A kollektív igényérvényesítési eszközök alkalmazása és kutatása az angolszász országokból a kontinens felé is megindult, az ottani tapasztalatok birtokában immár az európai jogalkotó sem háríthatja el az ilyen eszközök alkalmazásában rejlő pozitív lehetőségek felhasználását. Ugyanakkor a tapasztaltok nem kizárólag kedvezők például a 150 éves class action kapcsán, amely a leginkább hírhedt képviselője a tömeges igények érvényesítésére szolgáló eszközöknek, ezért az európai jogalkotási színtéren gyakori az olyan hozzáállás, hogy egy majdani kollektív igényérvényesítési eszköz bármilyen lehet, csak a class actionre ne hasonlítson. E sorok szerzője más cikkekben már igyekezett tenni azért, hogy a class action valódi tartalmát fel tudjuk fedezni, hogy az azzal kapcsolatos félreértések eloszlathatók legyenek.[2] Jelen cikkben azonban nem elsősorban ezt, hanem az európai megközelítés bemutatását kíséreljük meg. A következőkben vázolom, hogy az európai jogalkotó miért vágott bele a kollektív igényérvényesítési eszköz szabályozási kísérletébe, hogy hol jár ezen az úton, s vajon az áhított végcél belátható időn belül megvalósul-e.[3]
Európa számára a polgár, mint fogyasztó áll a szabályozás középpontjában,[4] így nem meglepő, hogy a fogyasztói jogok védelme oldaláról érkezett az az iniciatíva, amely a tömegesen fellépő jogsértések orvoslásának közös rendjét meg kívánta alapozni. Ez a megközelítés egyébként homlokegyenest ellenkező az amerikai szabályozási koncepcióval, amely az osztályos keresetet (class action) nem korlátozza valamely különös igény érvényesítésére, nem tartja fenn meghatározott személyek számára.[5]
A kollektív igényérvényesítés tekintetében az első fecske a fogyasztói érdekek védelme érdekében a jogsértés megszüntetésére irányuló eljárásokról szóló, 1998. május 19-i 98/27/EK irányelv volt. Ez a tagállamok kötelezettségévé tette olyan jogérvényesítési eszköz és perindítási jogosultság harmonizálását, amely lehetővé tette, hogy a fogyasztók kollektív érdekének védelmében akár köztestületek, akár arra speciálisan feljogosított más szervezetek közvetlenül fellépjenek. Az irányelv jelentősége polgári eljárásjogi szempontból nem alábecsülendő, mivel elrugaszkodik az egyéni saját jogérvényesítés talajáról és a kollektív fogyasztói érdekek védelmét célzó eljárások szabályai közelítésének kötelezettségét rója a tagállamokra. Az eljárásjogi szabályok közösségi szintű lopakodó közelítése tehát már ekkor megindult, még mielőtt az Amszterdam-i Szerződés és annak 65. cikke, amely a polgári igazságszolgáltatási együttműködést új alapokra helyezte, 1999. május 1-jén hatályba léphetett volna. Az irányelv ugyanakkor a kollektív jogérvényesítésnek csak egy alaposan lehatárolt fajtáját vezette be: a fogyasztói jogsértés - azon belül is szigorúan meghatározott fogyasztói jogi irányelvek megsértésének - pro futuro megszüntetésére irányuló keresetindításra vagy más eljárásindításra (injunction) kívánt lehetőséget adni. Vagyis az irányelv hatálya nem terjedt ki a már megvalósított jogsértésekkel a fogyasztóknak okozott kár megtérítésére irányuló eljárásokra - arra a pertípusra, amit a fennálló igények aggregálásán alapuló polgári eljárásnak tekinthetünk. Az irányelv több módosítására tekintettel újrakodifikálásra került, ma a 2009/22 EK irányelv száma alatt fejti ki joghatásait. Másik különlegessége a perindításra feljogosított szervek meghatározásában rejlik, egyes szerzők szerint az irányelv elnevezése egyenesen félrevezető, mivel lényeges tartalma valójában ez.[6] A magyar szabályok harmonizált tartalma alapján egyes közjogi szervezetek [az ügyész, a miniszter, az országos hatáskörű szerv, továbbá központi hivatal vezetője, a jegyző és a főjegyző, vö. Ptké. 5. § (1) bek. a)-c) pontokkal], valamint más érdek-képviseleti (gazdasági, ill. fogyasztói) szervezetek jogosultak [Ptké. 5. § (1) bek. d)-e) pontokkal]. Nincsen kizárva az ilyen jogérvényesítésből külföldön létesített szerv sem, amennyiben Magyarországon tevékenykedő cég okozná a vélt jogsértést külföldi fogyasztók tekintetében. Az európai "keresetindítási licensszel" rendelkező érdekvédelmi szervezetek körét az Európai Bizottság kommunikációja határozza meg,[7] a listán nyolc magyar szervezet szerepel, amelyek egy előzetes kiválasztási eljáráson[8] átesve kerülhettek ebbe a körbe.
Az irányelv alkalmazásáról 2008-ban majd 2012-ben készült jelentés, amely utóbbi a pozitívumok között leszögezi az irányelv széles körű beépülését a nemzeti jogrendekbe, s impresszív számokat közöl az ez alapján indított eljárásokról, a fogyasztóknak vélhetően okozott előnyökről, a keresetindítási lehetőségnek a gazdálkodó szervezetekre gyakorolt elrettentő hatásáról.[9] Ugyanakkor a hátrányok között említi a jelentés, hogy bár egyes államokban a fogyasztóknak okozott hátrányok egyéni vagy kollektív érvényesítésére nemzeti jogszabályok alapján bír némi kihatással az ilyen eljárásban hozott megállapító és a jogsértéstől pro futuro eltiltó ítélet is, a jogsértéssel okozott károk megtérítése sok esetben nehézségekbe ütközik. A nehézségek okaként az ilyen perindításhoz fűződő anyagi kockázatokat, az eljárások
1/2
komplexitását és hosszú voltát, valamint a megállapító ítélet korlátozott joghatását, "végrehajtásának" praktikus problémáit.[10]
Ezek az erjedő nehézségek vezettek oda, hogy már a 2007-2013-as fogyasztói politika stratégiája felvetette a fogyasztói jogok jobb érvényesítése körében a bevett - pl. notifikációs, termékbiztonsági stb. - intézkedések körén felül a kártérítési eszköz megújítását. A belső határok lebontása nem egyszerűen a termékbe vetett általános bizalmat kíván a fogyasztótól, amennyiben nemzeti határán kívül fogyaszt, hanem olcsó és gyors vitarendezési mechanizmusokra is szükség van arra az esetre, ha az ügylet rosszul alakulna. Az ADR-ek, vagyis a (bíróságon kívüli) alternatív vitamegoldási mechanizmusok erősítésén túl a fentebb már említett 98/27 EK irányelv szélesítését tervezték, valamint egy mondattal utalt a Bizottság arra is, hogy megfontolja olyan kollektív jogérvényesítési mechanizmus bevezetését, amely a fogyasztóvédelmi és az anti-tröszt szabályok megsértése körében biztosítana jogvédelmet.[11]
Az elhatározást tett követte és 2007-ben Leuvenben szakmai vitaülést tartottak, amely ugyan megerősítette a jogalkotási intézkedés szükségességét, de már itt körvonalazódni látszottak a majdani ellentétek a fogyasztói ill. az ipari oldal között, amely utóbbi a tárgybani jogalkotást szükségtelennek, néha egyenesen gazdaságilag terhesnek és indokolatlannak tartotta.[12] Mindazonáltal a Bizottság elkötelezte magát a jogalkotás mellett, mivel több olyan eset is az érdeklődés homlokterébe került, amelyekben egy adott országban esetleg működő tömeges igényérvényesítési mechanizmus ellenére a hazai polgárokon kívül károsodott külföldi polgárok igényei nem kerültek megtérítésre - vagyis az eljárás különböző eredményt hozott más-más tagállami polgárok számára, ami indokolhatja az egységes piac védelme érdekében való beavatkozást. Konzultációk és szakértői vélemények sora jelezte, hogy a fogyasztói érdekképviseletek és az ipar álláspontja radikálisan különbözik, az egyetemi szféra pedig a támogatását ugyan kifejezve, de óva intett a bizonytalan, általános fogalmak használatától.[13] Mindazonáltal körvonalazódni látszottak azok a problémák, amelyek a megalkotandó eszköz kardinális pontjai lesznek: a a kereset finanszírozása, a költségviselés, a kártérítés megfelelő mértéke és a jövőbeli potenciális károk mérséklése, az alaptalan keresetek elrettentése, az egyezségkötés kérdésköre, az igények összegyűjtése, a megítélt összeg szétosztása.[14]
A fentebb bemutatott komoly előkészítő munka alapján még 2008 novemberében megszületett a Zöld Könyv a kollektív fogyasztói jogorvoslatokról [COM(2008) 794], amely formába öntötte a bizottsági jogalkotási kezdeményezést, innentől a vita már az itt elfoglalt pozíciók köré csoportosult.
A Bizottság fogyasztó-központú megközelítést alkalmazott, közvetlenül a fogyasztók jogai védelmére fokuszált, amely közvetve a belső piac egészséges működését is elősegítené.[15] Alaptézisként került bemutatásra egy olyan felmérés eredménye, amely szerint az európai fogyasztók bizonyos összeghatárok alatt már nem érzik kifizetődőnek jogaik érvényesítését; hogy az országhatárokon átnyúló vásárlásról való döntés egyik igen fontos eleme a jogérvényesítés egyszerűsége volna, de e körben széles körű bizalmatlanság uralkodik.[16] Pedig, ahogy az anyag is rámutatott, számos tömegesen vásárolt termék, igénybe vett szolgáltatás esetén találkozott a Bizottság jogszabálysértő gyakorlatokkal, amelyek jövőre néző megszüntetésére ugyan rendelkezésre áll a 2009/22 EK irányelv alapján kezdeményezhető kereset, de ez az eszköz a már bekövetkezett károkra és azok megtérítésére nem alkalmas.
A Bizottság az egyéni pereskedés de iure lehetőségével annak de facto korlátozottságát állította szembe, amelyek elsőrendű okaként a perlekedés magas kockázatát és költségeit azonosította, továbbá az eljárások hosszadalmasságát és bonyolultságát jelölte meg, mint a jog szerint igénybe vehető peres út ténylegesen érvényesülő korlátját.[17] Olyan adatokkal kívánták alátámasztani ezt az érvet, amely szerint az Egyesült Királyságban a károsult fogyasztók hozzávetőleg egyharmada eleve nem él a rendelkezésre álló igényérvényesítési eszközökkel, de ez az arány a károsultak felére növekszik, amennyiben a termék (szolgáltatás) értéke a 10 fontot nem éri el.[18] Másként megfogalmazva ezt a tételt: a kereskedők és gyártók az általuk - ismert módon károsító termékekből - elért bevétel egyharmadát, csekély értékű termékek esetén majdnem felét extraprofitként sajátítják el, olyan szolgáltatást nyújtanak a fogyasztóval kötött szerződés keretében, amelynek tárgya a szerződés céljának nem felel meg, sőt esetleg akár kifejezetten károsító eredményre is alkalmas.
Az egyes tagállamok felismerve a polgáraik iránt viselt ebből fakadó - ti., hogy bizonyos igények esetére nem alkalmaznak ténylegesen igénybe vehető igényérvényesítési eszközt, ezzel közvetve a jogsértőket extraprofithoz juttatják[19] - felelősségüket, nemzeti szinten vezettek be kollektív igényérvényesítési mechanizmusokat.[20]
Az egyes országok megközelítései azonban lényegesen eltérők. Így pl. Németországban és az Egyesült Királyságban a csoportos(ított) kereset a jellemző, amely az eredetileg egyedileg indított kereseteket vonja össze egy sajátos eljárásba, maga az eljárás azonban nem egyszerű egyesítésként funkcionál, mivel sajátos hatásköri, eljárási szabályok vonatkoznak rá a csoportba-rendezést követően.[21] Portugáliában és Spanyolországban a károsult fogyasztók csoportja indíthat keresetet, amely során más fogyasztókat is képviselhetnek, Dániában ezeken felül az ombudsman is csatlakozhat ilyen keresetindításhoz, az eljárásokban azonban a perlekedés anyagi kockázatát továbbra is a fogyasztók viselik.[22] Közelebb
2/3
áll a klasszikus amerikai típusú class action-höz a fogyasztóvédelmi egyesület, ombudsman, vezető felperes által indítható olyan kereset, amely eredménye az érintett fogyasztókat köti; ilyen eszközt alkalmaz Bulgária, Dánia, Finnország, Franciaország, Görögország, Olaszország, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Svédország és az Egyesült Királyság.[23] E keresetek túlnyomórészt opt-in eljárásba torkollanak, vagyis a fogyasztóknak maguknak kell regisztrálniuk, hogy az eljárás eredményéből részesülhessenek; azonban a holland és a portugál jog az opt-out verziót alkalmazza (amelyben a fogyasztók körülhatárolt csoportja eleve tagja a csoportnak és ahhoz szükséges az aktivitása, kilépése, hogy az eredmény ne kösse őt). Dánia - nota bene - abban az esetben teszi lehetővé az opt-out alkalmazását, ha az egyéni követelés olyan kicsi, hogy az költséghatékony módon nem lenne érvényesíthető. További alkalmazott modell a reprezentatív (képviseleti) kereset, amely tradícionális alakzatánál a képviselő által indított kereset sikere esetén a képviselő számára fizetik meg a megítélt összeget (aki elszámol a fogyasztóval);[24, 25] illetve ennek a kollektív érdek-képviseleti fajtája, ahol is a képviselő fogyasztóvédelmi egyesület nem az egyéni kár, hanem az össztársadalmi érdekben esett sérelem ellentételezésére lesz jogosult (példa rá Bulgária, Franciaország és Görögország). Az utóbbi kollektív érdekképviseleti eljárás érdekessége, hogy a fogyasztói közösségi sérelem igazolása esetén egyéni kár igazolása szükségtelen, a bíróság becsléssel állapítja meg a marasztalási összeget![26] Egy további típus a teszt-eljárás, amelyre az osztrák példát hozza a jelentés, és amely legfontosabb előnye, hogy a legfelső bíróság a vonatkozó értékhatárra való figyelem nélkül is megvizsgál ilyen ügyet - annak res iudicata-hatása azonban nem rendezett és legfeljebb meggyőző erejével hathat ki a további ügyekre. A görög teszt-eljárás esetében a res iudicata féloldalasan érvényesül: a fogyasztó hivatkozhat a teszt-ügyben hozott határozatra az általa később indított perben, vele szemben (az eredeti kereset elutasítása esetén) nem érvényesül az.[27] És az utolsóként azonosított típus az illegális profit elvonására irányul, nem érinti viszont az egyedi fogyasztókat és kárigényeiket; példa rá a tisztességtelen versenymagatartással szerzett profit közösségi alapba való helyezése a német tisztességtelen verseny tilalmáról szóló törvényben.[28]
A nemzetállamonként eltérő eszközök, megközelítések szükségképpen eltérést eredményeznek az igényérvényesítés hatékonyságában, ezért az Unió szükségesnek látja az egységes fellépést. Ennek eszközei részben már készen állnak a bevetésre, így a fentebb már említett 2009/22 EK irányelv alapján igénybe vehető eszköz, valamint az alternatív vitarendezési mechanizmusok, ezek azonban nem jelentenek kielégítő választ a tömegesen jelentkező jogi igények érvényesítésére. Ezért bár a Bizottság - mint az európai jogalkotás motorja - a négy felsorolt lehetőség közül mindössze az utolsó esetre tartogatja a kollektív igényérvényesítési lehetőség bevezetését; sőt első lehetőségként a közösségi fellépés mellőzését említi fel a Zöld Könyvben (legalábbis addig, amíg a jelenlegi eszközök alkalmazásában több tapasztalat nem születik), vélhetően igenis szükségesnek tartja a közösségi fellépést. A második opció a tagállamok közötti együttműködés fokozása volna, amelyet azonban a tagállami megoldások különbözősége, valamint az eszközt egyáltalán nem alkalmazó államok kimaradása különösen nehézzé tenne. A harmadik opció a jelenlegi szakpolitikák olyan módosítása, amely alkalmas a tömeges igények érvényesítésének kezelésére, így pl. a kisértékű követelésekre vonatkozó eljárások egyesítésének megkönnyítése a tömeges kártérítési esetekben; a fogyasztói tudatosság növelése; vagy a fogyasztóvédelmi együttműködésről szóló rendelet[29] olyan módosítása, amely a fogyasztóvédelmi hatóságot (!) jogosítaná fel arra, hogy a kereskedőt kötelezze a megkárosított fogyasztók kárának megtérítésére.[30] E körben azonban figyelemre méltó, hogy e rendelet 4. cikk (4)-(5) bekezdései együttes értelmezésével az derül ki, hogy a közigazgatási hatóság hatásköreit a bírósághoz benyújtott kereset útján is gyakorolhatja, ekkor a bíróság funkcionál e döntés tekintetében a rendelet szerinti hatóságként. A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 38. §-a ennek megfelelően ruházza fel keresetindítási - és nem döntési - jogkörrel a fogyasztók széles, személyében nem ismert köre azonosítható igényének érvényesítésére a fogyasztóvédelmi hatóságot. Ezek alapján számomra nehezen elképzelhető, hogy az eddigi keretindítási eszköz módosítása olyan irányt tudna venni, ahol is a fogyasztóvédelmi hatóság a bíróság közreműködése nélkül maga kötelezhetné a jogsértőt a kártérítés (!) megfizetésére; az eddigi jogszabályi környezet, a bíróságok igazságszolgáltatási monopóliuma[31] ennek ellentmond. Vagyis a rendelet ilyetén módosítása esetén sem lenne mellőzhető a bírósági közreműködés - amelynek azonban az eljárási keretei a kollektív igényérvényesítési eszköz nélkül nem adottak.
A Bizottság így utolsóként egy negyedik opciót is felvetett, amely a kollektív bírósági fogyasztóvédelmi igényérvényesítési eljárás bevezetését jelentené. Ez a kötelező vagy alternatív eljárásjogi eszköz lenne alkalmas eszköze annak, hogy a fogyasztói jogaikban tömegesen sértett polgárok igényeiket érvényesíteni tudják. Bármennyire is volna az igények érvényesítése terén pozitív hatása egy ilyen eszköznek, a Bizottság elkötelezett amellett, hogy vélt hátrányokat elkerülje. A Zöld Könyv kifejezetten utal arra, hogy el kell kerülni a pereskedési kultúrát ösztönző elemeket, amelyek "állítólag néhány Európán kívüli országban", léteznek, különösen is a büntető kártérítéseket, sikerdíjakat és más közelebbről meg nem határozott elemeket.[32] Az USA class action-jére való diszkrét utalás nem is lehetne nyilvánvalóbb, ami talán meglepő, az a fogalmazás finomsága.
A szabályozással szemben elvárások néhány csomópont köré rendeződtek, elsőként a finanszírozást emlí-
3/4
tette a Bizottság.[33] A potenciálisan magas költségek elrettentő hatása ellen a bírósági illetékek mérséklésével és a jogi költségek maximalizálásával kívánnak védekezni, s olyan alternatív eszközök bevezetésétől sem zárkóznának el, mint a megítélt kártérítés egy részének a pert indító szervezethez való juttatása, továbbá a banki vagy állami kölcsön nyújtása a kollektív fogyasztói keresetek indítása és folytatása céljából. Végső soron a közfinanszírozás is elképzelhető.
A következő csomópont a megalapozatlan követelések kiszűrése, megelőzése, amelyet a bíró szerepének erősítésével, a kontinentális "vesztes fizet" perköltségviselési elv fenntartásával, a hatóságok közreműködésével vél megvalósíthatónak a Bizottság. Közvetve ezt erősítené a fogyasztóvédelmi egyesületeknek és ombudsmanoknak adott perbeli legitimáció.
A szabályozás kardinális kérdése a részvétel kötelező vagy mérlegelésen alapuló jellege. Az opt-in (vagyis ahol a károsultak aktív cselekményétől függ, hogy részt vesznek-e az eljárásban és alávetik-e magukat az ítéletnek) vagy opt-out (ahol is az adott osztályba tartozó személyek eleve tagjai a csoportnak, de megvan a lehetőségük arra, hogy nyilatkozatukkal kilépjenek a csoportból, így az ítélet hatálya alól) rendszerek közötti választás különösen nehéz, mivel Európában különös súllyal esik latba az alapjogi megközelítés (amit a Zöld Könyv egyébként nem igazán említ), s amely alapján a fél beleegyezése, rendelkezése nélkül - helyette és nevében - indított és folytatatott per felveti az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) 6. cikkének sérelmét, magyar viszonylatban pedig az Alaptörvény XXVIII. cikk első bekezdésének sérelmét. A bizottsági tézisek korrektül ismertetik az opt-in rendszer adminisztratív nehézségeit, költséges voltát, szembeállítva az opt-out rendszer adminisztratív költséghatékonyságával, ugyanakkor azzal a fokozott kockázattal, hogy a megalapozatlan követeléseket inkább lehetővé tenné. Áthidaló megoldásként a próbaper intézményét ajánlja figyelembe, amelynek sikere esetén az egyes fogyasztók speciális eljárásban csatlakoznának az érdemben már sikeres keresethez.
Foglalkozik még röviden a Zöld Könyv a határon átnyúló ügyek joghatósági és jogválasztási kérdéseivel; előbbivel tényszerűen annyiban, hogy a Brüsszel-I. rendelet alkalmazása lenne indokolt a hatóságok által indított kereset esetén is, utóbbinál viszont azt a rendkívüli nehézségű kérdést veti fel, hogy a fogyasztók nemzeti hovatartozásától függően különböző jogok alkalmazása válhatna szükségessé, bonyolítva ezzel az amúgy sem egyszerű eljárást, ezért a kereskedő jogának kijelölése válhatna szükségessé a Róma-I. rendelet megfelelő módosítása útján.
Ezen tételek alapján több kérdést formulázott a Bizottság arra vonatkozóan, hogy a tagállamok indokoltnak tartják-e, s ha igen, a felkínált lehetőségek közül milyen tartalommal, a kollektív jogérvényesítési rend összeurópai bevezetését.
A Bizottság a Zöld Könyv alapján még 2009-ben meghallgatást tartott és konzultációt kezdett, amelyen az államok mellett fogyasztóvédelmi és ipari érdekvédelmi szervezetek is nagy számmal vettek részt. Már a meghallgatáson körvonalazódtak a korábban is érlelődő ellentét fő vonalai: az ipari érdekek képviselői amellett kardoskodtak, hogy európai szintű fellépésre nincsen szükség, míg a fogyasztóvédők az igényérvényesítési lehetőség hiányára hívták fel a figyelmet.[34] Mindazonáltal konstruktív érvek is előkerültek, javasolták például a tervezett eljárás kiterjesztését nemzeti (tehát határon át nem nyúló) ügyekre is, különös figyelemmel azokra az országokra, ahol ilyen eszköz nincsen - mint pl. Magyarország. Gyakorlati szempontból fontos szabályozási kritériumként javasolták a gyorsaság és a költséghatékonyság célul tűzését. Nem alakult ki konszenzus az opt-in/op-out kérdéskörben, szintén a már említett ipari/fogyasztói érdekösszeütközés mentén: a fogyasztók inkább az opt-out rendszert preferálnák, míg az ipar ettől mint az egyesült államokbeli megoldástól tartott. A közösségi finanszírozás kérdésköre szintén vitás maradt, ahol is a fogyasztóvédők bármennyire is támogatták a közösségi finanszírozást, jogi szakértők arra hívták fel a figyelmet, hogy ez közvetve sértheti a törvény előtti egyenlőséget, mivel az állam által finanszírozott forrásból a független szervezetek által kiválasztott ügyek kerülnének bíróság elé, a kiszelektált ügyek fogyasztói viszont tényleges segítség nélkül maradnának.[35]
A konzultáció lényegében ugyanezeket az ellentéteket tükrözte csak lényegesen nagyobb léptékben. A felhívásra 12 fogyasztói érdekvédő szervezet válaszolt, velük szemben 62 (!) jellemzően határon átnyúló tevékenységet végző ipari, kereskedelmi, szolgáltató vállalat és érdekképviseletek válaszoltak.[36] Az összefoglaló szerint az ipari érdekek képviselői újfent megkérdőjelezték az EU kompetenciáját a szabályozás megalkotására, de feltéve a kompetencia létét, akkor is legfeljebb a határon átnyúló ügyekre állhat az fenn, míg a nemzeti határokon belül maradó ügyekre az egyes államok rendelkeznek szabályozási hatáskörrel véleményük szerint.[37] Ugyanebből a szférából érkezett az a javaslat, ami az így megítélhető kártérítés maximalizálását vetette fel, míg egyes jogi szakértők éppen a jogalap kiterjesztését javasolták a környezeti károk megtérítésére is. A nemzetállamok eljárási autonómiájának védelme bajnokává váltak azok az ipari szószólók, akik rámutattattak, hogy a tervezett eszközzel sem csorbítható az államok eljárási jogalkotási mozgástere. A fogyasztóvédők hangsúlyozták a kártérítés hatékony érvényesítésének jelentőségét, a kollektív jogérvényesítés versenyerősítő hatását, míg velük szemben az ipari érdekek képviselői az amerikai stílusú büntető kártérítéstől (punitive damage) óvtak. A visszaélésszerű igények érvényesítésétől félő lobbistákkal szemben a fogyasztóvédők azzal vádolták meg a másik oldalt, hogy túlhangsúlyozzák ezt a visszaélési
4/5
lehetőséget, amelynek igenis gátat lehet vetni megfelelő eljárási eszközökkel. Nem meglepő ezek után, hogy a fogyasztók és velük együtt a jogi szakértők leginkább támogatták az Európai Unió jogalkotását ezen a területen, míg velük szemben az iparosok a fellépés mellőzését, legfeljebb pedig a fogyasztói tudatosság más eszközökkel való növelését tudnák elfogadni. Felmerült a teszt-ügyek módszerének alkalmazása, de mindkét oldal egyetértett azzal, hogy az ezzel kapcsolatos problémák sora (pl. határon átnyúló jogerő, az ítélet vitathatósága a későbbi egyedi ügyekben, különböző anyagi jogok alkalmazása stb.) nagyobb, mint a lehetséges pozitív hozadék. Nem került nyugvópontra a finanszírozás kérdése sem, a korábbi érvek ismétlődése mellett a sikerdíj kizárását is felvetették, amely ellen - nem meglepő - a jogász szakma képviselői tiltakoztak.[38] Összességében egyértelművé vált, hogy a jogalkotási folyamat borzasztó nehézségekkel terhes és hogy szakadékszerű különbségek vannak az egyes álláspontok között, amelyek kompromisszummal való áthidalása igencsak nehéznek ígérkezik.
A Bizottság 2011-ben vette elő újra a témát és új, immár részletes konzultációba kezdett, amely során 33 kérdést intézett az érdekelt felekhez.[39] Ezek részletes elemzése meghaladja e cikk kereteit, de az általánosságtól (a jogalkotási hatáskör és szükségesség, alapelvek, nemzeti jogi tradíciók stb.) a részletekbe menő (a sértettek értesítése, vesztes fizet elv alkalmazása vagy felfüggesztése, felperesi legitimáció, finanszírozás, ennek részeként sikerdíj stb.) kérdéseket fogalmazott meg a testület. 2011 novemberéig 309 válasz érkezett egyes érdekeltektől, nem számítva több fogyasztói levelet, amelyek akár több tízezer aláírótól származtak.[40] A korábban bemutatott ellentétek itt is megismétlődtek, ezért azok részletes bemutatását terjedelmi okokból mellőzöm.
2011 után a Bizottság frontján kevés dokumentum született a kollektív igényérvényesítéssel kapcsolatban, az Európai Parlament ellenben elfogadott egy jelentést 2012-ben,[41] amely a jogalkotás indokoltsága mellett tette le a voksát. Bár a dokumentum elsősorban politikai szándéknyilatkozat, tartalma jogilag is értékelhető több ponton. Így pl. a keresetindítási jogosultság kapcsán a csoport azonosíthatóságának kritériumát hangsúlyozza, az opt-in rendszert favorizálja megfelelő információs mechanizmus bevezetésével, elveti az azonosítatlan károsultak eljárási részvételét, erős bírói ellenőrzési jogkört tart szükségesnek;[42] foglalkozik a tényleges kár megtérítésével, elvetve ezzel a büntető kártérítés és a sikerdíj beépülését a marasztalási összegbe;[43] elveti a "discovery" (bizonyíték-feltárás) amerikai intézményét és rögzíti, hogy minden egyes felperesnek bizonyítani kell követelését a csoportos kereset esetén is;[44] a vesztes fizet elvének fenntartását feltétlenül szükségesnek tartja és tilalmazná a harmadik fél általi finanszírozást.[45] Ezt a dokumentumot követően e sorok írásáig csak csekély aktivitás mutatkozott az európai jogalkotók részéről a tárgykörben - ezzel egyébként az ipari lobbi számára kedvezőbb helyzet továbbra is fennmarad.
Úgy vélem, hogy önmagában a kérdéskör bemutatása - bármennyire érdekes is - féloldalas volna, ha a helyzet értékelése elmaradna. Ezért elsősorban a Zöld Könyvben kifejtett tételek kapcsán - de lentebb a parlamenti jelentés egyes tételeire reagálva is - a következőkre kívánok rámutatni. A Zöld Könyvben első problémakörként említett finanszírozás kétségtelenül sarokköve egy majdani szabályozásnak. Pénzügyi iniciatíva nélkül nehéz elképzelni hatékony, más javára szóló igényérvényesítést. A bírósági illetékek csökkentése vagy mentesítés az illeték alól nem tűnik rossz lépésnek, bár a magyar jogi környezetben nem feltétlenül volna elégséges. Kétségtelen ugyanis, hogy a több igény egy eljárásban való érvényesítése esetén az illetékalapot kumulálni kell, vagyis elvileg százezer felperes tízezer forintos igénye esetén a főszabály szerint egymilliárd forint után kellene illetéket fizetni, azonban annak mértéke nem hatvanmillió forint lenne, hanem az elsőfokú illetékmaximum: 1 500 000 Ft.[46] Ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy az elsőfokú illeték 25 000 000 Ft felett nem növekszik, ilyen kumulált pertárgyérték felett az illeték többlet-elrettentést már nem jelent. Persze árnyalja a képet a másodfokú illeték 8%-os mértéke, a felülvizsgálati illeték 10%-os mértéke, és a hozzájuk kapcsolódó megemelt illeték-maximum,[47] amely összességében igenis megemelheti ezeket az előlegezendő, végső soron esetleg viselendő költségeket. Az általam feltételezett egymilliárd forintos pertárgyérték mellett mindazonáltal az összes maximálisan lerovandó illeték (elhanyagolva az eljárás során hozott végzések elleni fellebbezés esetét) hétmillió forint volna, amely a pertárgyérték hét ezreléke - eltúlzottnak nem nevezhető. Az illeték alóli mentesülés lehetősége viszont szemben állna azzal a deklarált jogalkotói céllal, hogy a megalapozatlan követelések indítása ellen igenis indokolt védekezni.
A jogi költségek maximalizálása: meghatározható egy ügyvédi munkadíj-maximum, amelyet meghaladó mértékű díj megtérítésére a bíróság nem lenne jogosult. Megjegyzem, hogy a magyar bíróságoktól nem is lenne különösebben idegen ez a gyakorlat, mivel a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet (Üdr.) alapján a felek között kötött megbízási szerződéstől eltérve csökkentheti az ellenfél által fizetendő ügyvédi munkadíjat a pertárgy értékéhez és a ténylegesen elvégzett munkadíjhoz arányosítva azt. Ez a szabály egyébként a jog gazdasági elemzésének módszertanát alkalmazva olyan költségelosztó szabály, ami az amerikai szabály felé mozdítja a klasszikus kontinentális költségviselési szabályt, mivel a pernyertes fél költségei egy részét pernyertessége ellenére is maga viseli. Az amerikai szabály szerint minden fél a maga költségét viseli,[48] az ezzel szemben álló brit, de legalább annyira kontinentális szabály szerint a pervesz-
5/6
tes fizeti ellenfele költségeit is (loser pays principle). A magyar perköltségviselés szabálya kétségtelenül a kontinentális sodorba tartozik, azzal a fentebb említett korrekcióval, hogy a bíróságoknak a nyertes fél számára megítélhető ügyvédi munkadíj mérséklésével kapcsolatos gyakorlata e tekintetben korrekciós tényező: a félnek még pernyertessége esetére is számot kell vetnie azzal, hogy ügyvédi költségei egy részét végső soron magának kell viselnie. Az mindenesetre intuitív módon is belátható, hogy a felperesi osztályos kereset indításának mérlegelésénél komoly súllyal eshet latba - könnyítve tehát a megindítás mellett szóló döntést -, ha a pervesztesség esetén az alperes részére megfizetendő ügyvédi munkadíj nem haladhatna meg egy ésszerű összeget. E körben azt is figyelembe kell venni, hogy az alperesi oldalon várhatóan gyártók és kereskedők állnának, akik jogi képviseletükre eleve rendelkeznek professzionális csapattal, vagyis költségeik között saját képviseletük eleve tervezett kiadás - legtöbbször a visszaigénylés reménye vagy akarata nélkül. A felperesi fogyasztói oldalt a jog már eleve kiemelten védendő csoportként kezeli az európai jog, így igényérvényesítésük ilyen könnyítése vélhetően elfogadható, főképpen akkor, ha esetleg a felperes pernyertessége esetén perköltségként igényelhető összeget is maximalizálnák (ami a sikerdíj elfogadása esetén nem feltétlenül csökkentené az ügyvéd számára juttatható összeget).
Egy további költség-menedzselési ötlet a Bizottság részéről, hogy a megítélt kártérítés egy részét a pert indító szervezetnek kell juttatni, aki ebből - vélhetően - a jogi költségeket fedezné, valamint a saját közérdekű céljaira fordíthatná az összeget - bár ennek ellenőrzését fel sem veti a Zöld Könyv. Megítélésem szerint ez a lehetőség egyáltalán nem áll messze az egyébként kárhoztatott amerikai sikerdíj rendszerétől, azzal a különbséggel, hogy a perindító szervezetet is közbeszúrjuk, amivel az adminisztrációs és ügynöki költségek emelkednek. Belátható, hogy a perindításra jogosult fogyasztóvédelmi szervezet - hacsak maga nem rendelkezik ilyen per lefolytatására alkalmas professzionális csapattal - kénytelen lesz külső jogi támogatást igénybe venni. A magam részéről hiszek a józan önérdek mozgatórugójában: a képviseletre leginkább alkalmas ügyvédi csapatok vélhetően nem a legolcsóbb ajánlatok között lesznek kereshetők, ők viszont csak várható munkadíj-igényük kielégítése reményében fogják elvállalni a pervitelt. A perindító szervezetnek a kártérítésből megítélt összeg tetemes része nyilván erre a munkadíjra fog elmenni (arra egyébként viszont fedezetet jelenthet, ösztönözheti tehát az iroda számára az ügy elvállalását), viszont a szervezet a saját adminisztratív költségeit is érvényesíteni fogja - összességében tehát egy olyan ügynök épülne a rendszerbe, amely az igényérvényesítés adminisztratív költségeit növelné. Amiben pozitív szerepét látom az ilyen szervezetnek - és ez saját adminisztratív költségeit is igazolná -, hogy a felperesi oldal jogi képviseletének (class counsel az amerikai terminológiában) megválasztásakor szűrő és ellenőrző szerepet tudna játszani. E körben az amerikai irodalom is hangsúlyozza, hogy a vezető felperes (lead plaintiff) kevéssé tudja ellenőrizni az ügyvédet, akit saját díjazáshoz fűződő érdeke akár visszaélésre is vezethet.[49] Ennek ellensúlyozásaként visz komoly ellenőrző szerepet a bíróság a felperesek érdekében.[50] És egy speciális, professzionális felperes (a fogyasztói jogérvényesítő szervek) közbeiktatása ezt a (közvetetten) anyagi jogosulti ellenőrzést lenne hivatott biztosítani: versenyeztetni tudná a potenciális képviselőket, ellenőrizni munkájuk megfelelőségét, levonni a hiányosságok következményét stb.; ezen feladatok teljesítése viszont már tudná igazolni a fentebb helytelenített fölösleges adminisztratív költségeket.
Megfontolandónak találta a bizottság a banki vagy állami kölcsön nyújtását a kollektív fogyasztói keresetek indítása és folytatása céljából. Banki kölcsön véleményem szerint nem lenne különösebb előrelépés a vállalkozói jogász-réteg által finanszírozott osztályos keresethez képest; itt nem az ügyvédi iroda, hanem a perköltségre hitelt nyújtó bank lenne kénytelen az osztályos kereset végső sikerének esélyeit mérlegre tenni, s nyilvánvalóan csak a megtérülés reményében nyújthatna ilyen célra kölcsönt. A bankot pedig nyilvánvalóan olyan jogi csapatok segítenék a költségek felmérésében, akik maguk is át tudnak látni egy ilyen komplex perlekedési szituációt és annak sikerességi esélyeit.
Végső soron a közfinanszírozás is elképzelhető - így a Bizottság. Ebben az esetben tehát az adófizetőkre terítené szét a perlekedés kockázatát az európai közösség, de mely adófizetőkre? Az egész Unióra? Csak egyes országokra? Milyen alapon kerülne sor erre, különös tekintettel arra is, hogy a költségek generális szétterítése nyilvánvalóan olyan adózókra is telepítene kockázatot, akik az adott terméket nem élvezték (pl. egy repülőipari óriáskereset esetén a repülőgépet soha nem látott polgárokra is esne adóköltség), míg az előnyeiből csak a tényleges jogosultak, az osztály tagjai részesülnének. Az ezzel kapcsolatos társadalmi igazságtalanság talán a magyar adózóknak kevésbé tűnne fel, de a nyugati államokban komoly vita tárgyát képezné véleményem szerint, így megvalósíthatóságát erősen vitathatónak tartom. Ha pedig a közfinanszírozást direkt állami kölcsönként képzeli el a Bizottság, úgy korábbi érveim érvényesülnek.
Kiemelkedően fontos, az egész jogalkotási terven végigvonuló érv a megalapozatlan követelések kiszűrésének célja. Úgy vélem, a Bizottság e helyütt kimondatlanul is ismét az amerikai class action gyakorlatától való félelemről tett tanúbizonyságot. Fontos azonban kiemelni, hogy valójában nem a megalapozatlan (unmeritorious) követelésektől kellene félni, hanem attól, hogy ezeket a felperesek zsarolási potenciálként használják. Az USA-ban, ahol részben a költségviselési, részben az eljárás szerkezetéből, az esküdt-bíráskodásból fakadó okok miatt - a kontinensen ismert koncentrált, hozzájuk ké
6/7
pest inkvizitórius eljárással szemben - sokkal inkább a felek és képviselőik aktivitásától függ az eljárás, ahol is az eljárás folyamán folyamatosan növekvő költségeket az eljárás végén sem hárítják át a pervesztesre, hanem azok végső soron is a feleken maradnak; nos ott komoly irodalma van az egyezségkötés peres tárgyaláshoz képest gazdaságosabb jellegének.[51,52] Ugyanakkor az ottani eljárási sajátosságok alapján azt is kimutatták, hogy léteznek ún. zsaroló perek, ahol is a felperes pozícióelőnyét kihasználva olyan helyzetet tud kialakítani, ahol is az alperes számára előnyösebb még egy alaptalan követelés esetén is vele megegyezni.[53] Ilyen folyamatok természetesen nem csak az egyedi perekben, de a tömeges igényeket érvényesítő class action-ben is jelen vannak, és ezt az amerikai irodalom is kárhoztatja, Milton Handler egyenesen törvényesített zsarolásnak nevezte az osztályos keresetet.[54] A lehetőség alapját az adja, hogy amennyiben osztályos keresetként ismer el, regisztrál egy bíróság egy adott keresetet, úgy annak a potenciális értéke, az alperes kockázata jelentősen megnő, amit magasabb egyezségi ajánlattal ellentételez, így engedve a felperesi zsarolásnak. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez ellen a nemkívánatos jelenség ellen az amerikai gyakorlat is fellép a rendelkezésre álló eszközökkel, így pl. a menedzselhetőség követelményének a megkívánása során [az osztályos keresetté való minősítés egyik feltétele, hogy az osztályt a felperes vezetni tudja, vö. Fed. R. Civ. P. 23. (b)(3)(D)] elvetette azt az érvet, hogy a bíróság osztályos keresetté való minősítése esetén az alperes valószínűleg egyezséget kötne, s ezáltal menedzselhetővé válna az egyébként sokszínű, széttartó felperesi osztály.[55] Szigorú értelmezésével, a menedzselhetőség előfeltételként való kezelésével a bíróság azt érte el, hogy a zsarolási céllal benyújtott keresetek jó részét ki lehet szűrni. Véleményem szerint tehát kevésbé a végső soron alaptalannak bizonyuló, ergo elutasított osztályos keresetek jelentenék a veszélyt az európai igazságügyi rendre, mintsem inkább a fentebb említett zsarolási potenciál, ami ellen viszont a védekezésnek számos eljárási eszköze van.
Az előbb említett szigorú előfeltétel-kezelésen túl a Zöld Könyv a bíró szerepének erősítését is említi, ezzel messzemenőkig egyet kell értenem. Anthony M. Kennedyvel, az USA Legfelső Bíróságának főbírójával folytatott személyes megbeszélésen az intézménnyel kapcsolatos kétségeit megosztva ő is azt emelte ki, hogy a bíró ellenőrző szerepének további erősítése válhat indokolttá az USA-ban. Éppen az egyezségkötésre alapított osztályok elleni reakció volt ott is a bíró egyezséget ellenőrző szerepének komoly erősítése (ami egyébként az ottani tradícióktól teljesen idegen), s felruházása az egyezség törvényességének és érdemének ellenőrzésére vonatkozó jogkörrel. Az egyezséget a bíróság csak akkor hagyhatja jóvá, ha az tisztességes, ésszerű és megfelelő [fair, reasonable and adequate, vö. Fed. R. Civ. P. 23. (e)(2)]. Szemmel láthatóan a magyar bíró egyezség-jóváhagyási, mérlegelési körénél is szélesebb ez a lehetőség és kötelesség - volt tehát mitől félni, de a bírónak adott ellenőrzési jogkörök szélesítése ott is jobbította a rendszert. Hasonló fékek épültek be a vezető ügyvéd ellenőrzése tekintetében, s Kennedy bíró szerint további fékek és ellensúlyok is bevezethetők. Ezek alapján egy bármilyen európai (de akár magyar) osztályos kereseti eljárás esetén - a Bizottsággal egybehangzóan - mellőzhetetlenül fontosnak találom a bíró aktív szerepének az erősítését.
A "vesztes fizet" perköltségviselési elv kontinensnyi követő országgal rendelkezik, nem is tartom könnyen elképzelhetőnek, hogy ettől országaink eltérnének, oly mélyen gyökerezik ez hagyományainkban, társadalmi igazságérzetünkben. Fenntartásának bizottsági javaslata tehát bizonnyal sok követőre lel, mégis - advocatus diaboli, ami itt különösen találó, minthogy a sokat kárhoztatott amerikai költségviselési szabály mellett érvelek végső soron - fontos érvek szólhatnak legalább részleges eltörlése vagy enyhítése mellett is. Egyrészt utalni kell arra, hogy az amerikai perjogi irodalom jogi gazdasági elemzésekben kimutatta, hogy a vesztes fizet elve nem feltétlenül alkalmasabb a frivol, nyilvánvalóan alaptalan igények kiszűrésére.[56] Ezt a tételt intuitív módon lényegében minden olyan ország tagadja, ahol is az alaptalan követelések kiszűrésének egyik módja épp a vesztes fizet elvének alkalmazása. De maga az Európai Unió is rést ütött ezen a pajzson, amikor a trösztellenes szabályok megsértésén alapuló kártérítéssel kapcsolatos Fehér Könyvben felkérte a tagállamokat, hogy "vizsgálják felül költségmegosztási szabályaikat annak érdekében, hogy csökkentsék a potenciális felpereseknek az általuk viselendő költségekkel kapcsolatos bizonytalanságát. Az uniós tagállamokban érvényesülő »vesztes fizet« elv fontos szerepet játszik az indokolatlan esetek kiszűrésében. Bizonyos körülmények között azonban ez az elv az indokolt kártérítési igénnyel fellépő károsultakat is elrettentheti. Ennélfogva felhatalmazhatnák a nemzeti bíróságokat az ettől az elvtől való eltérésre, pl. annak garantálása által, hogy a sikertelen felperesnek nem kell kifizetnie az alperes indokolatlan vagy rosszhiszemű vagy egyéb módon túlzott mértékű költségeit."[57] Magam is ezt támogató nézeten vagyok: ha kellő súlyú társadalmi érdek szól mellette, a vesztes fizet elve enyhíthető volna, nyilván szigorúan körülhatárolt esetekben, de ott olyan lökést tudna adni az Uniós politikák által támogatott fogyasztói keresetindításnak, amelyet egyébként az alperesek nagy költségigénye meggátolna, akadályozna.[58] A mérlegelés lényegében a következő: a fogyasztók védelmének uniós prioritása elegendő súlyú-e annak ellentételezésére, hogy egyes ilyen perekben az alperesi gyártó, kereskedő viseli a perköltségviselés túlnyomó kockázatát. Egyébként a fentebb említett költség-maximalizálás elfogadása esetén az így viselendő költségek eleve nem rúghatnának a meghatározott összegnél magasabbra.
Az egyik leginkább ikonikus kérdéskör - legalábbis európai szemmel - a perlekedés választásának szabad-
7/8
sága vagy kényszerűsége. Egy pillanatig sem kívánom kétségbe vonni az alapjogi aggályok megfogalmazásának indokoltságát: az eljárásjogi alkotmányosság, egyezmény-konformitás az alapja az európai és benne a magyar eljárásjognak. Ugyanakkor arra rá kell mutatnom, hogy a hivatkozott aggályok felvetése ellenére sem ismert előttem olyan strasbourgi döntés, amely a fentebb bemutatott működő európai példák közül akár csak egy esetében is kifogásolná a bírósághoz fordulás joga alapján az egyes létező nemzeti csoportos kereseteket. Pedig, ahogy fentebb láttuk, Hollandia, Portugália és Dánia is alkalmaz olyan eljárásjogi intézményt, amelyben a csoport tagjának aktivitása ahhoz szükséges, hogy a döntés kötelező ereje alól felmentést nyerhessen.[59] Persze önmagában abból, hogy a meglévő szabályokat eddig még nem támadták (sikerrel),[60] nem jelenti azt, hogy az elméleti aggályok bizonnyal alaptalanok volnának. Magyar viszonylatban ráadásul kifejezetten van is olyan alapvető jogi aggály, ami felvethető a más által indított per alkotmányosságának megkérdőjelezésére. Az emberi méltóságból kiolvasztott önrendelkezési jog rés sérelmét jelentette még 1990-ben, hogy a szakszervezet a dolgozó nevében és helyette, akarata és meghatalmazás nélkül indíthatott pert. [61] A fél perbeli rendelkezési joga képezte az alapját olyan alkotmánybírósági döntéseknek, amelyben a törvényességi óvást,[62] az ügyész általános perindítási jogát semmisítette meg a testület.[63] És ennek az értelmezési vonalba tartozik a gyűlöletbeszéd miatt érvényesíthető polgári jogi igények kapcsán hozott 96/2008. (VII. 3.) AB határozat, amely a perbeli önrendelkezési jog sérelmét állapította meg arra nézve is, hogy a gyűlöletbeszéddel megsértett kisebbség tagja helyett társadalmi szervezet indíthatott volna pert, megfosztva őt a negatív perbeli rendelkezés jogától. Ezek a tételek bizony gátját képezhetik egy olyan csoportos kereset intézményesítésének, amelynél a potenciális felperesek nem saját akaratukból, aktív magatartásukkal csatlakoznak a perhez. De ennél is rosszabb a helyzet, mert egy adminisztrálható közösségi perlekedés még az opt-in rendszer választása esetén is azt feltételezi, hogy a csatlakozást követően a fél nem maga fogja gyakorolni perbeli jogait (ha így lenne, akkor nem különbözne az intézmény a pertársaságtól, ami viszont nagy létszám esetén menedzselhetetlen volna) - ebben az esetben pedig perbeli rendelkezési joga csorbul, ami kihathat az alapjogai sérelmére. A másik oldalról vizsgálva: félreértés volna azt képzelni, hogy az amerikai eljárásjog érzéketlen ezekre a problémákra! A tengerentúli terminológia szerinti due process aggályok komoly súlyt képviselnek az intézmény felülvizsgálata során. Mindenki jogosult egy napra a bíróságon[64] - de ez a jog sok esetben éppen az osztályos kereseten át érvényesülhet? Benjamin Kaplan úgy foglalta ezt össze, hogy az osztályos kereset olyan eszközt szolgáltat, amellyel emberek csoportja, akik egyébként jogaik érvényesítésére megfelelő eszközökkel nem rendelkeznének, bíróság elé állíthatják ellenfelüket;[65] amit egy eset kapcsán a Legfelső Bíróság úgy finomított, hogy az alkotmányos biztosíték a hiányzó tagok jogai védelmére a megfelelő képviselet biztosítása.[66] Érdemes volna ezt a szemléletet a tényleges peresítési adatok tükrében mérlegre tenni a perbeli önrendelkezési joggal szembeállítva. A negatív perbeli rendelkezési jog - dönthessen úgy a fél, hogy nem akar eljárást indítani - eredménye egyoldalú kedvezmény a vélt jogsértővel szemben; ha kellően kicsi az igény, akkor a tömegek igényével szembeni immunitás a tényleges eredménye. A perbeli önrendelkezési jog végsőkig való védelmezése, az hogy nem engedjük az igények hatékony aggregálását, bár alapjogi szempontból kifogásolhatatlannak tűnik, de egyoldalú előnyt biztosít a vélt jogsértőnek: bírói eljárás híján a jogsértésből fakadó extraprofitot termel. És ezek a jogaikban sértett emberek, akik alapjogukkal kimerítően élhettek, de vajon a szerződésből fakadó jogaikat gyakorolhatták-e, káruk megtérült-e, a fenyegető per elrettentette-e a jogsértőt a jövőbeni hasonló magatartástól? Ráadásul véleményem szerint még az opt-out rendszert is fel lehet úgy fogni, mint ami a perbeli rendelkezési jog sérelmét nem jelenti. Amennyiben a szabályozás úgy van kialakítva, hogy a felperesi csoport minden tagjának tényleges lehetősége van arra, hogy a perből kilépjen, úgy végső soron igenis hoz döntést arról, hogy kíván-e pereskedni. A negatív perbeli rendelkezési jog tágabb kontextusba helyezve nem sérül pusztán attól, hogy helyette a pert megindítják, amennyiben a perben ténylegesen élhetett azzal a jogával, hogy lecsatlakozik a perről, mentesíti magát az ítélethez fűződő jogkövetkezmények alól.[67] Ennek az értelmezésnek az elfogadása egyszerre óvná meg alapvető jogainkat és tenné lehetővé a követelések aggregálásából fakadó előnyök kiaknázását.
A Parlamenti jelentésben elfoglalt pozíciók véleményem szerint a bizottsági kezdeményezésnél lényegesen restiktívebbek, de egyben kijelölik azt a keretet, amelyben egy talán valaha megszülető európai kollektív igényérvényesítés beilleszthető. E körben bármennyire is egyetértek a keresetindítási jog kapcsán a csoport azonosítottságára vonatkozó követelmény megkívánásával, arra rá kívánok mutatni, hogy ezt az azonosítást nem feltétlenül a kereset indítása előtt kell elvégezni,[68] hanem az adott kereset osztályos (csoportos stb.) keresetként való minősítése idején. Persze ha a keresetet eleve ilyenként nyújtják be, akkor megkívánható a lehatárolás már ekkor is, de annak ideje valójában az ilyen eljárássá minősítés idején van.
A részvétel elvének hangsúlyozása egyben az opt-out kizárását jelenti. Megértve a Parlament megközelítésének indokoltságát, újra rá kívánok mutatni arra, hogy ez a tapasztalatok alapján nehezen menedzselhetővé tenné a kollektív kereseteket. Ráadásul, ahogy azt fentebb kifejtettem, az opt-out rendszer és a perbeli rendelkezési jog összeegyeztethető, hiszen a felpereseknek mindig kell lehetőséget biztosítani a kilépésre,[69] biztosítva ezzel rendelkezési jogukat (a perindítás-fenntartás kapcsán).
A büntető kártérítés kizárásával nem vitatkozva any-
8/9
nyit érdemes megjegyezni, hogy ez anyagi jogi intézmény, amely persze az eljárásjoggal szorosan össze van fonódva Európában is (ti. a kártérítés mértékének megállapítása), de ennek kizárása talán inkább a nemzeti magánjogok hatókörébe tartozik. Ugyanígy a nemzeti magánjogokra tartozik az a kérdés is, hogy érvényesíthetőnek tart-e sikerdíjat a jogi képviselő által ellátott tevékenységért. Bár személy szerint nekem az a meggyőződésem, hogy a sikerdíj intézménye inkább alkalmas a megfelelő iniciatíva kialakítására a felperesek és jogi képviselőjük oldalán, mint a felek által ténylegesen (netán előre) megfizetendő díj, e szerződési szabadság korlátozása - az előzőhöz hasonlóan - nem közösségi hatáskör.
A bizonyítékokhoz való hozzáférés tekintetében elfoglalt parlamenti álláspont is meglehetősen szigorú, egyébként összhangban azzal, hogy az opt-in rendszer mellett tette le a voksát. Azzal természetesen mélységesen egyet kell értenünk, hogy alaptalan, bizonyítatlan igények ne képezhessék marasztalás alapját egy ítéletben. A Parlament fogalmazása azonban pl. a bizonyítási terhet is teljes mértékben a felperesre osztja le, holott e körben nagyobb rugalmasságra is lenne lehetőség (pl. bizonyos tényezők bizonyítását követően fordulhasson át az alperesre a bizonyítás terhe, mondjuk egy hibás termék esetén elegendő legyen a termék megvásárlását bizonyítani az egyéni felperesnek, ha a termékkel kapcsolatban annak tömeges hibája már kétséget kizáróan bebizonyosodott). A discovery kizárása meglepőnek tűnik számomra, mivel annak bevezetése az eddigi eljárásokban egyáltalán nem merült fel. Pedig megfelelő, fokozottabb együttműködés a felek között a bizonyítás körében talán az európai eljárásokban sem lenne indokolatlan.
A vesztes fizet elvének kategorikus fenntartása - ismét - érthető a Parlament részéről, bár azt nehéz nem észrevenni, hogy ez újfent a korporatív alperesi oldalnak lesz kedvezőbb, mivel még a próbaperektől is elriasztaná a fogyasztói oldalt a megtérítendő hatalmas jogtanácsosi, ügyvédi díj, nemhogy egy nagyléptékű, nagy pertárgyértékű kollektív keresettől. A harmadik fél általi finanszírozás tiltása kapcsán pedig, visszautalva a sikerdíj kapcsán kifejtett álláspontomra, csak helyeselni lehet a Parlament azon álláspontját, hogy e körben a tagállamok rendelkeznek jogalkotási hatáskörrel.
Quo vadis, actio collectiva Europaea? Ha erre a jogalkotási tájképre pillantunk, szakadékszerű éles különbségek vannak a Bizottság és a Parlament, a fogyasztók és az ipari érdekek képviselői között, amelyet a tág értelemben vett tizenöt évnyi jogalkotási folyamat nemhogy kisimított volna, de egyre inkább elmélyített. Tehát sehová, nusquam, úgy tűnt, legalábbis 2013. június 11-éig,[70] amikor is az Európai Bizottság kibocsátotta a kollektív jogérvényesítési eszközökre vonatkozó kommünikéjét[71] és ajánlását.[72] A jogalkotási csomaghoz tartozik még a Bizottság irányelv-javaslata az Uniós és tagállami versenyjogi szabályok megsértésének jogkövetkezményeit szabályozó keresetek bizonyos szabályairól.[73] Ezzel hirtelen nagyobb sebességre kapcsolt az Uniós jogalkotási gépezet és egyik oldalról az Uniós jogalkotó elé tett javaslat alapján belátható időn belül megszületik az irányelv, amely kizárólag szektorális érvényességgel fog bírni, ti. a versenyjogi jogsértésekre alkalmazandó eljárásokat érinti; s a másik oldalról a horizontális közelítés megoldását választva az egyes tagállami jogoknak is feladatául tűzték, hogy saját nemzeti kollektív igényérvényesítési eszközt vezessenek be jogrendszerükbe: olyat, amely megfelel az eljárás főbb csomópontjaira koncentráló uniós alapelveknek. Az utóbb említett uniós aktusok elemzése terjedelmi okokból csak egy későbbi cikkben tehető meg, amely feladat azonban mellőzhetetlen, mivel középtávon a fentebb elemzett jogintézmény feltétlenül meg fog jelenni a nemzeti, így a magyar jogban is. Ennek pedig tökéletes terepet nyújt a folyamatban lévő polgári eljárási kodifikáció, amelynek résztvevői vigyázó szemüket így Brüsszelre is vetik! ■
JEGYZETEK
1 A tanulmány címe igazodik a "collective reddress" hivatalos magyar fordításához, ahogy az uniós szervek azt használják. Mindazonáltal indokolt a szerkesztőbizottság tagjai által is jelzett és e sorok írója által osztott terminológiai aggály, amely szerint a jogorvoslat a magyar jogi szaknyelvben nem azonosítható ezzel az eljárásjogi eszközzel. Ezért a címben ugyan ezt a kifejezést használom, de a tanulmány során végig a helyes magyar terminológia szerint kollektív igényérvényesítésként jelölöm a vizsgált intézményt. Az eredeti kifejezést használom viszont az európai dokumentumokra hivatkozó lábjegyzetekben.
2 Udvary Sándor: Class action - az ördögtől való? in: Kodifikációs tanulmányok a polgári jog és a polgári eljárásjog témakörében, Novotni Alapítvány, Miskolc, 2011, 262-276.; Udvary Sándor: Some Remarks on Class Action in Antitrust Cases in the US and EU, Versenytükör, 2012/2. 36-41.; Udvary Sándor: The Advantages and Disadvantages of Class Action, in: Iustum Aequum Salutare IX. 2013. 1. 67-82.; Udvary Sándor: Az amerikai class action elméleti háttere és jogszabályi konstrukciója (megjelenés alatt); Udvary Sándor: A pertársaság múltja, jelene és jövője az aggregált igényérvényesítés szempontjából, 2012. április 20., Szegedi Egyetem, ÁJK - Polgári Eljárásjogi Kollokvium (konf. ea.); Udvary Sándor: Az állam felelőssége a csekély mértékű követelések érvényesítésének elősegítésében, 2012. június 8., PPKE JÁK - MOE konferencia (konf. ea.)
3 Azt, hogy ilyen és hasonló eljárási kérdéseken gondolkodhatok, nagyban köszönhető Németh János professzor úrnak, aki tanárként és tudományos inspirálóként elindított mások mellett engem is ezen az úton - amiért szerény cikkemet figyelmébe ajánlva ezúton mondok köszönetet.
4 EU Consumer Policy strategy 2007-2013, COM (2007) 99 final, 2.
5 Marcus, Richard L. - Sherman, Edward F.: Complex Litigation, Thomson West, 2004 (Marcus - Sherman, 2004), 218.
6 Koch, Harald: Non-class Group Litigation under EU and German Law (2001), Duke Journal of Comparative and International Law, Vol. 11:355-367.
7 Commission communication concerning Article 4(3) of Directive 2009/22/EC of the European Parliament and of the Council on injunctions for the protection of consumers’ interests,which codifies Directive 98/27/EC, concerning the entities qualified to bring an action under Article 2 of this Directive (http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:C:2013:084:0001:0045:EN:PDF)
8 Ld. a fogyasztói érdekek képviseletét ellátó társadalmi szervezeteknek a 2009/22/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv szerinti jegyzékbe való felkerülése céljából lefolytatandó eljárásról szóló 329/2009. (XII. 29.) Korm. rendeletet.
9 Report From The Commission to The European Parliament and The Council Concerning the application of Directive 2009/22/EC of the European Parliament and of the Council on injunctions for the protection of consumers’ interest [COM(2012) 635 final] (a továbbiakban: Report, 2012), 3-5.
10 Ibid. 11-14.
11 Communication From The Commission to The Council, The European Parliament And The European Economic AndSocial Committee, EU Consumer Policy strategy 2007-2013 [COM (2007) 99 final], 10-11.
12 Summary of The Leuven Brainstorming Event On Collective Redress (29 June 2007) Collecting Thoughts And Experiences On Collective Redress (http://ec.europa.eu/consumers/redress_cons/docs/summary_leuven_event.pdf)
13 DG Sanco’s Feedback Statement On Draft Consumer Collective Redress Benchmark Consultation (http://ec.europa.eu/consumers/redress_cons/docs/feedback_benchmark_en.pdf) 1-12.
14 Ibid. 1.
15 Figyelmen kívül hagyta viszont a kartelltilalom miatt igénybe vehető tömeges igényérvényesítéssel kapcsolatos szabályozási kérdéseket, amely területen már régóta folyik - sikertelenül - a jogalkotási eljárás. Erről bővebben ld. Udvary Sándor: Some Remarks on Class Action in Antitrust Cases in the US and EU, Versenytükör 2012/2. 36-41. (Udvary, 2012)
16 Zöld Könyv a kollektív fogyasztói jogorvoslatokról [COM(2008) 794], 1-3.
17 Ibid. 4.
18 Ibid. 5.
19 Udvary Sándor: Az állam felelőssége a csekély mértékű követelések érvényesítésének elősegítésében, 2012. június 8., PPKE JÁK - MOE konferencia (megjelenés alatt)
20 Evaluation of the effectiveness and efficiency of collective redress mechanisms in the European Union (Final Report - DG SANCO), (a továbbiakban: Riport, 2008) (http://ec.europa.eu/consumers/redress_cons/finalreportevaluationstudypart1-final2008-11-26.pdf) Ezek az országok a riport elkészültekor: Ausztria, Bulgária, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Olaszország, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Svédország és az Egyesült Királyság. Megjegyzendő, hogy Lengyelország is bevezetett 2010-ben ilyen eljárásjogi eszközt.
21 Riport, 2008, 27-28.
22 Riport, 2008, 28.
23 Riport 2008, 28-29. Látható, hogy Portugália, Spanyolország és Dánia mindkét csoportban szerepel, mivel az eljárásjogi környezet lehetővé teszi mindkét verzió alkalmazását.
24 A Riport, 2008, 29.
25 A Riport itt a német Legal Advice Act-et hozza példaként közelebbi hivatkozás nélkül, amely azonban azóta hatályon kívül került és felváltotta azt a jogi szolgáltatásokról szóló törvény [Gesetz über außergerichtliche Rechtsdienstleistungen (Rechtsdienstleistungsgesetz - RDG) (http://www.gesetze-im-internet.de/rdg/BJNR284010007.html)]. A lényeges változást azonban a ZPO 79. §-ának módosítása hozta, amely lehetővé tette, hogy számára idegen követelést de facto meghatalmazottként a fogyasztóvédelmi érdekképviseletek közvetlenül is érvényesíthessenek. Ld. ZPO §79 par. 2. no.3. (http://www.gesetze-im-internet.de/zpo/__79.html)
26 Riport 2008, 30.
27 Riport 2008, 31.
28 Riport 2008, 31.
29 Európai Parlament és a Tanács 2006/2004/EK rendelete (2004. október 27.) a fogyasztóvédelmi jogszabályok alkalmazásáért felelős nemzeti hatóságok közötti együttműködésről (http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CONSLEG:2004R2006:20111007:HU:PDF)
30 Zöld Könyv a kollektív fogyasztói jogorvoslatokról [COM(2008) 794], 11-14.
31 Amin a közjegyzői fizetési meghagyás első pillantásra rést ütött, helyesen azonban ld.: Udvary Sándor: A közjegyzői fizetési meghagyás és a bíróságok igazságszolgáltatási monopóliuma, in: De iuris peritorum meritis (7) Studia in honorem Endre Tanka, KRE ÁJK, Budapest 2010, 97-106.
32 Zöld Könyv a kollektív fogyasztói jogorvoslatokról [COM(2008) 794], 14.
33 Zöld Könyv a kollektív fogyasztói jogorvoslatokról [COM(2008) 794], 15.
34 Summary of the main trends of the public hearing on consumer collective redress on 29 May 2009, 1-5. (http://ec.europa.eu/consumers/redress_cons/docs/summary_main_trends_coll_redress_en.pdf)
35 Ibid.
36 A válaszokat ld. a Bizottság által üzemeltetett honlapon (http://ec.europa.eu/consumers/redress_cons/response_CP_GP_collective_redress_en.htm). Válaszolt még 17 jogi szakértő, jellemzően ügyvédi kamarák, valamint hat tagállam.
37 Overview of the results of the Consultation on Consumer Collective Redress, 1-7. (http://ec.europa.eu/consumers/redress_cons/docs/overview_results_coll_redress_en.pdf)
38 Ibid.
39 Commission Staff Working Document Public Consultation: Towards a Coherent European Approach to Collective Redress [SEC(2011)173 final] (http://ec.europa.eu/dgs/health_consumer/dgs_consultations/ca/docs/cr_consultation_paper_en.pdf)
41 Jelentés a kollektív jogorvoslattal kapcsolatos egységes európai megközelítés felé (2011/2089(INI)) (http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//NONSGML+REPORT+A7-2012-0012+0+DOC+PDF+V0//HU)
42 Ibid. 20. pont "Keresetindításra való jogosultság"
43 Ibid. 20. pont "A tényleges károk teljes megtérítése"
44 Ibid. 20. pont "A bizonyítékokhoz való hozzáférés"
45 Ibid. 20. pont "A »vesztes fizet« elve " és "Harmadik fél általi finanszírozás tiltása"
46 Vö. az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 39-40. §, 42. §
47 Itv. 46. §, 50. §
48 Yeazell, Stephen C.: Civil Procedure, Aspen Publishers, 2004 (6th ed.), 287-290.
49 Marcus - Sherman, 2004, 227-229. Ld. még: Coffee, John C. Jr., The Unfaithful Champion: The Plaintiff as Monitor in Shareholder Litigation, 48 Law and Contemporary Problems 5-81 (Summer 1985).
50 Manual for Complex Litigation, Fourth, (Federal Judicial Center 2004) § 21:632
51 Bone, Robert G.: The Economics of Civil Procedure, Foundation Press New York, 2003 (Bone, 2003) 69-102.; magyarul ld.: Cooter, Robert - Ulen, Thomas: Jog és közgazdaságtan, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2005, 454-459.
52 A class action-ben az egyezségkötés növekvő jelentőségéről ld.: Alba Conte, Herbert Newberg, Newberg on Class Actions (4th ed.), Thomson West, 2011, (Newberg, 2011) § 11:1, 3
53 Bone, 2003, 69-102.; magyarul ld.: Cooter, Robert - Ulen, Thomas: Jog és közgazdaságtan, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2005, 454-459.
54 Handler, Milton: The Shift from Substantive to Procedural Innovations in Antitrust Suits - The Twenty-Third Annual Antitrust Review, 71 Colum. L. Rev. 1-9 (1971) "legalized blackmail"
55 The plaintiffs suggested at oral argument that these cases would be made manageable by virtue of the fact that, if the classes are certified, the defendants would likely settle. We do not view this as an appropriate measure of manageability. ld. Andrews v American Tel. &. Tel. Co., 3d. 816 (11th Cir. 1996) http://caselaw.findlaw.com/us-11th-circuit/1120719.html
56 Bone, 2003, 184-186. Bone arra mutatott rá, hogy a brit szabálynak lehetne pozitív és negatív hozadéka is, mert a nyilvánvalóan alaptalan követelések tekintetében mérsékelt elrettentő hatása lenne, ugyanakkor a kisebb esélyű, de alapos követelések benyújtására elrettentő hatással volna, s a díjelosztás a bírósági adminisztráció terheit is növelné.
57 Fehér Könyv az EK trösztellenes szabályainak megsértésén alapuló kártérítési keresetekről [COM(2008) 165] [17]
58 Ld. még: Udvary, 2012, 40-41.
59 Riport 2008, 28-29. Ld. e cikk II. fejezete
60 Ovey, Claire - White, Robin C. A.: Jacobs and White The European Convention on Human Rights, Oxford University Press, 2006 (4th ed.) 158-174. A bírósághoz fordulás jogának elemzésénél még csak a vizsgált helyzetre emlékeztető probléma felvetés sem található.
61 8/1990. (IV. 23.) AB határozat
62 9/1992. (I. 30.) AB határozat
63 1/1994. (I. 7.) AB határozat
64 Phillips Petroleom Co. v. Shutts, 472 U.S. 797 (1985) "day in court"
65 Kaplan, Benjamin: A Prefatory Note, 10 Boston Collegge Ind. & Com. L. Rev. 497 (1969)
66 Hansberry v Lee, 311 U.S. 32 (1940)
67 Megjegyzem, hogy az Fed. R. Civ. P. 23. cikke alapján létesíthető három osztályos kereseti típus közül kettő kötelező, tehát opt-out sincsen, és csak a harmadik esetén van lehetőség az eljárásból való kilépésre. A kötelező csoportképzést a magyar és európai alapjogi felfogás tükrében nehéz lenne védeni, bár meg kell jegyezni, hogy kényszertársulások nálunk is léteznek (vö. pl. a csődhitelezők kényszerközösségével).
68 Jelentés a kollektív jogorvoslattal kapcsolatos egységes európai megközelítés felé (2011/2089(INI)) (http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//NONSGML+REPORT+A7-2012-0012+0+DOC+PDF+V0//HU) 20. pont "Keresetindításra való jogosultság"
69 Emiatt a Fed. R. Civ. P. 23. cikk (b)(1) és (b)(2) szerinti "mandatory" vagyis kötelező osztályos keresete véleményem szerint nem lenne beilleszthető az európai jogi szabályozási keretekbe.
70 Az erről szóló sajtóközleményeket ld.: http://europa.eu/rapid/press-release_MEX-13-0611_en.htm
71 Communication from the Commission to the European Parliament, the Council, the European Economic and Social Committee and the Committee of the Regions "Towards a European Horizontal Framework for Collective Redress" Brussels, XXX COM(2013) 401/2 (http://ec.europa.eu/justice/civil/files/com_2013_401_en.pdf)
72 Commission Recommendation of XXX on common principles for injunctive and compensatory collective redress mechanisms in the Member States concerning violations of rights granted under Union Law; Strasbourg, XXX, C(2013) 3539/3 (http://ec.europa.eu/justice/civil/files/c_2013_3539_en.pdf)
73 Proposal for a Directive of the European Parliament and of the Council on certain rules governing actions for damages under national law for infringements of the competition law provisions of the Member States and of the European Union; COM(2013) 404 final; 2013/0185 (COD) (http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=COM:2013:0404:FIN:EN:PDF)
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Udvary Sándor, PhD, tanszékvezető egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar
Visszaugrás
