Az Országgyűlés 2017. október 17-én fogadta el a közigazgatási szabályszegések szankcióiról szóló 2017. évi CXXV. törvényt, amely 2019. január 1-jén lép hatályba. A törvény olyan szabályozási tárgyakat érint, amelyek szabályozása mind a közigazgatási szankciókkal foglalkozó elméleti, mind jogalkalmazói gyakorlatban dolgozó szakemberek körében régóta és egyre sürgetőbben merült fel. A közigazgatási jog szankciórendszere rendkívül összetett, széttagolt, többségében ágazati jogszabályokban, önkormányzati rendeletekben nagyon eltérő szemlélettel szabályozott szankciótömeget jelent, s ez szükségessé teszi a közigazgatási jogi szankció mint jogintézmény alapvető jellemzőinek, a szankcióalkalmazással szemben támasztott jogállami követelményeknek az egységes törvényi szabályozását. A tanulmány a törvény rendelkezései alapján azt vizsgálja, hogy az mennyiben felel meg a vele szemben támasztott szakmai várakozásoknak.
1. A 2017. évi CXXV. tv. a közigazgatási szabályszegések szankcióiról (továbbiakban: Szankc. tv.) szinte észrevétlen maradt a jogalkotási dömpingben, pedig számos olyan kérdést felvet, amiről eddig azt hittük, hogy mindenki tudja rá a választ, csak kodifikálni kellene ezeket, a törvényt elolvasván azonban rájöhettünk, hogy nem hogy a válaszokat nem tudjuk, de már a kérdést sem értjük. Az értetlenséget tovább fokozta a 2017. évi CLXXIX. tv. a közigazgatási szabályszegések szankcióinak átmeneti szabályairól szóló törvény (a továbbiakban: Átmeneti tv.). Az értetlenségnél talán csak a szankcióval foglalkozó kevés elméleti, és számos gyakorlati szakember csalódottsága nagyobb: a régen várt jogszabály tovább növelte az amúgy sem kismértékű káoszt. A csalódottság annál is indokoltabb, mert égetően nagy szükség lenne egy olyan átfogó törvényre, amely a közigazgatási jogi szankcionálás legalapvetőbb peremfeltételeit rögzíti, mind az elméletben, mind a gyakorlatban számtalanszor megfogalmazódott, hogy közös nevezőre kellene jutni a közigazgatási jogi felelősség alapjairól.
A szakirodalomban ma már nem vitatott, hogy az önálló közigazgatási jogi szankció jogintézménye ugyan a büntetőjogból eredeztethető, de a 20. században viharosan emancipálódott, és - bár sok közös vonása van a büntetőjogi szankcióval -, a jogág mára már önálló, sui generis szankciórendszerrel rendelkezik.[1] Mivel a közigazgatási jog által szabályozott életviszonyok rendkívül heterogének és nem taxálhatók, a közigazgatási jog által előírt kötelezettségek kikényszerítése is csak differenciált szankciórendszerrel érvényesíthető. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy a közigazgatási jog általános szankciója a kihágásból kinőtt szabálysértés lesz[2], de ennek már a szabálysértési jog kialakulásakor sem volt realitása, később pedig egyre csökkent szabálysértési jogterület súlya a közigazgatási jogi szankciók között. Az 1960-as évektől indulva, majd a rendszerváltozást követően robbanásszerű fejlődésnek indultak az ún. objektív közigazgatási bírságok, amelyek ma már dominálják a közigazgatási jogi szankciórendszert. Anélkül, hogy a folyamatot
- 252/253 -
részletesen bemutatnánk, a 2010-es évekre legalább négy nagy csoportja alakult ki a közigazgatási jogi szankcióknak.
a) A legnagyobb csoportot az objektív közigazgatási bírságok alkotják, melyekre jellemző volt, hogy spontán, dogmatika nélkül fejlődtek, és az ágazatok előszeretettel alkalmazták nemcsak a szervezetekkel szemben, hanem a természetes személyekkel szemben is.
b) A második csoportba hagyományosan a szabálysértések tartoznak, melyeknek a közigazgatási jogi és büntetőjogi kapcsolódásairól több évtizede vitatkozott a dogmatika.
c) A harmadik csoportba az ún. egyéb szankciók tartoznak, amelyek nem nyílt végű katalógusba foglalhatók, de újabb és újabb elemekkel bővültek.
d) Végül a negyedik csoportba az ún. szabálytalanságok[3] kerültek, amelyek a horizontális uniós közigazgatási jogi szankciórendszer hazai jogba való implementációjával kerültek be a rendszerbe.
2. Ez a látszólag kaotikus szankciótömeg nem csupán az elméleti szakembereknek okoz gondot, hanem rendkívül megnehezíti a jogalkalmazást is. Először 2007-ben merült fel az a jogalkotási igény, amely a közigazgatási jogi szankciót mint jogintézményt törvényben szabályozta volna, és rögzítette volna azokat az alapvető kereteket, amelyek más a tételesjog szintjén is elkülönítették volna a közigazgatási jogi szankciót a más jogági szankcióktól, s leginkább a büntetőjogi szankciótól. Másrészt korlátozta volna a sokszor eléggé felkészületlen ágazati jogalkotókat azzal, hogy törvényben rögzíti az alapvető jellemzőket és a szankcióalkalmazással szemben támasztott jogállami követelményeket. 2007-ben a Kilényi Géza professzor által vezetett munkacsoport még nem önálló törvényben, hanem a maitól teljesen eltérő koncepciójú közigazgatási szervezeti törvény egyik fejezeteként kívánta szabályozni a kérdést. A közigazgatási szervezeti törvényt[4] végül más koncepció alapján fogadták el, az első lehetőség tehát kihasználatlanul maradt. Azok az okok azonban, amelyek szükségessé tették a szankciós törvény elfogadását, 2010 után sem szűntek meg, sőt egyre több, és egyre súlyosabb probléma merült fel a közigazgatási szankcionálásban. Nemcsak a gyakorlat kérdéseire nem adott semmi választ, de a jogalkotásban 2012. évi II. tv. a szabálysértésekről tovább mélyítette a dogmatikai válságot.
3. Mindeközben sorra jelentek meg azok a törvények, amelyek egyenként és együtt is hatalmas rést ütöttek a korábbi elméleti communis oppiniókon és/vagy a címzettek tűrőképességén. Az egyik ilyen ágyúlövés a közúti közlekedés rendjéről szóló 1988. évi I. tv. 21/A. §-ának bevezetése volt, amely a gépjárművek üzembentartóinak ún. objektív felelősségét alapozta meg, vagyis az a törvénymódosítás, mely szerint egyes közlekedési szabályok súlyos megsértése esetén, ha nem sikerül megállapítani a jogsértő személyét, az üzemben tartó felel. A szabályozás indokául a jogalkotó a közlekedési morál drámai romlását, illetve azt a joggal való visszaélést hozta fel, mely szerint senki nem köteles vallomást tenni, ha saját magát vagy hozzátartozóját bűncselekménnyel vagy szabálysértéssel vádolná, ezért a jogsértők erre hivatkozva mentesülnek a szankciók alól. Bár az objektív közigazgatási bírság 1937 óta aktívan jelen van a magyar közigazgatási jogban, ez a törvénymódosítás nagyon élénk vitát váltott ki a sajtóban, valószínűleg azért, mert tömegesen érintette a lakosságot, a közlekedési jogsértések körében a korábbi szubjektív alapú szabálysértési szankcióról áttranszformálta a felelősséget az objektív felelősség területére. Ugyan a rendszerváltozást követően már számos ágazatban működtek természetes személyekkel szemben alkalmazható objektív szankciók, az objektív közlekedési bírságot többen (szokatlanul sok, mintegy 15 indítvány érkezett a taláros testülethez) Alkotmánybíróság előtt támadták meg. Az Alkotmánybíróság korábbi, hasonló típusú bírságkonstrukciók felülvizsgálatakor sem emelt alkotmányossági kifogást önmagában az objektív alapú szankciók ellen.[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
