Tisztelt Kollégák, Barátaim, Ünnepi Egybegyűltek!
Legyen szabad azzal kezdenem, amit mondandómból a legfontosabbnak tartok: Isten éltesse sokáig a pécsi Állam-és Jogtudományi Kart!
Ami a továbbiakat illeti, kicsit nehéz helyzetben vagyok, hiszen Kori-nek Professzor Úr lényegében minden olyan történelmi tényről említést tett előttem, amelyeket én is hivatkozni terveztem. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy - ha megengedik - néhány szót érdemes a köszöntéshez fűznöm.
Szeretném mindjárt leszögezni, hogy mi jogászok, szeretjük, értjük, sőt elemezzük és alkalmazzuk a történelmet. És ez így is van jól. Az első megállapításom, ami az egyetem történelmét áttekintve rögtön szembetűnik, az az, hogy a jogi képzések minden időszakban jelen voltak, és nem ritkán a fejlődés motorjaként is szolgáltak. Már egyetemünk megalapításakor, 1367-ben is az volt a legfontosabb gyakorlatias érv az intézmény létrehozása mellett, hogy az akkori szerkezetben és működésben meghatározó szerepet kapó egyház- és polgárjogi ismereteket oktassa és elmélyítse. Az egyetem alapítása kapcsán az érdemi, tartalmi egyeztetések V. Orbán pápa és Vilmos pécsi püspök, a király titkos kancellárja között zajlottak, tükrözve azt az akkor elterjedt és eredményesen működő rendszert, amelyben az egyház komoly szerepet játszott a jogrend kiépítésében és alkalmazásában. A folyamat természetesen I. (Nagy) Lajos királyunk támogatásával és jóváhagyásával teljesedett ki, de az indokoltságot jelentős mértékben az egyház oldaláról érkező képzési igény jelentette.
És nem volt ez másképpen a 20. század elején sem, amikor az először Pozsonyban, majd onnan Budapestre költözve működő Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem véglegesnek tekintett helyét keresték a kor gondolkodói és döntéshozói. Amikor a kormányzat az 1910-es évek elején helyet keresett három új magyar egyetemnek, akkor a Pécs városa által tett ajánlat még nem bizonyult elég erősnek, ezért Kolozsvár és Debrecen mellett Pozsonyban jött létre egyetem. Itt 1914 októberében elindult a jogászképzés, és ennek az egyetemnek is meghatározó komponense volt a jogi kar. A trianoni tragédiát követően az egyetem rendkívüli működési kihívások mellett először Budapestre költözött. El sem tudom képzelni mennyi elkötelezettség, bátorság és tudás kellett az egyetem akkori vezetőinek ahhoz, hogy ilyen mostoha körülmények között is tovább vigyék
- 149/150 -
a lángot. Aztán már 1921-ben elindult az az egyeztetési folyamat, amelynek során megszületett a végleges döntés, hogy az egyetem kerüljön Pécsre. Ez végül a város szerb megszállása miatt csak 1923-ban valósult meg, és ezen év októberében indult újra az egyetemi szintű oktatás városunkban. Az alapító három kar egyike ekkor is a jogi kar volt. Ahogy akkor a magyar kultúra és oktatás nagy alakja, gr. Klebelsberg Kuno fogalmazott: Legyen Pécs a magyar Heidelberg!. Ma is egyetérthetünk vele.
De a történelmi tények mellett gondoljuk végig azt is, mi ezeknek a folyamatoknak a jelentősége számunkra. A történelem szekvenális és számos párhuzamos szálon fut. A nemzetközi és hazai, országos történelmi folyamatokkal karöltve tudott megvalósulni egyetemünk középkori megalapítása, és természetesen az 1923-as Pécsre költözés is. És ez egybefonódik számos nagy formátumú személyiség eltökélt munkájával, és egységet képez többezer ember életének, munkájának az alakulásával és kibontakozásával is. A birodalmak és egyének kapcsolata összetettebb és közvetlenebb, mint azt néha gondoljuk.
A köszöntőre készülve óhatatlanul végiggondoltam azt is, hogy nekem személyesen mit jelent ez a történelmi múlt. Egyfelől a készülés során világossá vált, hogy a történelem néha időben távoli eseményei is szorosan kapcsolódnak, ahogy ezt példaként a jogi képzés szisztematikus megjelenésében is látjuk. Másfelől a történelem egy kicsit mindenkinek személyes is. Eszembe jut például az is, milyen fontos szerepe lehet a véletleneknek nagyban és kicsiben egyaránt. Bár nem kívánom magam az egyetem korábbi szereplőihez hasonlítani, de utóbbira példaként engedjék meg, hogy felidézzem Pécsre kerülésem történetét. Debrecenben születtem és az iskoláimat is ott végeztem. Ha nem kezdek el focizni, és aztán nem sérülök meg egy rövidebb időre, nem kerülök Pécsre sem. De focizni kezdtem és megsérültem, és a kispadon ücsörögve, a meccseinket figyelve kezdtem el beszélgetni egy kedves csapattársam édesapjával. Kiderült, hogy ő Somogyi Béla, és biofizikusként megpályázta majd elnyerte a pécsi Biofizikai Intézet vezetői székét. Innen már majdnem egyenes út vezetett ahhoz, hogy magam is Pécsett helyezkedjek el az egyetem elvégzése után. A meghatározó személyiségek kapcsán is él a párhuzam. Ami az egyetemnek a pápa, püspök, miniszter és egyetemi vezető volt, az nekem a kiváló személyes példaképek sora. A saját történetemből ilyenkor eszembe jutnak a mentoraim, tanáraim, segítőim. Máté György diplomamunka témavezetőm, vagy Somogyi, Sümegi, Tigyi professzor urak, hogy a teljesség igénye nélkül, csak a szűkebb szakterületemről említsek néhányat. Ma is a fülemben csengenek Tigyi professzor úr anekdotái az egyetemünk múltjából, az MTA PAB Székház kialakításáról, a 400 ágyas klinikai tömb létrejöttéről, és ezer más lényeges és érdekes történésről. Ahogy tehát egy-egy kutató életében, úgy az egyetemünk történelmében is nagyon fontos szerepet kaptak a nagy egyéniségek, a
- 150/151 -
bátor és okos döntéshozók. Tiszteljük és becsüljük meg őket!
Szóval akkor miért is fontos nekünk a történelem úgy általában? Mire való a történelem? Egyfelől a történelem persze önmagában is érdekes. Amikor "Harmatszakállú Egon" családot és hazát hátra hagyva háborúba indult a szomszédai ellen, akkor az nem csak egy hatalompolitikai esemény volt, de izgalmas, érdekfeszítő cselekmény is. Ezért is készül számos történelmi témájú művészeti alkotás, könyv és film. De amennyiben nyitottak vagyunk, a történelem tanulságos is lehet is számunkra. És azt, hogy mi most mit tanulhatunk belőle talán úgy érthetjük meg leginkább, ha megnézzük mire szoktunk manapság panaszkodni. Itt élünk egy gyönyörű, intelligens és befogadó városban, békében; és mégis rengeteg problémánk van. Rengeteget, szerintem túl sokat panaszkodunk. Pedig végiggondolva az egyetemünk hányattatott sorsát, az akkori vezetők lehetőségeit, és azt a mégis győzedelmeskedő, lenyűgöző és céltudatos munkát, amit ők végeztek, sok mai problémánk apróságnak tűnik. Világosan megmutatkozik az is, hogy egy bizonytalan, határozatlan és széthúzó közösség mindezt nem tudta volna véghez vinni.
De nézzük mire is szoktunk ma leginkább panaszkodni: az infrastruktúrára, az alacsony fizetésekre, és úgy általában a körülményekre. Mindezek természetesen mindig lehetnek jobbak, de azt hiszem, hogy azért, hogy folyamatosan tudjuk fejleszteni ezeket, először nekünk kell sokat tennünk; ahogy tették elődeink is. A házifeladatunkat meg kell csinálni. És e tekintetben fontosak a részletek! Meg kell például találjuk annak a módját, hogy többet tudjunk egymással értelmes dolgokról beszélgetni, hogy kevesebb legyen az elhamarkodott vélemény és a porba hullott jó elképzelés. Ez lesz az ára a hatékonyságunk javításának is, ettől lesznek kiérleltebbek az álmok, és valószerűbbek a tervek. Ehhez okosabb és megalapozottabb rendszert kell építenünk. Közösen, magunknak, és nem a külső utasításokra várva. Nem ritkán panaszkodunk a mai fiatalokra is, pedig semmi okunk nincs erre. A mai fiatalok éppen olyanok, amilyennek neveljük őket. Be kell őket vonni abba, amit csinálunk, és nem szabad hagyni, hogy csak elszenvedői legyenek a közös munkának. Úgy kell őket tanítanunk, ahogy ők ma, a XXI. század elején tanulni szeretnek. A "bezzeg a mi időnkben" pedig már egy többezer éves emberi gondolat, aminek sem az ókorban, sem ma nincsen hasznos üzenete. Aztán ijesztegetjük egymást néha a mesterséges intelligenciával is. A mesterséges intelligencia pedig csak egy eszköz, aminek áldásait kell megtalálnunk és használnunk. Félni nem ettől kell, hanem magunktól, ha nem jól, nem a megfelelő célokra alkalmazzuk. És az életünk számos területén látom azt is, mennyire tartunk a változásoktól. Ez úgy hiszem egy adott pontig természetes dolog, az emberi természet része, de amikor elharapódzik, akkor a fejlődés gátjává válik. Ha látjuk a fejlesztések értelmét, meg tudjuk határozni az irányokat, és érezzük magunkban az erőt a megvalósításukhoz, akkor nincs mitől félnünk. A saját
- 151/152 -
rendszerünk javítása a mi feladatunk, nem másé, és ebben persze a hibázás lehetősége is megvan, ezt el kell fogadnunk.
A történelem tehát azt mondja nekünk, hogy gondoljuk át hol tartunk, beszéljük meg mit akarunk elérni, keressük meg az ehhez szükséges eszközöket és embereket, és bátran vágjunk bele az újba. Ami pedig jó és szép, azt ápoljuk és őrizzük meg. Meggyőződésem, hogy nekünk itt Pécsett minden adva van ahhoz, hogy egyetemünket még feljebb emeljük, és ezzel párhuzamosan az itt tanulóknak és dolgozóknak büszkeséget, szép feladatokat és biztos megélhetést adhassunk. Ha jó álmaink vannak, mindenünk megvan!
Végezetül pedig legyen szabad ismét visszakanyarodnom az ünnepség első számú céljához, a pécsi Állam- és Jogtudományi kar köszöntéséhez. Boldog születésnapot kívánok a Karnak, jó egészséget minden munkatársának, és kívánom azt is, hogy érjenek el legalább akkora sikereket a jövőben is, mint amilyeneket elődeik a múltban véghezvittek!
Köszönöm a figyelmet! ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, dékán, Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar.
Visszaugrás
