A legtöbb könyv már az első átlapozás alkalmával bemutatkozik, világossá téve legalább azt, hogy mi is a műfaja - Kukorelli István Szent Istvánt, Széchenyit és Bibót megidéző, Három István, három nemzeti ünnep, három példakép című műve[1] esetében nem mindegy, hogy az hol nyílik ki az olvasó kezében: az esszétől a naplóelemekig, a tudományos igényű részektől a vállaltan szubjektív visszaemlékezésekig sokféle hang szólal meg a kötetben. Olykor a szerző, olykor a három István valamelyike, néhol pedig a szerző által megidézett vagy kifejezetten e célból felkért hozzáértők egyike nyilatkozik meg, s mindez a szerző életét is meghatározó eseményekhez kapcsoltan, tágabb kontextusokba ágyazottan történik. A kötetet akkor is jó szívvel ajánlanám olvasásra, ha a műben többször is említett Környei-féle Széchenyi-kötet annak idején nem lett volna rám is közel akkora hatással, mint a negyedik Istvánra.
Victor Hugo szerint a könyv hideg, de biztos barát, amivel Hugo egyrészt azt sugallja, hogy a jobb munkák bizonyosan csalódástól mentes, jól tervezhetően kellemes perceket okoznak nekünk, másrészt azonban azt is rögzíti, hogy egy könyv soha nem fog "visszaszólni", soha nem ér annyit, mint egy valódi emberi kapcsolat. Kukorelli műve elvezet minket, olvasókat a rácsodálkozás langymelegétől a szégyenen át a tettvágyig. Három pontból nehéz ívet rajzolni, de neki sikerült. Széchenyi és Bibó belső életét, vívódásait, önreflektív magatartását jól látjuk a sorok között is.
Leginkább erkölcsi integritásuk az olvasói megszégyenülés oka, amit óhatatlanul kérdésekké formál az elme: miben is áll ma az én teleologikus többletfunkcióm a mai magyar társadalomban? Lehet-e és kell-e tollal és papírral harcolni? Egyáltalán szükség van-e harcra, s ki is lenne az ellenség? Mit is adok a gyermekeimnek, s honnan az a féktelen erő és végletes tudatosság ezekben az Istvánokban?
Ma talán érzelmi intelligenciának hívjuk azt, mikor valaki tollat ragad, hogy a fiának, lányának összefoglalja az élete során kapott ajándékok lényegét. A tudások, tapasztalatok, hibák, véletlenek és tudatos döntések által formálódó szeretet erőteljes megnyilvánulása minden ilyen gesztus. Nehéz, de követendő példa ez a Kukorelli Istvánnal közös hőseink életében. A szerző lényeges dologra vállalkozott: példaképeket emel és meg is könnyíti a velük való azonosulásunkat, miközben hőseit egyszerre láttatja lelkiismeretes embereknek és nagy formátumú államférfiaknak. Teszi ezt úgy, hogy eközben minden egyes szavával, kijelentésével a középszer hiúságát tördeli, az elme helyett a lelkiismeretre hatva, a leggyengébb pontot támadva.
A kötet sok apróság miatt is lenyűgözi olvasóját. A dátumok elképesztő pontosságán túl a műnek előnyére válik az életrajzok hiánya - így olvasmányosabb, kevésbé didaktikus, végső soron jobban azonosulható a "szöveg". Ezen szerkesztésmód mellett bizonnyal nehéz lett volna beilleszteni, de - elfogultságaim nyomán - szívesen olvastam volna arról, hogy annak idején Lőrincz Lajos volt az első, aki engedélyt kapott, hogy Bibót bevonja egy kutatásába.
Az olvasó - bármivel is foglalkozzon éppen - bizonyosan talál muníciót saját munkáihoz is. Magam is elidőztem több pontnál: a közigazgatási állam létező, ám erőtlen ellensúlyaira utalás, illetve az államhatalom gazdasági kiterjeszkedésében rejlő veszélyek elemzése is ugyanolyan frissen szól a mának, rezonál a jelenkor kételyeire, mint mikor először vetették papírra. Helyesen írja Kukorelli, s jól mutatják a segítségül hívott szövegek is, hogy a magyar állam története óriás szuverenitáshiánnyal jellemezhető. Szintén szöget üt az ember fejébe az, a lapokról kikacsintó gondolata, miszerint a hatalommegosztás elvének konkretizálása "lightosra" sikeredett az Alaptörvényben.[2]
Széchenyinél jól mutatja be a kötet azt az alkotói és politikai folyamatot, azt az eszmélést, amely az elmaradottság felismerésével, s amellett a létező értékek számbavételével vette kezdetét, majd a rendi alkotmány alapjain(!) hirdette a megújulás szükségességét, utóbb pedig a cselekvési programot, s magát a cselekvést is "tartalmazta".[3]
A kötet olyannyira jó, hogy gyengeségeiről is bátran szólhatok. Helye lett volna az alaposabb olvasószerkesztésnek, a gyomláló kezek munkájának: zavaró, hogy a "Ne legyen Bibó-felejtés a Ménesi úton" gondolat kétszer is előkerül (másodszor már szükségtelenül), továbbá az egyes részletek átkötését, összekapcsolását szerencsésebben meg lehetett volna oldani valamennyi fejezetben.
(Szent) István tekintetében az olvasó akár el is bizonytalanodhat(na), tekintve, hogy elsősorban az időbeli tá-
- 541/542 -
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
