Az állampolgárság fogalmának tartalma nem határozható meg egyetlen szempontrendszer alapján. Ezt jelzi az a tény is, hogy az állampolgárság az állam- és jogtudományokon kívül a szociológiát, a demográfiát, a közgazdaságtan és a történettudomány számos ágát is érinti, így kijelenthetjük, hogy interdiszciplináris, bizonyos értelemben multidiszciplináris téma.
Az állam- és jogtudományi megközelítés is sokrétű, sokszempontú. Ennek a plurális kezelésnek a bizonyítéka, hogy az állampolgársági jogot a különböző államokban különböző jogágakban tárgyalják, jelesül a magánjog, a nemzetközi magánjog, a nemzetközi jog és a közjog keretein belül.
A könyv szerzője olyan témát választott az állampolgárság nemzetközi jogi vetületének, az államutódlással bekövetkező állampolgársági kérdések elemzésére, amely manapság különleges aktualitással bír, nemcsak magyar, hanem európai, sőt Európán kívüli viszonylatban is. A témaválasztása éppen ezért - különös tekintettel a feldolgozás interdiszciplináris jellegére s ebből fakadó módszertani sajátosságaira - rendkívül szerencsés és üdvözlendő.
A témaválasztás és a válogatott esettanulmányoknak az objektivitást, tényszerűséget, mindenfajta aktuálpolitikai beállítást mellőző, a szó legnemesebb értelmében vett tudományos igényű feldolgozása hiánypótló megközelítés és kifejtés, amelynek alapos áttanulmányozása megszívlelendő lenne azok számára, akik a közélet és a jogtudományi műhelyek színterein álláspontokat fogalmaznak meg az államutódlás kapcsán beállt állampolgárság-változások értelmezése és értékelése kapcsán.
A szerző munkáját az állampolgárság jogtörténeti fejlődésének rövid bemutatásával kezdi. Ennek során az ókori polgár, a középkori alattvalói státusz lényegi fejlődési pontjainak bemutatásán keresztül elér az 1789-ben kitört francia forradalomig, ahol a modern értelemben vett állampolgárság megszületik. Innen indítja a következő fejezetét, amelyben az állampolgárság modern felfogásának fogalmi elemeit bontja ki dogmatikai okfejtéssel és precíz alapossággal.
A III. fejezet az állampolgárság belső jogi szabályozásának nemzetközi jogi kereteit vizsgálja. A nemzetközi közösség az állampolgársági jog vonatkozásában kezdetben bizonyos általános alapelvek kimondására, valamint az egyes államok állampolgársági szabályozásának összeütközéséből származó problémák rendezésére törekedett. A nemzetközi jog terrénumán az első szabályozások a dél-amerikai országok közti egyezményekkel születtek meg, mivel a tömeges bevándorlás ezeket az államokat ún. befogadó állammá avatta, s az állampolgársági jog által érintett kérdésekben összeütközésre került sor köztük és az ún. kibocsátó államok közt.
Az állam és polgára közt így keletkező jogviszony alapján az állampolgárok igényelhetik az állam külső és belső védelmét, így az állampolgár a nemzetközi jog alanyává is válik. Más megfogalmazás szerint az állampolgárságnak nemzetközi jogi értelemben a legdöntőbb jelentősége abban nyilvánul meg, hogy az adott állam ezen keresztül érvényesítheti a diplomáciai és konzuli védelemre való jogát, emellett nemzetközi jogi jelentőségű az útlevél is, mint a fennálló állampolgárság igazolásának materiális okmánya. Ezeket a kérdéseket boncolgatja Ganczer Mónika a III. rész alfejezeteiben, s itt tér ki az effektivitás elvének bemutatására is.
Az állam és polgára közti tényleges kapcsolatnak, azaz az effektivitás az általánossá válása a nemzetközi jog egyik sokat hivatkozott, precedens értékű s ezáltal állampolgársági jogelvvé emelkedett esetének következménye. A Nemzetközi Bíróság a híres Nottebohm-ügy kapcsán kimondta, hogy kétség esetén a csak formálisan fennálló állampolgárságfigyelmen kívül hagyható, azaz az állampolgárság "olyan jogi kötelék, amelynek alapja egy kötődés, mint társadalmi tény, a létezés, az érdek és érzelem tényleges kapcsolata, a kölcsönös jogok és kötelezettségek fennállásával együtt."[1]
A döntés 1955-ös megszületése óta hivatkoznak erre az elvre a kettős állampolgársággal, valamint az állampolgárságnak a külkapcsolati viszonyokban való megítélése kapcsán. A szerző az effektivitás elvének hatását vizsgálja az egyének diplomáciai védelmével kapcsolatosan, s ennek kapcsán tér ki az egy állampolgársággal, valamint a kettős vagy többes állampolgárok diplomáciai védelmére és bemutatja az effektivitás elvének hatását az állampolgárság megadására is.
- 262/263 -
A nemzetközi jog területén nincs egységes szabályrendszer az államutódlásra, sok előírást az élet kényszerített ki, vagyis az egyes politikai változásokra adott konkrét válaszokból lettek aztán nemzetközi jogi szabályok, amik főképp a nemzetközi szokásjog területén jöttek létre. Ahogy a német legfelsőbb bíróság a "Kémkedés üldözése" elnevezésű ügy kapcsán kijelentette: "az államutódlás problémája a nemzetközi jog egyik legvitatottabb területe".[2] Nemzetközi egyezményt a témában kettőt kötöttek: az 1978-as bécsi egyezményt a szerződésekben való államutódlásról, valamint az 1983-as - szintén bécsi - egyezményt, az állami vagyonban, az archívumokban és az adósságok tekintetében való utódlásról. A problémakört jól jellemzi a nemzetközi Jugoszlávia-konferencia által 1991 szeptemberében létrehozott ún. Badinter-bizottság jelentése, melyben a bizottság kijelenti, hogy "nagyon kevés olyan jól megalapozott nemzetközi jogi elv létezik, amely az államutódlásra alkalmazható. Ezeknek az elveknek az alkalmazását többnyire esetenként határozzák meg, bár az 1978-as és az 1983-as bécsi egyezmény ad bizonyos iránymutatást."[3]
Munkája IV. fejezetében bontja ki részletesen a szerző az államutódlás állampolgárságot érintő hatásainak elméleti alapjait. A fogalmi alapvetést követően részletesen megvizsgálja az államutódlással érintett személyek körére vonatkozó jogi kritériumrendszert. Ennek keretében az egyik leginkább felmerülő kérdés, hogy melyik állam polgárságát szerzi vagy tartja meg a kérdéses területen élő személy? A probléma nem újkeletű, a terület átengedése az államközi viszonyokban eredeti szerzésmód, de a jogutódnak nem ad automatikus jogot a területen élők feletti impériumra. A kérdés eldöntésében az egyik leggyakrabban alkalmazott módszer, az ún. opciós jog, amely szerint a jogutód területein élőknek nemzetközi jogilag biztosított döntési joga van abban, hogy fenn kívánják-e tartani a régi államhoz való tartozásukat, vagy az új állam polgárai szeretnének-e lenni.
Az államutódlással történő állampolgárság-szerzés jogtörténetének első nyomai az 1713-as utrechti békéhez vezetnek vissza, ahol kimondták, hogy az államok szerződéssel biztosítják az átengedett területek lakosainak, hogy a megjelölt határidőn belül ingóságaikkal együtt kivándorolhassanak, tehát egyfajta költözködési kényszert fogalmaztak meg. Az átengedett területek új állampolgárságát választóknak aztán - többek között - az 1860-as francia-szardíniái szerződés, majd az 1864-es bécsi béke engedte meg az átengedett területeken fekvő ingatlanjaik megtartását. Területváltozáskor a XIX. század második felében és a XX. század elején az állampolgárság megállapítása esetén a következő elveket alakították ki:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
