A családjogi jogviták rendezésének eszközrendszere túlnyúlik azokon a határokon, amelyeket a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (Csjt.) és az ahhoz. kapcsolódó családjogi jogszabályok jelölnek ki. A családjogi ítélkezési gyakorlat a házasság és a családi kapcsolatok hatékony védelme érdekében, különösen az 1959. évi IV. törvény (Ptk.) hatályba lépése (1960. május 1-je) óta, pragmatikus módon - a jogtudományi vitákon és az ideológiai megfontolásokon túllépve - mind természetesebb módon nyúlt a polgári jogi szabályok alkalmazásához. Ez a tendencia az 1960/70-es években mindenekelőtt a házassági vagyonjog gyakorlatában volt érezhető, amely az 1986. évi IV. törvénnyel (II. Csjt. novella) jogalkotói hátszelet is kapott: a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése ekkor egészült ki azzal a mondattal, hogy: "a házastársak közti vagyoni viszonyokra [...] a Ptk. rendelkezéseit is megfelelően alkalmazni kell." A gyakorlat, persze tisztában volt azzal, hogy a "megfelelő" alkalmazás, még a vagyoni természetű kérdésekben is a sajátos családi viszonyok szem előtt tartását jelenti. Ennek érdekében tért el az általános polgári jogi jogalkalmazási elvektől pl. az egyik házastárs különvagyoni ingatlanára történő közös építkezés jogkövetkezményei (BH 1997/72.), a házastársak között a vagyonmegosztás tárgyában létrejött szerződés feltűnő értékaránytalanságának kritériumai (BH 1994/537.), a házassági vagyonjogi szerződés jó erkölcsbe ütközésének feltételei (BH 1999/409., 2000/539.), a házastársak ingatlanán fennálló közös tulajdon megszüntetése, ezzel összefüggésben a kiskorú gyermek bentlakásával okozott értékcsökkenés viselése (BH 1995/99, 1996/467.) tekintetében. A jogalkalmazásban tehát pontosan tükröződött az a kettősség, amely egyrészről a családjognak a polgári joghoz kapcsolódásában, másrészről az attól való elkülönülésében nyilvánul meg.
Mindemellett az elmúlt két évtized bebizonyította, hogy a Ptk. szabályainak alkalmazása nem csak a házassági vagyonjogban merülhet fel. Jelen írás keretei között két olyan esetkört mutatunk be, amelyekben a Ptk. szabályainak alkalmazására a Csjt.-ben nincs utaló szabály, a bíróságok azonban magától értetődően keresték a családi kapcsolatokban felmerült jogvita megoldásának lehetőségét a polgári jogi rendelkezések között. Az esetek elemzése azért is tanulságos, mert jól mutatja az ítélkezési gyakorlat alakulását, azt, hogy egy-egy jogintézmény alkalmazása során az életviszonyok változásával felvetett új problémák a korábbi megoldások újragondolását, továbbépítését vagy elvetését tették szükségessé.
Az ajándékozás mint a saját vagyon terhére történő ingyenes juttatás (Ptk. 579. §) nem csupán az egymáshoz közelálló rokonok és hozzátartozók közötti szeretet megnyilvánulása, hanem sokszor a felmenők részéről leszármazójuk önálló életkezdéséhez adott jelentős anyagi támogatás. Erre a támogatásra pedig rendszerint akkor van szükség, amikor a leszármazó házasságot köt és új családot alapít. Az ilyen jellegű, jelentősebb mértékű vagyoni juttatással kapcsolatos jogviták általában akörül folynak, hogy ki a megajándékozott, milyen juttatás minősül ajándékozásnak, illetőleg milyen feltételekkel kerülhet sor az ajándék visszakövetelésére.
Az első kérdésre látszólag egyszerű a válasz: megajándékozott az, akit az ajándékozó ingyenes juttatásban részesít. Csakhogy a szülő vagy más felmenő, aki gyermekének a házasságkötéskor az ajándékot (telket, lakást, takarékbetétkönyvet stb.) adja, ezzel nem csupán a gyermekét, hanem annak családalapítását, a házastársak közös boldogulását - közvetve tehát a másik házastársat is - támogatni kívánja, ezért nem juttatja kifejezésre, kettőjük közül kit ajándékoz meg. Az a szándéka, hogy a jövendő házasélet terheit mindkettőjüknek megkönnyítse. A házasság megromlása, a házastársi kapcsolat megszűnése esetén azonban komoly kérdésként merülhet fel a megajándékozott személye abból a szempontból, hogy az ajándék tárgya a házastársak közös vagyonába, vagy a gyermek (rokon) különvagyonába [Csjt. 28. § (1) bekezdés b) pontja] tartozik-e. Ha ugyanis mindkét házastárs megajándékozott, és a vagyontárgy a közös vagyon része, legfeljebb a szülők léphetnek fel ajándék visszakövetelése iránti igénnyel a megajándékozottakkal, de jellemzően inkább gyermekük házastársával szemben, ha annak törvényi feltételeit bizonyítják, míg utóbbi esetben a házastársak közti vagyonmegosztásnál az ajándék gyermekük különvagyonaként jön számításba.
A nem is túl egyszerűen eldönthető kérdésben a Legfelsőbb Bíróság a PK 281. számú állásfoglalásában (BH 1991/7.) próbált differenciált megoldást keresni. Főszabályként állította fel, hogy "a házastársaknak a házasságkötésre tekintettel vagy később, kedvezőbb életkörülményeik biztosítása érdekében adott ajándék - beleértve az ún. menyasszonytánc-pénzt is - általában a házastársi közös vagyonba tartozik." Ez alól azonban számottevő kivételként fogalmazta meg, hogy "a szülő vagy más rokon által adott jelentősebb értékű ajándékot [...] rendszerint az ő gyermeke vagy rokona részére szóló juttatásnak kell tekinteni." Az állásfoglalás indokolása, az ajándékozó szándékára helyezve a súlyt, mindenek előtt az ajándékozáskor elhangzott nyilatkozatnak, illetve az ajándéktárgy jellegének és az alkalomnak tulajdonít jelentőséget. A kivételként szerepeltetett szabállyal kapcsolatban azonban kimondja, hogy "ha a szülő vagy más rokon ad jelentősebb értékű ajándékot, ezt [...] általában saját gyermekének, illetve rokonának szánja. Ilyenkor is jelentősége van természetesen az ajándékozáskor elhangzott nyilatkozatnak, de a vagyonjogi igények eldöntésénél a bíróságnak fokozott gonddal kell a nyilatkozat valódi tartalmát vizsgálnia. Sok esetben ugyanis a szülő, illetve rokon eredetileg nem csupán a gyermekét (rokonát), hanem annak családalapítását kívánja támogatni - közvetve tehát a másik házastársat is -, szándéka azonban nem irányul arra, hogy
- 1091/1092 -
az együttélés végleges meghiúsulása esetén az ajándék értéke ne gyermekét (rokonát) illesse meg, hanem az a másik házastársat is gazdagítsa. Ilyen esetekben az ajándékot, illetve a helyébe lépett értéket annak a házastársnak a különvagyonához tartozónak kell tekinteni, akinek a szülője, rokona azt adta. Ez a megoldás elejét veheti annak, hogy utóbb az ajándékozó a másik házastárssal szemben az ajándék visszakövetelése iránt külön per indítására kényszerüljön." Az állásfoglalás meghozatala óta eltelt időben, az esetek többségében, legalábbis az egzisztenciát megalapozó, tartós értéket képviselő ingyenes juttatásokat illetően, a kivételként megfogalmazott szabály érvényesül, amely - nézetünk szerint - a közfelfogásnak is megfelel.
Az a kérdés, hogy milyen juttatás minősül ajándékozásnak, önkormányzati bérlakások megvételével kapcsolatban merült fel a bírói gyakorlatban. Már a 32/1969. (IX. 30.) Korm. rendelet lehetőséget biztosított az állami tulajdonban álló lakások megvásárlására a bentlakó bérlő, a vele egy tekintet alá eső személyek, a bérlő leszármazottja, szülője, élettársa, és más személyek javára, sőt arra is, hogy bérlő a lakást ne a saját maga, hanem leszármazottja, továbbá szülője részére vegye meg: a rendelet 5. §-a pontosan meghatározta a vételre jogosult személyeket és közöttük sorrendet állított fel. Az önkormányzati és az állami lakások tekintetében ezt a kedvezményes vásárlási lehetőséget tovább vitte - az említett rendelet helyébe lépve - a lakások és a helyiségek bérletére valamint elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (Lt.) is (45-61. §). A kedvezmény abbanjelentkezett, hogy a törvény által kijelölt személyeknek "elővásárlási jogot" (helyesen: szándék-nyilatkozatuk esetén törvényen alapuló, speciális vételi jogot) adott a forgalmi értéknél jóval alacsonyabb (a lakás minőségétől függően annak 15-70%-át kitevő) vételáron, és további engedményt nyújtott a vételár részletekben történő kifizetésére, illetve egyösszegű teljesítése esetén annak részbeni elengedésére. Az ilyen vásárlásokra tömegesen az 1990-es évek első felétől kezdődően került sor.
Azokban az esetekben, amikor a házastársak az életközösség fennállása alatt az egyiküknek még a házasságkötés előtt meglévő bérlakását (családjogi szakszóval: önálló bérletét) az életközösség alatt vásárolták meg, a bírói gyakorlat - amely a korábbi állásponttal ellentétben a bérleti jog vagyoni értékét egyértelműen elismerte - viszonylag hamar kialakította azt a megoldást, hogy a házastársak közötti vagyoni elszámolásnál "az önálló bérlet, mint vagyoni érték azt a házastársat illeti, aki a lakás eredeti, illetve önálló bérlője volt." Ennek megfelelően a vagyonmegosztáskor a házastársat mint bérlőt megillető kedvezményt (a forgalmi érték és a vételár közti különbözetet) az ő javára, míg a vételár egyösszegű kifizetésére a vevőknek adott kedvezményt mindkét házastárs javára kell elszámolni, vagyis végeredményében az ingatlan tulajdoni hányadait ezeknek az arányoknak megfelelően kell kiszámítani (EBH 2000/208., BH 2009/360).
Mint említettük, az említett jogszabályok azonban arra is lehetőséget adtak/adnak, hogy a bérlő az önkormányzati vagy állami bérlakást ne a saját maga, hanem a leszármazója részére vásárolja meg: tehát pl. a bérlő szülő a gyermeke vagy unokája részére, aki a vételkor házasságban él. Témánk szempontjából ez az az esetkör, amikor a bíróságoknak - megint csak a későbbi vagyonmegosztási perben - azt kellett eldönteniük, tekinthető-e ez, a jogszabályban kijelölt harmadik személy részére történő vásárlás ajándékozásnak, elszámolható-e a bérleti jog értéke a kedvezményezett házastárs különvagyonaként? A bírói gyakorlat kezdetben úgy foglalt állást, hogy ha a bérlő a vételi jogával nem élt, hanem arról leszármazója (a konkrét esetben: unokája) javára lemondott, az ajándékozás szóba sem jöhet, mert a Ptk. 579. § (1) bekezdése szerint az ajándékozás feltétele a saját vagyon terhére nyújtott ingyenes juttatás, itt pedig a bérlő az ingatlannak nem volt tulajdonosa, "az ajándékot" jogszabály (lényegében tehát az állam) adta (BH 1996/318). Később azonban a gyakorlat árnyaltabbá vált: a bérlőnek a jogszabályi sorrendben előbbre álló vételi jogáról történő lemondását úgy értékelte, hogy ezzel a jogi cselekedetével lényegében a le-származóját - mint a sorrendben később következő személyt - kívánta előnyben részesíteni, bérleti jogának értékét, a jogszabályban foglalt lehetőséggel élve lényegében a részére engedte át. Nem élt a jogával, de ezáltal egyértelműen meghatározta azt a személyt, aki azzal - mint a sorban következő - élhetett: ez pedig legközelebb az ajándékozáshoz, ingyenes előny juttatásához áll (BH 2000/489.). Ha viszont a volt bérlő a vételi lehetőséget úgy engedi át a leszármazójának - és ez nem ritka -, hogy a használati jogot a maga számára pl. haszonélvezeti jog kikötésével továbbra is fenntartja, a használati jog "értékét", ami a bérleti jogban testesült meg, lényegében nem juttatja a leszármazójának, így ebben a tekintetben kvázi ajándékozás sem valósul meg (EBH 1999/20., LB Pfv.II.20.989/2011.). A teljesség kedvéért megjegyezzük, hogy az ajándékozás kérdése természetesen a kedvezményes vételár egészben részben történő kifizetésével kapcsolatban is felmerülhet, az azonban az ajándékozás mint jogügylet szempontjából speciális kérdést nem vet fel, mivel egy konkrét ingatlan megvételéhez adott pénzügyi juttatás esetén a bírói gyakorlat régóta magát az ingatlant tekinti az ajándék tárgyának (PK 81. állásfoglalás).
Az ajándék visszakövetelése iránti igény érvényesítése meglehetősen gyakori a családtagok közötti viszonyokban, tegyük hozzá, jellemzően akkor, amikor ez a viszony már megromlott. A Ptk. 582. §-ának (3) bekezdése kimondja, hogy az ajándékozó visszakövetelheti az ajándékot vagy követelheti az ajándék helyébe lépett értéket akkor is, ha az a feltevés, amelyre figyelemmel az ajándékot adta, utóbb véglegesen meghiúsult, és e nélkül az ajándékozásra nem került volna sor. A feltevés a témánk körébe tartozó esetekben a hosszú időn át tartó, boldog családi együttélés, az idős korban elvárt törődés és támogatás, amelyet feltételezve nyújt valaki a házastársának, gyermekének, gyermeke házastársának vagy más hozzátartozójának jelentős támogatást. Ez a feltevés hiúsul meg azzal, ha a kapcsolat nem túl hosszú idő után végérvényesen és helyrehozhatatlanul megromlik, ami alapot adhat az ajándék visszakövetelésére. Az ilyen motivációjú ajándékozásokkal kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság PK 76. (korábban: 426. számú) állásfoglalása nyújt hosszabb idő óta iránymutatást.
Azt a kérdést már korábban érintettük, hogy ha az egyik házastárs a szülei által nyújtott jelentősebb értékű ajándékot különvagyonaként kívánja érvényesíteni a házastársi közös vagyon megosztása során, ehhez nem szükséges a szülőknek ajándék visszakövetelése iránt fellépnie, hanem annak megtérítése - tulajdoni hányadban, kötelmi igényként - e nélkül is lehetséges (EBH 2001/277., BH 2001/69.). Érdekesebb kérdés, hogy miként értékeli a bírói gyakorlat az ajándék visszakövetelése szempontjából az érintettek magatartását (szerepét a kapcsolat megromlásában)? Tovább menve: felelős-e a szülő a gyermeke, a gyermek a szülő magatartásért?
A PK 76. állásfoglalás V. pontja (eredetileg) azt a tartalmazta, hogy "nem követelhető vissza az ajándék, illetőleg
- 1092/1093 -
nem követelhető az ajándék helyébe lépett érték, ha az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés meghiúsulását az ajándékozó illetőleg annak a felróható magatartása okozta, akire tekintettel az ajándékozás történt". Az utóbbi félmondatot, amelynek folytán pl. az a szülő, akinek a gyermeke miatt romlott meg a házasság, a tartós házasság reményében nyújtott ajándék visszakövetelésére nem volt jogosult - a jogirodalmi kritikákra is figyelemmel - a PK. 282. állásfoglalás (BH 1991/7. szám) hatályon kívül helyezte. Ennek következtében az ajándékozó csak akkor nem léphet fel az ajándék visszakövetelése iránt, ha ő maga tanúsít olyan felróható magatartást, amelyre "előnyök szerzése érdekében nem hivatkozhat" [az állásfoglalás által is idézett Ptk. 4. § (4) bek.], pl. nem követelheti vissza az ajándékot az a házastárs, aki durva, tettleges magatartásával maga hiúsította meg a házasság tartósságát (BH 1995/464. és 2010/67.). Lényeges, hogy ebben a körben akkor is helye van bizonyításnak, ha a házasság felbontására egyező akaratnyilvánítás alapján, a megromlásra vezető okok és körülmények vizsgálata nélkül került sor (BH 1998/279.).
A feltevés meghiúsulása szempontjából a megajándékozott magatartásának annyiban van szerepe, hogy amennyiben ő maga is felróható magatartást tanúsított (a házasság megromlása mindkét házastárs magatartására visszavezethető), az ajándék visszakövetelésének helye van, hiszen annak csak az ajándékozó egyoldalú felróható magatartása vet gátat. Ha egyik oldalon sincs családjogi felróhatóság (a szakzsargonban "elhidegülésnek" nevezett szituáció), önmagában a feltevés tévességének objektív ténye alapot ad a visszakövetelésre. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a bírói gyakorlat megköveteli a feltevés kinyilvánítását a megajándékozott felé, felismerhető módon még az ajándékozás idején, (ami, természetesen nincs alakszerűséghez kötve), mint amelynek hiányában a visszakövetelés nem lehetséges, és e tekintetben önmagában általános erkölcsi elvárások hangoztatása nem elegendő. A feltevés ilyen jellegű "közlése" elsősorban nem a házastársak közötti, hanem a szülők és gyermekük illetve annak házastársa közötti ajándékozásoknál követelmény, ha az elvárás az ajándékozó későbbi ellátása, gondozása, esetleg lakáshasználatának biztosítása rászorultsága esetén (BH 2000/490-I., 2008/149-I., 2009.355-II.).
A szülői ajándékozás számos esetben - anyagi, illetékelkerülési célból - nem a gyermek, hanem az ő gyermekei (az ajándékozó unokái) részére történik, úgy azonban, hogy a feltevés a gyermekek szülőjével szemben fogalmazódik meg (az ő házasságának tartóssága, a tőle remélt gondozás, stb. az elvárás), vagy az ő súlyos jogsértésére [Ptk. 582. § (2) bek.] történik hivatkozás. Az ilyen ajándékok visszakövetelhetőségétől a bírói gyakorlat elzárkózik, különösen, ha a megajándékozottak kiskorúak. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy nem követelhető vissza az ajándék olyan feltevés végleges meghiúsulása miatt, amely a megajándékozott személyétől és magatartásától teljesen független körülmények jövőbeli kedvező alakulásával kapcsolatos elképzeléseken alapul, és amelyekre ezért a megajándékozottnak nincs befolyása (BH 1997/442.), továbbá, hogy a kiskorú gyermektől a vele együtt élő szülő magatartására hivatkozással az ajándékot nem lehet visszakövetelni (BH 2010/152.). A megajándékozott érdekeit helyezi előtérbe az a döntés is, amely szerint az örökbefogadó által az örökbefogadott kiskorúsága idején nyújtott ajándék visszakövetelésére önmagában az örökbefogadás felbontása nem ad alapot (BH 200/188-II.). Az ajándék visszakövetelésére az ajándékozó létfenntartásának céljából is lehetőség van, ha az ajándék tárgya még rendelkezésre áll [Ptk. 582. § (1) bek.]. Kérdés: a szülőtartásra való jogosultság szempontjából elvárható-e a szülőtől, hogy fellépjen ilyen igénnyel a megajándékozottal szemben annak érdekében, hogy a tartásra való rászorultságát a kötelezett mentesülése érdekében csökkentse? A Legfelsőbb Bíróság PK 77. sz. állásfoglalása szerint "az ajándéknak a Ptk. 582. §-ának (1) bekezdésén alapuló visszakövetelése, valamint a Csjt. 60-69. §-aiban biztosított tartásra való jogosultság két különböző személyes jog, amelyek egyikének érvényesíthetősége nem függ a másik jog sikeres vagy sikertelen érvényesítésétől. E jogok gyakorlásának csak a joggal való visszaélés szab korlátot." Általában tehát a szülőt nem lehet az ajándék visszakövetelésére kényszeríteni annak érdekében, hogy a kötelezett mentesüljön a tartása alól vagy annak mértéke csökkenjen. Ha azonban - az ajándékozás időpontjából, körülményeiből - arra lehet következtetni, hogy a szülő azzal a tartási követelését kívánta megalapozni, rászorultsága nem állapítható meg mindaddig, amíg létfenntartásra alapított ajándék visszakövetelési igényét nem utasították el. Ez a jogelv a házastársi tartási igény esetén is megjelenik a bírói gyakorlatban, amely hangsúlyozza, hogy önhiba miatt nem érvényesíthet házastársi tartásdíj iránti igényt az a házastárs, aki olyan időpontban ajándékoz jelentős összeget, [...] amikor rászorultsága a tartásra a munkaképesség csökkenése folytán már fennáll (BH 2008/89.).
A Ptk. jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó szabályainak alkalmazhatósága sajátos családjogi összefüggésben merült fel a bírói gyakorlatban. A Csjt. 61. §-ának (2) bekezdése és 69/A. §-ának (1) bekezdése a szülőnek a kiskorú gyermekével szemben fennálló tartási kötelezettségét a jogi értelemben vett szülői státushoz kapcsolja. A szülői státust megalapozó tényeket (vélelmeket) viszont a törvény úgy alakítja ki, hogy a jogi értelemben vett szülőség (anyaság, apaság) - az örökbefogadást kivéve - lehetőleg a leszármazás biológiai tényéhez igazodjon. A gyermeknek ugyanis nemzetközi szinten is garantált joga van vérségi származása megismeréséhez és a saját családjában nevelkedéshez (a Gyermek Jogairól szóló, New Yorkban 1989. november 20-án kelt Egyezmény 7. és 8. cikke).
Hazai jogunk - az általános európai jogfelfogásnak megfelelően - az anyai jogállás betöltését tényként kezeli, míg az apaság megállapítására a vélelmek rendszerét alakítja ki, amely rendszer ötféle tényállás alapján keletkeztet - a törvényben meghatározott sorrendben (Csjt. 35-39. §) - apaságot. A létrejövő apai jogállás joghatásai valamennyi esetben azonosak: az apát mindegyik esetben azonos jogok illetik meg és kötelezettségek terhelik, vagyis az apasági vélelmek rendszere egységes. Témánk szempontjából jelentősége van annak is, hogy csak az apasági vélelem megdőlte esetén kerülhet sor a "megüresedett" apai státus betöltésére, ebben az esetben azonban az újabb vélelem keletkezése a gyermek születésére visszaható hatállyal történik.
A bíróságoknak a közelmúltban több olyan esetben kellett dönteniük, amikor az apaság vélelme (tipikusan a férj apasága) megdőlt, és a vélelmezett apa a gyermekével fennálló rokoni kapcsolat ex tunc hatályú megszűnésére hivatkozással a jogalap nélküli gazdagodás szabályai alapján követelte vissza a gyermektartásdíjat, sőt a gyermekre még az anyával való együttélése alatt természetben fordított kiadásait. A kereseteket háromféle módon (vagy azokat kombinálva) terjesztették elő: 1. a gyermekkel szemben, 2. a gyermeket eltartó másik szülővel (az anyá-
- 1093/1094 -
val) szemben, akinek a kezéhez a gyermektartásdíjat folyósították, 3. a vér szerinti apával szemben.
A bíróságok az első két esetben a kereseteket egyértelműen elutasították. A gyermekkel szembeni keresetet azon az alapon, hogy a gyermek a törvény szerinti apjától részesült a Csjt. szabályai szerint tartási szolgáltatásban, akinek ez a kötelezettsége az apaság vélelmének megdőltét kimondó ítélet jogerőre emelkedéséig fennállt, tehát a gyermek nem gazdagodott jogalap nélkül, a létfenntartás céljára nyújtott és arra felhasznált juttatás visszakövetelésére egyébként, a Ptk. 362. §-a értelmében a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint sem lenne lehetőség (BH 1986/148., 1998/344). A másik szülő (a gyermeket természetben eltartó anya) gazdagodása azért nem állapítható meg, mert a kiskorú gyermeket megillető tartásdíjnak a jogosultja maga a gyermek, a gondviselő szülő a tartásdíjnak csupán a vagyonkezelője (Csjt. 79. §), aki a másik szülőnek a gyermekek megélhetésére nyújtott szolgáltatásait, illetve a tartásdíjat köteles jogszabályi előírásnak megfelelően [4/1987. (VI. 27.) IM rendelet 16. §-a] a tartás céljára fordítani, amellett, hogy a ráeső részben maga is köteles a gyermek eltartására (BH 2011/104.). Jogalap nélküli gazdagodásáról azért sem lehet szó, hiszen nem ő, hanem a gyermek vér szerinti apja mentesült egy olyan kötelezettség alól, amely - a vélelem megdőltével - a rokoni kapcsolat ténye alapján őt terhelte volna (BDT 2011/10/171-II.).
A vélelmezett apának a vér szerinti apával szemben a fenti alapon jogalap nélküli gazdagodás címén előterjesztett keresetét illetően a bírói gyakorlat eleinte szintén elutasító volt. Ezt tükrözte a BH 2007/339. sz. eseti határozat, amelyben a Legfelsőbb Bíróság - az ügyben eljárt első- és másodfokú bírósággal egybehangzóan - kimondta, hogy a volt férj gyermektartásdíj fizetési kötelezettsége csak az apaság vélelmének megdöntését kimondó ítélet jogerőre emelkedésével szűnik meg, ezért ez a kötelezettség a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint sem hárítható a "tényleges" apára. Ez a kategorikus elzárkózás a jogalap nélküli gazdagodás szabályainak alkalmazásától azonban nyilvánvalóan nem áll összhangban azzal, hogy az apai státus megüresedése, illetve betöltése mindig a gyermek születésére visszamenő hatállyal következik be. Tény, hogy a vér szerinti apa, ha nem esik az apai státuszt megalapozó valamely tényállás hatálya alá, még nem válik jogilag apává. Tekintettel arra, hogy a jogesetben a vér szerinti apa nem ismerte el a gyermeket "hivatalosan" magáénak, és a törvényben meghatározott más vélelem sem állt fenn, a kereset elutasítását indokoltnak kell tartanunk. A döntés indokolása azonban azt a látszatot kelthette, mintha a vélelmezett apa a vélelem megdöntését kimondó ítélet jogerőre emelkedéséig soha, semmilyen jogcímen nem léphetne fel az általa valóságos rokoni kapcsolat nélkül, lényegében az e rokoni kapcsolatban lévő személy helyett nyújtott szolgáltatások megtérítése érdekében.
A Legfelsőbb Bíróság az EBH 2010/2228. sz. elvi határozatában az álláspontját lényegesen finomította. A döntés lényege, hogy az apasági vélelem megdőlte esetén a vélelmezett apa a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint követelheti a gyermekre fordított költségei és a teljesített tartásdíj megtérítését attól a férfitól, aki teljes hatályú elismerés folytán a megüresedett apai státuszba lépett. Az eset tényállása annyiban különbözött az előbb ismertetettől, hogy ezúttal a vér szerinti apa teljes hatályú apai elismerő nyilatkozatot tett a vélelmezett apa és az anya házassága alatt született azon két gyermekre, akikre vonatkozóan az apaság vélelmének megdőltét a bíróság kimondta. A határozat indokolása szerint "ezzel az apaság elismeréséhez fűződő azon joghatások, amelyek érvényesülését az apai státus felperes általi korábbi betöltöttsége, illetve az I. r. alperes apasága tényének megállapítatlansága megakadályozta, érvényesülhettek, és a vélelmek rendszerének egységességéből is következően az apai státusz a gyermekek születésének idejére visszamenőleg vált az I. r. alperes által betöltötté. [...] Az egyik vélelem megdőltével és egy másik vélelem keletkezésével nem a (jog szerinti) apa személye változik meg, hanem a jog által vélelmezett apaság [...] valósága dől meg és helyébe egy másik vélelem lép. Ebből következően az apai vélelemhez. fűződő joghatások, egyebek mellett a szülői jogok és kötelezettségek - azok érvényesíthetőségétől, kikényszeríthetőségétől függetlenül - a gyermek születésétől kezdődően következnek be." A felperes Ptk. 361. § (1) bekezdésére alapított igényének érvényesítését nem zárja ki, hogy az I. r. alperes "magatartása" nem volt jogellenes, "mert a jogellenesség csak a kártérítési felelősségnek feltétele, a jogalap nélküli gazdagodásnak nem". [...] "Önmagában az a körülmény, hogy a teljesíteni elmulasztott tartás az I. r. alperesnél "megtakarítás" vagy más formában kifejezetten nincs meg, a megtérítési kötelezettségét szintén nem zárja ki. Azáltal, hogy az I. r. alperes gyermekeit helyette - a II. r. alperessel közösen - a felperes tartotta el, az I. r. alperesnél vitathatatlanul meglévő vagyoni előnytjelent, míg a felperesnél vagyoni hátrányként jelenik meg. A vagyoni előny értékének megtérítése alól nem mentesít, ha azt természetben visszaszolgáltatni nem lehet [Ptk. 363. § (2) bekezdése]." Az I. r. alperessel szemben a felperes követelésének a Ptk. 362. §-a sem állít korlátot, mert megtérítési kötelezettsége nem a részére nyújtott tartás visszakövetelésén alapul, és igényérvényesítése nem késett el, mert az apai elismerést követően a követelését nyomban érvényesítette.
Mindezek után már csak abban a kérdésben kellett állást foglalnia a Legfelsőbb Bíróságnak, hogy mi a vér szerinti apa (I. r. alperes) oldalán az a vagyoni előny, a felperesnél pedig az a vagyoni hátrány, amelynek megfizetését a vélelmezett apa (felperes) joggal követelheti? Mivel gazdagodott az I. r. alperes? A felperes ugyanis az általa az együttélés alatti időre tételesen kimutatott és - állítása szerint - a gyermekekre fordított kiadásokat, valamint a bontóperben hozott ideiglenes intézkedés alapján az anya részére megfizetett gyermektartásdíjak együttes összegét követelte. A Legfelsőbb Bíróság azonban úgy foglalt állást, hogy az I. r. alperes gazdagodása nem a felperesi teljesítésekhez igazodik, hanem abban az összegben állapítható meg, amelyet neki mint szülőnek tartásként a Csjt. 69/A-69/D. §-ai és a 4/1987. (VI. 27.) IM rendelet szabályai szerint nyújtania kellett volna, "a felperes által követelt összegből tehát az I. r. alperes az őt terhelő tartási kötelezettség nem teljesítése folytán a felperes rovására bekövetkezett gazdagodásért felel". Mivel ennek összege a rendelkezésre álló adatokból nem volt megállapítható, a Legfelsőbb Bíróság ebben a részében a keresetet elutasító jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a szükséges bizonyítás érdekében új eljárást rendelt el.
* * *
Az ismertetett esetekkel a Ptk. néhány olyan rendelkezésének alkalmazására szerettük volna felhívni a figyelmet a családi jogviszonyokban, amelyek jól mutatják egyrészt a családjog és a polgári jog "együtt lélegzését", összetartozását, másrészt azokat a különbségeket is, amelyekre a családjogi jogalkalmazóknak figyelemmel kell lenniük, ha e jogviszonyokban a Ptk.-hoz nyúlnak. Ennek tanulságai pedig - reményeink szerint - nem lesznek haszontalanok azokra az időkre sem, amikor a családjog anyaga az új Polgári Törvénykönyv szerves részeként, de önálló Családjogi Könyvként kerül majd a kezükbe. ■
JEGYZETEK
* Az írás a szerzőnek a CSALÁD-GYERMEK-VAGYON, A joggyakorlat kihívásai (szerk.: Dr. Szeibert Orsolya, HVG-ORAC Kiadó, 2012.) c. kötetben "A Ptk. alkalmazása egyes családi jogviszonyokban" címmel megjelenés alatt álló tanulmányának átdolgozott részlete.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Kúriai tanácselnök.
Visszaugrás
