Hamza Gábor egyetemi tanár, az MTA rendes tagja 1999-ben indította el a magyar jogtudósok életművét és tudományos munkásságát bemutató könyvsorozatot. A sorozat célja, hogy személyes életutakon keresztül mutassa be a magyar jogtudomány alakulását, változásait, a jogtudományra ható főbb tényezőket. A sorozat célja, hogy ne csak az egyes tudósok életútját mutassa be, azaz ne csak egyfajta életrajzi lexikonként szolgáljon, hanem értékelje, elemezze, európai és hazai kontextusában vizsgálja a bemutatott jogászok tudományos munkásságát.
Jelen könyv a sorozat ötödik kötete, így a kötet felépítése, logikája viszonylag letisztult rendszerre épül. Amennyiben áttekintjük a kötet egészét, megállapíthatjuk, hogy egységes szerkesztési elvek mellett épült fel, amelyet a társszerkesztők a kötet véglegezése során is érvényesítettek. A legfontosabb, hogy az életutak mellett arra törekedtek, hogy az egyes szerzők tudományos munkásságát ne csak leíró jelleggel mutassák be a fejezetek, hanem az elemzett professzorok tevékenységét egyrészt, ha erre lehetőség nyílott, akkor elhelyezzék az európai és a magyar jogtudomány főbb irányzataihoz kötődően, valamint, hogy bemutassák a szerző által követett tudományos megközelítésmódokat, valamint azok változásait, s mindazon jogtudományi, valamint jogtudományon kívüli - így különösen a társtudományokban, valamint a politikai, társadalmi és állami környezet változásában megjelenő - hatásokat, amelyek hatottak ezekre a folyamatokra. Így az életrajzokon keresztül egyfajta tudománytörténet is kirajzolódik. A fenti metódus a jogtörténet-tudományban az utóbbi évtizedekben elterjedtté vált, ugyanis az ezzel kapcsolatos elméleti megközelítések szerint a tudományos munkásság társadalmi, tudományos, gazdasági és politikai környezetének jobb és pontosabb áttekintésére van lehetőség akkor, ha nem elvont, dogmatikai elemzéseken keresztül mutatják be a jogtudomány változásait, hanem arra konkrét életutakon keresztül, azok fényében kerül sor.[2] A fenti szerkesztési elvet többé-kevésbé a szerzők is érvényesítették, azonban az egységességet jelentősen nehezítette, hogy a kötet sokszerzős munka (összesen tíz szerző működött közre annak összeállításában).
A kötet sokszerzős jellege jelentős kihívást jelentett a szerkesztőknek - amelynek álláspontom szerint jól megfeleltek, hiszen a szerkesztési elveket érvényesítették - azonban az a kötet egyik legfőbb értéke is. A tíz szerző a magyar jogi és igazgatási felsőoktatás több iskoláját lefedi, a szerzők az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem, a Károli Gáspár Református Egyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományai karai, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jellemzően vezető oktatói. Így az iskolák sokszínűsége - amely ennek a kötetnek a szerkezetében is egyértelműen kifejeződik - a szerzői közösség tekintetében is érvényesül. Bár sajnos az előszó csak egy rövid összefoglalása a műnek, s figyelemmel arra, hogy ez a sorozat egy kései darabja, s így ebben a könyvben nem jelenik meg expressis verbis, azonban a szerkezetből, a szerzők leírásaiból egyértelmű, hogy a munka egyik legfőbb célja a magyar jogtudomány sokszínűségének bemutatása. Ez a sokszínűség több szinten jelentkezik a munkában. Egyrészt a kötetben szereplő tudósok több tudományterület képviselői, így a feudális időszak számos jogterülettel foglalkozó auktorai mellett megjelennek a jogelmélet, a jogtörténet, a közjogtudomány, a büntetőjog tudománya és a magánjogtudomány művelői. A sokszínűség következő eleme a jogtudományi iskolák sokszínűsége, amely összefügg egyben a széles időbeli horizontot átfedő vizsgálati területtel, valamint azzal, hogy több jogi felsőoktatási intézmény, tulajdonképpen "iskola" fontos kutatóit, gyakorlatilag iskolateremtő egyéniségeit mutatja be a kötet. Figyelemmel arra, hogy ez a sorozat ötödik darabja, arra is lehetőség nyílt, hogy a szélesebb szakmai közvéleményben kevésbé ismert, de a maga jogterületén fontos és bizonyos esetekben a tanítványaik révén a mai jogtudományra is ható tudósok életművét is elemezni lehessen.
Figyelemmel arra, hogy ez a kötet egy sorozatba illeszkedik, ezért a szerkezete is megegyező a korábbi munkákéval, s követi a jogászi életrajzkötetek általános szerkezetét, amely a jogtudósokat a születési évük szerinti sorrendben mutatja be, ezzel is hangsúlyozva a kötetek történeti jellegű megközelítését.[3] Így az iskolák és az elmélettörténet csak a szerkesztésen és a szerkezeten keresztül rajzolódik ki, amely éppen a kötet egyik legfőbb értékét jelentő, a sokszínűséget összefüggéseiben bemutató jellegének kihangsúlyozása ellen hat. E tekintetben ez az áttekinthetőséget erősítő, világszerte elfogadott módszer egyfajta Prokrusztész-ágyként is szolgálhat, amely elsősorban a szerkesztőktől kívánt meg külön erőfeszítéseket.
Már többször jeleztem, hogy a szerkesztők teljesítették célkitűzéseiket, amelyet az is segített, hogy a szerzők alapvetően törekedtek a kötetet egységes keretbe fogó
- 379/380 -
szempontok érvényesítésére, amely különösen fontos volt a középkortól napjainkig terjedő tudósi pályák bemutatása során.
A könyv nyitó fejezete a középkori magyar jogtudomány legfontosabb alakjának is tekinthető, a Hármaskönyvvel a későbbi jogfejlődésre is kiemelkedő hatást gyakorló Werbőczy István életét és munkásságát dolgozza fel, s ennek apropóján külön elemzi a Tripartitum jellegével kapcsolatos kérdéseket, így azt, hogy törvénynek tekinthető-e ez a munka. A fejezet szerzője - egyben a kötet főszerkesztője - Hamza Gábor is kiemeli, hogy bár egyes törvények, így az 1514. évi 63. tc. és az 1518. évi bácsi törvény 41. cikke is "írott jogként" utal a Hármaskönyvre, továbbá egyes jogtudósok - így Kövy Sándor is - törvényként tekintettek a műre, azonban az királyi szentesítés hiányában nem volt törvénynek tekinthető, ráadásul a bácsi törvények megerősítése is viták tárgyát képezi. E tekintetben a szerző - részben Wenzel Gusztáv tipizálásával is egyetértve - csatlakozik ahhoz a magyar jogtudományban kialakult communis opiniohoz, amelyben egyfajta szokásjogi gyűjteményként határozták meg a munkát. Bár a kötet alapvetően a XIX. és XX. század jogtudósaira összpontosít, Werbőczy életművének bemutatása különösen indokolt volt ebben a műben, hiszen a kötet a Tripartitum kiadása 500. évfordulóját követő évben jelent meg.
A második tanulmány az egri jogtanár és bíró, Huszty István pályáját mutatja be. Huszty a XVIII. századi, rendi jog egyik legkiválóbb művelője volt, aki összefoglaló munkájával a kései magyar rendiség magánjogi és büntetőjogi joganyagának, tudományosan rendszerezett, a korszakban fontos szerepet játszó, természetjogi dogmatikára alapozó áttekintését adta meg. A fejezet szerzője, Pókecz-Kovács Attila nemcsak a munkának a magyar rendi jogfejlődésre gyakorolt hatását, az európai tudományos tendenciák érvényesülését vizsgálta, hanem arra is törekedett, hogy a hiányos életrajzi adatok miatt a korábbi szakirodalomban megjelenő ellentmondásokat is feloldja.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
