Mind a versenyelmélet, mind a polgári jogi dogmatika immár elterjedt és csaknem triviális felismerései közé tartozik, hogy a működőképes verseny biztosítása és a magánautonómia elvein alapuló szerződési rendszer kölcsönösen feltételezik egymást. Ha tehát a piaci folyamatok autonóm irányítása a magánautonómia kibontakozásához szükséges előfeltétel, akkor az árucsere versenyben megvalósuló önirányításának alapja az eladók és a vevők szerződési akaratkialakítási és -változtatási szabadsága. Noha a szerződési szabadság és a verseny ily módon egymásra utalt és állandó köcsönhatásban álló kapcsolatok és szabályozás szövedékeként jelenik meg, ebből még nem következik szükségszerűen, hogy a szerződési jog rendelkezéseinek és a verseny, különösen pedig a versenyjog normatív keretrendszerének összehangolása minden esetben surlódásmentes. Ha rátekintünk a lehetséges konfliktushelyzetek tipológiájára, "széles mező" tárul elénk. Ez a mező a csereszerződésekben, különösen a vállalatfelvásárlási szerződésekben található versenykorlátozó megállapodásoktól a közbeszerzési megbízások odaítélésének problémáin keresztül - nevezetesen hogy megengedhető-e a pályázatokban munkaközösségeknek és a pályázók közösségeinek a részvétele -, továbbá választottbírói ítéletek és egyezségek versenyjogi ellenőrzésén keresztül a társasági szerződésekben található versenykorlátozó kikötésekig terjed. Bár a társasági jogi problematika egészen a közelmúltig nyugvóponton volt, a német szövetségi legfelső bíróság, a Bundesgerichtshof (BGH) kartelltanácsának 2008. március 4-i döntése[2] nyomán megint új kérdések merültek fel, amelyeket a továbbiakban a német és az európai jogrend szempontjából vizsgálunk. A versenyjogi és a jogdogmatikai elemzés fényében kézenfekvő, hogy különbséget tegyünk
- az általános kérdésfelvetés, hogy ugyanis a versenykorlátozások elleni német törvény, a GWB 1. cikkébe és az EKSz. 81. cikkének (1) bekezdésébe foglalt kartelltilalmi tényállás alávethető-e egy teleologikus megszorításnak vagy egy "rule of reason"[3] elemzésnek, és
- aközött a társasági jog által megválaszolandó kérdés között, hogy a versenyjog megsértésének milyen
- 219/220 -
következménye van az összefonódásra és ezzel tuladonképpen a társaság létére. Ha úgy tűnik is, hogy az első kérdést - legalábbis a német versenyjogi és társasági jogi gyakorlat számára - időközben messzemenően tisztázták, az alapul vett "összehangolás és korlátozás fogalom" módszertani megalapozása és jogdogmatikai legitimálása szempontjából változatlanul vannak bizonytalanságok. Ami a társasági szerződésekbe foglalt, a versenyjogot sértő megállapodásokat illeti, a BGH kartelltanácsának legutóbbi döntése, nem utolsó sorban hiányos indokolása, pontosabban: az indokolás hiánya miatt több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. Mindenesetre úgy tűnik, hogy az eredmény sem a versenyjog számára nem ad eligazítást, sem a társasági jog számára nem kielégítő. A tanulmány második részében kitérünk a problémára.
Az arra vonatkozó kérdések, hogy versenykorlátozó megállapodások milyen feltételek mellett és milyen határok között vehetők fel társasági szerződésekbe, és mennyiben egyeztethetők össze a német kartelltilalom rendelkezéseivel (GWB 1. cikke), a BGH 1962. december 6-i Bonbonniére-döntése[4] óta - legalábbis elvileg - megválaszoltnak tekinthetők.[5] A BGH kartelltanácsa e döntésének középpontjában az a kérdés állt, hogy a közkereseti társaság tagjaira vonatkozó, a kereskedelmi törvénykönyv: a HGB 112. és 113. cikke szerinti versenytilalom ellentétbe kerül-e és ha igen, milyen feltételek mellett a GWB 1. cikkében kimondott kartelltilalommal. A HGB 112. cikkének (1) bekezdése értelmében a társaság tagja "a többi tag hozzájárulása nélkül sem üzleteket nem köthet a társaság kereskedelmi tevékenységi körében, sem nem lehet más, azonos jellegű kereskedelmi társaság korlátlanul és egyetemlegesen felelős tagja (persönlich haftender Gesellschafter)". Amint a BGH találóan mondja ki, a kartelltilalomnak erre a szabályozásra való alkalmazását még nem teszi lehetetlenné az a körülmény, hogy a szabályozásból adódó versenykorlátozás "alapját diszpozitív törvényi rendelkezések" képezik.[6] Habár "a törvényi versenykorlátozások a HGB 112. és 113. cikkének rendelkezéseiben is lecsapódhatnak, mégis mindig csak akkor valósulhatnak meg, ha a társaság tagjainak közös elképzeléseivel egybeesnek, vagyis a tagok közös akarata hozza létre őket".[7]
Ebben a helyzetben a HGB 112. cikkéből adódó versenykorlátozás a kartelltilalommal mindenesetre összhangban van, ha az adott társaság szervezeti és működési szabályzata a HGB 105. cikkében és azt követő cikkeiben adott normatív modellhez igazodik, vagyis a társaságot több személy olyan társulásának tekinti, "amelyben e személyek munkaerejüket és eszközeik rendelkezésre álló részét egy közösen végzett vállalkozásnak szentelik, és amelyben az összes tag ügyvezetési jogosítványa alapján a vállalkozás vezetésében az összes tag résztvesz, de a vállalkozásért korlátlan személyes felelősséggel is tartoznak."[8] Eszerint a törvényi szabály szerint a közkereseti társaság "munkaközösség és a felelősséget vállalók közössége", amely "gazdálkodásának folytatásához és fejlődéséhez az egyes tagok aktív, a társasághoz hű közreműködésére van utalva."[9] E tekintetben döntő, hogy a GWB 1. cikkének alapjául szolgáló - kompetitív - célirány nem "az illető tag a közösen végzett vállalkozás keretében folytatott aktív, a társasághoz hű közreműködését kérdőjelezi meg", hanem csupán e tag - a közösen végzett vállalkozáson kívül végzett - tevékenységének terjedelmét teszi a védelem biztosításának tárgyává.[10] Ez azonban a HGB 112. cikkének szövege szerint jogi okokból csak akkor vehető számításba, ha a gazdasági társaság többi tagja az említett társasági tag versenyző tevékenységéhez kifejezetten, vagy ráutaló módon hozzájárul (HGB 112. cikk (2) bekezdés), és a szóban forgó tagot a HGB 112. cikke szerinti versenytilalom alól felmentik. Ezért tehát a kartelltilalomnak ott van jogi relevanciája és igazi hatása, ahol egy vállalkozó más vállalkozókkal társaságot létesít, de ettől a társasággá alakulástól függetlenül, a közösen végzett vállalkozáson kívül a társaság többi tagjának hozzájárulásával ugyanabban az ágazatban vállalkozóként tevékeny marad vagy tevékenykedni fog. Ha a társasági szerződést létrehozó tagok akarata szerint meg kell engedni, hogy a társaság tagja a közösen végzett vállalkozás mellett saját vállalkozói tevékenységet is folytasson, ezt a vállalkozói tevékenységet a közösen végzett vállalkozás javára kimondott versenytilalom sem meg nem akadályozhatja, sem nem korlátozhatja. Az így egymás mellett működő és egymással versenyző vállalkozásoknak a kartelltilalom hatókörében - akarva, nem akarva -
- 220/221 -
szembesülniük kell a szabad versennyel, amely társasági jogi megállapodások útján sem explicit, sem implicit módon nem zárható ki.[11]
Egyébként a BGH a társasági jogi versenytilalmat szabályozási funkciója alapján maga is teleologikus korlátozásnak veti alá. A HGB 112. cikkében foglalt szabályozás okát és célját tekintve elsősorban azon a körülményen alapul, hogy egy jogi személyiség nélküli gazdasági társaság személyében felelős tagja széleskörű ügyvezetői hatásköre alapján átfogó befolyást gyakorol a társaság egész működésére. Ha viszont a társaság tagjának részesedése eltérne a diszpozitív társasági jogi modelltől (a HGB 109. cikke és a rákövetkező cikkek), és a tagi pozició kialakítása, különös tekintettel a társasági szerződésből adódó közreműködési jogokra, inkább a betéti társaság kültagja vagy a csendestárs részesedése kialakításakor szokásos pozíciónak felelne meg, akkor a társaság tagjának a társaság iránti hűségre és a társaság fejlesztésére vonatkozó, a tagok akarata szerinti kötelezettsége jelentősen korlátozódna. Számításba kell itt venni azt a körülményt, hogy "egy ilyen, lényegében csak tőkéjével részes társasági tagra a törvényi modell szerint a társasága javára kimondott versenytilalom (...) nem vonatkozik."[12] A HGB 112. cike szerinti versenytilalom tehát a HGB 161. cikkének (2) bekezdése szerint kiterjed ugyan a betéti társaság (KG) személyes felelősségű tagjára (beltag), hatása viszont a HGB 165. cikke szerint nem terjed ki a betéti társaság kültagjaira. Vagyis a tőke-alapon szervezett személyi társaságok esetében általában a kartelltilalomból adódó szabadság érvényesül a HGB 112. és 113. cikke szerinti versenytilalommal szemben.[13]
Az ebben kifejeződő jogdogmatikai értékelési modellt a BGH 2008. február 21-i "Villástargonca"-döntésében[14] kifejezetten megerősítette, és tovább finomította. Eszerint a BGH Bonbonniére-döntéséből nem következik, "hogy a GWB 1. cikke a kereskedelmi jog jogi személyiség nélküli gazdasági társaságainak társasági szerződéseiben található versenykorlátozó megállapodásokra korlátozás nélkül alkalmazható".[15] Ez a megállapítás mindenesetre csak annyiban helytálló, amennyiben a társaság kialakításának szerződési alapját tekintve megfelel a szabályozás szerinti közkereseti társaság típusának, és a versenykorlátozás nem haladja meg azt a mértéket, "amely a közös vállalkozás védelméhez szükséges, és amelyet a hűségre vonatkozó kötelezettség megkövetel.[16] A versenykorlátozások elleni törvény (a GWB) nem érintheti a közkereseti társaság és a betéti társaság mint vállalkozásformák törvényi elismerését. Ennyiben a versenytilalom az ügyvezető tag azon kötelezettségének folyománya és szükséges alkotóeleme, hogy tevékenysége mindig a társaság céljára irányuljon, és a közös célért szálljon síkra.[17]
Mivel ilymódon mindkét döntés alapját formális megközelítésben a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok normatív modelljének tipológiai kiigazítása, anyagi szemléletben pedig a társaság tagjának a továbbfejlesztésre és a hűségre vonatkozó kötelezettségéhez való igazodás képezi, ezért nem meglepő, hogy a BGH ezt követően a megoldásban alkalmazott dogmatikai megközelítését az ügyvezető vagy "uralkodó" (beherrschende) részvénytársasági tagokra vonatkozó versenytilalmakra is kiterjesztette, függetlenül attól, hogy ezeket a tilalmakat a társasági szerződés önállóan szabályozza-e vagy közvetve, a gazdasági társaság tagjaival szembeni és a társaság iránti hűség követelményéből adódnak-e.[18]
A BGH mindenesetre már Bonbonniére-döntésében találóan hangsúlyozta, hogy ha egy társasági szerződésbe versenykorlátozó megállapodásokat vesznek fel, ez önmagában még nem jelenti azt, hogy ezek a megállapodások a kartelltilalom normatív védelmi tartományából per se kikerülnének. A kartelltilalom korlátozása csak annyiban jön számításba, amennyiben a korlátozás ahhoz szükséges, hogy a társaság számára "az egyes társasági tagoknak a társasághoz hű közreműködését" biztosítsák.[19] Ebből adódóan feltétlenül szükség van az érdekek olyan funkcionális mérlegelésére, amely szembe állítja a piaci szereplőknek azt a normatív versenyrend által megteremtett és védett szabadságát, hogy tevékenységüket versenyben bontakoztathassák ki a társaság a léte fenntartásának védelméhez fűződő érdekével. Enélkül a mérlegelés nélkül nem lehetne megálljt parancsolni annak a folyamatnak, hogy a gazdasági társaságok társasági szerződésüket olyan formában alakítják ki, amellyel képesek megkerülni a kartelltilalmat. Ha tehát először azt kell megvizsgálni, hogy a társasági szerződés egészében nem versenykorlátozó hatású-e, ennek megítélése döntően nem azon múlik, hogy a társaság tagjai közti versenyjog-sértő magatartáskoordináció a társasági szerződés kifejezett alkotóeleme-e (ami bizonyára ritkán fordul elő) vagy inkább implicit módon képezi-e a szerződés
- 221/222 -
alapját. Ez világosan kitűnik a közös vállalkozások versenyjogi megítéléséből és következésképpen a versenyjogi fúzióellenőrzés, mint szabályozási terület és a kartelltilalmi rendelkezések összehangolásából.[20] Ezzel kapcsolatban a joggyakorlat és a szakirodalom messzemenően egyetért abban, hogy amikor a versenyhatóság közös vállalkozás alapítását vizsgálja, akkor "nem csak a fúzióellenőrzés szempontjából kell vizsgálódnia, hanem azt is meg kell néznie, hogy nem a GWB 1. cikke által tiltott kartellről van-e szó".[21] Ez szükségszerűen következik abból a körülményből, hogy közös vállalkozás alapítása az összefonódási tényálláson túlmenően nagyon is alkalmas arra, hogy az anyavállalatok közti érdekegyeztetéshez és ezzel a köztük folyó verseny korlátozásához vezessen. Ahogyan a versenykorlátozó megállapodást nem mentesíti a kartelltilalom alól, ha beépítik egy társasági szerződésbe, ugyanúgy nem mentesíti a társaság tagjainak a versenyben tanúsított magatartása összehangolását önmagában az, ha az összefonódás létrejöttének versenyjogi kritériumai teljesülnek.
Annak megítéléséhez, hogy a közös vállalkozással együtt jár-e a társaságok tagjai magatartásának összehangolása, és ha igen, milyen mértékű ez az összehangolás, általában jelentős támpontot nyújt a kooperatív és a koncentratív közös vállalkozások közti különbségtétel.[22] Míg a koncentratív közös vállalkozások alapítása szabály szerint kizárólag a fúzióellenőrzés hatálya alá tartozik, addig a kooperatív közös vállalkozásokra a kartelltilalmat is alkalmazni kell. Vagyis ez utóbbiakat kétszeresen is ellenőrzik: az összefonódási tényállás és a kartelltényállás szempontjából is. Szabály szerint a közös vállalkozás akkor koncentratív jellegű, "ha egy önálló vállalkozás valamennyi funkcióját ellátja, a piacon értékesített szolgáltatásokat nyújt, továbbá nem kizárólag vagy túlnyomóan a termelési-értékesítési lánc előző vagy következő fázisában az anyavállalat számára és nem az anyavállalatokéval azonos piacon tevékenykedik".[23] Ezzel szemben a kooperatív közös vállalkozások szabály szerint a vállalkozásoknak csupán néhány funkcióját látják elegyesítik az anyavállalat számára.[24]
Ha az említett különbségtételt alaposabban megvizsgáljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy ez csupán segíti az elhatárolást, de nem képez éles elhatárolást lehetővé tevő, az egyik vagy a másik változatba sorolást kizáró tényállást. Ugyanígy az olyan "önálló gazdasági egység valamennyi funkcióját ellátó, a piacon fellépő vállalkozásként (...)" való besorolás" sem áll szemben a GWB 1. cikkének alkalmazásával".[25] Az anyavállalatok közti verseny korlátozása általános tapasztalat szerint, ésszerű kereskedői magatartást feltételezve, akkor várható, ha "az anyavállalatok továbbra is ugyanazon az áru- és földrajzi piacon tevékenykednek, mint a közös vállalkozás".[26] Ilyen esetben általában ésszerű számítás vezérli a társasági tagokat, ha "a közös vállalkozással szembeni árversenyről és ezzel egyúttal az egymás közöttiről is lemondanak, amivel gyakorlatilag összehangolt árszintet alakítanak ki".[27] Ezt a szemléletet a BGH legutóbbi, 2008. március 4-i döntése[28] újból megerősíti, amikor hangsúlyozza, hogy a döntést hozó bíróságnak "a gazdasági összefüggések és hatások összességét szem előtt tartva kell (ítélkeznie)", szabály szerint "abból kiindulva, hogy a vállalkozások gazdaságilag célszerű és kereskedői szempontból ésszerű magatartást tanúsítanak".[29]
A BGH helytállóan hangsúlyozza[30] a Közösség a fúzióellenőrzésre vonatkozó (a Tanács 4064/89/EGK rendeletét módosító) 1310/97/EK rendeletének 2. és 3. cikkére való tekintettel (lásd jelenleg a 139/2004/EK rendeletet), hogy ez a szemlélet egyébként összhangban van az európai versenyjog által adott értékelésekkel. Így azután a 139/2004/EK rendelet 2. cikkének (4) bekezdése is immár kifejezetten megerősíti, hogy ha egy közös vállalkozás alapításának célja vagy hatása a továbbra is független vállalkozások versenyben tanusított magatartásának koordinálása, akkor az ilyen koordinálást "az EK-Szerződés 81. cikke (1) és (3) bekezdésének kritériumai alapján kell értékelni (...)". A 139/2004/EK rendelet 2. cikk (5) bekezdése első francia bekezdésének értelmében az Európai Közösségek Bizottsága az értékelés során különösen azt veszi figyelembe, hogy "két vagy több anyavállalat jelentős mértékben fenntartja-e tevékenységét a közös vállalkozáséval azonos piacon (...)". Ebben tehát teljesen egyértelműen megnyilvánul, hogy az európai versenyjog alapján végzett és a német versenyjog alapján végzett értékelés messzemenően összhangban van egymással.
- 222/223 -
Ha eltekintünk a közös vállalkozások versenyjogi megítélésének sajátos problematikájától, akkor szükségszerűen adódik a kérdés, hogy a társasági jog előírásainak és a vesenyjog által adott értékeléseknek a normatív összehangolása hogyan illeszthető be egy következetes és ellentmondás-mentes dogmatikai koncepcióba. Nem egy gyakorlati probléma elméleti felnagyításáról van szó, hanem azt a kérdést vizsgáljuk, hogy általánosítható-e a BGH joggyakorlata olyan módon, és ha igen, akkor milyen terjedelemben, hogy az általánosítás lehetővé tegye összehasonlítható esetkonstellációk előretekintő jogi értékelését, és ezzel a magatartásukat megtervező piaci szereplők számára bizonyos mértékű biztonságot nyújtson. Itt is igaz a jól bevált felismerés: "Nincs praktikusabb, mint egy jó elmélet."
Ha a szakirodalomban található megalapozás hagyományos kiinduló pontját elemezzük,[31] akkor többnyire az "immanencia elmélet" által adott magyarázatra vagyunk utalva. Esszerint a kartelltilalommal szemben nagyobb súllyal esnek latba az olyan versenykorlátozások, amelyek bizonyos polgári jogi intézmények immanens részét képezik.[32] Ennyiben az institucionális adottságok, valamint a polgári jogi szabályozás működőképessége, akár a társasági jog keretei között, akár csereszerződések esetében, például egy vállalatfelvásárlás keretei között, a kartelltilalomnak a szabályozás immanens részét képező korlátozásait teszik szükségessé, amelyekkel a versenyjogi normák teleologikus restrikciója esetén számolnunk kell.
A kirajzolódó dogmatikai összehangolás-koncepció egyértelműen eltér az Egyesült Államok egyik versenytörvénye, a Sherman Antitrust Act 1. cikke keretében kialakított "rule of reason"-tól[33] és a bíróságoknak attól az ez által adott jogosítványától, hogy a per se tilalmak érvényesülésének a területén kívül a versenykorlátozó megállapodások és magatartások versennyel kapcsolatos előnyeit és hátrányait "ésszerű mérlegelés" keretében állítsák szembe egymással. A láthatóvá váló megkülönböztetés normatív indokolása közvetlenül a Sherman Act és a német, továbbá - ahogyan még meg kell mutatnunk - az európai, versenyrend egymástól eltérő jogtechnikai kialakításában rejlik. A Sherman Act 1. cikke szerint tilos: "minden olyan, tröszt formájában vagy egyéb formában megvalósuló társulás, valamint konspiráció, amely az áruforgalmat korlátozza (...)". A német (lásd a GWB 2. és 3. cikkét) és az európai (EKSz. 81. cikk) jogrendtől eltérően nincsenek a Sherman Act-tel összefüggő, kifejezett mentesítő tényállások, amelyek a norma alkalmazójának lehetővé tennék, hogy a kartelltilalom alkalmazásakor és érvényesítésekor a piaci pozíciót és a piaci szereplők által kitűzött célokat figyelembe vegye. A kartelltényállás határozatlansága és értelmezési tartományának széles volta ezért már korán arra késztette az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságát (Supreme Court), hogy joggyakorlatában[34] a törvény 1. cikke kartellekre vonatkozó generálklauzulájának alkalmazása során megkülönböztesse egymástól azokat a versenykorlátozásokat, amelyek, mint például az ár-, a területfelosztó és a kvóta-kartellek, a versenyre gyakorolt káros hatásuk miatt per se tilosak és azokat a versenykorlátozó intézkedéseket, amelyek a versennyel kapcsolatos "ambivalenciájuk" miatt egyedi esetben a "rule of reason" keretében átfogó érdekmérlegelés tárgyát képezik, amely azt hivatott eldönteni, hogy nem vezetnek-e a piaci árucsere méltánytalan korlátozásához ("undue restraint").[35] A kiegészítő (járulékos) korlátozások doktrínája ("ancillary restraints-doctrine") szerint, melyet a joggyakorlat[36] alakított ki, az olyan egyedi, a szerződésekbe foglalt versenykorlátozó megállapodások, amelyek önmagukban nézve meg nem indokolható korlátozásokként ("naked restraints") tulajdonképpen a per se-tilalom területére esnek, "rule of reason"-elemzés alapján kikerülhetnek a Sherman Act 1. cikke által meghatározott tilalmi területről, ha és amennyiben a szerződés összességében nem jár a verseny korlátozásával, és a versenykorlátozó kikötésre a szerződés alapvető célkitűzésének eléréséhez szükség van. Ez a megállapítás a társasági szerződésekbe foglalt versenykorlátozó megállapodásokra is vonatkozik, ha és amennyiben a társaság céljának eléréséhez nélkülözhetetlenek.[37]
Még ha és amennyiben az amerikai versenyjog "rule of reason" koncepciójának alkalmazása első pillantásra a BGH joggyakorlatával összevethető eredményekhez vezet is, a "rule of reason" alapját egy egyértelműen eltérő jogpolitikai és dogmatikai koncepció képezi. A "rule of reason" eljárásjogi előfeltételeinek és tartalmi felépítésének elemzése rávilágít arra, hogy a koncepció nem kevesebbet kíván elérni, mint azt, hogy a versenyjogot alkalmazó bíróságok messzenyúló diszkrecionális jogosítványát megalapozza; azt a jogosítványt ugyanis, hogy a jogalkalmazás során szembe állítsák egymással (mérlegeljék) a versenykorlátozó megállapodások előnyeit és hátrányait. A bírói értékelés ilyen tág mozgáste-
- 223/224 -
re idegen mind a GWB 1. cikkétől és azt követő cikkeitől, mind pedig az EKSz. 81. cikkétől. Normatív irányultságát tekintve a "rule of reason" kialakítása arra a tényre vezethető vissza, hogy a Sherman Act nem biztosít törvényi mentesítési lehetőségeket. Tekintettel arra, hogy a GWB és az EKSz. kifejezett, törvényi szintű mentesítési szabályokat tartalmaz, a német és az európai jogrenddel összefüggésben számításba sem jön, hogy a jogalkalmazó ezeken a szabályokon túlmutató, "rule of reason"-ba torkolló mérlegelési lehetőséget kapjon. Minden más megoldás ellene mondana az alapul szolgáló normatív koncepciónak, és végső soron alkotmányjogi szempontból elfogadhatatlan módon tolná el a jogalkotás és a jogalkalmazás közti határvonalat. Ebben a tekintetben a GWB 2. és 3. cikkének, valamint az EKSz. 81. cikke (3) bekezdésének rendelkezései mondták ki a végső szót, vagyis kibővítést lehetővé nem tevő módon szabályozták a joggyakorlat által a kartell-tényállás alkalmazásakor figyelembe veendő mérlegelési szempontokat.
Ez mindazonáltal nem zárja ki, hogy amikor teleologikus értelmezés keretében konkrét ügyre vonatkoztatják a kartelltényállást, figyelembe vegyék azokat a szempontokat, amelyek a felek számára végülis csupán lehetővé teszik, hogy a versenyben részt vegyenek, és bizonyos piaci tevékenységeiket kibontakoztassák, anélkül, hogy ezzel egyidejűleg a versenyt is korlátoznák az előzetesen fennállt helyzethez képest. Ez azt jelenti, hogy dogmatikai szemléletben éppen nem egy "rule of reason" szerinti normatív mérlegeléssel van dolgunk, hanem az a minden jogalkalmazás keretében kezdettől fogva megválaszolandó kérdés merül fel, hogy a tényállási feltételek teleologikus értelmezésének alapján lehetőség van-e a norma alkalmazására.
Az ilymódon megragadott tényállás-korlátozás jellegzetes megnyilvánulásával állunk szemben a közös pályázatok és a pályázók által közösen elnyert megbízások teljesítésére létrehozott konzorciumok esetében.[38] Ha a konzorciumokban résztvevők piaci részvételét csak együttműködésük teszi lehetővé, különösen egy közbeszerzési eljárásban való részvételük, akkor a kartelltilalom szabályozási funkcióját figyelembe véve ez nem a versenynek a GWB 1. cikke szerinti korlátozását jelenti, hanem azt teszi lehetővé, hogy az említettek a jelentős piaci erővel rendelkező versenytársakkal egyenlő jogokat élvezve vegyenek részt a versenyben.[39] Egyértelműen ellentmondana tehát a norma teleológiájának, ha a normát a versenyjoghoz kapcsolódó jogpolitikai céllal szemben szigorúan szó szerint értelmeznék, és ezzel egyes piaci szereplők elől elzárnák a versenyben való részvétel lehetőségét.
Végső soron ugyanez a megállapítás vonatkozik a társasági szerződésekben szereplő kiegészítő jellegű versenykorlátozásokra. Ha bebizonyosodik, hogy a társaság tagjait terhelő versenytilalomról való megállapodás a társaság létének és gazdasági tevékenységének és ezzel a társaság tagjai közti együttműködésnek szükséges feltétele, akkor ennek a versenytilalomnak a kikötése a piaci verseny fejlődésével, nem pedig korlátozásával jár együtt.[40] Ez azonban egyúttal az alapul vett dogmatikai koncepció határait is kijelöli. Normatív tényállás-korlátozás tehát csak azzal a feltétellel és csak annyiban vehető számításba, amennyiben a kiegészítő versenykorlátozás a jogi keretrendszer és az e keretrendszer alapjául szolgáló jogi értékelések alapján ahhoz szükséges, hogy a társaság céljának teljesülését biztosítsa, és jellegét és terjedelmét tekintve ezen a mértéken nem lép túl. Ezzel szemben a kiegészítő versenykorlátozások mellett és ellen szóló szempontoknak a német és az európai versenyjog alapján végzett, érdekorientált mérlegelése tekintetében (az európai versenyjog alapján végzettet illetően lásd a következő fejezetet) továbbra is a törvényi szintű mentesítési tényállások rendelkezései mondják ki a végső szót.
Ami a kartelltényállás korlátozó értelmezésének feltételeit illeti, a BGH által alkalmazott dogmatikai megközelítés egyenértékű visszatükröződése található az európai jogrendben. Az, hogy az EKSz. 81. cikkében kimondott európai kartelltilalom normatív koncepciójával a "rule of reason" mérlegelési koncepciója - olykor-olykor hallható vélekedéssel szemben - általánosan összeegyeztethetetlen, a norma immanens szisztematikája alapján már a 81. cikk (3) bekezdésének e tekintetben a végső szót kimondó szabályozásából következik. Ennek megfelelően az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága is következetesen mutat rá 2001. szeptember 18-i TPS-döntésében,[41] hogy az EKSz. 85. cikkének (3) bekezdése (jelenleg: az EKSz. 81. cikkének (3) bekezdése) kifejezetten úgy rendelkezik, hogy "versenykorlátozó megállapodások akkor mentesíthetők, ha bizonyos feltételeknek eleget tesznek, különösen pedig meghatározott célok eléréséhez nélkülözhetetlenek, és a vállalkozások számára nem teszik lehetővé, hogy az érintett áruk jelentős része tekintetében a versenyt kizárják". Csak ebből kiindulva "kerülhet sor egy adott korlátozás versenybarát
- 224/225 -
és versenyellenes aspektusainak az összevetésére".[42] Az európai kartelltilalom a gyakorlatban megmutatkozó hatásosságát jelentős mértékben elveszítené, "ha ilyen jellegű vizsgálat már az EKSz. 85. cikkének (1) bekezdése [jelenleg: az EKSz. 81. cikkének (1) bekezdése] alapján elvégezhető volna"[43]. Az Elsőfokú Bíróság és az Európai Bíróság eddigi joggyakorlatából nem lehet arra következtetni, "hogy a joggyakorlat elismerné a 'rule of reason' alkalmazását a Közösség versenyjogában".[44] helyett a meghozott döntések széles irányzatot jelentenek a joggyakorlatban, "amely szerint nem kell azt hinni, teljesen elvont és megkülönböztetés-mentes módon, hogy az EKSz. 85. cikkének (1) bekezdésében kimondott tilalom szükségszerűen kiterjed minden, egy vagy több fél cselekvési szabadságát korlátozó megállapodásra".[45] E tekintetben, annak vizsgálatánál, "hogy ez a rendelkezés valamely megállapodásra alkalmazható-e, azt a konkrét keretet kell figyelembe venni, amelyben a megállapodás hatása kibontakozik, különösen pedig azokat a gazdasági és jogi körülményeket, amelyek között az érintett vállalkozások tevékenykednek (...)".[46]
Ezeket az elveket az európai joggyakorlat a társasági szerződésekben, különösen a szövetkezetek alapszabályaiban található kiegészítő versenykorlátozások értékelésénél is alapul vette. Az Európai Bíróság például már 1994. december 15-i DLG-döntésében[47] hangsúlyozza, hogy egy beszerző szövetkezet alapszabályának az a rendelkezése, amely korlátozza a szövetkezet tagjainak azt a lehetőségét, hogy az együttműködés más, konkuráló formáiban részt vegyenek, jelentős negatív hatást gyakorolhat a versenyre. Az ilyen rendelkezés azonban nem esik az EKSz. 85. cikkének (1) bekezdésében (jelenleg: az EKSz. 81. cikkének (1) bekezdése) kimondott tilalom hatálya alá, ha az alapszabály a tagokra "csak olyan korlátozásokat róhat, amelyek annak biztosításához szükségesek, hogy a szövetkezet előírásszerűen működjön, és elég erős maradjon ahhoz, hogy szerződéseinek kialakításakor megfelelő pozícióból tárgyalhasson a gyártókkal".[48] Az, hogy ez nem megy túl a kartelltilalom értelméhez és céljához igazodó jogértelmezés által kijelölt kereten, és így kívül esik a "rule of reason" kialakítási tartományán, igazolja az Európai Bíróságnak a magyarázat mögött húzódó koncepcióját. Akkor, amikor a szövetkezeti gazdálkodásnak az európai jogrend által is elismert kooperációs alkotmánya különösen a kis- és közepes méretű vállalkozások számára is megnyitja annak a lehetőségét, hogy egyensúlyi kiegyenlítő piaci erőt biztosító piaci részesedést szerezzenek, ellentmondana az EKSz. 81. cikkének (1) bekezdésén alapuló kartelltilalom teleológiájának, ha a szövetkezetté társulás biztosításához szükséges, a versenyt érintő megállapodásokat alávetné a versenytilalom alapján való megmérettetésnek. Az Elsőfokú Bíróság már a "Dansk Pelsdyravlerforening" döntésében[49] következetesen mutat rá, figyelembe véve a szükségesség és méltányosság követelményét, hogy a szövetkezet tagjait terhelő általános versenytilalom, tekintettel az EKSz. 81. cikkének (1) bekezdésére, nem jön számításba.
Az európai joggyakorlat ebből kirajzolódó funkcionális irányultsága a Bizottság gyakorlatában is általánosan visszatükröződik. A Bizottság véleménye[50] is az, hogy vállalkozás alapítása önmagában nem versenykorlátozás, még akkor sem, ha a szerződésben résztvevők számára kényszerűen bizonyos korlátozásokkal jár együtt. Annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy a szerződésben résztvevők közös fáradozásaikat egy társasági szerződés keretében fogják össze, a működőképes verseny előfeltétele és nem korlátozása.
Ha a társasági szerződésekbe foglalt versenykorlátozó megállapodásoknak a német és az európai versenyjog alapján való normatív értékelése ily módon messze menően biztosított is, a versenyen esett sérelem a társadalom egészére háruló következményeinek a jogi megítélésében továbbra is számos jelentős, mérlegelhetetlen tényező játszik szerepet. A felszínre kerülő bizonytalanságok persze körülhatároltak ott, ahol a verseny sérelme csupán a társasági szerződés egyedi rendelkezéseire korlátozódik, és nem - mint például (kooperatív) közös vállalkozások esetében - a társaság céljáról kialakított megállapodás lényegével függ össze.[51] Ami a német kartelltilalmat illeti, a Polgári Törvénykönyv, a BGB 134. cikke értelmében a versenykorlátozó szerződési kikötés semmis, mivel a GWB 1. cikkében kimondott törvényi tilalomba ütközik. A társasági szerződés egészének sorsa tekintetében viszont a BGB 139. cikke irányadó. Eszerint az egész jogügylet semmis, ha
- 225/226 -
nem feltételezhető, hogy a jogügylet a semmis rész nélkül is megvalósítható volna. Következésképpen ugyanez vonatkozik arra az esetre is, amelyben a versenykorlátozás alkalmasnak bizonyul a tagállamok közti kereskedelem korlátozására, és ezzel megsérti az EKSz. 81. cikke (1) bekezdésének a rendelkezését. A semmisség itt közvetlenül az EKSz. 81. cikkének (2) bekezdéséből következik. Noha vannak, akik úgy gondolják, hogy tekintettel az Európai Bíróság[52] és a Bizottság[53] által kimondott követelményre, amely szerint a tagállamok a közösségi jog megsértése ellen hozott szankcióinak "elrettentőknek" kell lenniük, a részleges semmisség lehetősége kiesik,[54] ezt a felfogást azonban az Európai Bíróság joggyakorlata nem alapozza meg. Éppen ellenkezőleg, az Európai Bíróság az EKSz. 81. cikkével összefüggésben kifejezetten elismerte a részleges semmisség lehetőségét.[55]
Sokkal problematikusabb a jogi helyzet ott, ahol a társasági szerződésre mint olyanra jellemző a verseny megsértése, vagyis ahol a szerződés összességében versenyjogsértő. Mindazonáltal egy jogi személyként működő gazdasági társaság vagy egy szövetkezet esetében a német társasági jog normatív rendelkezései értelmében ez nem automatikusan a társaság semmisségéhez vezet, hanem csak jövőbeni hatályú felszámolásához (GmbHG 75-79. cikk, AktG 275-277. cikk, GenG 94-97. cikk). Ezt a nyilvánosságról szóló első irányelv 11. és 12. cikkében a közösségi jog is kifejezetten megállapította.[56] A jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságokra vonatkozóan azonban nincs az említettekkel összehasonlítható szabályozás. Erre a területre vonatkozólag a német jogyakorlat[57] már régen kialakította a "hibás" gazdasági társaságokra vonatkozó elveket,[58] hogy velük a jogi személyként működő társaságokra vonatkozó rendelkezésekkel való teljes analógia megteremtése felé haladva olyan szabályozási koncepciót alkosson, amely a BGB 134. cikkének semmiségi szankciója ellenére is elismeri a társaság jogi létezését, a semmisség jogkövetkezményét ezzel a társulás jövőbeni felszámolására korlátozva. A "hibás társaságról" szóló koncepció nem szerzett viszont elismerést azokon a területeken, ahol "kiemelkedően fontos közérdekbe vagy védelmet igénylő személyek kiemelkedően fontos érdekébe" ütközik.[59] Ide tartozik az a helyzet is, amikor a társasági jogi megállapodás versenyjog-sértő. Ezért például 1990. november 13-i döntésében[60] a BGH kifejezetten utal arra, hogy a hibás társaságra vonatkozó elvek egy vesenyjog-sértő "BGB-Innengesellschaft"-ra nem alkalmazhatók. Ha a társasági szerződés "a verseny szabadságának intézményes biztosításához fűződő közérdek védelmére kiadott törvénybe" ütközne, a társaság jogi elismerését nem lehetne számításba venni, mondja a döntés. Még messzebb menően tagadta a fellebbviteli bíróságként eljáró OLG Hamm 1986. március 13-i ítéletében[61] egy "külső társaság" ("Außengesellschaft") jogi létezését, és ezzel ügyfélképességét is.[62] Ezt követi a BGH 2008. március 4-i döntése,[63] minden indokolás nélkül. A fellebbviteli bíróság[64] találóan tekintette a társaságot "hatályos társasági szerződés hiányában nem (még hibás társaságként sem) létező társaságnak".
Súlyos aggályok szólnak ez ellen a felfogás ellen. A kartelltilalom értelme és célja nem követeli meg - ellentétben a BGH felfogásával - a versenyjog-sértő társasági szerződés semmisségét. Csak a jogi személyiség nélküli társaságra vonatkozó jog rendelkezései szerint szabályozott felszámolási eljárás (v.ö. HGB, a 155. cikktől és BGB, a 730. cikktől) teszi lehetővé, hogy a társaság hitelezőinek és munkavállalóinak az érdekeit méltányosan figyelembe vegyék, hiszen ezeknek az érdekeknek a tiszteletben tartása éppúgy közérdek, mint a kartelltilalom betartása.[65] Az OLG Hamm fent említett döntésére tekintettel már Karsten Schmidt[66] is találóan hangsúlyozta, hogy nem lehet és nem is szabad megengedni, hogy a GWB 1. cikkének közös vállalkozásokra való alkalmazása azzal a következménnyel járjon, hogy "szervezett, a kereskedelemben működő vállalkozók egyszerűen eltűnjenek a képernyőről".[67]
- 226/227 -
Ez vonatkozik egyébként arra az esetre is, amikor és amennyiben a társasági szerződés semmissége az EKSz. 81. cikkének (2) bekezdésén alapul. Sokan feltételezik ugyan, hogy mivel az EKSz. 81. cikkének (2) bekezdése által megállapított szankció a közösségi jog szankciója, ezért az elsődleges közösségi jog primátusa miatt a "hibás társaság" a német jogrendben gyökerező doktrinájának "vissza kellene lépnie" a közösségi rendelkezéssel szemben,[68] de aligha felfogható, hogy a kartelltilalom megsértése esetén miért követelné meg a közösségi jog a jogi személyiség nélküli és a jogi személyként működő gazdasági társaságok, illetve a szövetkezetek eltérő kezelését.[69] Különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy az egységes piacon a munkavállalók és a hitelezők érdekeinek védelme a közösségi jogtól egyáltalán nem idegen célkitűzés.
A szövegben előforduló legfontosabb német rövidítések:
- AktG (Aktiengesetz): Részvénytörvény (a részvénytársaságokra is vonatkozó törvény)
- BGB (Bürgerliches Gesetzbuch): Polgári Törvénykönyv
- BGH (Bundesgerichtshof): Szövetségi Bíróság (az NSZK legfelsőbb bírósága)
- BGHZ (Bundesgerichtshof/Zivilsachen): a BGH polgári jogi ügyekben hozott döntéseinek gyűjteménye
- GenG (Genossenschaftsgesetz): Szövetkezeti Törvény
- GmbHG (Gesellschaft-mit-beschränkter-Haftungs -Gesetz): Törvény a Korlátolt Felelősségű Társaságokról
- GWB (Gesetz gegen Wettbewerbsbeschränkungen): Versenykorlátozások Elleni Törvény
- HGB (Handelsgesetzbuch): Kereskedelmi Törvénykönyv
- KG (Kommanditgesellschaft): betéti társaság - OLG (Oberlandesgericht): Tartományi Felső Bíróság ■
JEGYZETEK
* A szerző a német, az európai és a nemzetközi kereskedelmi, társasági, gazdasági és munkajog professzora a HTW Berlinnél, a TU-Berlin és a krasznodari (Orosz Föderáció) Kubany Egyetem tiszteletbeli professzora, továbbá a HTW Berlin Német és Európai Ingatlangazdálkodási és Szövetkezeti Jogi Kutatóintézetének (Forschungsinstitut für Deutsches und Europäisches Immobilienwirtschaftsund Genossenschaftsrecht) igazgatója.
[1] A szerzőnek a Magyar Versenyjogi Egyesület és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Jogi Szekciója 2009. június 4-i rendezvényén elhangzott előadása alapján. A szövegben előforduló legfontosabb német rövidítések jegyzéke a tanulmány végén található.
[2] KVZ 55/07 - Nord-KS/Xella = WuW/DE-R 2361.
[3] A "józan mérlegelés szabályán" ("rule of reason") alapuló teszt lényege, hogy egy potenciálisan versenykorlátozó megállapodás jogszerűségének megítélésekor a megállapodás versenybarát és versenyellenes ("prokompetitív és antikompetitív") aspektusait egyszerre teszi mérlegre. Az amerikai versenyjogban ez annyit jelent, hogy - bizonyos, természetüknél fogva (per se) tiltott megállapodásokon túlmenően - csak az olyan megállapodások tartoznak a versenyjog tilalmi körébe, amelyekre nézve a fenti teszt alapján végzett értékelés kedvezőtlen eredményt hoz. Lásd még: MünchKommGWB/Säcker § 1 Rn. 15 ff.; Münch KommEuWettbR/Säcker/Molle EG Art. 81 Rn. 480 ff.; továbbá Emmerich, Kartellrecht, 11. kiadás, 2008, § 4 Rn. 87 a ff.
[4] BGHZ 38, a 306. és a 311. oldaltól; MünchKommGWB/Säcker § 1 Rn. 23.
[5] Lásd: Armbrüster; ZIP 1997, a 261. oldaltól; Beater, Jus 1997, 816.; Fleischer, NZG 2003, a 985. oldaltól; Küber/Waltermann, NJW 1986, a 223. oldaltól; Salfeld, Wettbewerbsverbote im Gesellschaftsrecht, 1987.
[6] BGH, a megadott helyen, 316.
[7] BGH, a megadott helyen, 316.
[8] BGH, a megadott helyen, 312.
[9] BGH, a megadott helyen, 112.
[10] BGH, a megadott helyen, a 315. oldaltól.
[11] V. ö. MünchKommGWB/Säcker § 1 Rn. 23.
[12] BGH, a megadott helyen, 314.; v.ö. MünchKommGWB/Säcker § 1 Rn. 24, FK/Huber/Baums § 1 a.F. Rn. 594
[13] Lásd végül OLG Frankfurt WuW DE-R 2603 ff.
[14] BGHZ 70, a 331.oldaltól és a 334. oldaltól
[15] BGH a megadott helyen, 335.
[16] BGH a megadott helyen, 335.
[17] Lásd továbbá MünchKommGWB/Säcker § 1 Rn. 23, 24.
[18] BGH WM 1964, 1320. és 1321.; BGHZ 49, 30-31.; BGH NJW 1986, 585.; BGH DB 1984, 1717. és 1718. oldal; BGHZ 105, 246 (noha a BGH ítélete csak olyan versenykorlátozásokra terjed ki, amelyeket már a társaság alapszabálya is tartalmaz); BGH DB 1990, 213.
[19] BGHZ 38, a 306-312.
[20] Bunte a Langen/Bunte, Kartellrecht I, kötetében, 10. kiadás, 2006, § 1 Rn. 251 ff., 253.
[21] BGHZ 147, a 325. oldaltól és 331. - "Ost-Fleisch"; lásd már BGHZ 96, a 69. oldaltól - "Mischwerke"; BGHZ 81, 55. -"Transportbeton Sauerland"; OLG Düsseldorf WuW/DE-R 1625, 1630; Bunte a Langen/Bunte, Kartellrecht I. kötetében, § 1 Rn. 251.; FK/Huber/Baums, § 1 Rn. 253 f.
[22] BGHZ 96, 69-77. - "Mischwerke" ("előkevert-beton gyárak"); BGHZ 147, a 325. oldaltól és 336. - "Ost-Fleisch"; az értelmezésben segíthet az Európai Bizottság a koncentratív és a kooperatív közös vállalkozások a Tanács a vállalkozások összefonódásainak ellenőrzéséről 1989. december 21-én kiadott 4064/89/EGK rendelete alapján való megkülönböztetéséről szóló (mára már hatályát vesztett) közleménye, HL C 385, 1994. 12. 31., 1.
[23] BGHZ 147, a 325. oldaltól és 337. - "Ost-Fleisch"
[24] BGHZ 147, a 325. oldaltól és 337. - "Ost-Fleisch"
[25] BGHZ 147, a 325. oldaltól és 337. - "Ost-Fleisch"
[26] BGHZ 147, a 325. oldaltól és 338. - "Ost-Fleisch".
[27] BGHZ 147, a 325. oldaltól és 339. - "Ost-Fleisch".
[28] WuW/DE-R 2361 ff, 2362.
[29] WuW/DE-R 2361 ff, 2362.
[30] BGHZ 147, a 325. oldaltól és 338. - "Ost-Fleisch".
[31] V. ö. Emmerich, Kartellrecht, 11. kiadás, 2008, § 21 Rn. 41; Bornkamm, FS Geiß, 2000, 539-547.; MünchKommGWB/Säcker, § 1 Rn. 15, 16, Bunte a Langen/Bunte-ban § 1 Rn. 267; továbbá Schwarz, Kartellvertrag und sonstige wettbewerbsbeschränkende Verträge, 1984, 147.
[32] Alapvetően:Steindorff, BB 1977, 560-570. oldal.; Köhler, ZHR 148 (1984), a 487. és a 491 oldaltól; ugyanő,. BB 1996, a 2577. oldaltól; Rittner, WuW 2000, a 696 oldaltól; K. Schmidt, ZHR 149 (1985), 1-7. és a 11. oldaltól; Schwintowski, WuW 1997, a 769. oldaltól
[33] A "rule of reason" fogalmát illetően lásd a 4. lábjegyzetet.
[34] U.S. kontra American Tobacco Co., 221 US 106, 179 (1911).
[35] Lásd Northern Pacific Railway Co. kontra US, 302 US 1,5 (1958).
[36] U.S. kontra Addyton Pipe & Steel Co., 85 F. 271 (6 th Cir. 1898).
[37] Lásd még MünchKommEUWettbR/Säcker/Molle, EG Art. 81 Rn. 482.
[38] Lásd: OLG Naumburg WuW/E Verg. 493. és 494.; Koenig/Kühling/Müller, WuW 2005, a 126. oldaltól; lásd továbbá Immenga, DB 1984, a 385. oldaltól
[39] Lásd MünchKommGWB/Säcker § 1 Rn. 28; MünchKommEUWettbR/Säcker/Molle, EG Art. 81 Rn. 495.
[40] Ami a hatását illeti, lásd MünchKommEUWettbR/Säcer/Molle, EG Art. 81 Rn. 496.
[41] WuW/EU-R 469 ff. (Az Elsőfokú Bíróságnak az M-6 és mások kontra Bizottság ügyben hozott T-112/99 sz. ítéletéről [EBHT 2001, II-2459.] van szó.)
[42] Elsőfokú Bíróság, a megadott helyen
[43] Elsőfokú Bíróság, a megadott helyen
[44] Elsőfokú Bíróság, a megadott helyen
[45] Elsőfokú Bíróság, a megadott helyen
[46] Elsőfokú Bíróság, a megadott helyen
[47] C-250/92. sz. ügy, G0ttrup-Klim és mások Grovvareforeninger / Dansk Landbrugs Grovvareselskab [EBHT 1994.I-5841., 35. bekezdés]
[48] Európai Bíróság, a megadott helyen
[49] Az Elsőfokú Bíróság ítélete a T-61/89. sz. Dansk Pelsdyravlerforening ügyben [EBHT 1992,II-1931. o., 78. bekezdés]
[50] HL L 90, 1999,4.2., 6, oldal, 91. pont - "M 6"; HL L 249, 2001,9.19., 12., 41. pont a 16. oldalon - "Identrus".
[51] Lásd legutóbb: OLG Frankfurt WuW DE-R 2603, 1605.
[52] Az Európai Bíróság C - 68/88, sz, ítélete a Bizottság kontra Görögország ügyben [EBHT 1989., 6965., 23. bekezdés]; az Európai Bíróság C - 326/88, sz. ítélete a büntetőeljárás Hansen ellen ügyben [EBHT 1990" I - 2911., 17. bekezdés]; az Európai Bíróság C - 29/95, sz. ítélete a Pastoors kontra belga állam ügyben [EBHT 1997., I - 285., 24. bekezdés]
[53] Lásd KOM (95) 162, végleges, 1995.5.3.
[54] Hempel, WuW 2004, 362, 371; lásd továbbá Weyer, GRUR Int. 2002, 57-59.; Zimmer/Leopold, EWS 2005, a 149. és a 152. oldaltól
[55] Az Európai Bíróság C - 56/65. sz. ítélete a Société Technique Miniére/Maschinenbau Ulm ügyben [EBHT 1966., 282. és 304.]; az Európai Bíróság C - 56 és C - 58/64. sz. ítélete a Consten és Grundig kontra Bizottság ügyben [EBHT 1966., 322, és 392.; az Európai Bíróság C - 234/89. sz. ítélete a Sergios Delimitis kontra Henninger Bräu ügyben [EBHT 1991., I-935., 40. bekezdés]
[56] 1968. március 9-i 68/151/EGK irányelv, HL L 65, 1968,3.14., 8.; lásd továbbá MünchKommEUWettbR/Säcker/Jaecks Art. 81 EG Rn. 809.
[57] RGZ 165, 193.; BGHZ 3, 285-288.; BGHZ 13, 320-321..; BGHZ 55, 5-9..; BGHZ 75, 214-217..; BGH NJW 1992, 1501-1502.
[58] Átfogóan lásd Karsten Schmidt, Gesellschaftsrecht, 4. kiadás, 2002, § 6 (a 136. oldaltól) (Hibás gazdasági társaságok ("fehlerhafte Gesellschaften") azok a társaságok, amelyeknek a társasági szerződése már megkötésekor semmis.)
[59] BGHZ 3, 285-288.; BGHZ 17, 160-167.; BGHZ 65, 5-9.; BGHZ 75, 214-217..; BGH NJW 1992, 1501 ff., 1503, 1504.
[60] WuW/E BGH 2675 ff., 2678 - "Nassauische Landeszeitung". (A BGB-Innengesellschaft, a német polgári törvénykönyv szerinti "belső társaság" nem jogképes, jogokat és kötelezettségeket csak tagjai között keletkeztető társaság.)
[61] WuW/E OLG 3748, 3749.
[62] Lásd továbbá OLG Frankfürt, 1988.12.1., WuW/E OLG 4323,4324; OLG Düsseldorf, 1998.11.17, WuW/E DE-R 344, 378; egyetértőleg Bunte a Langen/Bunte-ban, 10. kiadás, 2006, § 1 Rn. 293 ff.
[63] KVZ 55/07 - Nord-KS/Xella, WuW/E DE-R 2361 ff., 2362.
[64] OLG Düsseldorf, 2007.6.20-i döntés, WuW/E DE-R 2146.
[65] Zimmer az Immenga/Mestmäcker-ben, § 1 Rn. 226.
[66] WuW 1988, az 5. és a 8. oldaltól
[67] Lásd továbbá K.Schmidt, AcP 186 (1986), a 421. és a 448. oldaltól; Schwintowski, NJW 1988, 937-941; oldal; egyetértőleg OLG Stuttgart, 1970.2.20., WuW/E OLG 1083, 1090 - "Fahrschulverkauf".
[68] OLG Köln RIW 1995, 506-508.; Bunte a Lange/Bunte-ban, Art. 81 Rn. 208; Jaeger a Loewenheim/Meessen/Riesenkampff-ban, Kartellrecht, 1. kötet Art. 81 Abs. 2 Rn. 31.
[69] MünchKommEuWettbR/Säcker/Jaecks Art. 81 EG Rn. 811; K.Schmidt az Immenga/Mestmäcker-ben, EG-WettbR Art. 81 Abs. 2, Rn. 46; ugyanő. AG 1996, 385-387.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Hochschule für Technik und Wirtschaft (Berlin).
Visszaugrás
