Az Emberi Jogok Európai Bírósága (továbbiakban: Bíróság) időről időre igyekszik egy-egy témában összefoglalni álláspontját a kapcsolódó esetjogán keresztül, s így pontosítani az Emberi Jogok Európai Egyezménye (továbbiakban: Egyezmény) cikkeinek értelmezését, alkalmazási köreit.
A Bíróság súlyos emberi jogsértésekkel kapcsolatban kiadott összefoglalójában[1] (melynek alapulvételével e tanulmány is készült) az emberiesség[2] elleni, valamint a háborús bűncselekmények és a népirtás állnak a középpontban.
Több részkérdésben is kifejtette álláspontját e bűncselekmények kapcsán.
Ennek keretében hangsúlyozta, hogy a súlyos, jogsértő bűncselekmények ügyében kizárólag azon az alapon nem lehet a nyomozást befejezni, hogy annak határideje lejárt, ugyanis ez ellentétes az Egyezmény 2. Cikkéből fakadó élethez való jog védelmével és az érdemi nyomozás kötelezettségével. Ezen ügyekben a közérdek elvárása mind a vád, mind pedig az elkövető elítélését tekintve megszilárdult, így a túlzottan előíró jellegű szabályoknak kevésbé van jelentőségük.[3]
A háborús bűncselekménnyel vádolt személyek által kapható kegyelem lehetőségéről pedig úgy foglalt állást egy kétszeres értékelés tilalma miatt felmerült esetben, hogy a nemzetközi jog azt a tendenciát, hogy a háborús bűncselekménnyel vádolt személyek kegyelmet kapnak, mindinkább elfogadhatatlannak tartja, hiszen összeférhetetlen az államok egyhangúlag elismert kötelezettségével, melynek értelmében vádat kell emelni és meg kell büntetni az elkövetőt az emberi jogok súlyos megsértése miatt.[4]
A súlyos emberi jogsértések kapcsán felmerülő történelmi tények és azok tagadása miatt pedig a Bíróság szükségesnek érezte annak kifejtését, hogy mi minősülhet tagadásnak, mi nem valósítja meg ezt, s hogyan lehet őket jellemezni. E témakörben az Egyezmény 10 (véleménynyilvánítás szabadsága) és 17. (joggal való visszaélés tilalma) Cikkei relevánsak.
A Bíróság létrejötte előtt működő Emberi Jogok Európai Bizottsága a Holocaust tagadás miatt elítélt panaszos 10. Cikkre alapított kérelmét megalapozatlannak találta, tekintettel az Egyezmény 17. Cikkére.[5] Az Emberi Jogok Európai Bírósága ugyanezzel a megközelítéssel két későbbi, 2005-ös esetben, Holocaust-tagadást tartalmazó kijelentés ügyében a 17. Cikket alkalmazta. Majd a Bíróság visszatért a korábbi szemléletmódhoz 2011-ben[6] , nevezetesen, hogy a 10. Cikk elemzésénél figyelembe veszi a 17. Cikket.
A Nagykamara a Perinçek kontra Svájc ügyben[7] a 10. Cikk sérelmét állapította meg, s nem volt helye a 17. Cikk alkalmazásának. A Bíróság az első döntésekor azt vizsgálta először is, hogy a kérelmező kijelentéseit (melyben az 1915-ös örmény népirtást hazugságnak titulálta) ki kell-e zárni az Egyezmény védelméből a 17. Cikk alapján. Ebben az ügyben is hangsúlyozta, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága olyan eszméket is véd, amelyek mások számára sokkolóak vagy megütköznek rajta. A kérelmező azonban nem a mészárlásokat, deportálásokat tagadta, csak a népirtást. A 17. Cikk alá esne, ha a beszéd célja a gyűlöletkeltés, uszítás lett volna, azonban a Bíróság szerint a kérelmező kijelentései nem értékelhetőek az örmény nép elleni gyűlöletkeltésként vagy uszításként. A kérelmező nem került emiatt bíróság elé, s nem vetette meg az örmény népirtás áldozatait sem. Ekképpen a kérelmező nem élt vissza azzal a jogával, hogy nyíltan lehessen megvitatni olyan természetű témákat is, amelyek érzékenyek vagy ellentmondásosak, így tehát a kérelmező nem használta a véleménynyilvánítását olyan célra, amely ellentétes lenne az Egyezmény betűjével vagy szellemével, ezért nem valósított meg az Egyezmény 17. Cikke értelmében joggal való visszaélést. A történelmi igazságkeresés ezzel együtt a véleménynyilvánítás részét képezi, azonban a Bíróságnak nem feladata az ebben való állásfoglalás.[8] A Bíróság tehát jogszerűtlennek ítélte a kérelmező megbüntetését, mert nem rasszista alapon tagadta azt, s amit mondott, a 10. Cikk által védett véleménynyilvánítás szabadságába belefért. A döntés ellen Svájc fellebbezett, így a Nagykamara elé került az ügy, mely 2015 januárjában kimondta, hogy a kérelmező kijelentése nem volt gyűlöletkeltő vagy intoleráns, így sérült a kérelmező 10. Cikk által biztosított véleménynyilvánítás szabadságához való joga. Kiemelte, hogy nem az a Bíróság szerepe, hogy meghatározza, hogy a népirtás tagadása elvben megvalósult-e. Nem is az, hogy az ottomán császár örményüldözését kimondja, vagy meghatározza, hogy ezek az események a népirtást megvalósítják-e, vagy eldöntse, hogy a
- 1243/1244 -
kijelentések tagadják-e ezt. A kérdés az, hogy a kérelmező kijelentései együttesen és őket a szövegkörnyezetükben vizsgálva jogsértésre, gyűlöletre vagy intoleranciára hívnak-e fel. Miután számos tényezőt elemzett, a Bíróság megállapította, hogy a kérelmező kijelentését nem kell úgy értelmezni, mint ami jogsértésre, gyűlöletre hív fel. Így a kérelmező elítélése nem volt arányos válasz az örmény közösség jogai védelmének szükségességével.
A 17. Cikket a Bíróság Dieudonné M'Bala kontra Franciaország ügyben[9] alkalmazta, amikor a támadott kijelentést tagadásnak tekintette, gyűlöletbeszéd és antiszemitizmus megvalósításának, mindezt művészeti produkciónak álcázva. A kérelmező a véleménynyilvánításhoz való jogát Egyezmény-ellenesen használta, s a Bíróság a 17. Cikket alkalmazta arra, hogy a kérelmező kijelentését teljesen kizárja az Egyezmény védelméből.
A Bíróság az összefoglalóban megállapításokat tesz az előbbieken kívül a tömeges (kényszer) eltűnésekkel kapcsolatban is, melyek vizsgálatát négy esetkörre osztja fel: Az első az 1960 és 1974 közötti eltűnések, amelyek a ciprusi konfliktushoz kötődnek.[10] A második a Délkelet-Törökországban a kurd szeparatisták mozgalma alá eső területeken[11] történtek, míg a harmadik csoportban a bosznia-hercegovinai[12] háborúhoz köthetőek szerepelnek. Végül a negyedik csoport, ahol a a legtöbb ügy található, amelyek a csecsenföldi és ingusföldi kényszereltűnésekhez[13] (1996-2006) köthetőek. E kérdéskör Magyarországot az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogát tekintve nem érinti, ezért jelen tanulmány elsősorban a Bíróság emberiesség elleni és a háborús bűncselekmények kapcsán tett megállapításait elemzi, s részletesen kitér az egyetlen 7. Cikket sértő hazai jogeset bemutatására, a Korbély-ügyre.
Ugyanakkor e bűncselekmények tekintetében is alapvetőnek tekintendő, amit a Bíróság a Janowiec és mások kontra Oroszország ügyben[14] leszögezett (melyben a szovjet titkosrendőrség 1940-es Katynban végrehajtott akciója következtében 20 000 lengyel hivatalnok és más személy tűnt el, s erre nem adtak magyarázatot). "...a Nagykamara úgy véli, hogy az Egyezmény által védett értékekbe ütközés azt jelenti, hogy a megkívánt összefüggés létezése megállapítható, ha a kiváltó esemény szélesebb dimenzióval bír, mint egy általános büntetőügy és megvalósítja az Egyezmény alapjainak tagadását. Ilyenek a nemzetközi jog súlyos bűncselekményei, így a háborús bűncselekmény, a népirtás, és az emberiesség elleni bűncselekmények, megfelelve az állandó nemzetközi okmányok definícióinak." Ugyanakkor az "Egyezmény értékei" kritériumnak megvannak a maga határai: a Bíróság megállapította, hogy az az Egyezmény elfogadása (1950. november 4.) előtti eseményekre nem alkalmazható, mert e dátum számít az emberi jogok nemzetközi eszközökkel történő védelme kezdetének. Ennélfogva, a Szerződő fél nem tehető felelőssé az Egyezmény alapján amiatt, hogy nem végeztek nyomozást az Egyezményt megelőző legsúlyosabb nemzetközi jogi bűncselekmények miatt. Bizonyos államok elítélték a felelősöket a második világháború alatt elkövetett háborús bűncselekmények miatt, ezzel egyidejűleg azonban a Bíróság kiemeli a különbséget aközött, hogy lehetőség van egy ilyen súlyos bűncselekménnyel vádolni egy személyt a nemzetközi jog alapján (amennyiben a körülmények megengedik) és aközött, hogy az Egyezményre tekintettel ez kötelező.
A Bíróság e bűncselekményekkel az Egyezmény 7. Cikke kapcsán foglalkozott. E Cikk a nullum crimen sine lege elvet tartalmazza, ami a jogállam működésének egyik sarokköve, így az Egyezmény összes cikke közül ennek sérelme az egyik legritkább. Az első bekezdése tartalmazza, hogy "Senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni."A második bekezdése szerint pedig "Ez a Cikk nem zárja ki valamely személy bíróság elé állítását és megbüntetését olyan cselekmény vagy mulasztás miatt, amely elkövetése idején a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek szerint bűncselekmény volt."Azaz amennyiben egy cselekmény a nemzetközi jog alapján az elkövetése idején bűncselekmény volt, úgy a terhelt felelősségre vonása nem sérti e Cikket, ha abban az időpontban az adott cselekmény a nemzeti jog szerint nem minősült bűncselekménynek. Ezt támasztják alá a magyar Alkotmánybíróság által megállapítottak is, azaz, hogy "A háborús bűncselekmény és emberiség elleni bűncselekmények esetében olyan bűncselekményekről van szó, amelyek e minőségükben nem a belső jog részeként keletkeztek, hanem a nemzetek közössége tartja őket bűncselekménynek, és a nemzetek közössége határozza meg tényállásukat. [...] Az az állam tehát, amely a háborús bűncselekményeket vagy az emberiség elleni bűncselekményeket üldözi és megbünteti, a nemzetek közösségének mandátuma alapján cselekszik, a nemzetközi jogban megállapított feltételek szerint. A nemzetek közössége esetenként igényt is formál arra, hogy nemzetközi szervek útján felülbírálja azt a nemzeti gyakorlatot, amely nem felel meg a nemzetközi jognak."[15] Ezzel teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi jog ius cogense is, mely szerint egyetlen állam sem hivatkozhat saját belső jogára a nemzetközi jogi kötelezettségei megsértése esetén.[16]
- 1244/1245 -
E Cikk alkalmazása kapcsán az képezte a kérdés lényegét, hogy vajon az ezen bűncselekmények miatti elítélés jogon (jogszabályon) alapult-e, még pontosabban, hogy a kérelmező láthatta-e előre a bűncselekmény elkövetése pillanatában, hogy őt e bűncselekmény miatt elítélhetik.
A Bíróság e kérdést több szempontból is vizsgálta. Egyrészt úgy látta, hogy az előreláthatóság egyik alappillére, az elegendően világos jogi alap már abban az esetben is megvalósul, és a terheltnek számolnia kell a büntetőjogi felelősségre vonással, amennyiben az adott cselekmény a nemzetközi jog alapján bűncselekmény, még ha a belső, nemzeti jog szerint jogszerű is a cselekménye.[17] További fontos tényező a támadott cselekmény természete. Amennyiben "velejáróan kifogásolható", azaz az emberi jogok és méltóság alapvető koncepciója ellen irányul, a terheltnek tudnia kell, hogy háborús bűncselekmény miatti elítélést kockáztat.[18] Ugyanígy, még ha a belső jogban nem is található meg az adott bűncselekmény (a Jorgic kontra Németország ügyben[19] a népirtás volt a szóban forgó bűncselekmény), és a Jugoszláv Nemzetközi Törvényszék csak az adott eset után hozta is meg a döntéseit, a terheltnek mégis észszerűen előre kellett volna látnia - akár jogi segítséget is igénybe véve -, hogy a joggyakorlat és a jogi doktrínák változatossága ellenére az elkövetett cselekmények miatt népirtás vádját és az emiatti elítélést kockáztatja. Más ügyben[20] azonban megjegyezte a Bíróság, hogy a legalitás elve magában foglalja azt is, hogy a büntetőjog nem alkalmazható kiterjesztő értelemben a terhelt hátrányára. Éppen ellenkezőleg, amennyiben az a terheltre nézve kedvezőbb, akkor az új büntetőtörvényt kell alkalmazni, ez azonban nem jelenti az enyhébb ítélethozatal követelményét.
Hazánk a vizsgált témakörben elsősorban a Korbély kontra Magyarország ügy[21] miatt érintett, mely nemcsak a benne foglalt jogkérdés, s a múlttal való szembenézés miatt érdekes[22] , hanem amiatt is, hogy a Bíróság által közölt statisztika[23] szerint Magyarország tekintetében 1959 és 2015 között hozott 407 ítéletből csupán egyetlen eset érintette a 7. Cikket, minden más hazánkat érintő strasbourgi döntés az Egyezmény más Cikkeivel kapcsolatos. (A kérelmező a 2002. január 20-i beadványában a 7. Cikk mellett azt is sérelmezte, hogy az eljárás nem volt tisztességes, és hogy észszerűtlenül hosszú ideig tartott, azaz az Egyezmény 7. Cikke mellett a 6. Cikk megsértését is kérte megállapítani.)
Az ügy történeti tényállása[24] szerint az 1956. október 23-i forradalom kitörésekor a kérelmező Korbély János századosként a tatai katonai kiképző iskolában szolgált. A fővárosi események nyomán statáriumot hirdettek ki, melynek értelmében többek között az engedély nélküli fegyverviselés halálbüntetéssel volt büntetendő. A kérelmező ismerte ezen rendelkezéseket, hiszen az országos rádióban is kihirdetésre kerültek. Három nappal később, október 26-án a felkelők sikertelenül támadták a tiszti iskolát, majd ezt követően elfoglalták a helyi börtönt és az ügyészség épületét. A kérelmező azt a szolgálati feladatot kapta, hogy szerezze vissza az épület feletti ellenőrzést. Ekkor erőszak alkalmazása nélkül rávette a felkelőket, hogy hagyják el az épületet. Később hasonló szolgálati parancs keretében kapta, hogy fegyverezze le a helyi rendőrség épületét erőszakkal elfoglaló felkelőket. A felkelők a rendőrség ellenállását legyőzve felfegyverkezték magukat, vezetőjük Kaszás Tamás és egy másik személy voltak. Azt tervezték, hogy kivégzik a Rendőrkapitányság vezetőjét, majd ettől a szándékuktól elálltak, azonban benn maradtak az épületben. A kérelmező Korbély János azt a parancsot kapta, hogy szervezzen egy tiszti különítményt, vezesse őket a Rendőrkapitánysághoz és szükség esetén erőszak alkalmazásával szerezze vissza az épület feletti ellenőrzést. A kérelmező mintegy tizenöt fős különítményének minden tagja géppisztollyal és pisztollyal rendelkezett, valamint egy golyószóróval és mintegy 25 kézigránáttal. A Rendőrkapitányság felé vezető úton a kérelmező által vezetett különítmény két fiatalemberrel találkozott, akiktől a géppisztolyt elkobozták, de továbbengedték őket bántalmazás nélkül (holott az engedély nélkül tartott fegyver viselése halálbüntetést vont maga után). A kérelmező két rajba osztotta embereit, az egyik kinn maradt a rendőrség épületének bejáratánál, míg a másik bement az épületbe.
Az udvaron négy vagy öt lefegyverzett rendőr és öt polgári személy tartózkodott, ez utóbbiak a felkelők közé tartoztak. A kérelmező emberei a géppisztolyukat a felkelőkre irányították. Az egyik felkelő, Balázs István azt állította, hogy fegyvertelenek. Az egyik lefegyverzett rendőr ugyanakkor azt mondta, hogy Kaszás Tamásnál pisztoly van. Balázs István felszólította Kaszás Tamást,
- 1245/1246 -
hogy tegye le a fegyvert. Ezt követően a kérelmező és Kaszás Tamás között vita alakult ki, melynek tartalma nem ismert. Végül Kaszás Tamás a kabátja zsebéhez nyúlt és elővette a kézifegyverét, mire a kérelmező válaszul tűzparancsot adott az embereinek. Ezzel egyidejűleg a kérelmező géppisztolyával Kaszás Tamásra lőtt, aki a lövések következtében azonnal meghalt. Korbély János parancsára kiadott lövések két másik személyt is eltaláltak. Meglőttek egy további felkelőt, aki ezt követően belehalt a sérüléseibe. Két személy kirohant az utcára, ahol a raj másik része kezdett el lőni rájuk. Egyikük nem halálos fejsérülést, míg másikuk halálos sérülést szenvedett és a helyszínen életét vesztette. A kérelmező motorbiciklin elhajtott a helyszínről, ekkor azonosítatlan személyek rálőttek és a kérelmező sérüléseket szenvedett.
Az ügyben első fokon a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa az 1998. május 7-én kelt végzésével Korbély János terhelt ellen több emberen - részben felbujtóként - elkövetett emberölés bűntette miatt indított büntetőeljárást megszüntette, ugyanis a tényállásban nem állapította meg, hogy a nem nemzetközi fegyveres összeütközés lett volna Magyarországon 1956. október 26-án, így hiányzik a nemzetközi jogban írt bűncselekmény több tényállási eleme. Ennek értelmében a terhelt cselekménye az elkövetéskor hatályban lévő törvény (BHÖ. 352. pontja) szerinti több emberen, részben felbujtóként elkövetett emberölés bűntettének minősülne, amely az akkor hatályban lévő 1950. évi II. törvény alapján 15 év alatt elévült. Nem állapította meg ítéleti bizonyossággal az eljáró tanács, hogy a terhelt adta volna ki a tűzparancsot, illetőleg lövést adott le, de azért nem hozott felmentő ítéletet, mert az elévülés miatt a büntethetőséget megszüntető ok megelőzi azt a körülményt, hogy a cselekmény nem bizonyított. A katonai ügyész fellebbezése folytán a Legfelsőbb Bíróság másodfokú fórumként eljárva helybenhagyta a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsának végzését.
1999. január 27-én a Katonai Főügyészség a terhelt terhére felülvizsgálati indítványt terjesztett elő, melyben a végzés hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását indítványozta. A védő a jogerős határozat hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati indítványt a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta, s 1998. június 28-i nyilvános ülésén hatályon kívül helyezte a másodfokon eljárt tanács döntését, s a Legfelsőbb Bíróságot új másodfokú eljárás lefolytatására utasította. Álláspontja szerint "...megállapítható, hogy Magyarországon 1956. október 23. napjával kezdődően nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés zajlott mindaddig, amíg a diktatúra fegyveres ereje a lakossággal szemben tevékenykedett, továbbá addig, amíg a Szovjetunió hadserege az országot november 4-én megszállta, miáltal az összeütközés nemzetközi jellegűvé vált. A kifejtettek alapján az eljárt bíróságok a büntető anyagi jogi szabályok helytelen alkalmazásával állapították meg, hogy a tényállásban leírt cselekmény emberiség elleni bűntettet nem, hanem egyedül a belső jog szerinti, már elévültnek tekintendő több emberen elkövetett emberölés bűntettét valósítaná meg, s ennek értelmében szüntették meg büntethetőséget kizáró okból a terhelttel szemben indult büntető eljárást. A felülvizsgálati tanács rámutat arra is, hogy az eljárt bíróságok a büntető anyagi jog szabályait helytelenül alkalmazták továbbá annyiban is, hogy a terheltnek az elsőfokú bíróság által hozott végzésében rögzített tényállásban körülírt magatartását nem tekintették olyan részesi magatartásnak, amely alapján a büntető anyagi felelősségét meg kellett volna állapítani."[25]
Ezt követően 2001. január 18. napján a Főváros Bíróság Katonai Tanácsa ítéletével a terheltet több emberen - részben felbujtóként - elkövetett emberöléssel megvalósított emberiség elleni bűncselekmény elkövetése miatt 3 évi börtönbüntetésre és 5 évi egyes jogoktól történő eltiltásra ítélte. Megállapította, hogy a vádlott a közkegyelmi törvény folytán mentesül a kiszabott szabadságvesztés végrehajtása alól. Ezzel szemben az ügyész súlyosításért, a vádlott és védője felmentésért jelentettek be fellebbezést. A Legfelsőbb Bíróság az ügyész súlyosításra irányuló fellebbezését találta alaposnak. A 2001. november 8-án tartott nyilvános tárgyaláson hozott ítéletével a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsának ítéletét annyiban változtatta meg, hogy a vádlott cselekményt több emberen elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított emberiség elleni bűntettnek minősítette. A főbüntetést öt évre súlyosította, s a közkegyelemről szóló 1990. évi XXXIX. törvény 8. §-ának (3) bekezdése alapján a vádlott szabadságvesztésének tartama egynyolcadával csökken. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága Korbély János mint kérelmező Magyarország ellen benyújtott kérelem tárgyában 2008. június 19-én hozott, s 2008. szeptember 19-én kihirdetett ítéletében megállapította, hogy a jogerős ítélet sérti az Egyezmény 7. Cikkét.
A Bíróság a döntésében hangsúlyozta, hogy a 7. Cikkben biztosított garancia, mely a jogállamiság lényeges eleme, kitüntetett helyet foglal el az Egyezmény védelmi rendszerében, amelyet az a tény is alátámaszt, hogy a 15. Cikk háború vagy más rendkívüli állapot esetén sem engedélyez eltérést annak rendelkezéseitől. Olyan módon kell e Cikket értelmezni és alkalmazni, hogy védelmet nyújtson az önkényes váddal, elítéléssel és büntetéssel szemben. Ugyanakkor e helyen is megismételte a bíróság, hogy nem az a feladata, hogy a nemzeti hatóságok helyére lépjen, hiszen "...elsődlegesen a nemzeti hatóságokra, nevezetesen a bíróságokra tartozik a hazai jogszabályok értelmezési problémáinak megoldása. Ez azokra az esetekre is vonatkozik, amikor a hazai jog az általános nemzetközi jog vagy nemzetköz szerződések szabályaira utal. A Bíróság szerepe arra korlátozódik, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy az ilyen értelmezés hatásai összeegyeztethetők az Egyezménnyel."[26]
Rögzítette, hogy nem az a feladata, hogy a kérelmező büntetőjogi felelősségéről döntsön, mivel ezt a kérdést a hazai bíróságoknak kell értékelni. Sokkal inkább annak megfontolása a feladata az Egyezmény 7. Cikkének 1. bekezdése szempontjából, hogy a kérelmező cselekménye olyan cselekményt valósított-e meg, amelyet a hazai vagy a nemzetközi jog kellő hozzáférhetőséggel és előreláthatósággal határozott meg. Így a Bíróság külön-külön vizsgálta e két kritériumot. A hozzáférhetőség tekintetében azt állapította meg, hogy mivel a kérelmező elítélése kizárólag a nemzetközi jogon (a genfi egyezmény 3. cikkén) alapul, s annak hivatalos fordítását a kihirdető törvényerejű rendeletet követően a Külügyminiszter 1955-ben kiadta, majd 1956. szeptember 5-én a honvéd vezérkari
- 1246/1247 -
főnök parancsában előírta az egyezmények oktatását, s csatolták hozzá azok összefoglalóit is, így a Bíróság teljesültnek látta e követelményt. Az előreláthatóság tekintetében pedig, mivel a hazai bíróságok a közös 3. cikkre támaszkodtak, melynek megsértése attól függetlenül büntetendő, hogy az elkövetésükkel megsértik-e a belső jogot, így nincs jelentősége annak, hogy a genfi egyezmények kihirdetése szabályszerű volt-e, az elkövetők felelőssége a nemzetközi jog szerint ettől függetlenül fennállt. Így a Bíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy a kérdéses cselekmény tekinthető-e "emberiesség elleni bűncselekménynek" abban az értelemben, amit 1956-ban adtak neki és hogy észszerűen állítható-e a sértettről (Kaszás Tamásról), hogy olyan személy volt, aki "közvetlenül nem vett részt az ellenségeskedésben" az Egyezmény 3. Cikkének értelmében?[27]
A kérdés első része (az emberiesség elleni bűncselekmény ismérvei fennálltak-e jelen ügyben) nyitott maradt, mert "...az eljáró magyar bíróságok nem bizonyították kellőképpen, hogy az 1956-ban Magyarországon zajló konfliktus megfelel a nem nemzetközi jellegű konfliktus tárgyi ismérveinek, s nem bizonyították azt sem, hogy az eljárás alá vont cselekmény a polgári lakosság elleni kiterjedt és szisztematikus támadás része volt."[28]
A kérdés második részében abból indult ki a Bíróság, hogy a kérelmező elítélése azon alapult, hogy Kaszás Tamás a genfi egyezmények közös 3. cikkének céljai szerint nem harcoló félnek minősült. Kiindulásként a Bíróság észrevételezte, hogy a hazai bíróságok által megállapított tényállás szerint a sértett "egy felfegyverkezett felkelőkből álló csoport vezetője volt, aki - egyéb erőszakos cselekmények elkövetését követően - átvette a rendőrség épülete feletti ellenőrzést, és elkobozta a rendőrök fegyvereit. Ilyen körülmények között olyan személynek tekintendő, aki aktívan részt vett az ellenségeskedésben."[29] Éppen ezért annak vizsgálata merülhetett fel, hogy Kaszás Tamás a felkelők olyan tagjának tekinthető-e, aki letette a fegyverét. A Bíróság e helyen megjegyezte, hogy "a nemzetközi jogi álláspontok széleskörűen elfogadják, hogy olyan joghatás - mint a 3. cikken alapuló védelem - kiváltása céljából bármilyen megadási szándékot - a jelenlegihez hasonló körülmények között - világos és egyértelmű módon kell jelezni, nevezetesen a fegyverek letételével és a kezek felemelésével, vagy legalább a kezek felemelésével. [...] A Bíróság szerint ésszerű annak feltételezése, hogy ugyanezen elvek 1956-ban is érvényesek voltak."[30] A hazai bíróságok által megállapított tényállásban azonban nincsen olyan elem, amelynek alapján arra lehetne következtetni, hogy Kaszás Tamás ilyen módon jelezte a megadási szándékát. Ehelyett heves vitába bonyolódott a kérelmezővel, amelynek végén ismeretlen szándékkal elővette a fegyverét. Éppen e cselekmény volt az, melynek során lelőtték. "Ilyen körülmények között a Bíróság nincs meggyőződve arról, hogy a nemzetközi jog ezen időszakban alkalmazott, általánosan elfogadott standardjainak fényében Kaszás Tamásról megállapítható lenne, hogy a közös 3. cikk szerinti értelemben letette a fegyvert."[31]
Emellett kifejtette a Bíróság, hogy tudatában van annak, hogy a kérelmező elítélése nemcsak Kaszás Tamás lelövésén alapult, hanem azon is, hogy polgári személyek csoportjára lőtt, illetve másoknak parancsba adta, hogy ilyen személyekre lőjenek, s ez több áldozatot is eredményezett. Ugyanakkor a Bíróság észrevételezte, hogy a magyar hatóságok nem foglalkoztak a kérelmező bűnösségével a másik haláleset vonatkozásában, s a másik két személynek okozott sérüléseket is csak a bűncselekmény súlyosító körülményeként minősítették. Ilyen módon nem támasztható alá a Kormány azon érve, hogy a kérelmező elítélése elsődlegesen nem Kaszás Tamás kézifegyverének elővételére adott reakcióján alapult, hanem azon, hogy polgári személyek csoportjára lőtt, illetve lövetett.
Ezért a Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy Kaszás Tamás nem esett a közös 3. cikk alapján védett nem harcoló felek egyik kategóriájába sem, így ezen ügyben a releváns nemzetközi standardok tükrében az emberiesség elleni bűncselekmény miatti elítélést nem lehetett észszerűen erre a rendelkezésre alapozni. Következésképpen tizenegy szavazattal hat ellenében megállapította a Bíróság az eset összes körülményének fényében, hogy nem került bizonyításra, hogy előre látható volt, hogy a kérelmező cselekményei a nemzetközi jog alapján emberiesség elleni bűncselekményt valósítanak meg, emiatt az Egyezmény 7. Cikkét megsértették.[32] Tizenkét szavazattal öt ellenében pedig megállapította, hogy nem szükséges vizsgálni az eljárás állítólagos tisztességtelen voltával (Egyezmény 6. Cikk 1. bekezdése) kapcsolatos panaszt.
A döntéshez öt bíró együttes, egy bíró pedig önálló különvéleményt csatolt, melyben kifejezik egyet nem értésüket a 7. Cikk megsértése kapcsán megfogalmazott többségi véleménnyel és érveléssel.
2008. november 5-én a terhelt védője terjesztett elő felülvizsgálati indítványt felmentés és (elévülés okából) megszüntetés érdekében. Ezt követően a Katonai Főügyészség hivatalból a terhelt javára szintén felülvizsgálati indítványt nyújtott be a megváltoztatás érdekében. Ebben a terhelt emberiség elleni bűntett miatt emelt vád alóli felmentését, valamint a vele szemben, több emberen elkövetett szándékos emberölés bűntette miatt indult eljárás elévülés okából való megszüntetését. Emellett a védő indítványát alaposnak találta.
A Legfelsőbb Bíróság nyilvános ülésen 2009. február 9-én hozta meg ítéletét[33] , melyben a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa és a Legfelsőbb Bíróság ítéletét megváltoztatja, a terhelt Kaszás Tamás sértett sérelmére elkövetett cselekményét emberölés bűntettének minősítette és az emiatt indult büntetőeljárást megszüntette. A terhelt S. J, F. S, R. B. és B. I. sértettek sérelmére elkövetett cselekményét több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérletével megvalósított emberiség elleni bűncselekménynek minősítette.
"A Legfelsőbb Bíróság a Bíróság döntésének alapul vételével elsődlegesen az emberiség elleni bűncselekmény tényállásának terhelt esetében való alkalmazhatóságát vizsgálta. A Genfi egyezmények 2. és 3. cikkei az egyes egyezményekkel védett személyi kör tekintetében fennálló elvárás nem csupán háború, hanem »minden más fegyveres összeütközés« esetén, ennélfogva bármely nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetében (il-
- 1247/1248 -
letve idején) is betartandó. Az emberiség elleni bűncselekmény valamely cselekmény bizonyos körülmények között, meghatározott elkövető és meghatározott sértett sérelmére való elkövetéssel valósul meg. Az emberölés tényállása önmagában még nem, csupán akkor emberiség elleni bűncselekmény, ha »tömegesen«, illetve »széles körű támadás« részeként követték el. A nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés feltételrendszeréből elsődlegesen a tárgyi követelménynek van jelentősége [azaz hogy az egymással összeütközők nem két vagy több állam, hanem csupán az egyik összeütköző állam (melynek területén a konfliktus van), míg a másik (vele) összeütköző nem állam] . Ebből vezethető le ugyanis az elkövető büntetendőséget érdemlő és a sértett védelmet élvező helyzete. [...]
A polgári lakosság elleni széles körű és szisztematikus támadás azonban nem az elkövető tevékenységének, hanem az elkövetés idejének tárgyi ismérve. A konfliktus mérvéhez, illetve az elkövető abban játszott tényleges szerepéhez szabni a védendő érték létét, ellenkezne az 1949-es Genfi Egyezményeket életre hívó szándékkal, mely a polgári lakosságot kívánta megkímélni a küzdelem kihatásaitól. A központi (fővárosi) harcokhoz jelen ügyben időben is szorosan kapcsolódó, de az ország más helységében 15 főnyi katonatiszt általi, és a tilalmazott magatartást kifejtő fegyveres fellépés alkalmas az emberiség elleni bűncselekmény megvalósítására. A terheltnek azt kellett felismernie, hogy magatartása idején az országban, s annak részeként a városában is nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés zajlik. Ennek ismeretében azzal kellett tisztában lennie, hogy magatartásával állami politikát hajt végre; s aki ellen ekként fellép az nem, illetve már nem részese fegyveres konfliktusnak (védett). Az irányadó tényállás alapján a terhelt mindezzel tisztában volt. [...] Mindezek alapján arra vonható következtetés, hogy 1956. október 23-ától az országban - s annak részeként, október 25-én pedig már Tatán is - a kormány irányítása alatt álló és a kormányellenes fegyveres erők között nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközések voltak, amiről a terhelt tudott. [...]
Ezt követően a Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálta, hogy az ügyben érintett valamennyi sértett esetében megállapítható-e a közös 3. Cikk alkalmazásának alanyi (védett helyzetet megalapozó) feltétele. A tényállás alapján egyértelmű következtetés vonható arra, hogy a kapitányság belső udvarán a terhelten és tiszttársain kívül csupán egy személynél, K. T. sértettnél volt fegyver." E sértett esetében "az irányadó tényállás szerint tanúsított magatartása alapján valóban nem vonható kétséget kizáró következtetés arra, hogy adott helyzetében a 3. Cikk szerinti védettség alá tartozott. Ezért alapulvéve a Bíróság döntését, az emberiség elleni bűncselekmény megállapítása K. T. sértett sérelmére nem lehetséges", az szándékos emberölésnek minősül. Ugyanakkor más a helyzet a másik négy sértettel szembeni magatartás esetén, akiknél egyénenként vizsgálandó, hogy a védett körbe tartoznak-e. "Az irányadó tényállás alapján ezen sértettek fegyvertelenek voltak, a helyszínre békés szándékkal mentek, ott támadó, fenyegető magatartást nem tanúsítottak, annak bárminemű jelét nem mutatták; csupán a terhelt és tiszttársai által rájuk szegezett fegyverekkel szemben, egymás közelében álltak. [...] Helyzetüknél fogva ezen civil sértettek esetében, amikor a terhelt tűzparancsára válogatás nélkül rájuk lőttek, a Negyedik Genfi Egyezmény (közös) 3. Cikkének minden eleme megvalósult. [...] A terhelt - tűzparancsban megnyilvánuló, ekként pedig egyenes - szándéka kétségtelenül több ember életének (egyidejű) kioltására irányult. A lövések következtében a célba vett civilek közül két személy (K. T. és S. J.) meghalt. Miután azonban egyikőjük (K. T.) halála - a már kifejtettek folytán - nem vonható az emberiség elleni bűncselekmény körébe a minősítés szempontjából is csupán S. J. halálának és a lövésekkel (egyazon ölési szándékkal) célba vett többi sértett személyének, illetve élete közvetlen veszélyeztetésének van jelentősége. Következésképpen a terhelt - ezen sértettek elleni - magatartása a több emberen elkövetett szándékos emberölés bűntettének kísérletével megvalósított emberiség elleni bűncselekménynek minősül."
Jelen ügy arra is kiváló példa, amikor a Bíróság eltér a nemzeti bíróság által megállapítottaktól, mely lépését nemcsak az ügyben eljáró bírák illették különvéleményeikkel, hanem a strasbourgi döntést követően a hazai jogtudomány képviselői is megfogalmazták az esethez kapcsolódó kritikájukat.[34]
Látható, hogy a Bíróság jelen témában is számos olyan mérföldkőnek számító döntést hozott, melyek nemcsak az Egyezmény tartalmát pontosítják, hanem a részes államok mindennapi jogalkotását és jogalkalmazását is az Egyezménnyel összhangban álló értelmezés felé irányítják. ■
- 1248 -
JEGYZETEK
[1] European Court of Human Rights Research and Library Division, Background paper for the Seminar Opening of the Judicial Year January 2016, http://echr.coe.int/Documents/Seminar_background_paper_2016_part_2_ENG.pdf
[2] Meg kell jegyezni, hogy a "Crimes Against Humanity" magyarra fordítása néhol "emberiség", máshol pedig "emberiesség" elleni bűncselekményként jelenik meg. Jelen tanulmány szinonimaként használja, ugyanakkor a Szerző az "emberiesség" fordítással ért egyet, hiszen az e körbe tartozó cselekmények nem az emberiség ellen irányulnak, hanem a sértettek emberi mivoltát érintik. (Hasonló álláspontot képvisel Varga Réka, A nemzetközi jog által büntetni rendelt cselekmények magyarországi alkalmazása, Iustum Aequum Salutare 2011/4, 19.) Alátámasztja ezen álláspontot a Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statútumának 5. Cikkbeli szóhasználata, valamint a 2012. évi C. törvény a büntető törvénykönyvről XIII. Fejezetének szóhasználata. Egyértelmű helyzetet a 2011. évi CCX. törvény 2. §-a teremtett, amely a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék alapokmányának 6. cikkében foglalt "Crimes against humanity" hivatalos fordítását "Emberiesség elleni bűncselekmény"-ként határozza meg.
[3] Brecknell v. the United Kingdom, no. 32457/04, §§ 73-75, 27 November 2007; and Association "21 December 1989" and Others v. Romania, nos. 33810/07 and 18817/08, § 144, 24 May 2011. Lásd még Janowiec and Others v. Russia [GC] , lásd fentebb.
[4] Marguš v. Croatia [GC] , no. 4455/10, ECHR 2014 (extracts).
[5] Walendy v. Germany, no. 21128/92, Commission decision of 11 January 1995 DR 80-A p. 94; Marais v. French, no. 31159/96 Commission decision of 24 June 1996 DR 86-B, p. 184; Nachmann v. Austria, no. 36773/97 Commission decision of 9 September 1998, unreported.
[6] Gollnisch v. French, no. 48135/08, 07 June 2011.
[7] Perinçek v. Switzerland [GC] , no. 27510/08, 15 October 2015.
[8] Kóczián Sándor, Perincek Svájc elleni ügye, Fundamentum 2014/1-2., 154-155.
[9] Dieudonné M'Bala kontra Franciaország, no. 25239/13, 20 October 2015.
[10] Cyprus v. Turkey [GC] , no. 25781/94, ECHR 2001-IV; Varnava and Others v. Turkey [GC] , nos. 16064/90, 16065/90, 16066/90, 16068/90, 16069/90, 16070/90, 16071/90, 16072/90 and 16073/90, § 185, ECHR 2009; Charalambous and Others v. Turkey (dec.), nos. 46744/07 and al., 3 April 2012; and Emin v. Cyprus (dec.), no. 59623/08 et al., 3 April 2012.
[11] Például Osmanoğlu v. Turkey, no. 48804/99, 24 January 2008; Akdeniz v. Turkey, no. 25165/94, 31 May 2005; İpek v. Turkey, no. 25760/94, ECHR 2004-II (extracts); Akdeniz and Others v. Turkey, no. 23954/94, 31 May 2001; Taş v. Turkey, no. 24396/94, 14 November 2000; Timurtaş v. Turkey, no. 23531/94, ECHR 2000-VI; Ertak v. Turkey, no. 20764/92, ECHR 2000-V; and Çakıcı v. Turkey [GC] , no. 23657/94, ECHR 1999-IV.
[12] Palić kontra Bosnia Herzegovina, no. 4704/04, 15 February 2011; Lejla Fazlic and Others v. Bosnia and Herzegovina (dec.), no. 66758/09, 3 June 2014; and Mujkanović and Others v. Bosnia and Herzegovina (dec.), no. 47063/08, 3 June 2014.
[13] Lásd: Csecsenföld: Imakayeva v. Russia, no. 7615/02, ECHR 2006-XIII (extracts); Baysayeva v. Russia, no. 74237/01, 5 April 2007; and Aslakhanova and Others v. Russia, nos. 2944/06, 8300/07, 50184/01, 332/08 and 42509/10, 18 December 2012, § 100; Ingusföld: Khatuyeva v. Russia no. 12463/05, 22 April 2010; Mutsolgova and Others v. Russia, no. 2952/06, 1 April 2010; and Velkhiyev and Others v. Russia, no. 34085/06, 5 July 2011.
[14] Janowiec and Others v. Russia [GC] , nos. 55508/07 and 29520/09 Judgement 21. 10. 2013. [GC]
[15] 53/1993. (X. 13.) AB határozat IV. 1. és 3. pontjai.
[16] Az Állandó Nemzetközi Bíróság mondta ki ezen elvet a danzigi lengyel állampolgárokkal való bánásmód ügyében készített tanácsadó véleményében: "egy állam sem hivatkozhat egy másik állammal szemben saját alkotmányára avégett, hogy mentesüljön a nemzetközi jogból, vagy hatályos szerződésekből fakadó kötelezettségei alól" (CPJI: A danzigi lengyel állampolgárokkal való bánásmód ügyében adott tanácsadó vélemény, 1932. február 4., Série A/B n° 44., 24. o.). Ugyanezt fogalmazza meg a szerződések jogáról szóló Bécsben 1969. évi május hó 23. napján kelt szerződés, melyet Magyarországon az 1987. évi 12. törvényerejű rendelet hirdetett ki. (27. Cikk "Egyetlen részes fél sem hivatkozhat belső jogának rendelkezéseire annak igazolásául, hogy elmulasztotta a szerződést teljesíteni. Ez a szabály nem érinti a 46. Cikket.")
[17] Kolk and Kislyiy v. Estonia [(dec.), nos. 23052/04 and 24018/04, ECHR 2006-I.] elleni ügyben a Bíróság megjegyezte, hogy a civil népesség deportálása kifejezetten emberiesség elleni bűncselekmény a Nürnbergi Törvényszék 1945-ös statútuma értelmében. Habár ezt a bíróságot speciális célra létesítették, a Bíróság kiemelte, hogy az emberiesség elleni bűncselekményekkel kapcsolatos elvek egyetemes érvényesítésére 1946-ban, az Egyesült Nemzetek 95. közgyűlési határozatában került sor. Bár a kérelmező által 1949-ben elkövetett cselekményeket jogszerűnek kellett volna tekinteni a cselekmény idején hatályos szovjet jog alapján, azonban az észt bíróság a cselekményt emberiesség elleni bűncselekménynek nyilvánította a nemzetközi jog alapján. A Bíróság egyetlen okot sem talált, amiért kétségbe vonja az észt bíróság értelmezését és a belső jogának alkalmazását a releváns nemzetközi jog fényében. Megállapította, hogy a kérelmező előre láthatta, hogy az Egyezmény 7. Cikkének értelmében elítélik majd ezen bűncselekmény miatt.
[18] Ezen álláspontra helyezkedett a Bíróság a K.-H.W. v. Germany [GC] , (no. 37201/97, ECHR 2001-II.) ügyben, ahol megállapítása szerint a kérelmező nem bízhatott azon parancs jogszerűségében, hogy fegyvertelen embereket lőjön le a határon, hiszen ezen cselekmény kirívóan megszegte a jogi elveket és a nemzetközi jogi védelem alatt álló emberi jogokat, különösképpen a hierarchia csúcsán álló élethez való jogot. A Kononov v. Latvia [GC] , (no. 36376/04, ECHR 2010.) ügyekben a Bíróság kiemelte, hogy a támadott cselekmény olyan "kirívóan jogtalan természetű" volt, hogy a kérelmező legfelszínesebb gondolkodásának jeleznie kellett volna legalább azt, hogy háborús bűncselekmény miatti elítélést kockáztat.
[19] Jorgic v. Germany, no. 74613/01, ECHR 2007-IX.
[20] Maktouf and Damjanović v. Bosnia and Herzegovina [GC] , nos. 2312/08 and 34179/08, ECHR 2013 (extracts)
[21] Korbely v. Hungary [GC] , no. 9174/02, ECHR 2008.
[22] Karsai Dániel, Magyar ügyek Strasbourgban 2005-2008 között, 25. http://drkarsai.hu/fajl/publikacio_2011_12_19_13_09_42_13.pdf (letöltés ideje: 2016. 03. 12.)
[23] Violations by Article and respondent State 1959-2015 http://echr.coe.int/Documents/Stats_violation_1959_2015_ENG.pdf (letöltés ideje: 2016. 03. 12.)
[24] Acta Humana 2008/4, 72-114.
[25] Legfelsőbb Bíróság Bfv. X. 207/1999.
[26] Korbély v. Hungary (lásd fentebb) 71.
[27] Korbély v. Hungary (lásd fentebb) 76-77.
[28] Hack Péter, A Korbély-ügy, JeMa 2010/2, 75.
[29] Korbély v. Hungary (lásd fentebb) 89.
[30] Uo. 90.
[31] Uo. 91.
[32] Uo. 92-95.
[33] Legfelsőbb Bíróság Bfv. X. 1.055/2008/5. szám. BH 2009.321.
[34] Az érvelés kritikáját lásd: Hack i. m. 77-79. Az ügyben a strasbourgi döntést követően a Legfelsőbb Bíróság 2009. február 9-én hozott döntésével kapcsolatos kritikát lásd: Gellért Ádám, A Legfelsőbb Bíróság újabb ítélete a Korbély-ügyben, JeMa 2010/4, 40-44.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, egyetemi tanársegéd, kúriai főtanácsadó.
Visszaugrás
