4. Az 1900. év nyarán a nagy diák rangjának büszke tudatában, hosszú nadrágban merészeltem vakációzni és igényt tartottam arra, hogy tanáraim most már magázzanak még akkor is, ha netalán egyiket-másikat baráti tegeződés is egybefűzte szerény apámmal. Ez a viszony nem érinthette saját rangomat, s elhatároztam, hogy a város kisebb diákjait - persze csak úgy a harmadik osztálytól lefelé - ezután tegezni fogom. Jóindulatúan előre számítottam reá, hogy nem mindegyik merészel majd visszategezni. Hát ez egészen mindegy. Hadd lássák a fiúk, hogy milyen nagyvonalú diáktárssal mondhatnám: úriemberrel kerültek kapcsolatba. Ez a felemelő szituáció nekik is örömöt fog jelenteni és társadalmi helyzetükre s én-tudatukra jótékony hatást gyakorol.
Egy koranyári délután váratlanul felmerült a kilátás, hogy a rangomat kipróbálhatom. A rezidencia udvarára begördült két fiáker, azaz egyenként két-két lóval vontatott személyszállító kocsi. A másodikban egy férfi ült csupán, vagy öt-hat útitáska társaságában, de ez engem igen kevéssé érdekelt. Annál inkább az első kocsi személyi tartalma: két komolyképű úr (nem egészen fiatalok) és ami a fontosabb: egy mosolygó, kedves arcú kisfiú, lehajtott fehér szegélyű szürke gallérral. Hát ez az én esetem - gondoltam - lehet a gyerek már 12-13 éves, nem lehet ugyan velem egyenlő rangú, de ezt a grádust valószínűleg megközelíti immár. Megtudhatom mindjárt. Velük ment fel az emeletre a püspöki titkár, s most láthatólag kissé izgatottan belépett az irodába, ahol már én is vártam reá. Hogy a váratlan vendégek érkezéséből eredő izgalmán könnyítsek, elárultam szándékomat: barátilag fogadom a fiúcskát és hamarosan együtt fogunk játszani.
A titkár most már mosolyogva, talán egy kissé gúnyosan is mondta, hogy a két férfiú egyike magyar báró és országgyűlési képviselő, különben igen barátságos úr. Ám útitársa kissé merev tartású, katonás modorú katona, civilben persze az osztrák hadsereg őrnagya: a neve gróf Wallis. Kissé megborzadtam ugyan a két vendég előkelőségétől, de saját pozícióm jelentőségének önérzetes tudatában mégis bizalommal fordultam a főtisztelendő titkár úrhoz azzal a kérdéssel, hogy a két úr közül melyikhez tartozik a fenn említett, rokonszenves kisfiú. Hát egyikhez sem, válaszolt habozás nélkül a pap. Mindketten hozzá tartoznak. A katonás tartású úr valóban katona, az osztrák-magyar hadsereg őrnagya: Wallis gróf, a kisfiú egyik nevelője. A magyar úr pedig Huszár Károly báró, országgyűlési képviselő, az "expedíció" magyar vezetője. A kisfiú pedig Károly Ferenc József főherceg, az Osztrák-Magyar Monarchia leendő trónörököse, gimnáziumi negyedikes diák. Nem tagadom, a leereszkedő tegezés gyakorlását mellőztem.
* * *
5. A századforduló (1900) idején Gyulafehérvár város alig tízezer főnyi lakosságából mindössze ezernyolcszázhatvanan voltunk katolikus vallású magyarok. Plébániánk élén Imets Fülöp Jákó állott, tősgyökeres székely származású, derűs kedélyű, jóságos arcú öregember, aki a csíksomlyói gimnázium igazgatói székéből, immáron hatvanesztendős korában emelkedett a gyulafehérvári székeskáptalan egyik kanonoki stallumába. Mi kisdiákok annál inkább tisztelettel néztünk fel reá, mert híre járt, hogy latinos műveltség tekintetében messze kiemelkedik megfelelően képzett kortársai közül. Arról is szó esett, hogy tanárkorában a magyar történelem némely fejezeteit klasszikus versformában, többnyire éppen hexameterekben örökítette meg. És, hogy ezek a méltóságosan hömpölygő verssorok itt-ott még a kronosztikon jellegével is ékeskednek. Erre a vonatkozásra kiemelt például szerepelt volna az I. Ulászló király hősi halálával megpecsételt várnai csata tömör rögzítése. Egy foszlányául emlegettetett (egy másik, ugyancsak) nevezetes sora a kronosztikus elemet nem tartalmazza ugyan, de annál beszédesebben fejezi ki a jelentős etnikai és materiális eseménysorozatot, eme furcsán hangzó sorral: "Bélovagol büszkén Erdélybe az okosan gazdag örmény". Amely sornak közelebbi megvilágítása kívánatossá teszi annak megemlítését, hogy a sokszínű Erdély nációinak tarka sorában nem is jelentéktelen helyet foglalnak el a tehetséges és tevékeny örmények is. Hogy honfoglalásuk nem belopódzás keretében történt, s nem mint ágrólszakadtak kopogtattak befogadásért, a büszke magyar nép nem könnyen táruló ajtaján, azt kifejezésre juttatja az ige: belovagol.
Eközben pedig a nem hiteles alakban megismert verssor igazi tartalmát még a verstan választóvizével is megfejteni igyekeztünk - mi 14-15 éves gimnazisták akkoriban jól ismertük a verstan reguláit - egyikünk ajkán megszólalt a kétség, hogy talán-talán nem is büszkén vonultak be az ismeretlen nagyságú és katonai potenciájú örmények a magyar földre, hanem lovon ugyan, mert tehetősek voltak, de kevésbé büszkén, mint inkább ravaszul, a nem csupán kifelé diadalmasan harcias, de befelé is békétlenkedő magyarok közé, egyenetlenségükből eredő gyengeségük ügyes kihasználásának ravasz szándékával és reményében. Az elemzett verssor a valószínűsített korrekcióval tehát így hangzott volna: bélovagol ravaszul Erdélybe az üzletes örmény...a verstanilag nem hibáztatható, de egyenesen előnyös interpolációval egy lassan cammogó spondelus helyébe rugalmasan rohanó daktilus juttatásával. A hiányos verssor ilyetén kiegészítésével az örmények békés inváziója pedig helyes megvilágításba lőn helyezve és e sorok ultrakonzervatív írója megint alkalmat talált gyakorlásra ama kedves szokásának, hogy fringiát rántson a napjainkban mindinkább előtérbe nyomuló úgynevezett szabad vers térfoglalásával szemben a
- 495/496 -
verstan igaza mellett. A költői gondolatok a széppróza színes köntösében is megtalálhatják létezésük, érvényesülésük illő formáját, a vers azonban a nyelv muzsikája, s mint ilyen, nem nélkülözeti a hangtani szabályokat.
Az évszázados város várában a plébánia épülete szerény földszintes hajlék. A bejárat ízléses díszítésű, nem hivalkodóan cifra székelykapu, homlokán a hagyományos felirattal: "Vándor, ez a kapu nem akar kizárni; csak azt mutatja, hogy merre kell bejárni." A barátságos invitációra illedelmesen beszerénykedő kisdiákot szálasabb növésű nagyobb fiú fogadja, Imets Izra, az öreg kanonok-plébános unkaöccse. Arcáról lerítt a szeretet, magatartása inkább alázatos, mint barátságos. Mégis mintha kölcsönösen bíznánk egymásban. Szíve megnyílik, ajka őszinteségre tárul. Falusi iskolában töltött nem is négy, de hat esztendőt, a csíksomlyói gimnázium első osztályában mégis alig-alig boldogult. Nagybácsi bíztatására most itt, Fehérváron próbálkozik, de máris érzi, hogy neki magas az itteni mérce. Egyelőre arról van szó, hogy egy jó előmenetelű nagyobb diákot, vagy éppen osztálytársat kérnének segítségül.
Most Badilla János falusi származású, román anyanyelvű félárva fiú bekapcsolása van tervbe véve. Jól tanuló, illedelmes magatartású gyerek, a katolikus főpap házában görögkeleti vallása ellenére is otthon érezhetné magát. A megegyezés létre is jön, s a kis Badilla teljes öt esztendőn át együtt tanul és éldegél a székelyfiúval, emennek boldogulását hathatósan elősegítve, maga pedig a derék egyházi ember egyszerű, de rendezett háztartásában jó otthonra találva. Ezekben az években már aránylag ritkán találkozunk, s ennek az időszaknak befejezéséül Izra visszamegy Csíksomlyóra, hogy immár mint ferencrendi szerzetes növendék folytassa gimnáziumi tanulmányait. Évtizedeken át mit sem hallok róla. Már egri tanár vagyok, amikor előbukkan a homályból, mint Imets Károly ferencrendi szerzetes, papnövendékek tanulmányi felügyelője. Éveken át sűrűsödő levelekben készülődünk egymás meglátogatására, de az útlevél a kemény székely fejünknek gondot okoz. Amikor pedig már szabad volna az út, Károly atya római beosztásban működik, s ott fejezi be életét. Badilla emlékezetem szerint ugyancsak teológiát tanult Gyulafehérváron-e vagy Balázsfalván, immár katolikus papnak készülvén, amikor én ugyanazon pályán Bécsben kísérleteztem. A következő küzdelmes évek során elfeledkeztünk egymásról. Én 1913 után már csak alkalmilag, vendégként fordultam meg Erdélyben, az átcsatolás után pedig többé sohasem. Az 1940-44 években már Keszthelyen kellett töltenem a pedagógusok nyári szünidejét, mivel a Pécsi Egyetem ottani diáküdülőjének igazgatói tisztét csupán névlegesen viselni nem láttam volna megfelelő eljárásnak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
