Szent István Társulat, Budapest, 2009. VIII+282 old.[1]
A monográfia szerzője az Európai Unió jogfilozófusai előtt jól ismert iskolateremtő személyiség. Varga Csaba professzor a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetében 1965 óta dolgozik, jelenleg tudományos tanácsadó. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának egyik alapítója, 1995-tól a Jogbölcseleti Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára, 1991-től az MTA doktora (DSc). Varga professzor a magyar jogbölcselet (jogelmélet, jogfilozófia) jelentős életművet felmutató kutatója, nemzetközileg is számon tartott szerző, mintegy harminc önálló kötet alkotója, e monográfiák közül egyesek angol, francia, német, továbbá orosz nyelven is megjelentek. Varga Csaba életművének egyik alappillére a jogösszehasonlítás iránti érdeklődés. Jelen kötetet illetőleg a recenzens felhívja a figyelmet arra, hogy a nemzetközi irodalmat figyelembe véve is új megközelítéssel találkozhatunk akkor, amikor egy jogfilozófus tart szemlét az Európai Unió jogműködése felett. A munka célja az európajog jogi mentalitásának feltárása. Felmerül a kérdés, hogy az európajog vajon a nemzeti jogok kiterjesztéseként, vagy új struktúraként értelmezendő-e? Központi tételezéseit nemzetenként önálló végrehajtásra vagy bírói megítélésre bízza. A szerző e példátlanul összetett felépülés és működés részletes vizsgálatával kísérli meg feltárni ennek az új - európajogi - jogszemléletnek és jogelméletnek a meghatározó jegyeit. A tudományos érdeklődés az Európai Unióban magában s világszerte is - mintegy a változatlanság velejéig hamis ideologikus leplébe
- 351/352 -
vonva azt, ami gyökeresen új - a mai napig gyakorlatilag meg sem kísérelte az európajog elmélete alapvonásai feltárását és tudományos megfogalmazását, ennek tükrében tehát még inkább jelentős, hogy van olyan kutató, aki erőfeszítést tett a probléma leírására, értelmezésére, megragadására, és megoldására. A feltárás a hazai jogirodalom figyelembevétele mellett nagyobbrészt idegen nyelvű irodalomra épít, az angol, francia, német európajogi és jogbölcseleti irodalom mellett egyebekben cseh, héber, holland, latin, lengyel, orosz, spanyol, és újgörög nyelvű jogirodalmat is feldolgoz, ezzel kivételesen nagyívű áttekintést tesz lehetővé az olvasó számára.
A terjedelmi korlátok miatt csupán arra nyílik lehetőség, hogy a mű egyes részeit bemutatásszerűen elemezzük.
Az első fejezet (Magyarország és Európa: Mitől európai az európai jog? És miben részesedünk?) az európai fejlődését, az európai egységesülést, a globális gondolkodás, mint kihívás által keltett új paradigmát, valamint ezekből következően a jogtudomány feladatait, és e feladatok etikai értelmezési tartományait mutatja be. A szerző kiemeli, hogy az Európai Gazdasági Közösség létrehozására irányuló alapgondolat szülőatyáit a II. világháború befejeztekor még fennkölt, spirituálisan átszűrt, csaknem teologikus indíttatású szándékok vezérelhették, ámde az alapítás eszmei elindítói tisztában voltak azzal, hogy művük létrehozása pragmatikus és gazdasági alapok nélkül nem értelmezhető. (A teologikus alapokat támasztja alá az a tény, hogy az Európai Unió zászlajában lévő tizenkét csillag Szűz Mária csillagkoronájára emlékeztet, sok egyéb jelentéstartalommal együtt; de ugyanígy említhető az a tény, hogy maga Robert Schuman is hívő római katolikus volt.)[1] Mindez a fentebbi eszmeiség a háború befejezése után együtt járt egy nagy filozófiai-szellemi ütközéssel, összetalálkozással, melynek olyan reprezentánsai voltak, mint Julien Benda, Georges Bernanos, vagy éppen Karl Jaspers. Mindezekkel éles ellentétben áll a fejezet azon, nagyon is a jelent tükröző utalása, mely szerint egyes nyugat-európai szerzők (példának okáért Norbert Reich) az Európai Unió jövőjét egyfajta forum shopping eljövetelében látják, ahol nemcsak alkalmazandó jogot lehet választani, hanem ehhez illő fórumrendszert és mögöttes szabályozó hatóságot is.
- 352/353 -
A második fejezet (Jogi kultúra és kultúrák: Egység - mítosz a hasonlók különbözése talaján) a kultúrát általában, és a jogi kultúrát különös részi szemléletben mutatja be. Ezt tükörképszerűen követi az Európai Unió jogi kultúrájának általános szempontú, illetve az Európai Unió tagállamai jogi kultúrájának különös részi vizsgálódási tárgykörre irányuló bemutatása. Még ez a fejezet is, akárcsak az első, az előzetes megértést szolgálja. Varga professzor szerint az Európai Unió jogi kultúrájáról még átfogó áttekintés nem született, csupán a legal mapping körében fogant jogösszehasonlító szemléletű dolgozatok jelentek meg. Az EU-jog a szerző szerint nem valamilyen egységes értelemben felfogott (egyféle) európai jogi kultúra terméke, hanem (a szükségképpen széttagolt) európai jogi kultúrák produktuma. Mindezek mögött nem áll valamiféle "egységes jogi nyelvtan". A tagállami jogi kultúrák láttatásakor a szerző utal George Fletcher, a Columbia Egyetem professzora azon gondolatára, mely szerint az egyes nemzeti jogok szükségszerűen provinciálisak, illetve arra, hogy a jog jobban hasonlít a vallási közösséghez, mint ahogy ezt általában feltételezni szokták.
A harmadik fejezet (Konvergencia? A kontinentális és az angolszász mentalitás sorsa) a Nyugat két nagy jogszemléletét veszi vizsgálat alá. A nagy kérdés, hogy konvergálódni, vagy diszkonvergálódni fog-e a két jelentős gondolatrendszer? Akár a Sorbonne-on tanító Pierre Legrand, akár a neves angol professzor, Basil Markesinis nézeteit, vagy a Lukács György-i gondolatvilágban is helyet kapó, Ferdinand Lasalle apósával, Karl Marxszal folytatott, a római jogrecepció ismeretelméleti hozadékáról szóló vitájának eredményeit fogadjuk el valamiféle válasz felé vezető kiindulópontként, annyi biztos, hogy a kérdésre a feleletet a jövő adhatja meg.
A negyedik fejezet (Jogrendszeri hatások. Európaiasodás a globalizálódás és amerikanizálódás erőterében a hazai jogok elsorvadásával?) a deterritorializáció és a és szupranacionalizáció, valamint a nyelv szerepe és lehetőségei kérdéskörével foglalkozik. A deteritoralizáció és a szupranacionalizáció körében a kiindulás a Costa kontra Enel (1964) ügyben kimondott elvek, az, hogy az Európai Közösség saját jogrendszere a tagállami jogrendszerek szerves része, és a tagállami bíróságok kötelesek a közösségi jogot alkalmazni (a közösségi jog szupranacionális jellege és közvetlen hatálya). Matthias Derlén szerint a soknyelvű Közösségről formált nagy szavaink értéke aligha több; mint egy, legfeljebb az egekben felködlő kastély, mihelyst e soknyelvűséget a Közösség törvényhozásának az értelmezésére konkretizáljuk. A kivitelezés nehézségeire tekintettel (például a ritka nyelvpárokkal - mondjuk észt-görög - kevés tolmács vagy
- 353/354 -
fordító dolgozik) merült fel a tengelynyelvek alkalmazásának gondolata a szimultán tolmácsolás körében. Varga Csaba ebben a körben rámutat arra a jelentős tényre, hogy az EU valamennyi hivatalos nyelvén megfogalmazott adott közösségi jogszabályi szövegváltozat önmagában is hitelesnek tekintendő. A szerző fordítás-tudományi problematikát is érint, amikor kifejti, hogy a forrásorientáltság elve az irányadó, vagyis a jogi fordítás előretekintő és származtatott, azaz nem a befogadó megértésére pályázó, hanem az eredeti külső-belső meghatározottságára tekintettel lévő. Azonban a szerző nem zárja ki, hogy a multinyelvűség adott esetben európai uniós közösségiség alapjává válhatik.
Az ötödik fejezet (Közös jog. Harmonizálás és kodifikáció) a jogegységesítéssel, a kódex-problematikával, illetőleg a közös jog jövőjével foglalkozik. A jogegységesítés, mint olyan, még a jogbölcseletben is érdemi kérdésként jelenhetik meg csupán. Varga érzékelteti Roscoe Poundra támaszkodva, hogy jelentős problematikát képez, hogy miféle law in books szolgálja leginkább a law in action egységét.[2] Idetartozó problémakör a csak csupán a német jogi tudományosságban létező, és Wilhelm Brauneder tollából származó megsemmisítő bírálata által szárnyaszegetté lett "európai jogtörténet" (europäische Rechtsgeschichte), illetve a közös európai magánjog, amely - a kétségtelenül létező - ius commune-hagyomány ellenére sem lett kódexszé. Ezek után a szerző számos példán keresztül adja bizonyítékát annak, hogy (az Európai Unión belül és azon kívül folyó) magánjogi jogegységesítésnek is mesteri ismerője. Az 'Egy igazi kódex félelme' alpontban a szerző összegzi az egységes európai polgári törvénykönyvvel kapcsolatos brit (és más) félelmek anatómiáját.
A hatodik fejezet (Közösségi ítélkezés. Stílusuralom és versengés lehetőségei) az Európai Unió közösségi jogi törvénykezését vizsgálja. Szó esik az Európai Bíróság (European Court of Justice) alkotmánypótló joggyakorlatáról, a büntetőjogra vonatkozó szerepről, a bírói jogharmonizáció megvalósításáról, szerepéről a közösségi jogrend egészének képviseletében, valamint a jog hallgatása esetén követendő eljárásról, az EU-jog precedensjogi jellegéről. Itt csupán két részletkérdésre nyílik mód röviden kitérni. A bíráskodás stílusa című alpont vázolja az Egyesült Királyság csatlakozásával felmerült problémát, hogy egy eladdig kontinentális jogi közegben miként alakul(hat) a common law sorsa? A helyzet az, hogy az à la
- 354/355 -
française megfogalmazott (filozófiailag karteziánus talajon álló) ítéleteket az angolszász jellegű főtanácsnoki véleménynyilvánítás előzi meg. Ezt a képet színesíti az Európa feletti jogászuralom képe, melyet egyes szerzők akként írnak le, hogy Európát a bírák diktatúrája kormányozza.
A hetedik fejezet (Jogi gondolkodásmód. Mintakövetés, tehetetlenség kettős fogságában) egy lengyel jogra vonatkozó jogirodalmi példán keresztül láttatja azt a múltfelejtést, amely a szocialista jogcsalád megszűntével állt be. Helytelen dolog úgy tenni, mintha a szocialista jogcsaládba tartozó országok esetében el lehetne tekinteni a negyven évnyi különállástól. A fejezet balti, cseh, horvát, lengyel, és szlovák példákon keresztül e problémát tovább boncolgatja az európajoggal összefüggésben.
A nyolcadik fejezet (Jogtudomány, jogelmélet. Az európai jogi gondolkodás fel nem ismert szükségszerűsége) meglehetősen elméleti tartalmú. E részben emberi nemesedésünk szellemtörténeti támpontjaiból nyújt ízelítőt a szerző. Kiemelésre érdemes, hogy az egyébként könyvtárnyi irodalommal bíró európajog bizonytalan körvonalú, gyakorlatilag alig van mondanivalója. A tárgykörben írt megalapozó monografikus feldolgozások párhuzamosan futnak el egymás mellett, mint a vonatsínek. A szerző helyesen mutat rá a volt szocialista EU-tagállamok tagállami bíráskodásában a posztmodern jogi eszközök fel nem használásának veszélyeire. Azonban pozitíve árnyalja a képet Varga Csaba abban az értelemben, mikor az európajogban a leibnizi nyelvi fogalomképző jogászatnak, mint az újkori tudósjog valamifajta reinkarnációjának új életre támadását látja. A ius commune Europaeum, a római magánjogi joghagyomány, a Biblia nyújtotta közös kulturális alapok szolgálhatnak valamiféle új európai közös jog támasztékául, azonban - teszi fel a kérdést a recenzens - biztosak lehetünk-e abban, hogy a jogtudósi (vagy más szaktudósi) világon túl létező gyakorlati jogászok, gyakorlati szakemberek, és a más egyéb európai uniós polgárok számára a mindennapokban ezek a szavak hordoznak-e bármiféle jelentéstartalmat, és teremtenek-e valódi közösséget az Európai Unióban élő népek között.
A kilencedik fejezet (Hazai cseppben az európai tenger láttatása) a kötet egyik leggyakorlatiasabb fejezete. Nehéz ugyanis megválaszolni azt a kérdést, hogy az Európai Unió jogszabályainak még távolról sem bevégzett magyar fordítása (ezen szövegkorpusz fordítási következetlenségektől sem ment' - fűzi hozzá a recenzens) anyagából mely az a rész, amely tanítható. Varga helyesen mutat rá, hogy a joganyag roppant tömege miatt taníthatatlan (és tanulhatatlan) matéria, a bírósági döntések tömkelege, a könyvtárnyi szakirodalom arra sarkallhatja az illetékeseket, hogy csupán
- 355/356 -
vázlatos, ámde jól rendezett tananyagot oktassanak. (Azonban megfelelő szocializáció hiányában csak ritkán sikeres az ilyesfajta törekvés.) Azonban akár az egyes szakjogokon belül, akár egy, vagy több intézet, vagy tanszék körében oktatják is az európajogot, szükséges egy európajogi kurrikulum kialakítása.
A tizedik fejezet (Tanulságok. Saját jövő csakis saját munkával, saját áldozattal) alkotja a kötet lezárását. A szerző jogos kritikát fogalmaz meg e részben. Sikerült-e feldolgoznunk monografikusan az Európai Unió jogrendszerét? Tényező-e Magyarország a közös európai magánjog formálásában? Van-e súlyunk az európai dialógusban? A szerző szerint nagyon kevés a rendelkezésre álló bibilográfiákból megismerhető, idegen nyelven megjelent, hazai jogászok által írt nyolcvan európajogi mű, még ha a lehető legtágabban is értjük ez utóbbi kategóriát. Magyarország tehát puszta passzív receptora, nem pedig cselekvő meghatározó szereplője a folyamatoknak.
Értékelésként elmondható, hogy a kötet a téma példaadó feldolgozása. A szerző közel 670 művet, és mintegy 180 jogesetet használt fel a monográfia megírásához. A jogi kútfők 60%-a európajogi, közel 40%-a tagállami jogforrás, de található amerikai, izraeli, nemzetközi jogi, római jogi forrás is a műben. A szép kiállítású kötet angol címfordítást és tartalomjegyzéket is magában foglal. A könyvet példás név- és tárgymutató, továbbá jogforrásmutató teszi teljessé, ezek magas szintű közreadása napjainkban kuriózumszámba megy. A monográfia "Az uniós tagság következményei a magyar jogrendszerre és közigazgatásra (2005-2009)" címet viselő NKFP kutatási program keretében készült. A művet mind az európajog, mind a jogbölcselet iránt érdeklődőknek jó szívvel ajánlom.■
- 356 -
JEGYZETEK
* Készült az NKFP 6075/2005. számú, "Az uniós tagság következményei a magyar jogrendszerre és közigazgatásra (2005-2009)" címet viselő kutatási program keretében. Kutatásvezető: Prof. em. Dr. Lőrincz Lajos, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
[1] A kérdéssel egy francia germanista által írt önálló monográfia foglalkozik: LEJEUNE, R.: Politika és életszentség. Robert Schuman, Európa atyja [Robert Schuman père de l'Europe. La politique, chemin de sainteté]. Ford.: Fejérdy Gergely. Új Ember Kiadó, Budapest, 2006. 252. Robert Schuman luxemburgi születésű volt, apja német állampolgárságú elzász-lotaringiai francia, anyja luxemburgi francia eredetű.
[2] Egyébként érdekesség, hogy Roscoe Pound úgy lett a Harvard Law School dékánja, hogy csupán egy esztendeig hallgatott jogi stúdiumokat, PhD fokozatát pedig botanikából szerezte, mindezzel együtt kitűnő jogi monográfiákat írt.
Visszaugrás
