A magyar jogászság több jubileumról emlékezik meg idén. Említést érdemel a százhatvan évvel ezelőtt lefolyt Országbírói Értekezlet, miként a Fővárosi Rendőrség létrehozásának száznegyven, a vármegyei közigazgatás rendezésének százharminc, a polgári perrendtartás elfogadásának száztíz, a trónfosztó törvény száz, a közigazgatási bíráskodás újraélesztésének harminc évvel ezelőtti törvénybe foglalása. Ezek közül kiemelkedik két kerek, az Alaptörvény elfogadásának tizedik és a modern ügyészség létrehozásának százötvenedik évfordulója.
Az Alaptörvényt és az ügyészséget nem csak az évfordulók - nem szándékolt, de mégis jelentős - találkozása miatt szükséges együtt említeni, hanem azért is, mert az Alaptörvény elfogadása, majd hatálybalépése után feltűnően lecsendesedtek az ezredforduló előtti és utáni évtizedek ügyészséget érintő pezsgő vitái. Ennek oka pedig az, hogy az Alaptörvény több vitás kérdést végérvényesen megoldott. Eldöntötte, hogy mi az ügyészség szerepe Magyarországon, és lezárta az ügyészség államszervezeti helyével kapcsolatos dilemmákat.
A viták oka az volt, hogy a bíróságok nagyjából egységes képet mutató szervezeti megoldásaival szemben az egyes országok ügyészségei jóval színesebb képet mutatnak. Talán egyetlen közös eleme ezeknek az ügyészség büntetőeljárásban betöltött szerepe.
A nyugat-európai gondolkodás az ügyészséget illetően általában nem elvi megfontolásokról szól, nagyrészt csak arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan (és mikor) kell vádat emelni. Még az Európa Tanács is úgy vélte - 2000-ben - az ügyészi intézményekre vonatkozó ajánlásában, hogy az ügyészségek a büntető igazságszolgáltatás meghatározó szereplői,[1] még ha a kiegészítő jegyzőkönyv (Explanatory Memorandum) említést is tesz arról, hogy "az ügyészek bizonyos országokban más fontos feladatot is elláthatnak például kereskedelmi jogi, magánjogi területen."[2] Az ajánlás ügyészi vitájában ez az álláspont világosan kifejezésre jutott.[3] Kétségtelen tehát, hogy a közvádló hatóságok büntetőeljárási feladatai - és nem közjogi státusuk, illetve büntetőjogon kívüli tevékenységük - áll az érdeklődés középpontjában,[4] az elmúlt években mégis tanúi lehettünk az ügyészségek egyre szélesebb körű nemzetközi aktivitásának, illetve be kellett látnunk, hogy a közjogi feladataik - legalábbis sok országban - nem jelentéktelenek. Mindkét jelenséget észlelte az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának egyik tanácsadó testülete, nevezetesen az Európai Ügyészek Konzultatív Tanácsa (Consultative Council of European Prosecutors, CCPE)[5], amikor részletes véleményt[6] alakított ki az ügyészségek büntetőjogon kívüli feladatairól.[7] A véleményben a Konzultatív Tanács megállapította, hogy "Nagyon változatos megoldások észlelhetők Európában az ügyészségi hatáskörök tekintetében, ideértve a büntetőjogon kívüli feladatokat is, amelyek az eltérő jogi és történeti hagyományokon alapulnak."[8] Továbbá: "Az Európa Tanács tagállamainak többségében az ügyészségek rendelkeznek legalább néhány nem-büntetőjogi feladattal. [21] A hatáskörök változóak és kiterjedhetnek többek között magánjogi, családjogi, munkajogi, közigazgatási jogi, választójogi területekre, miként a környezetvédelem, a szociális biztonság és a sérülékeny társadalmi csoportok, úgymint kiskorúak, értelmi fogyatékosok és szegénységben élők jogainak védelmére is."[9]
Attól függően, hogy az ügyészségnek csak (vagy szinte kizárólag) büntetőeljárási feladatai vannak-e, avagy kiterjedt magán és/vagy közigazgatási jogi hatásköröket is kap, szokás beszélni a proszekútor, illetve prokurátor típusú ügyészségről.[10] A magunk részéről ezt a különbségtételt nem látjuk meghatározónak. Sőt, ez inkább nyelvi, mint jogi kérdés. A különbségtétel oka az, hogy az egyes államok az állam általános és büntető igényeinek érvényesítésére különféle intézményeket hoznak létre (Prosecution Service, Staatanwaltschaft, Ministére Public, Procuratura Fiscale stb.), de ezeket magyarra ugyanazzal
- 349/350 -
a fogalommal, az ügyészséggel fordítjuk. Sőt, a nemzetközi érintkezésben is egyre általánosabban angolra is mindegyiket prosecution fordítással illetjük.
A proszekútor elnevezés az angol to prosecute (megvádolni) igéből ered, következésképpen alapvetően nem az általunk használt értelemben vett ügyészségre, hanem (annak nálunk csak egyik feladatát képező jellemzőjére) a vádhatóságra utal, bármelyik állami intézmény is legyen az. Ezzel szemben a prokuratúra elnevezés a francia procureur közvetítésével a latin procurator főnévből származik (Rómában jelentette a rendre felügyelő rabszolgát, majd a császári kincstár érdekeit képviselő tisztviselőt, Franciaországban pedig a király érdekeinek képviselőjét[11]). A kétféle ügyészség-típus tehát kétféle történeti fejlődés eredménye, és a proszekútor/prokurátor elnevezés a két történeti szál nyelvi sajátosságának köszönhető. Némi leegyszerűsítéssel: összemosódik a tiszta vádhatósági modell a vádhatósági feladatokat is ellátó állami jogtanácsosi modellel. Ez azért érdekes, mert az angol nyelvben a prosecutor (vádló) fogalom mellett ismert a jogtanácsos (attorney) fogalom is - az Amerikai Egyesült Államok szövetségi szinten az utóbbi által kifejezett modellt alkalmazza: az ügyészek nem önálló intézmény részei, hanem a szövetségi jogtanácsos, a (magyarra rendszerint igazságügy-miniszternek fordított) US Attorney hivatalának alkalmazottai, akik csak a büntető perekben nevezik magukat eljárási szerepük szerint prosecutornak.
Az angolszász rendszerű ügyészségek ennek megfelelően egyértelműen a végrehajtó hatalomhoz sorolhatók,[12] míg a francia rendszerűek inkább igazságszolgáltatási szervek, még ha az igazságszolgáltatás másik szervezetétől, a bíróságoktól eltérően az ügyészek személyükben nem is függetlenek, sőt nyomozó hatáskörük is van. Lényegében ezt a rendszert követik a frankofón (illetve újlatin) államok,[13] de ugyanezt látjuk Németországban és Ausztriában is.[14]
Az ügyészi intézmény európai gyökerei a hűbéri állam királyi magánvagyonának védelméig nyúlnak vissza, ami fokozatosan kiegészült a közérdek érvényre juttatásának feladataival. A sértett mellett a vád feladatainak ellátása csak egyike a törvények érvényesülését biztosító hatásköröknek. A XIX. századtól a kontinens dél-nyugati részén a napóleoni-modell terjedt el. Ebben a vádhatósági szerepkör volt a meghatározó, ezt egészítették ki más, a közérdek biztosítását szolgáló feladatok. Az igazságügyi miniszternek alárendelt, centrális felépítésű ügyészi szervezet a bíróságok szervezetéhez igazodott - a bíróság és az ügyészség együtt alkotta a magisztrátust -, de az ügyészek a bíráktól elkülönült szervezetként működtek.[15] A skandináv államokban - Dánia kivételével - az ügyészség a napóleoni modellbelieknél nagyobb függetlenséget élvezett, a Kormánynak és nem valamely miniszternek tartozott felelősséggel, feladatai a büntető igazságszolgáltatásban való részvételre összpontosultak.[16] Az Egyesült Királyságban a kontinentális ügyészséghez hasonló intézmény nem volt, a Királyi Ügyészi Szolgálat csak a XX. század második felében jött létre a nyomozás felügyeletére korlátozódó hatáskörrel.[17] A napóleoni és a skandináv modell keveredéséből alakult ki a széles hatáskörű orosz cári ügyészség, erre épült a hatalom egységének alapelve alapján a szovjet ügyészség, amely a társadalom egészének felügyeletével volt hivatott a törvények érvényesülését biztosítani. Az általános felügyeletre épülő modell vált általánossá a II. világháborút követően Közép- és Kelet-Európa ún. népi demokratikus államaiban.[18] Az ezredforduló európai ügyészségeinek egy része továbbra is a napóleoni-modellt követi, mások az igazságszolgáltatás függetlenségének elvéből kiindulva független vagy kvázi-független állami intézmények (így Finnországban, Magyarországon, Portugáliában, Szlovákiában). [19]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
