esetek, hogy a feltételek hiánya, azaz a pozitív szabadság csökkenése hogyan függ össze a negatív szabadság sérelmével, azaz a lakóhelyen maradáshoz fűződő jog csorbulásával.
3) Az elvándorolni kényszerülő tömegek országon belüli hontalanokká, vagy államok közötti migránssá válhatnak. Elvileg minden állam szuverén módon szabályozhatja, hogy kiket enged letelepedni saját területén, és kiket nem. A politikai üldözöttek helyzete ebből a szempontból lehet, hogy egyszerűbb, mivel fenti példánk áldozatai gazdasági menekülteknek számítanak, akik letelepedési esélyei más államokban sokkal korlátozottabbak. Az elvándorlók a Harmadik Világ városai peremkerületeinek szegregált lakosságát gyarapíthatják. Fogadóképes infrastruktúra és munkalehetőség híján nagy a valószínűsége, hogy körükben a kriminalitás növekedni fog. Velük szemben a központi hatalom az erőszakszervezeteket veti be, ami növeli ismét a negatív szabadságjogok sérelmének és egy autoriter politikai rendszer kiépülésének vagy fennmaradásának valószínűségét. Látnivaló tehát, hogy az emberi jogok mindhárom oldalán deficitet könyvelhetünk el.[16]
A globális gazdasági rendszer sokak által leírt működési alapelve a tőkemegtérülésért folytatott ádáz verseny. A modern technika jóvoltából elképesztően lecsökkentek a szállítási költségek. A cégek hasonló, vagy ugyanazon termelékenység mellett ott igyekeznek gyártani termékeiket, ahol a jogszabályok (pl. környezet- és munkavédelmi normák) és főleg a bérek számukra a legkedvezőbbek. Ahogy Susan George, a globalizáció-kritikus mozgalom egyik emblematikus figurája leírja, " bizonyos országok arra specializálódtak, hogy olyan komparatív előnyöket használjanak ki, amelyek inkább politikaiak, mint gazdaságiak: azon országokról van szó, amelyek betiltják a szakszervezeteket, a kollektív szerződéseket, a sztrájkokat, és nincsenek tekintettel a munkaidő hosszára, a rossz higiénés körülményekre, a gyermekmunkára stb. Ezt a komparatív előnyt keresik a cégek, és ezt használja ki minden ország, amely termékeit a lehető "legjobb" feltételekkel, azaz a legnagyobb profittal akarja piacra vinni."[17] A globális gazdaság fenntart, illetve támogat olyan megoldásokat, amelyek az emberi jogokat di-
- 145/146 -
rekt vagy indirekt módon sértik. Éppen a huszadik évfordulója volt december 3-án az ipartörténet talán legsúlyosabb katasztrófájának, ami egy indiai városban, Bhopalban történt. A városban egy amerikai vegyipari konszern, a Union Carbide egy munkavédelmi, és környezetvédelmi szempontból elfogadhatatlan színvonalú gyárat működtetett. Az extraprofit a cég számára garantáltnak látszott, hiszen a rosszul fizetett és egészségtelen körülmények között dolgozó munkások nem alakíthattak szabadon szakszervezetet, nem léphettek fel biztonságosabb munkakörülményekért. Végül a biztonsági előírások hiánya az üzem tragikus robbanásához vezetett, melynek következtében negyvenkét tonna, súlyosan mérgező metil-izocianát szivárgott ki. A baleset közvetlen halálos áldozatainak száma hétezer körüli, ezenfelül bizonytalan számú később életét vesztett személy, kb. húszezer fő gyarapítja a szomorú listát. Mintegy százezer krónikus egészségkárosodást szenvedő személy életében hagyott örök nyomot a tragédia. A cég megelőzhette volna a katasztrófát, ha a műszaki és biztonsági ellenőrzései során a hazai szigorúbb normák szerint jár el, és nem a költségek szempontjából sokkal kecsegtetőbb indiai szabályozatlanságot használja ki.[18]
A másik példánk negatív szereplője a Shell olajtársaság. A cég a sikeres kutatófúrások eredményeként a Niger deltájában olajkitermelésbe kezdett, aminek azonban az volt az ára, hogy az ott élő, zömmel önellátó gazdálkodást folytató embereknek el kellett hagyniuk a lakóhelyüket, kivéve azon keveseket, akik az olajkutak bérmunkásaivá váltak. Akik erre a kényszerű elvándorlásra nem voltak hajlandóak, és ragaszkodtak földjeikhez, vizeikhez, azokat a kormány fegyveres erőinek segítségével bírta "jobb belátásra".[19]
Sokan az ilyen típusú beruházásokat a modernizáció árának szokták feltüntetni, ami hosszabb távon gyümölcsöző gazdaságot eredményez, és ez megteremti az alapját a gazdasági és szociális jogok jobb érvényesülésének. Valójában ezzel a magyarázattal az a legfőbb baj, hogy a döntések az emberek feje fölött születnek, és kész helyzet elé állítják őket, minek következtében gyakorlatilag nem lesznek választási alternatíváik. Az emberi jogok háromszögének kölcsönös összefüggéseit épp az ilyen példák illusztrálják: Emberek tömegei az érdekeik képviseletének puszta lehetősége nélkül egy óriás gazdasági társaság és antidemokratikus kormányuk közötti (titkosan létrehozott) paktum miatt kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe. Ezzel a kormány beavatkozik negatív szabadságukba, a lakóhelyük és életformájuk háborítatlan gyakorlásának jogába. A végeredmény, hogy meg lesznek fosztva választási lehetőségeiktől, és háttérfeltételek (képzettség, anyagi javak) híján ellehetetlenülnek, helyzetük további emberi jogsértések valószínűségét vonja maga után. Mindezek mellett demokratikusan működő kormányzati rendszer nélkül kevés helyen sikerült a multinacionális vállalatok beruházásaiból származó előnyöket a lakosság széles tömegei életminőségének a javítására fordítani.
A fejlődési, vagy modernizációs diktatúra elméleti védelmezőivel szemben amellett szeretnék néhány érvet felhozni, hogy a gazdasági fejlődés támogatja, és esetenként igényli a participációt. A modernizáció a globalitás korában óhatatlanul maga után vonja az emberek és az információ intenzívebb áramlását, ami nagy valószínűséggel a politikai tudat fejlődését hozza. Ez persze jelentheti azt, amire Huntington utal; ha a modernizáció egy bizonyos pontján a nyugatias minták átvételének a helyét fokozatosan a kulturális önazonosság újrafelfedezése szorítja ki, ami járhat a demokratikus kormányzás leértékelődésével és a tekintélyelvű tendenciák megerősödésével, amennyiben ezek is kulturálisan meghatározott tényezők.[20] A modernizáció vezényelhető tekintélyelvű módszerekkel, és a délkelet-ázsiai országok, vagy akár Kína példájára utalva ez nem jár, nem járhat a polgári szabadságjogok kiterjesztésével. Az elemi politikai és polgári szabadságjogokat megtagadó rendszerek állítólag jót tehetnek a gazdasági fejlődésnek.[21]
Az 1993 tavaszán Bécsben megtartott emberi jogi világkonferencián a "fejlődési diktatúrák" legelszántabb szószólói Kína és Szingapúr küldöttei voltak.[22] Érvelésük lényege, hogy a demokratikus alapjogok és a polgári szabadságjogok garantálásának a szegények kevés hasznát veszik. Ezzel a felfogással szemben azonban több ellenvetés fogalmazható meg:
1) A politikai és polgári szabadságjogok a szükségletek, igények, vélemények megfogalmazásának eszközeiként is felfoghatók. Ezek nélkül a politikai hatalom csak rugalmatlanul, méltánytalanul és gyakran ésszerűtlenül tud reagálni az emberek szükségleteire.
2) A legsúlyosabb nélkülözés, pl. tömeges éhínség nem fordult még elő működő demokráciákban. Akik itt arra gondolnának, hogy a demokrácia feltétele a megfelelő jóléti szint, és ez az érv az ok és okozat felcserélése csupán, azoknak példaként utalhatunk szegény országokra, melyek többé-kevésbé demokratikusnak tekinthetők (pl. a függetlenné válás utáni India, Botswana, Zimbabwe, Costa Rica), ahol nem fordult elő tömeges éhínség. Viszonylag szegény országok tudták kiépíteni tehát a demokratikus intézményrendszerüket úgy, hogy polgáraik legalapvetőbb szükségleteinek a kielégítését igyekeztek szem előtt tartani. Ellenben idegenek által kormányzott területeken (gyarmati India), egypárti diktatúrákban (Ukrajna 1930, Kína 1958, Kambodzsa 70-es évek), valamint katonai diktatú-
- 146/147 -
rákban (Száhel-övezet, Etiópia stb.) tömegek életébe került az éhezés, amit az elnyomó rendszer nem tudott, vagy nem akart kellő erővel enyhíteni.[23] Az Ekins által megfogalmazott második globális válságjelenség, az emberiség 20%-ának abszolút szegénysége és éhezése szinte kizárólag diktatórikus, vagy féldiktatórikus rendszerben élő személyeknek jut osztályrészül. Mindemellett elgondolkodtató, hogy a fejlett demokráciák polgárai közül is növekvőben van azok száma, akiknek gondot okoz a minimális létszükségleteik kielégítése.
Végül az emberi jogi hiányosságok mint komparatív előnyök tárgyalásakor nem szabad megfeledkeznünk azokról a cégekről, amelyek a szegény országokban kihasználják a gyermekek munkáját, ezzel konzerválva a torz szerkezetű munkaerőpiacot, és súlyosan sértve a gyermekek emberi jogait. A WTO alapelvei szerint tilos azonos termékeket megkülönböztetni a piacon eredetük szerint, tehát ha egy termék olcsó és egészségkárosító gyermekmunkával készült, akkor az így szerzett költségelőnye miatt nem szabad hátrányokkal sújtani.[24] Régóta ismert, hogy pl. a Nike Indonéziában, Vietnamban gyermekekkel (is) készítteti a Nyugaton borsos áron kínált sportcipőit.[25]
Amennyiben a világméretű gazdasági verseny csökkenti az államok lehetőségét a szociális, kulturális emberi jogok védelmének területén, úgy a nemzetközi közösségnek kell garantálniuk ezeket, ami segítheti egyúttal a demokratikus jogok és a szabadságjogok hatékonyabb rendszerének kiépülését is. Ez az igény az ökológiai szempontú globális normarendszer kiépülésével is összhangban lehet, de kétségtelen, hogy adódhatnak e téren (feloldható) ellentétek is.[26] Ennek a viszonyrendszernek a kifejtése azonban nem ennek a munkának a feladata.
A szegénység, a rossz életminőségi mutatók, és a választási lehetőségek hiánya összefüggésbe hozható a terrorizmus terjedésével. A terrorizmus forrásainak elemzése meghaladná a szerző témával kapcsolatos ismereteinek és a dolgozat terjedelmének korlátait egyaránt, viszont fontos felhívni a "szabadság és a biztonság közötti egyensúly újraértelmezésére" elsősorban a szabadságjogok védelmére korábban oly érzékeny országokban, elsősorban az Egyesült Államokban.
A terrorveszélyre hivatkozva az Egyesült Államok kormányának "köszönhetően" a terrorcselekmény gyanújával őrizetbe vett személyek olyan alapvető emberi jogai sérülnek, mint az ártatlanság vélelme, a megfelelő védelemhez való jog, a diszkrimináció tilalma, a fogva tartottak emberi méltóságával kapcsolatos jogok. (Ez végső soron még a hatalmi ágak klasszikus elválasztását is kockára teheti). A személyek magánéletéhez, magántitkaihoz fűződő jogai szintén jelentős korlátozások közé lettek szorítva, az utóbbi három évben itt jelentős visszalépések figyelhetők meg, a magánlevelezések vizsgálata, a magánbeszélgetések lehallgatása, egy globális megfigyelő rendszer, az Echelon kiépítése, amit az FBI használ faxok, telefonok, e-mailek, telexek megfigyelésére, és ez a rendszer kiválóan alkalmas pl. gazdasági kémkedésre, a globalizációkritikus mozgalmak szerveződéseinek megzavarására, személyes adatokkal való visszaélésre.
Az emberi jogok háromszöge, és a negyedik, kifejlődőben lévő pólus szükségessé teszi a globális normarendszer hatékony kiépítését. Ennek a feladatnak a végrehajtása során átmenetileg sem indokolt az emberi jogok csoportjait egymással szembe állítani. Nagyban nehezíti ezt egy olyan hatalmi konstelláció, mint jelen egypólusú világunk, ahol a hegemonisztikus hatalom befolyásos erői erősen ragaszkodnak a hagyományos, államcentrikus, hatalmi politizáláshoz. A globalizáció által felszabadított ellentétes irányú energiák pacifikálása érdekében azonban komolyan kell és lehet venni egy globális emberi jogi minimumot.
Kant szerint szükségszerű, "hogy az emberek, sőt, nagy társadalmaik és államaik (...) kilépjenek a vadság törvény nélküli állapotából, s népszövetséget alkossanak, melyben minden állam, a legkisebb is egyedül (...) e nagy népszövetségtől, az egyesült hatalomtól és az egyesült akarat törvényes döntéseitől várhatja biztonságát és jogait. (.) Az átalakulás forradalmai után egyszer végre létrejön (.) az általános világpolgári állapot, mint azon anyaöl, melyben az emberiség minden eredeti képessége kifejlődhet."[27]
Addig azonban az is megtenné, ha a hétköznapokban és a nagypolitikában egyaránt néha a kategorikus imperatívusz szerint cselekednénk. ■
JEGYZETEK
[1] Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, illetve a Gazdasági, Szociális, Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya. Mindkét dokumentum 1966-ban született az ENSZ égisze alatt.
[2] Böszörményi J.: Egyetemes emberi jogok és a nemzetközi rend. Politikatudományi Szemle 2000. 3-4. sz. 124. o.
[3] Lásd például Beck, U.: What Is Globalization? Polity Press, Cambridge 2000. 18-31. o.; Waters, M.: Globalization. Routledge. London 2001. 10-18. o.
[4] Az amerikai politikai filozófiában igen ellentmondásos hatást keltett a gazdasági, szociális emberi jogok filozófiai megalapozásában Rawls-nál is markánsabb hangütésű Henry Shue műve, aki az elveket és értékeket ráadásul szembesítette az Egyesült Államok külpolitikájával. Shue, H.: Basic Rights. Subsistence, Affluence, and U.S. Foreign Policy. Princeton University Press, Princeton 1980
- 147/148 -
[5] Lásd Sen, A.: A fejlődés, mint szabadság. Európa K., Budapest 2003. 125. o.
[6] Kardos G.: Emberi jogok egy új korszak határán. T-Twins, Budapest 1995. 28-75. o., illetve Kondorosi F.: Emberi jogok a modern világban. In: Magyarország és Európa az ezredfordulón. Andrássy-Cseresnyés (szerk.), Studia Europaea PTE EK, Pécs 2001
[7] Rostoványi Zs.: Az iszlám világ és a nyugat. Corvina, Budapest 2004. 386-389. o.
[8] A dekulturalizált globális elitre utal ezzel a kifejezéssel Huntington: Huntington, S.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa K., Budapest 1998. 79. o.
[9] Hayek,F.A.: Piac és szabadság. Szerk.: Madarász A. Osiris, Budapest 1997
[10] UNDP, Human Development Report 1992. Oxford U.P., New York 1992
[11] Shepherd jr.,G.W.: The Power System and Basic Human Rights. From Tribute to Self-Reliance. In: Human Rights and Third World Development. (Sheperd-Nanda eds.) Greenwood Press, London 1985
[12] Ekins, P.: A New World Order: Grassrootrs movements for social change. Routledge, London 1992
[13] UNDP i.m. 1992
[14] Részletesebben lásd pl. Went, R.: Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok. Perfekt, Budapest 2002. 54-56. o.; French, H.: A globális irányítás átalakítása. In: A világ helyzete 2002, Föld Napja Alapítvány, Budapest 2002. 215-242. o.
[15] A folyamatra már a hetvenes évek végén figyelmeztettek. Lásd pl. Barnet, R. J.: Human rights implications of corporate food policies. In: The Politics of Human Rights/Newberg, P. ed./ New York U. P. 1980. 143-161. o.
[16] Az alternatív globalizációt szorgalmazó szerzők magyarul is megjelent művei közül a témához lásd: Homer-Dixon, T. F.: Környezet, szűkösség, erőszak. Typotex K., Budapest 2004. Korten, D. C.: Tőkés társaságok világuralma. Kapu, Budapest 1995
[17] George, S.: A WTO. Korlátlan világkereskedelem, vagy szolidáris globalizáció? Napvilág Kiadó, Budapest 2003. 29. o.
[18] http://www.nol.hu/cikk/342447/
[19] Amnesty International: Action Bulletin 1997/2., illetve Gordimer, N.: "In Nigeria the Price for Oil Is Blood". New York Times 1997. május 25.
[20] Huntington i.m. 111. o.
[21] Li Kuan Junnak, egykori szingapúri miniszterelnöknek tulajdonított nézet "Li-tézisként" vált ismertté. Utal rá Sen, In: Sen, A.: i.m. 36.o.
[22] Szingapúr helyzete meglehetősen speciális. A jól képzett munkaerővel, kiváló stratégiai adottságokkal és nyersanyagkészlettel rendelkező ország óriási gazdasági növekedést ér el a multinacionális cégek betelepülése jóvoltából.
[23] A példák Sen-től származnak. Sen; i.m. 38. o.
[24] George, S. i.m. 25. o.
[25] Részletesen a Nike visszaéléseiről: Klein, N.: No Logo. AMF, Tudatos Vásárlók Egyesülete, Budapest 230. o., 353-366. o.; Barnet, R. J.-Canavagh, J.: Global Dreams: Imperial Corporations and the New World Order. Simon and Schuster, New York 1994. 325-330. o.
[26] A globális irányítás ökológiai, illetve emberi jogi szempontú átalakításának javaslatai között komoly átfedés lehetséges. Lásd Boda Zs.: Globális ökopolitika. Helikon Universitas, Budapest 2004. 163-168. o., French, H. i.m. 219-143. o.; Comission on Global Governance: Our Global Neighborhood. Oxford U. P. 1995, 335-343. o., Galtung, J.: Human Rights In Another Key. Polity Press, Cambridge 1994 109-156. o. Szabó G.: Emberi jogok a kulturális különbségek tükrében. Esély 2003/3. sz., 93-100. o.
[27] Kant, I.: Történetfilozófiai írások. ICTUS, Budapest 51. o., 56. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
