Az alapvető emberi jogok iránti demokratikus elköteleződés, a demokratikus döntéshozatal számára a jogok védelme érdekében szükségszerű korlátozásokat eredményezhet. Az alapvető jogok védelmét a legtöbb modern demokrácia alkotmányjoga részévé tette, egyúttal felhatalmazta a bíróságokat, hogy védelmezzék ezeket a jogokat. A bíróságok ezen tevékenységük során szükségszerűen korlátozhatják az államhatalom többi résztvevőjét (a jogalkotó és a végrehajtó hatalmat), amely tevékenységükben az alkotmányos elvekre és az alapvető alkotmányos jogokra hivatkoznak.[1] Ebbéli tevékenységüket nevezem a továbbiakban bírói felülvizsgálatnak. A bírói felülvizsgálati tevékenység számaránya az elmúlt fél évszázadban jelentősen megnövekedett a világon,[2] ami egyre gyakrabban felvetette a bírói hatáskörtúllépés (avagy aktivizmus) aggályát.
A bíróságok jogi és/vagy politikai szerepének kérdése évszázadokra visszavezethető probléma. Ezzel összefüggésben a legfontosabb kiindulópont, hogy a jog és a politika közötti feszültség független attól, hogy átmeneti, demokratikus vagy autokratikus rezsimről beszélünk. Mondhatni, hogy a tanulmány alapjául szolgáló, a jogalkotó hatalom és a bíróságok között fennálló konfliktus egyidős a demokráciával. A történelem során számtalan példát láthattunk arra, amikor a bíróságok funkciója a jogalkotó hatalom hatékony kontrollja volt (pl.: a peloponnészoszi háborút követően Athén azért létesített bíróságokat, hogy ellenőrizze és amennyiben szükséges, szabályozza a jogalkotó szervek tevékenységét; de fontos példa lehet a 18. századi angol bírói tevékenység is, amely határozottan fellépett a parlament által alkotott jogszabályokkal szemben).[3] A bírói felülvizsgálat térnyerése és a bírói "jogalkotás" problémaköre sokkal inkább a második világháború utáni időszakra[4], az alkotmánybíróságok megjelenésére és elterjedésére vezethető vissza. Fontos kiemelni ugyanakkor azt is, hogy még az alkotmányos demokráciákban is előfordulhat, hogy amennyiben a döntések végrehajtása nem megfelelő, akkor a presztízsveszteséget a jogalkotás könnyen a bírói hatalom korlátozására használhatja fel.[5]
A bíróságok szerepe az államhatalom kontrollja keretében mindenekelőtt a joguralom követelményére vezethető vissza.[6] A tanulmány kiindulópontja, hogy az új demokratikus rezsimek esetében a joguralom megerősödése és megszilárdulása a hatékony demokratikus működés egyik legfontosabb aspektusa. Ebben a folyamatban a független bíróságok szerepe megkérdőjelezhetetlen, az utóbbi évtizedekben a társadalomtudomány számára egyre inkább elfogadottá vált, hogy a független igazságszolgáltatás nem pusztán az államhatalom kontrollszereplőjeként jelenik meg, hanem egyúttal a politikai és gazdasági fejlődés ösztönzőjeként is.[7] Jelen tanulmány keretein messze túlmutatna, ha a joguralom fogalom valamennyi aspektusára kitérnék, ugyanakkor arra mindenképpen utalni kell, hogy a joguralom számos területet átölel az igazságszolgáltatási tevekénységgel összefüggésben, így mindenekelőtt a bírói autonómiát, a bírósághoz fordulás jogát, az emberi jogokat és nem utolsósorban a vagyoni jogokat.[8]
Bár a társadalomtudomány számára a joguralom az
- 95/96 -
alkotmányos demokráciák egyik, ha nem a legfontosabb aspektusa - egyúttal a rendszer működésének legfőbb biztosítéka is -, a jogtudomány az utóbbi évtizedekig adós maradt a joguralom pontos definiálásával. A fogalom ma már olyan kormányzati működést és struktúrát feltételez, amelyben valamennyi tisztségviselő tevékenysége a legalitás talaján áll. Amennyiben pedig felmerül, hogy a kormányzat vagy éppen a jogalkotás túllépte ezeket a határokat, akkor ennek orvoslására hatékony és arányos jogorvoslatnak kell rendelkezésre állnia.[9] Egy másik megfogalmazás szerint a joguralom azt jelenti, hogy valamennyi, hatalommal rendelkező testület tevékenysége a jog által korlátozott, méghozzá azon jog által, amelyet törvénybe foglaltak. Bár ez a jog értelemszerűen a legalitás keretei között megváltoztatható, de a módosításig valamennyi tevékenységet a jognak kell irányítania.[10]
A szakirodalomban ismert felfogás szerint a joguralom kiteljesedéséhez a horizontális felelősségre vonás lehetősége elengedhetetlen. Ennek értelmében egy jól működő demokráciában nem csak vertikális felelősség érvényesül - vagyis amikor a választott tisztségviselők végső soron rendszeres választások útján ellenőrizhetők -, hanem olyan független szervek általi ellenőrzés is, amely nem pusztán megkérdőjelezheti a hatalommal visszaélők tevékenységét, hanem érdemben is felelősségre vonhatja az érintetteket.[11] Ennek az ellenőrzési, vagyis horizontális felelősségi mechanizmusnak az immanens, ugyanakkor nem kizárólagos elemét képezi a független igazságszolgáltatás.
A függetlenség az igazságszolgáltatás kapcsán azt jelenti, hogy a bíróságok képesek hatékony féket jelenteni valamennyi hatalomkoncentrációs tevékenységgel szemben. A bírák továbbá akkor tekinthetők függetlennek, ha a tevékenységük ellátása során nem kell tartaniuk attól, hogy fenyegetéssel, vagy kilátásba helyezett előnyökkel megzavarnák őket az objektív döntéshozatalban.[12] Kizárólag az egyéb szervek nyomásától, manipulációjától mentes bíróságok képesek csak a hatalommal való visszaélést hatékonyan kezelni. Ez egyúttal politikai semlegességet és pártatlanságot feltételez.[13] A joguralom elve azt várja tehát el a bíróságoktól, hogy független testületként kontrollálják a többi hatalmi ág esetleges túlkapásait, megakadályozzák a hatalomkoncentrációt. Ez a tevékenység azonban az érintett szervektől komoly lemondást is jelent, hiszen el kell fogadniuk egy kívülálló intézmény korrekcióját mindennapi tevékenységükkel összefüggésben, amely számos esetben a saját munkájukkal, érdekeikkel áll szemben. Az alkotmányos demokráciák nagy dilemmája ez: miért tolerálják az igazságszolgáltatást, ha figyelmen kívül is hagyhatnák annak döntéseit?[14]
A bíróságok államhatalom általi kontrolljának szerepéről, korszakalkotó művében Albert Venn Dicey is kifejtette meglátásait. Dicey szerint a jog uralmának hármas jelentéstartalma van: egyrészt a kormányzati önkény korlátozottsága, vagyis: "a kormánynak nincs arbitrárius hatalma".[15] Másrészt a rendes bíróságok által alkalmazott jognak minden ember alá van rendelve, tekintet nélkül rangjára, állására stb.[16] Harmadrészt pedig kiemelendő az alkotmányjog sajátos jellege. Ez utóbbi arra utal, hogy a jog uralmának "túlnyomó volta" arra vezethető vissza, hogy az alkotmány általános elveit bírói döntések hozzák létre, amely döntések egyéni jogvitákból származnak, vagyis amelyekben egyéni jogok váltak vitássá. Ehhez képest a legtöbb alkotmányban az egyéni jogok az alkotmány általános rendelkezéseiben biztosítottak.[17] A joguralom tehát azt jelenti, hogy a rendes jog elsőbbséget élvez az önkényes hatalommal szemben. A törvény előtti egyenlőség értelmében mindenki a rendes bíróságok által alkalmazott jog hatálya alatt áll, így a joguralom "kizárja annak lehetőségét, hogy a tisztviselők vagy mások kivétessenek a többi polgárokat kötelező jog iránti engedelmesség, vagy a rendes bíróságok illetékessége alól."[18] Végül pedig az alkotmányjog - szemben a chartális alkotmányi megoldásokkal - nem forrása, hanem folyománya a bíróság által elismert egyéni jogoknak.[19]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
