Úgy gondolom, hogy ezt a tanulmányt a címválasztás és ezzel összefüggésben a cikk tematikája indoklásával kell kezdenem. A cím ugyanis szokatlan - az emberi jogok gazdagodó nemzetközi és hazai irodalmát ugyanis az jellemzi, hogy egyes emberi jogi problémákkal foglalkoznak különböző aspektusokból, ha pedig kivételesen az emberi jogok általános kérdéseit választják tárgyukul, akkor olyan kérdéseket elemeznek, mint az emberi jog egyetemessége, legitimitása, garanciái stb., de az emberi jogok általános viszonyát az erkölcshöz nem szokták vizsgálni. Ez korántsem jelenti azt, hogy az etikai mozzanat teljesen hiányzik az elemzésekből, de ez rendszerint csak az adott emberi jog erkölcsi viszonylatára korlátozódik és kivételszerű, ha a problematika általánosabb szinten vetődik fel.[1]
Az emberi jogok jelenleg nemzetközi szinten a nemzetközi jog, és túlnyomó többségükben a hazai jogrendszer - ahol van alkotmány -, annak szabályozási tárgyát képezik. Többségük sajátos jogosultság, alanyi jog, ami leegyszerűsítve annyit jelent, hogy a jogosultság birtokosa megfelelő jogi fórumhoz fordulhat, amennyiben jogait megsértik. Ugyanakkor aligha kétséges, hogy történetileg, de a jelenben is szoros és sokoldalú kapcsolódásuk az erkölcshöz, bár ennek tartalmát különbözőképpen ítélik meg a jogfilozófusok. E tanulmány apropóját is egy ilyen állásfoglalás adta. Nemrég jelent meg a Fundamentum c. folyóiratban Jürgen Habermas tanulmánya, aki Ingo Mausra hivatkozva azt állítja, hogy a modern jog - beleértve a joggá váló emberi jogokat - elválik az erkölcstől.[2] s noha Habermas antijogpozitivista beállítottsága következtében ezt az elválást korántsem tartja abszolútnak, úgy gondolom, "megér egy misét", ha megpróbáljuk tisztázni az emberi jogok az erkölccsel való egységét és attól való különbségét.
- 109/110 -
De aktualitást kölcsönöz a vizsgálódásnak egy másik, a problémakörtől látszólag független vita, mely a magyar Alkotmánybíróság aktivizmusának helyes vagy helytelen voltáról folyik, s amelynek egyik központi kérdése: kívánatos-e, hogy az Alkotmánybíróság - többek között - az Alkotmányban lefektetett alapjogokat (köztük emberi jogokat) erkölcsileg is értelmezze (ami nyilvánvalóan feltételezi e jogok erkölcsi tartalmát és jellegét is).
Milyen konkrét témákat kívánok ennek kapcsán ebben a tanulmányban érinteni? Az első kérdéskör a Habermas által felvetett problémához kapcsolódik, ehhez óhatatlanul tisztázni kell az erkölcs és jog közös és eltérő vonásait, beleértve azt a kérdést, hogy elveszti-e az erkölcsi norma ill. jog sajátos erkölcsi jellegét, ha jogi normává ill. jogi értelemben vett jogosultsággá lesz? E problémakör egyik integráns része, amelyet nem lehet megkerülni, a jogok és kötelezettségek viszonya az erkölcsön és a jogon belül, különös tekintettel az ún. erkölcsi jogokra, amelyek az emberi jogok alapját képezik. Ennek a kérdéskörnek ugyancsak kihagyhatatlan része az a probléma, hogy a jogosultság és a kötelezettség közötti alapvető különbségnek melyek az etikai konzekvenciái? Ez az alapvető eltérés elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a jogosultság nem kötelezettség, tehát aki azzal rendelkezik, annak lehetősége van élni a jogosultsággal és nem élni, míg a kötelezettség negatív tilalom formájában is előírja, hogy mi a teendő. Ebből a szempontból alapvető jelentőségű a joggal való élés problémája és annak erkölcsi megítélése az emberi jogok esetében, amelyre tanulmányomban ki szeretnék térni.
E kérdések megtárgyalása után van lehetőség arra, hogy állást foglaljunk az alapjogok alkotmánybírósági megítélésének kérdésében. Ennek a problémának az egyik kulcskérdése - amit előzőleg is érintenünk kell -, hogy az erkölcsnek a jogtól eltérően nincs "hivatalos" instanciája, tehát az erkölcs esetében nincs kihez fordulni annak eldöntése érdekében, hogy maga az erkölcsi norma helyes-e, az erkölcsi érték valóban érték-e. Ugyanennek a kérdésnek egy sajátos alfaja az interpretáció problémája, amelyet Dworkin a jog egyik lényegének tart. C. D. Johnson is hangsúlyozza, hogy az erkölcs és jog viszonyánál általában komoly problémát jelent, hogy az erkölcsnél hiányzik az az instancia, amely megmondja, hogy mi a jó, és mi a rossz.[3]
Az itt jelentkező probléma tehát részben úgy is megfogalmazható, hogy van-e felhatalmazása az Alkotmánybíróságnak arra, hogy etikai tartalmú emberi jogosultságok kérdésében a hiányzó instanciát betöltse, és állást foglaljon abban, hogyan kell helyesen és jogszerűen értelmezni az adott jogosultságokat.
Végül, de nem utolsó sorban - ha már ezt a témakört választottam tanulmányom tárgyául - szeretnék állást foglalni abban a kérdésben is, hogy az emberi jogok etikai tartalmát illetően milyen erkölcsi értékek és alapelvek azok, amelyek az esetek túlnyomó többségében meghatározzák az emberi jogok etikai tartalmát.
- 110/111 -
Kezdjük a bevezetőben már említett habermasi feltételezéssel és az állításra vonatkozó okfejtéssel. Mivel el akarom kerülni, hogy összefüggéseiből kiragadott szöveggel polemizáljak, kicsit hosszasabban idézném az idevágó részt.
"A modern jogrendek lényegében véve alanyi jogokból épülnek fel. Ezek a jogok egy-egy jogi személy számára törvényes tereket határolnak be a mindenkori saját preferenciák által vezérelt cselekvéshez. Ezzel a jogosult személyt jól körülírható módon mentesítik a morális parancsok vagy másféle előírások alól. Mindenesetre a jogilag megengedett lépések határai közt senki sincs jogilag kötelezve cselekvésének nyilvános igazolására. Az egyéni szabadságok bevezetésével a modern jog a hagyományos jogrendtől eltérően azt a hobbesi elvet érvényesíti, mely szerint minden megengedett, ami nem kifejezetten tiltott. Ily módon a jog és a morál elválik egymástól. Míg a morál elsősorban azt írja elő nekünk, hogy mi a kötelességünk, a jog struktúrájából a jogosultságok primátusa következik. Míg a morális jogok reciprok kötelességekből erednek, a jogi kötelességek az egyéni szabadságok törvényi korlátozásából vezethetők le."[4]
Néhány sorral később pedig a következőképpen folytatja fejtegetéseit:
"Amíg vissza lehetett nyúlni a vallásos vagy metafizikai alapozottságú természetjoghoz, az időbeliség örvényét, amelybe a pozitív jog került, meg lehetett fékezni a morállal. Eleinte az időbelivé tett pozitív jogot is alárendelték az örök érvényű morális jognak - a törvények hierarchiája értelmében - és ettől kapta iránymutatásainak maradandóságát. A pluralista társadalmakban azonban megszűnnek az ilyesfajta integratív világképek és kollektive kötelező etikák."[5]
Miben van - nézetem szerint - igaza Habermasnak, és miben nincs? Úgy gondolom, hogy kétségtelenül igaza van Habermasnak abban, hogy az erkölcs és jog egymáshoz való viszonyát történeti aspektusból szemléli, és ennek alapján joggal állapítja meg, hogy ebben a kapcsolatban gyökeres eltérések jöttek létre a modern jogfejlődés során. Ezen változások egyik alapvető lényege, hogy a jog az erkölcsnek alárendelt társadalmi alrendszerből autonómmá, viszonylag önállóvá vált (e tekintetben a különbség ellenére is hasonló fejlődésen ment keresztül a politika Machiavelli után). De egyet lehet érteni Habermasszal abban is, hogy ennek az átalakulásnak egyik döntő eleme az alanyi jogok kialakulása volt, amely elsősorban a jogivá váló emberi jogokkal jött létre. A tiszta - vagyis a jogivá nem váló - erkölcs valóban mindmáig nem ismeri az alanyi jog jellegű erkölcsi normát, mégpedig elsősorban azért nem, mert az erkölcsben általában nincs hivatalos instancia, vagyis olyan intézmény (intézményrendszer), amelyhez a normasértés esetén a károsult panaszával fordulhatna. Mindez összefügg azzal is, hogy az etika is pluralizálódott, nemcsak létrejött a szekuláris etika, hanem annak számos egymással is vitázó válfaja, s a valaha egységes keresztény (katolikus) morál is differenciálódott a protestantizmus létre-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
