Csemáné Váradi Erika[1]: Gondolatok az alternatív vitarendezés körében (MJSZ, 2018. 1. Különszám, 16-23. o.)

1. Bevezető gondolatok

"Az életbe bele kell férnie kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. " - írja Popper Péter "A belső utak könyve" című munkájába. "Ez kifejleszt bennünk olyan tulajdonságokat, lehetőségeket, megismeréseket, amelyek a mindig párnázott úton rejtve maradnának. "

Ezeket a kudarcokat, vereségeket sokszor konfliktushelyzeteinkhez kapcsolódva éljük meg, az újrakezdés élménye azonban nem mindig követi ezt. Pedig a fel nem dolgozott, meg nem értett konfliktushelyzetek, illetve az ezekhez kapcsolódó negatív élmények sokáig képesek korlátozni az egyén asszertív megnyilvánulásait, problémakezelő képességeit. Egy-egy rosszul megélt vitahelyzet, amelyből vesztesként kerülünk ki, azt a képzetet kelthetik bennünk, hogy mi nem voltunk kellően erősek, jók, kreatívak az adott helyzetben. Ezek nemcsak az önbecsülést befolyásolják negatívan, de sokszor késztetik az egyént, hogy a következő hasonló szituációban ne nyilvánítson véleményt, vagy ne álljon ki saját szükségletei, igényei, érdekei mellett. Ugyanakkor részben ezzel párhuzamosan, részben ennek következményeként az adott személy passzív életstratégiába való sodródásának veszélye egyre nagyobb. Mind gyakrabban kerül sor elkerülő konfliktuskezelési technika alkalmazására, amely mintegy ördögi kör tovább erősíti a téves önértékelést, illetve a fokozódó kisebbségi érzést.

Pedig a konfliktuskezelés ugyanúgy tanulható mint bármely más tevékenység és nagyon fontos, hogy egy-egy rosszul megélt konfliktushelyzetre e tanulási folyamat részeként tekintsen az egyén.

Ugyanakkor az elhúzódó, az adott fél által nem kezelt konfliktushelyzet nemcsak a vitával együtt járó stressz szintet emelheti, hanem hosszútávon pszichoszomatikus tüneteket, egészséget károsító következményeket is kiválthat.

A konfliktusok kezelése egyéni szinten is egy olyan kompetenciát igényel, mely elsajátítható, tanulható és amelynek birtoklása jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy egy kiegyensúlyozottak, derűsebb mindennapot élhessen meg az egyén.

- 16/17 -

Ahogy a konfliktusok egyéni szinten történő kezelésére is számtalan technika áll rendelkezésre, úgy jól ismertek azok az eljárások és módszerek, amelyekkel szakmai kompetenciával bíró személy bevonásával egy probléma vagy egy nézeteltérés, érdekkülönbség abban a helyzetben is kezelhető, ha arra az adott személy egyéni készségei, tudása nem lenne elegendő. A konfliktushelyzetek egy része olyan érdek-összeütközéseket ölel fel, melyek a jog territóriumába is tartoznak, s mint ilyenekre a jog alternatív megoldási formákat is kínál.

Az eljárások és jogi lehetőségek köre folyamatosan bővül. A bírósági közvetítés, a közvetítői eljárás, a pénzügyi békéltetés, vagy akár a választottbíráskodás is, épp arra kínál lehetőséget, hogy - bár különböző mértékben - de a felek aktív közreműködésével és döntési lehetőségeivel a formális bírósági eljáráson túl is lehessen a vitákat rendezni.

2. Alternatív konfliktuskezelés - alternatív vitarendezés

A kérdéskörrel foglalkozó szakirodalomban mind az alternatív konfliktuskezelés, mind az alternatív vitarendezés fogalma gyakran fordul elő, s néhány esetben egymás szinonimájaként használják. Ugyanakkor, ha a két terminológia alapja egységéből indulunk ki, akkor a két fogalom nem teljesen azonos kört fed le. A konfliktus legszűkebb értelemben nézetkülönbségként, összeütközésként, összecsapásként ragadható meg. A vita ellenben érvek ütköztetését, nézőpontok egymásnak feszülését jelenti. Vita nem szükségképpen jelent konfliktushelyzetet, hiszen az érvek ütköztetése kongnitív síkon érzelmi töltettől mentesen, formális keretek között is lezajlódhat. Ahogy nem minden vita jelent konfliktushelyzetet, úgy igaz az is, hogy nem minden konfliktushelyzet jelent vitát. A szakirodalomban a legszűkebb személyi kört érintő konfliktus szintként a személyen belüli konfliktusok körét határozzák meg.

Egy dilemma rendkívül komoly feszültségfaktorként bírhat, szorongást válthat ki, hiszen egy-egy komoly kérdésben az egyén további sorsát meghatározó helyzetben való döntés sokszor nem egyszerű (például munkahelyváltás, partnerkapcsolat, válás, gyermekvállalás). Ugyanakkor ezen konfliktushelyzeteket nem tekintjük vitának, mint ahogy élhető meg egy szituáció konfliktusként úgy, hogy a másik személy számára az adott szituáció valójában nem jelent semmilyen konfliktust. Hiszen a konfliktus szakirodalmi fogalma, vélt vagy valós konfliktushelyzeteket is idetartozónak határoz meg, azaz azon eseteket, amikor a felek között ténylegesen nem áll fenn nézetkülönbség, az egyik fél azonban a kommunikációs veszteségek, az információk rossz értelmezése, vagy egyéb ok miatt ezt rosszul kódolja. Így álláspontom szerint a két fogalom nem fedi teljes mértékben egymást.

Ebbe az irányba mutat az is, hogy egy-egy konfliktushelyzet eszkalációs folyamatában egyetlen szakaszként jelenik meg a vita. Ahhoz, hogy egy konfliktushelyzet kilépjen az egyénen belüli szférából, és személyek közötti konfliktussá váljon, a feleknek valamilyen formában a másik tudomására kell

- 17/18 -

hozniuk, hogy mást gondolnak, akarnak, eltérő a szükségletük, igényük, érdekük, azaz közöttük ellentét áll fenn. A konfliktus e szakaszának elnevezése a jelzés.

Ezt követően kerülhet sor az érdekek, szándékok, szükségletek ellenérdekű fél számára történő pontos meghatározására a vita vagy érdekartikuláció szakaszában. Ekkor nyílik lehetőség az érvelésre, az álláspontok összevetésére. Ez azonban nem mindig marad meg az észérvek szintjén.

Ahogy a felekben nő a feszültség, ahogy egyre nagyobb lesz az érzelmek szerepe, úgy kerül a konfliktus egyre messzebb a külső segítség nélküli megoldástól. A felek a tényleges érvelés helyett egyre inkább már csak a véleményük ismétlésére szorítkoznak, ugyanazt hajtogatják újra és újra, vagy oda térnek vissza. "Alkalmi süketté" válnak, a másik mondandójából már csak azt hajlandóak meghallani, ami eltér a sajátjuktól. A polarizációs szakasz így arra is alkalmas, hogy megerősítse a másik féllel szemben kialakuló, erősödő negatív érzelmeket.

Mindez oda vezet, hogy végül a felek cselekedetei felett már nem az értelem, hanem az érzelmek veszik át az irányítást. Ennek a folyamatnak egyértelmű jele, amikor a felek érdemben már nem tudnak - vagy nem is akarnak - egymással beszélni. Ez a szeparációs vagy szegregációs szakasz, mely akár a felek egymástól való fizikai elkülönülésével is együtt járhat.

A következő, úgynevezett destrukciós szakaszban az érzelmek maximális erővel uralják a fél cselekedeteit, aki már nem csak kerüli a másikat, hanem a kapcsolat megszakítására, bizonyos esetekben a másik fél lejáratására, jó hírének lerombolására törekszik. Szélsőséges esetekben a személyt mozgató gyűlölet fizikai támadáshoz is vezethet. Bár az ellenséges érzések intenzitása idővel valamelyest csökkenhet, ez az állapot akár évekig is elhúzódhat. Mindaddig, míg ez jellemzi a felek közötti viszonyt, a konfliktus feloldására még külső segítséggel is kicsi az esély. Ha azonban a felek már belefáradnak a gyűlölködésbe, ha már nincs erejük a másikkal szembeni ellenséges érzések fenntartására, ha már csökken a másikkal illetve a történtekkel kapcsolatosan érzett feszültség, a konfliktus átlép a kimerülés fázisába.

A konfliktushelyzet elmélyülésével együtt változik a konfliktus feloldásának lehetősége, az alkalmazható megoldások köre, illetve ezek eredményessége. A vita során - annak eredményesebbé tétele érdekében - már beléphet egy harmadik segítő fél, a facilitátor. Bár az ő munkája a polarizációs szakaszra is kiterjedhet, az egyre növekvő negatív érzelmek miatt egy mediátor bevonása még hatékonyabb lehet, akárcsak a szeparációs, szegregációs szakaszban. Itt - bár a felek nem hajlandók egymással közvetlenül kommunikálni, akár egy légtérben tartózkodni -az alternatív konfliktuskezelő módszerek közül a mediáció megoldást jelenthet, ha a felek a vita lezárásától egyébként nem zárkóznak el. A mediáció speciális technikái illetve formái - mint például az ún. "sétáló mediáció" - ilyen esetben is megteremtik a lehetőséget a konfliktushelyzet megoldására, lezárására.

Ha azonban a felek másikkal kapcsolatos gondolatát, cselekvőségét az indulat, düh, illetve a mindent elsöprő gyűlölet irányítja, akkor nincs lehetőség az alternatív konfliktuskezelő, vitarendező megoldások alkalmazására. Ezek mindegyikénél az egyik legfontosabb előfeltétel a konfliktushelyzet megoldása tekintetében

- 18/19 -

megnyilvánuló pozitív hajlandóság, az önkéntesség. Ezen túl, pszichológiai szempontból sem támasztható alá egy erős érzelmi állapotba történő ilyen típusú beavatkozás, mert az "ellenséggel" kapcsolatos, a tudatot beszűkítő érzelmek megnehezítik, krízishelyzetekben - például kezelhetetlennek tűnő intenzív konfliktushelyzetekben - pedig megakadályozzák az információk pontos értékelését, a logikus gondolatképzést és helyzetértelmezést. Az egyén ilyenkor ösztönvezérelt, gyerekként belékódolt "zsigeri" válaszokat ad.

A "beavatkozásra" legközelebb akkor lehet újra kísérletet tenni, ha az érzelmek csillapodásával és a tisztánlátás visszanyerésével az érintett újra képes lesz válaszolni kérdésekre, elgondolkodni a történtekről, illetve meghallani és elfogadni a külvilág tanácsait, javaslatait.[1]

Visszakanyarodva a konfliktus kialakulásának fázisáig, abban tehát a vita egy szakaszként jelenik meg. A vita sajátossága, hogy mindig van céltételezése. A felek arra törekszenek, hogy a vitapartnertől eltérő véleményüket képesek legyenek igazolni és ennek során fontos eszközként jelenik meg a másik fél meggyőzése. Ha a vitát hasonlóképpen szeretnénk szakaszokra bontani, mint magát a konfliktus kialakulásának folyamatát, akkor döntően négy szakaszt különböztethetünk meg:

1) Konfrontációs szakasz. A konfrontációs szakaszban kerülnek manifesztálódásra a nézetkülönbségek; ennek eredményeképpen válik a felek számára nyilvánvalóvá a másik "vitapartner" státusza.

2) Nyitó szakasz. A vita ezen szakaszában alakulnak ki a szerepek és válnak egyértelművé sokszor a vitapartnerek számára is a saját és mások elköteleződései is. Ebben a szakaszban hangzanak el a vita témájához, megoldási módjához és egyéb lényeges kérdéseihez kapcsolódó legfontosabb állítások, illetve sokszor itt derülnek ki a vitapartnerek számára nemcsak a másik fél, hanem saját gyengeségeik is.

3) Érvelési szakasz. A vita ezen szakasz az érvek és ellenérvek megfogalmazása és ütköztetése. Itt kerülhet sor a másik fél által elmondottan visszaverésére vagy indokai, szükségletei, érdekei elfogadására.

4) Záró szakasz. A záró szakasz hozhat egyetértést a felek között, végződhet kompromisszummal, de a vita ezek hiányában lehet zéró kimenetelű is.

Mindebből adódóan a vita szükségképpen feltételezi az érintett partnerek aktív közreműködését és egyben újabb eltérést jelent a konfliktushoz, illetve annak lehetséges kezelési technikáihoz képest. A Thomas/Killmann szerzőpáros által felállított konfliktuskezelési stílusok körében azonban jól ismert az elkerülő típus, mely a konfliktusban érintett fél teljes passzivitását jelenti.

- 19/20 -

Thomas és Kilmann konfliktuskezelési modellje

(Kulikné 2003, 597. o. alapján)

Ha az önérvényesítés és a kooperáció szintje is alacsony, az egyén elkerülő modellt választ. Ez lehet félreállás, de a kérdés "elnapolása" is. Eredményeként a konfliktus nem oldódik meg, viszont előfordulhat, hogy tovább mérgesedik. Ugyanakkor lehetővé teheti, hogy a felek fontosabb kérdésekkel foglalkozzanak. Alkalmazása célszerű lehet, ha például a konfliktus felvállalása nagyobb veszteséget jelent, mint az esetleges megoldása. Ha az önérvényesítés szintje alacsony és a kooperáció szintje magas, az egyén alkalmazkodó konfliktuskezelési stílust választ, saját szempontját figyelmen kívül hagyja, és másokénak ad elsőbbséget. Eredményeként az egyik fél tartósan rögzülhet az alkalmazkodó magatartásban, és a másik fél ezt kihasználhatja. Ugyanakkor az alkalmazkodás a másik fél számára pozitív üzenetet hordoz, gesztus értéke van; ez javíthatja a felek kapcsolatát és az egymásba vetett bizalmat. Célszerű taktika lehet, ha a versengés tovább rontaná az ügyet, illetve ha vesztésre állunk.

Ha az önérvényesítés szintje magas és a kooperáció szintje alacsony, az egyén versengő stílust választ, vagyis kiáll a saját érdekeiért, azokat minden eszközzel érvényesíteni törekszik. Az, hogy az egyén milyen konfliktus-kezelési stílust választ, két tényezőtől függ: az önérvényesítés szintjétől, vagyis attól, hogy az egyén

- 20/21 -

mennyire kívánja illetve képes saját érdekeit érvényesíteni, valamint a kooperáció szintjétől, vagyis attól, hogy mennyire veszi figyelembe a másik személy érdekeit.[2]

3. A konfliktusok és a (jog)viták rendezési lehetőségei

Álláspontunk szerint tehát a konfliktus és a vita tartalmában nem egymást fedő, szinonim fogalom. A konfliktus kezelése tekintetében az fent ismertetett konfliktuskezelési technikák a konfliktusban érintett személyt állítják a középpontba, s a nézetkülönbséget, érdek-összeütközést felölelő helyzetekre való reagálás minden formális feltételtől függetlenül az egyéni interakció szintjén zajlik. A konfliktusok kezelésére azonban szabályozott, szakmai kritériumok mentén, meghatározott és működő módszerekkel is sor kerülhet. A konfliktus elkerülésén és az informális megbeszélésen túl ugyanis a közvetlen tárgyalás, a facilitáció, a mediáció vagy a kör- és konferencia modellek abban a helyzetben is alkalmazhatóak, ha egyébként az adott konfliktushelyzetnek nincs jogi relevanciája.

A konfliktusok körében ugyanis több féle konfliktustípus különböztethető meg:

a) A kapcsolati konfliktus lényege, hogy a felek a saját értékeiket, gondolataikat kívánják rákényszeríteni a másik félre. Mindez erős érzelmekkel, a másik meg nem értéséből adódó kommunikációs zavarokkal járhat együtt.

b) Az értékkonfliktus gyökerei abban keresendők, hogy az emberi kapcsolatokban jelentkező problémákat milyen értékrend alapján kívánják megoldani. Ez eredhet a felek eltérő életfelfogásából, vallásos vagy nem vallásos voltából.

c) A strukturális konfliktusok nevükből adódóan elsősorban azért keletkeznek, mert a felek egymással ellentétes érdekű szervezeti egységek képviseletében lépnek föl. Lehet, hogy az egyik osztály az intézményen belül nagyobb költségvetéssel dolgozik, vagy több döntési lehetősége van, mint a többinek. Ez szükségszerűen ellentétet szül az egyes egységek dolgozói között.

d) Az információs konfliktusok gyökere abban rejlik, hogy vagy egyáltalán nincs, vagy túl sok az információ, de az is lehet, hogy a felek rosszul, vagy tévesen értelmezik azt. Egy kolléganőjét támogató férjről felesége hiheti, hogy megcsalja őt, és ennek megfelelően fogadja majd otthon a párját, holott lehetséges, hogy a jelenetet látó és a feleségnek elmesélő "szemtanú" nem számolt be arról, hogy a hölgy nagyon rossz egészségi állapotban volt, s nagy valószínűséggel a férj csak az üzemi orvoshoz kísérte el őt.

e) Érdekkonfliktus jön létre, ha az egyik fél saját szükségleteit, igényét a másik terhére, kárára próbálja biztosítani. Ez abból is eredhet, hogy köztük tényleges ellentét van, de az is lehet, hogy csak a felek gondolják úgy, hogy érdekeik ellentétben állnak egymással.

A konfliktushelyzetek és a viták - különösen a jogviták - természetesen átfedést mutatnak. A jogviták feloldási módja a hagyományos jogi megoldásoktól, az

- 21/22 -

alternatív jogi megoldásig terjed, melyek - ahogy a lenti ábra is mutatja - eltérő jellemzőkkel bírnak.

Minderre figyelemmel az alternatív konfliktuskezelés álláspontunk szerint azon informális megoldásoknak, vagy technikáknak, módszereknek a felhasználását jelentik, amely eljárás jogilag nem szabályozott, míg az alternatív vitarendezés a formális bírósági eljáráson túl, illetve amellett létező, annak kimenetelést befolyásolni képes, az eljárás rendjét szigorú szabályok mentén végig vivő jogi megoldások köre.

4. Záró gondolatok

Bármely terminológiát is használjuk, mindkettőben közös, hogy ha sor kerül egy harmadik személy vagy intézmény bevonására, annak szakmai kritériumai felelősségi kérdései etikai vonatkozásai különös súllyal bírnak. Ezért meggyőződésünk, hogy fontos az e területen tevékenykedő szakemberekre -bírósági közvetítőkre, mediátorokra, facilitátorokra - egy önálló szakma képviselőiként tekinteni. Ahhoz, hogy ez a szakmák között és a társadalom egésze oldaláról is megkapja az őt megillető súlyt, elengedhetetlen e tématerület még intenzívebb kutatása, és a tudományos világ irányába történő továbblépés.

Ahogy minden emberekkel foglalkozó szakember felelőssége különösen jelentős, úgy ugyanennyire komoly elvárás fogalmazódik meg az alternatív módszereket alkalmazó szakemberek felé is. Egy szakmailag kifogásolható facilitáció, mediáció vagy közvetítés az egyébként is sebezhető, a konfliktushelyzetet külső segítség nélkül kezelni nem tudó, számos konfliktusban

- 22/23 -

megélt negatív élmény terhét magával cipelő felek számára beláthatatlan következményekkel jár.

Ugyanakkor egy, a szakmai elvárások szerint lefolytatott facilitáció vagy mediáció komoly pozitív hatással bír a benne érintett felekre és még az olyan súlyos, a következményekkel járó jogsértések esetén is, mint a bűncselekmény megadja nemcsak az elkövető számára a bocsánatkérés lehetőségét, hanem a sértett számára is a megbocsájtás és megbékélés esélyét.

A konfliktusok feloldása két, a konfliktusban érintett személy táncaként is felfogható. Popper Péter bevezetőben említett könyvének kezdő idézete Kazantzakisztól származik: "Táncolni kell, uram! A zene majd csak megjön valahonnan..." Hazánkban abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a zene már itt van, így csak a konfliktusban érintett feleken múlik, hogy erre a zenére táncba kerülnek. ■

JEGYZETEK

[1] Csemáné Váradi Erika - Gilányi Eszter: Alternatív vitarendezés, e-learning tananyag, 2011.

[2] Kulikné Láng Zs.: A tárgyalás. In: Hunyady Gy., Székely M. (szerk): Gazdaságpszichiológia, Osiris, Budapest, 2003. 581-611. o.