Ambrus István - Farkas Ádám: Whistleblowing és büntetőjog - szempontok a vállalati visszaélések megítéléséhez (MJ, 2017/7-8., 442-453. o.)

1. Problémafelvetés[1]

A vállalaton[2] és a (köz)intézményen[3] mint szervezeteken belül, ezek javára vagy terhére elkövetett visszaélések esetén - jóllehet e cselekmények gyakran beleillenek a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) valamely bűncselekményi tényállásának keretei közé - viszonylag ritkán indul büntetőeljárás.[4] Ez azonban korántsem jelenti, hogy a vonatkozó magatartások csupán szórványosan fordulnának elő. Felderítésük és bizonyításuk ugyanakkor szokatlanul nehéz,[5] ezért a látencia ezen a területen kiemelkedően magas.[6]

Ezen cselekmények globális elterjedtsége, az általuk okozott összgazdasági és társadalmi kár mértéke[7] mindazonáltal indokolttá teszi, hogy a kérdéskör egyes jogi vonatkozásai és intézményrendszere, valamint a várható (vagy legalábbis kívánatos) fejlődési tendenciák bemutatásra kerüljenek. A globalizáció következtében a vállalatok határokon átnyúlva működnek, ezért nem kerülhető meg azoknak a - jellemzően angolszász - külföldi jogi instrumentumoknak, illetve joggyakorlati és szakirodalmi forrásoknak a bemutatása sem, amelyek egy vonatkozó hazai koncepció kidolgozásának alapjául szolgálhatnak.

Elöljáróban érdemes ugyanakkor rögzíteni, hogy a téma nem járható körbe tisztán jogi, illetve büntetőjogi alapon, annak értelmezése sokkal inkább interdiszciplináris megközelítést igényel. Különösen a multinacionális vállalatok működési elvei elsősorban társasági jogi, munkajogi, közigazgatási jogi, de egyre jellemzőbb módon nem jogi - így közgazdasági és egyre inkább informatikai - ismereteket is igényelnek, amelyek a lentebb részletezendő visszaélési formák működési mechanizmusainak teljes körű megértéséhez szükségesek.

A felmerülő cselekmények kapcsán szintén már most megállapítható, hogy azokat hagyományos nemzeti büntetőjogi keretek között (nyomozó hatóság - ügyészség - büntetőbíróság) egyre kevésbé lehet megnyugtatóan kezelni. Ennek indoka egyrészt az érintett interdiszciplináris jellegben, másrészt a globalizált gazdasági rendszer törvényszerűségeiben, végül a - manapság szinte permanensen zajló - digitális forradalom jelenségében keresendő. Napjainkban, az ún. Big Data időszakában, amikor az adat és feldolgozhatósága útjában nem áll sem országhatár, sem technika, nehéz a hagyományos büntetőjog eszközeivel küzdeni a bűncselekmények ellen.[8] Mindez kiegészül azzal a ténnyel is, hogy az egyre inkább információalapú társadalmakban a vállalatok legnagyobb értéke az adat, az információ, amely viszont éppen a digitális forradalomnak köszönhetően, egyre könnyebben szerezhető meg jogtalan eszközökkel.

Részünkről osztjuk azt a szakirodalmi megállapítást, amely szerint a vállalatok érdekeit nem csupán büntetőjogi kategóriába eső, hanem más jogág által tilalmazott, esetleg jogilag ugyan megengedett, de erkölcsi értelemben elítélendő magatartások egyaránt veszélyeztethetik.[9] Ezek megelőzésére, feltárására és kezelésére alapvetően a - legtágabb értelemben vett - vállalati compliance (megfelelőségi)

- 442/443 -

tevékenység nyújthat hathatós segítséget. A terjedelmi korlátokra is figyelemmel, jelen tanulmányban a bűncselekményként értékelhető jogsértések, valamint azok egyik megelőzési eszközeként a compliance egy részszegmenseként azonosítható whistleblowing intézményét, és a visszaélésekre adható lehetséges válaszreakciókat járjuk körbe.

Álláspontunk szerint a vállalati visszaélés - az angolszász terminológia szerint "corporate wrongdoing"[10] - gyűjtőfogalma alá elsősorban/minimálisan az alábbi táblázatban szereplő bűncselekmények tartozhatnak. A rendszerezés kapcsán most is érdemes hangsúlyozni azon - a szakirodalomban időnként némileg elsikkadni látszó - szempontot, hogy a vállalatok terhére elkövetett visszaélések adott esetben legalább ugyanolyan gyakorlati jelentőséggel bírhatnak, mint a javukra kifejtett magatartások. Utóbbihoz azonban indokolt hozzátenni azt, hogy a vállalat javára elkövetett visszaélés is végső soron annak terhére válhat.[11] Előrebocsátható továbbá, hogy az itt részletezettek korántsem tekinthetők taxatívnak vagy lezártnak, csupán az általunk lényegesebbnek gondolt, bűncselekményben manifesztálódó visszaéléseket nevesítjük. Végül rögzítjük, hogy a vállalat "javára" vagy "terhére" elkövetett deliktum-csoportba történő besorolás sem kizárólagos, közöttük átjárás lehetséges.

A vállalati bűncselekmények által okozott károk szakértői becslések szerint a vállalatok árbevételének 5 százalékát érik el globális szinten.[12] Az idézett adat önmagában is indokolhatná azt, hogy a vállalatok hatékony ellenintézkedéseket tegyenek a visszaélések ellen, akár a büntetőjog eszközrendszerét felhasználva, akár azon kívül. Ezzel szemben egy közelmúltbeli magyarországi felmérés alapján a válaszadó vállalatok 94 százalékánál nem volt "etikai vétség" (sic!) az elmúlt 5 évben. A válaszadó magyar vállalatok csupán 53,9 százaléka rendelkezik ún. Etikai Kódexszel, holott a nemzetközi arány e tekintetben 81 százalék. 28,5 százalékuk rendelkezik visszaélések bejelentésére szolgáló csatornával (etikai forródrót), míg a nemzetközi arány 60 százalék. A vállalatok csupán 18 százalékánál ellenőrzik az összeférhetetlenséget. A technológiai fejlődés következtében rohamosan növekvő adatvagyon-vesztési (és így üzleti titokvesztési) kockázatot évről évre kevesebb magyar vállalat ismeri fel: míg 2012-ben a vállalatvezetők 36,4 százaléka gondolta úgy, hogy a kilépő dolgozó sosem viszi magával a vállalat adatvagyonát, 2016-ban ez az arány 61,3 százalékra nőtt. Ez a változás a formális logikával éppen ellentétes.[13]

A fenti számok azt támasztják alá, hogy a vállalati visszaélések elleni küzdelem színvonala nem éri el a világszintű átlagot a magyar tulajdonú vállalatok körében, ami - logikusan következtetve - azt is valószínűsítheti, hogy a visszaélések következtében előállt relatív árbevétel-veszteség is meghaladja a globális átlagot, ami számos, jelen munka keretein túlmutató hátránnyal is járhat.