A közjegyző a mindennapokban gyakran találkozhat felmondásokkal. Van, amikor annak okiratba foglalására, tanúsítására kérik fel, más esetben mint végrehajtást elrendelő hatóság, a végrehajtás egyik feltételeként tekint arra.
Bár a felmondások hátterében álló szerződések igen sokfélék lehetnek, mégis közös bennük az, hogy mind rendelkeznek a kötelmek jellemző tartalmi elemeivel.[1] Az egyik legfontosabb, hogy valamilyen szolgáltatásra irányulnak, tehát az adósi/kötelezetti magatartást (a klasszikus, római jogi felosztással élve ez lehet: dare, facere, praestare), és annak lényeges körülményeit (helyét, idejét, módját stb.) tartalmazzák.[2] Mindemellett a kötelmek másik lényeges ismérve a jogi szankció, amely lehet magánjogi vagy eljárásjogi természetű. Utóbbit nevezte Grosschmid a kötelem kénytető, propulzív hatásának,[3] aminek egyik legkézenfekvőbb példája a közjegyzői okiratba foglalt szerződések közvetlen végrehajthatósága.
Amikor az ügyfelek a közjegyzőt felkérik szerződésük okiratba foglalására, a közjegyzőnek nem csak a fent említett, illetve a Ptk. által rögzített tartalmi elemekre kell figyelemmel lennie. Szem előtt kell tartania a közjegyzői okiratra vonatkozóan a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvényben (továbbiakban: Kjtv.) foglalt szabályokra is. Ezek közül kiemelendők a 112. §-ban a közvetlen végrehajthatóság, mint jogi szankció feltételéül támasztott tartalmi követelmények. E jogszabályhely elolvasásakor észrevételezhető, hogy az lényegében megegyezik az általa egyébként is hivatkozott 1994. évi LIII. tv. (továbbiakban: Vht.) 23/C. § (1), (2) és (5) bekezdéseivel. E rendelkezések alapján a végrehajtás elrendelésének egyik lényeges tartalmi követelménye, hogy az okirat tartalmazza a teljesítés módját és határidejét. Ezt meghaladóan azonban, ha a kötelezettség feltételnek vagy időpontnak a bekövetkezésétől függ, a végrehajthatósághoz az is szükséges, hogy a feltétel vagy időpont bekövetkezését közokirat tanúsítsa.
Nyilvánvalóan e "feltétel" kizárólag a végrehajtandó közjegyzői okirat elkészülése után következhet be, ebből adódóan a jogszabály által elvárt közokirati tanúsítás is csak egy későbbi időpontban, külön okiratban képzelhető el.
A Vht. és a Kjtv. által összefoglalóan hivatkozott "feltétel" terminus technikusának megközelítéséhez egyfelől segítségül hívhatjuk az anyagi jog szabályait. A Ptk. 228. § alapján megkülönböztetünk felfüggesztő és bontó feltételt: előbbitől a szerződés hatályának beállta függ, utóbbitól annak megszűnése.[4] A végrehajtás elrendelésével összefüggésben, annak előzményeként bekövetkező "feltétel" minden, a közjegyzői végrehajtandó okiratban foglalt kötelezettségnek a (közvetlen) végrehajtási eljárásban való érvényesíthetőségéhez szükséges, illetve ahhoz akár a felek akár jogszabály által feltételül szabott esemény, körülmény.
A Ptk. 321. § (1) bekezdése alapján a felmondás a szerződést megszüntető egyoldalú nyilatkozat, ami által tehát a szerződés a jövőre nézve, ex nunc hatállyal szűnik meg (Ptk. 319. § (2) bekezdése). Korábbi terminológia épp ezért nevezte "kötelemszüntető" ügyletnek.[5] A felmondás - a legáltalánosabb csoportosítás szerint - lehet azonnali hatályú vagy történhet felmondási idő kikötése mellett. Utóbbi esetben a szerződés csak a felmondási idő leteltével szűnik meg. Az azonnali hatályú felmondás a másik fél szerződésszegésének tipikus, de természetesen nem kizárólagos jogkövetkezménye.[6] A Vht. 23/C. § (2) bekezdésének alkalmazásával - és szóhasználatával - a felmondás olyan feltétel, amelynek bekövetkezése esetén az adósnak (Vht. 5. § (1) bekezdése) teljesítési kötelezettsége keletkezik vagy keletkezhet. Csak, hogy néhány példát említsünk: kölcsönszerződés felmondásánál az adós tartozása egy összegben lejárttá, esedékessé válik, a teljes hátralékos összegre beáll a fizetési kötelezettsége (Ptk. 526. § (2) bek.); bérleti szerződés felmondásakor a bérelt dolog visszaadásának kötelezettsége (Ptk. 433. § (2) bek.); önálló zálogjogról szóló szerződés felmondásakor a zálogtárgyból történő kielégítés tűrése (Ptk. 251. § (1) bek., 269. § (2) és (5) §), stb.
Az eddig elmondottakból következően a közjegyzői okiratba foglalt szerződés felmondásáról mindenképpen szükséges a közokirati tanúsítvány elkészítése, amennyiben a jogosult végrehajtási záradék kiállítását kéri. Ehelyütt megjegyzendő, hogy amennyiben a követelés meghatározott időpont beálltával válik esedékessé, úgy arról nem szükséges tanúsítvány elkészítése. A BH1997. 348. számú eseti döntésben a bíróság kifejtette, hogy: "Az okiratban meghatározott teljesítési határidő, illetőleg határnap elteltének ténye elégséges ahhoz, hogy ebből a szempontból a végrehajthatóság megállapítható legyen, miután a végrehajtást kérő állítja, hogy a kötelezett nem teljesített."[7]
A felmondásokkal szemben támasztott ezen jogszabályi követelmény szerteágazó joggyakorlatot és jogértelmezést szült a tényleges megvalósítást illetően. A BH2002. 491. számú határozat alapján a "végrehajtási záradékolásra a kölcsönszerződés felmondásának közokiratba foglalása esetén kerülhet sor". Ezzel szemben az EBH2008. 1786. számú döntésben a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy: "Ha a végrehajtást kérő a kölcsönszerződés felmondása közlését tanúsító közokirat birtokában kérte a végrehajtás elrendelését, a közokirat végrehajtási záradékkal való ellátásához nem követelhető meg a felmondás közokiratba foglalása, illetőleg ez utóbbi hiánya az elrendelt végrehajtás megszüntetése okaként a végrehajtás megszüntetése iránti perben hivatalból nem vehető figyelembe".
A közjegyzői gyakorlat ugyancsak változatosságot mutat, leginkább a felmondást magában foglaló okirat jellegét illetően. A Kjtv. 111. § (1) bekezdése a közjegyzői okiratok két típusát különbözteti meg: ügyleti okirat és a ténytanúsító okirat (közjegyzői tanúsítvány). Az előbbi közhitelesen tanúsítja a jogügyletre vonatkozó akaratnyilvánítás tényét, a ténytanúsító okiratban a közjegyző a jogi jelentőségű tényeket közhitelesen tanúsítja jegyzőkönyvi vagy záradéki formában. A jogosulti felmondást van, amikor nyilatkozatként ügyleti okiratba foglalják, más esetekben pedig ténytanúsító okiratban, jegyzőkönyvi formában rögzítik. A felmondás kötelezett felé történő kézbesítésekor visszaérkező postai tértivevény tartalmáról tanúsítvány készül, van, amikor a tértivevény másolatát is hozzáfűzik ahhoz.
Bizonyára ezen írás szerzője okkal vádolható azzal, hogy elfogult a közjegyzőség irányában, mégis kiemelendő, hogy az egységes bírói jogértelmezés hiánya az itt tárgyalt kérdésben súlyosabb következménnyel jár, mint a közjegyzők egyes részkérdésekben eltérő gyakorlata. A fent idézett két bírósági határozat között ugyanis egy igen lényeges eltérés mutatkozik: ez előbbi már magával a felmondó nyilatkozat "keletkezésével", illetve közjegyző általi rögzítésével teljesítettnek látja a Vht. 23/C. § (2) bekezdésében foglalt követelményt. Az EBH2008. 1786. számú határozat azonban már rámutat arra, hogy "a felmondás akkor hatályosul, ha azt a másik fél megkapja. (...) A felmondás hatályosulásának és ezen alapulóan a követelés lejárttá válásának igazolásához elégséges annak közokiratba foglalt tanúsítása, hogy az alperes szerződésszerűen közölte a felperesekkel a kölcsönszerződés felmondását. A 320/2006. ügyszámú közjegyzői okirat a Pp. 195. §-ának (1) bekezdése értelmében teljesen bizonyítja, hogy a felmondólevelek kézbesítése, ennek folytán a felmondás hatályos közlése - a 195/2004. ügyszámú közjegyzői okiratba foglalt kölcsönszerződés 19. pontjában írtak szerint -megtörtént." Az álláspontom szerint helytálló következtetés tehát az, hogy a felmondás közléséről szükséges a ténytanúsítvány felvétele.
Mindazonáltal, ha a közjegyző a Kjtv. 142. (1)-(2) bekezdése alapján jár el, akkor ez a kérdés fel sem merül. Az (1) bekezdés szerint "nyilatkozat vagy értesítés közlését a közjegyző akkor tanúsíthatja, ha a közlés vagy elmaradása jogkövetkezménnyel járhat." Úgy vélem, nem szükséges hosszasan indokolni, hogy ennek tipikus példája a szerződés felmondása, mint "kötelemszüntető" ügyleti nyilatkozat. A (2) bekezdés alapján a "közjegyző a nyilatkozat vagy értesítés szövegét szó szerint jegyzőkönyvbe foglalja, és az okiratot postán ajánlott vagy tértivevényes küldeményként a másik fél lakására továbbítja. A közjegyző erről a megbízó félnek tanúsítványt ad, amelyben feltünteti a nyilatkozat vagy értesítés szó szerinti szövegét, a felek nevét, lakóhelyét, a feladás helyét, évét, hónapját, napját, a megbízó fél kívánságára óráját is." Ha tehát a közjegyző az itt írtak alapján jár el, fel sem merülhet, hogy a felmondás közokiratba foglalása elmarad, csupán a kézbesítés megtörténtét tanúsítja közokirat; másrészt megkérdőjelezhetetlen, hogy a közjegyző által tanúsított kézbesítési folyamat során valóban a felmondás került-e kézbesítésre. A közjegyző szerepe tehát a felmondások és kézbesítésük rögzítésekor formális: tanúsítja, hogy meghatározott tartalommal és adott időpontban egy jognyilatkozat a másik fél felé közölve lett. Ezzel pedig a Vht. 23/C. § (2) bekezdésében foglalt követelmény is teljesül.
Hangsúlyozandó azonban, hogy a kézbesítésről készült ténytanúsítvánnyal nem egyenértékű, és ezért a végrehajtás elrendeléséhez sem elegendő, ha a tértivevényekről csupán hiteles másolat[8] készül. A másolat hitelesítés az eredeti okiratnak (adott esetben a postai tértivevénynek) nem kölcsönöz közokirati jelleget, kizárólag a záradéki tanúsítvány minősül közokiratnak, ami azonban ilyen esetben kizárólag azt tartalmazza, hogy a hozzá fűzött tértivevény-másolat az eredetivel mindenben megegyezik. A kézbesítés, közlés megtörténtét tehát e záradék nem tanúsítja.
A végrehajtás elrendelésekor eljáró közjegyzőnek az eddig elmondottakkal szemben már több körülményre is figyelnie kell a felmondó nyilatkozattal kapcsolatban. Egyrészt figyelemmel kell lennie arra, hogy felmondani a közjegyzői okiratba foglalt szerződést/ szerződéseket lehet, nem pedig magát a közjegyzői okiratot. Ez a megállapítás akkor lehet érdekes, ha ugyanazon okirat több szerződést is tartalmaz, ami igen gyakran előfordul.
A felmondást okiratba foglaló közjegyző a felmondás tartalmáért csak annyiban felel, hogy az az ügyfél nyilatkozatát tartalmazza, nem köteles azonban azt vizsgálni, hogy annak címzettjével egyáltalán kötött-e szerződést a nyilatkozattevő, hogy a felmondás az arra jogosulttól származik-e (Ptk. 321. § (1) bekezdésének első fordulata). A végrehajtási kérelem vizsgálatakor azonban ezek természetesen olyan körülmények, amiket az eljáró közjegyzőnek vizsgálnia kell.
Ebből következően a végrehajtás elrendelése előtt vizsgálnia kell azt is, hogy a végrehajtási eljárás adósával közölve lett-e a felmondás. Pusztán azért, mert a végrehajtási kérelemhez a fél közjegyzői okiratba foglalt felmondást és a kézbesítésről készített tanúsítványt csatol, még korántsem jelenti azt, hogy e jognyilatkozat a másik féllel valóban joghatályosan közölve is lett. Optimális esetben a címzett átveszi a postai küldeményt, sokszor megesik azonban, hogy ez meghiúsul (küldeményt "nem kereste", "címzett ismeretlen", stb.).
Találkozni lehet e probléma kiküszöbölését célzó olyan érveléssel, miszerint a közjegyző által készített majd általa tértivevényesen kézbesített küldemény a 2003. évi CI. törvény ("Postatörvény") értelmező rendelkezései szerint hivatalos iratnak minősül, és ezért akkor is kézbesítettnek tekintendő, ha a tényleges átvétel elmarad. E megállapítás első fele természetesen igaz, hisz a Postatörvény alapján hivatalos irat: a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szervei, valamint a magánnyugdíjpénztárak által feladott olyan könyvelt küldemény, amelynek feladásához és kézbesítéséhez (illetve a kézbesítés megkísérléséhez), valamint azok időpontjához jogszabály jogkövetkezményt fűz, illetve amely a jogszabályban meghatározott határidő számításának alapjául szolgál. A hivatalos irat az e célra rendszeresített tértivevénnyel adható fel.
Az idézett jogszabályhely nem tesz különbséget aközött, hogy anyagi vagy eljárási jogszabály fűz-e a kézbesítéshez jogkövetkezményt, ezért a Ptk. alapján a közléshez (kézbesítéshez) fűzött jogkövetkezményei alapján a közjegyző által a Kjtv. 142. § (2) bekezdése alapján okiratba foglalt és kézbesített felmondás hivatalos iratnak tekinthető. Ennek következtében alkalmazandóak rá a 79/2204. (IV. 19.) Korm. rendelet 29. §-ának a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó szabályai is.
Figyelmen kívül hagyja azonban a hivatkozott érvelés azt a körülményt, hogy a kézbesítési vélelmet[9] már nem a postai jogszabályok, hanem az 1952. évi III. tv. (továbbiakban: Pp.) szabályozza.[10] Ez egészen 2005. november 1. napja óta így van, amikor is a 196/2005. (IX. 22.) Korm. rendelet hatályon kívül helyezte a 79/2204. (IV. 19.) Korm. rendelet 29. § (6) bekezdését, ami valóban tartalmazott a Pp. 99. § (2) bekezdésében foglalthoz hasonlóan felállított kézbesítési vélelmet. Az itt elmondottakból tehát az következik, hogy amennyiben a felek nem rögzítettek a szerződésükben a kézbesítés meghiúsulásának esetére valamilyen kézbesítési vélelmet, és a küldeményt a címzett valamilyen okból nem vette át, úgy a polgári anyagi jogi szabályok alapján a felmondó nyilatkozat nem tekinthető közöltnek, a követelés pedig nem tekinthető lejártnak. Ennek hiányában a végrehajtási kérelem megtagadásának (Vht. 19. § (1) bekezdése) van helye, hiszen a Vht. 23/C. § (2) bekezdésében foglalt törvényi követelmény nem teljesült.
A probléma tudhatóan nem új keletű. Egy jogviszony sokszor "nem jó hangulatú" megszűnését jelentő felmondást annak címzettje gyakran nem véletlenül nem veszi át, azt remélve ettől, hogy a jogosult jogérvényesítését ezzel késleltetheti, vagy - végső soron - akár meg is hiúsíthatja. Az 1928-as Magánjogi törvényjavaslat (továbbiakban: Mjt.) 1080. §-a éppen emiatt akként rendelkezett, hogy "a felmondó nyilatkozat a nyilatkozattevő javára hatályos, ha az akihez intézték, a szóbeli nyilatkozatnak tudomására jutását, vagy az írásbelinek hozzá érkezését szándékosan meghiúsítja."[11] Sajnálatos módon a fent kifejtettek alapján a magánjogi viszonyokra vonatkozóan jelenleg ilyen szabály nincs, még akkor sem, ha a felmondás kézbesítésénél közjegyző működik közre.
Ennek orvoslására a gyakorlatban mára már általánossá vált, hogy a felek szerződéseikben a kézbesítésre vonatkozóan a Pp.-ből már ismert kézbesítési vélelemhez hasonló szabályokat állítanak fel. Egyes eseti döntésekből is látható, hogy a bírói gyakorlat az ilyen szerződéses kikötéseket elfogadja. A már idézett EBH2008.1786. számú határozat indokolásában pl. így fogalmaz: "A jogosult a felmondás jogát a másik félhez intézett nyilatkozatával gyakorolhatja [Ptk. 321. § (1) bekezdés]; a felmondás akkor hatályosul, ha azt a másik fél megkapja. A perbeli kölcsönszerződésben azt is szabályozták - ugyancsak közokiratba foglaltan (kölcsönszerződés 19. pont) -, hogy mi a következménye annak, ha a kötelezett felperesek nekik felróható okból nem veszik át a felmondást tartalmazó küldeményt. A felmondás hatályosulásának és ezen alapulóan a követelés lejárttá válásának igazolásához elégséges annak közokiratba foglalt tanúsítása, hogy az alperes szerződésszerűen közölte a felperesekkel a kölcsönszerződés felmondását."
Az előbbinél még tovább megy a BH2011.68. számú határozat végkövetkeztetése, amely még csak külön szerződéses megállapodást sem vár el a felektől a kézbesítésre vonatkozóan: "A felmondás akkor is közöltnek minősül, ha azért nem jut az érdekelt fél tudomására, mert az a kézbesítést megakadályozza (1959. évi IV. törvény 214. §, 1993. évi LXXVIII. törvény 24. §, 43. §, 77. §)." Indokolásában a bíróság a következőképpen érvel: "a bérbeadót jogszabály nem korlátozza abban, hogy nyilatkozatát tértivevénnyel küldje meg az érintett részére. A visszaérkezett küldemény alkalmas annak bizonyítására, hogy mikor történt meg a tudomásszerzés, illetőleg kinek hibájából maradt el az. A felmondás akkor tekinthető közöltnek, ha az érdekelt fél tudomására jut, vagy azért nem jut a tudomására, mert az azt tartalmazó irat átvétele az érdekelt fél hibájából hiúsult meg. Az elsőfokú ítélet indokolásában a bíróság helyesen utalt arra, hogy a mulasztás az alperes érdekkörében következett be, a tudomásszerzés hiányára nem hivatkozhat. A felmondás a bérleti szerződést megszüntette, ennélfogva az elsőfokú ítélet helytálló indokai szerint az alperes köteles a perbeli lakás kiürítésére."
Álláspontom szerint végrehajtás elrendelése iránti nemperes eljárásban azonban a közjegyző önmagában az utóbbi határozatban megfogalmazott következtetés figyelembevételével - még ha egyébként osztja is az ott kifejtett álláspontot - még nem lesz abban a helyzetben, hogy elrendelje a végrehajtást akkor, ha a címzett részére a felmondás nem volt kézbesíthető, és a felek ilyen esetre vonatkozóan nem fektettek le "kézbesítési vélelmet". Ennek indoka igen egyszerű: jogszabályi vagy szerződéses rendelkezés hiányában a közjegyző nem tudja megállapítani, mely napon kell a postai küldeményt kézbesítettnek tekinteni. Így pedig a végrehajtandó okiratban foglalt teljesítési határidők sem lesznek kiszámíthatók, az adósi késedelem beállta, avagy legalábbis annak időpontja sem lesz egyértelműen rögzíthető, sőt, úgy is tekinthetjük, hogy nem állapítható meg a teljesítési határidő lejárta sem. Ez utóbbi a Vht. 23/C. § (5) bekezdése alapján a végrehajtási záradék kiállításának alapvető feltétele.
Megjegyzendő, hogy álláspontom szerint egy ilyen szerződéses kézbesítési szabályt nem szükséges a végrehajtandó okiratban rögzíteni, erre elegendő lehet az annak alapjául szolgáló magánokirati szerződés, vagy a felek által elfogadott általános szerződéses feltétel is. Az okirat végrehajthatóságához elvárt tartalmi feltételeket - mint azt korábban már áttekintettük - a Vht. 23/C. §-a tartalmazza. Ennek (1) bek. d) pontja kizárólag a teljesítés módjának és időpontjának okirati rögzítését várja el, a (2) bekezdés pedig a teljesítés "feltételének" bekövetkezésére ír elő közokirati tanúsítást. Az azonban mindezektől eltérő kérdés, hogy a felek milyen körülmények fennállása esetén tekintik nyilatkozataikat egymással közöltnek.
Az elmondottak szemléltetéséül szolgálhat a következő egyszerű példa. A közjegyzői okiratba foglalt kölcsönszerződés pl. akként rendelkezik, hogy amennyiben a hitelező - szerződésszegésre hivatkozva - a szerződést azonnali hatállyal felmondja, a teljes hátralékos tartozás egy összegben esedékessé válik, és az adós köteles azt a hitelezőnek a felmondás közlését követő napon a (...) számú bankszámlára történő átutalással megfizetni. Ebben az esetben az okirat tartalmazza a teljesítés módját (banki átutalás) és időpontját, pontosabban annak feltételét (a szerződés azonnali hatályú felmondása). Ahogy ezt a korábban más okból már idézett BH2002.491. számú határozat indokolásában egy hasonló szerződéses rendelkezéssel kapcsolatban kifejtette: "A szerződés e pontjának szövegezéséből is kitűnik, hogy a tartozás teljes összegével kapcsolatos záradék kibocsátáshoz két, magába a közokiratba is belefoglalt feltételnek kell teljesülnie: egyrészt annak, hogy az adós megszegje a szerződésbe foglalt kötelezettségeit, másrészt annak, hogy emiatt a végrehajtást kérő felmondja a hitelszerződést. (...) Annak vizsgálata, hogy az elsőként említett feltétel teljesült-e, azaz az adós valóban megszegte-e a szerződést, a végrehajtási eljárás kereteit meghaladja. (...) Így e ténnyel kapcsolatban elég és megfelelő a végrehajtást kérő egyoldalú előadása; a Vht. rendelkezéseiből nem vezethető le az a követelmény, hogy az adós a szerződésszegés tényét közokiratban ismerje el. A másik előfeltétel, azaz a felmondás teljesülését viszont a végrehajtást kérőnek igazolnia kell, mégpedig a Vht. 21. §-ának (2) bekezdése előírása szerint..."
Az eddig elmondottakkal szemben már azonban erősen vitatható az olyan szerződéses kikötés, ami lehetővé teszi a jogosult számára, hogy több kötelezett esetén csupán egyiküknek küldhessen ki felmondást mindegyikükre kiterjedő hatállyal. Véleményem szerint nem válik elfogadhatóbbá az ilyen gyakorlat akkor sem, ha e kötelezettek egyetemleges adóstársak. Az egyetemlegesség a szerződéses teljesítést, annak terjedelmét befolyásoló körülmény, és ezáltal nem hozható semmilyen összefüggésbe az egyetemlegesen kötelezett személyek felé megtett szerződéses nyilatkozatok hatályosulásával. Álláspontom szerint tehát a végrehajtás elrendelésekor nem fogadható el a végrehajtást kérő azon hivatkozása, miszerint ő szerződéses kikötésük alapján nem köteles minden, általa végrehajtási eljárás alá vont adóssal szemben külön közölni a felmondást, és a követelést mindannyiukkal szemben külön-külön lejárttá tenni (Vht. 23/C. § (5) bekezdése).
Az eddig kifejtettek alapján, a felmondás szerepét igen egyszerűen összefoglalhatnánk. Anyagi jogi szempontból nem több, mint egy, az arra jogosulttól származó egyoldalú nyilatkozat, amely a szerződést megszünteti. A végrehajtási eljárás szempontjából a felmondás, és az arról készült tanúsítvány a végrehajtás elrendelésének feltétele.
A bírói, valamint a bankok és pénzintézetek által kialakított gyakorlatot szemügyre véve mégis hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a felmondó nyilatkozatok ezt meghaladóan is jelentőséggel bírnak.
A banki kölcsönszerződésekben visszatérő elemként találkozunk ilyen, és ehhez hasonló kikötésekkel: "A felek megállapodnak abban, hogy a Hitelező közjegyzői okiratba foglalt nyilatkozatát elfogadják a jelen szerződés szerinti kölcsön folyósított összege, folyósításának és lejáratának időpontja, valamint a jelen okiratban foglalt jogügylet és a szerződésben hivatkozott üzletszabályzatok, a szerződésben hivatkozott hirdetmények alapján fennálló kölcsön, járulék és egyéb tartozás jogcímének, lejárata időpontjának, mindenkori összegének valamint bármely egyéb, a bírósági végrehajtás céljából szükséges ténynek, adatnak a közokirati tanúsításaként. Alávetik magukat annak, hogy ezeket - végrehajtási eljárás kezdeményezése esetére is -, a Hitelező közjegyzői okiratba foglalt nyilatkozata tanúsítsa." Amikor a közjegyző a felmondást közjegyzői okiratba foglalja, akkor a nyilatkozattevők egyúttal - az idézett szerződéses rendelkezés alapján - a hitelező nyilvántartásai alapján fennálló adósi tartozás okiratba foglalására is felkérik.
Okkal vethető fel a kérdés, hogy ennek az eljárásnak milyen indokai lehetnek. Tényként előre kell bocsájtani, hogy a közjegyző a fennálló tartozás összegének okiratba foglalásakor valójában a hitelező nyilatkozatát foglalja okiratba. Egy nyilatkozat - tartalmilag - nem válik hitelesebbé attól, hogy azt közjegyző, vagy más hatóság által okiratba, jegyzőkönyvbe foglaltan teszik meg. Ismét egy egyszerű példával élve: ha egy folyamatban lévő perben a hitelező ugyanezen nyilatkozatát bírósági jegyzőkönyvbe mondja - ami éppúgy közokirat, mint a közjegyző által felvett jegyzőkönyv - attól még korántsem biztos, hogy a bíróság ezen összeget a javára meg is ítéli.
Hasonló logikát követ a BH2003.326. számú határozat érvelése is. Az abban írt tényállás alapján a végrehajtást kérő bank közjegyzői okiratba foglalt, határozott időre szóló hitelkeret-szerződést kötött az adóssal, amelyben 12.000.000,- Ft hitelkeret rendelkezésre tartását vállalta. A határozott idő lejártát követően a teljes (inkasszóval meg nem térült) hitelkeret-összegre kérte végrehajtás elrendelését, amit az elsőfokú bíróság megtagadott, és e végzést a másodfokú bíróság helybenhagyta. A másodfokú bíróság az elsőfokú határozatban foglaltakat megerősítve arra hivatkozott, hogy "külön kölcsönszerződések kötése nélkül a folyószámlahitelkeret-szerződés csak a rendelkezésre állás jutalékát igazolja az adós kötelezettségvállalásaként. Önmagában a feleknek az 1959. évi IV. törvény Ptk. 522. §-ának (1) bekezdése szerint minősíthető szerződése nem igazolja a kölcsönszerződések vagy egyéb hitelműveletek alapján keletkezett adósi kötelezettségvállalás tényét, tárgyát, mennyiségét és jogcímét, azaz a Vht. 21. §-ának (1) bekezdésében foglalt, a közjegyzői okiratnak végrehajtási záradékkal való elláthatósága esetére előírt konjunktív feltételek mindegyikét."
A felülvizsgálati kérelem folytán eljáró Legfelsőbb Bíróság egyfelől hangsúlyozta, hogy a hitelkeret-szerződés határozott idejű volt. Az adós kötelezettségvállalása is egyértelmű: "ha a hitelkeret igénybevétele folytán az elszámolási számláján nem biztosított a szerződéses viszony megszűnésekor olyan pénzösszeget, amelyből kiegyenlíthető a szerződéses viszony tartama alatt keletkezett tartozása, azt köteles - az adott szerződés alapján - megfizetni a "Banknak", illetőleg a végrehajtást kérőnek." Ezt meghaladóan pedig rámutatott, hogy az adós "tartozása mennyisége is megállapítható, feltéve: a "Bank" mint végrehajtást kérő igazolja azt a szerződésben meghatározott módon, az üzleti könyvei és nyilvántartásai alapján. Ez utóbbi megfelelően igazoltnak akkor fogadható el, ha az üzleti könyvek és nyilvántartások vonatkozó adatait közokiratba foglaltan terjeszti elő a végrehajtást kérő, a Vht. 21. §-ának (2) bekezdésében foglaltak megfelelő értelmezéséből következően."
Úgy vélem, az nem is lehet vitás, hogy egy határozott időre szóló, közjegyzői okiratba foglalt hitelkeret-megállapodásnál a végrehajthatósághoz valóban szükségtelen a hitelkeret terhére létrejött egyedi kölcsönügyletek közokiratba foglalása. A fentebb elmondottak alapján azonban úgy vélem, hogy a bíróság által elvárt - és a felek szerződésében kikötött - közjegyzői ténytanúsítás ugyancsak indokolatlan feltétele annak, hogy a végrehajtást kérő végrehajtást kezdeményezhessen. Ennek okát egyrészt a végrehajtás elrendelésének logikájában, másrészt a közjegyzői ténytanúsítás jellegében látom.
A végrehajtás elrendelésével kapcsolatban több bírósági határozat is kimondta, és a joggyakorlat is egységes abban, hogy a végrehajtást elrendelő bíróság/közjegyző nem vizsgálhatja a felek közötti teljesítések és azok elszámolása helyességét (BH1997.347.; BDT2008.1854.; BH1985.108., stb.). Ez már csak azért is így kell, hogy legyen, mert egy nemperes eljárás a bizonyítás lehetőségének hiányában eleve nem is nyújt eszközt arra, hogy a bíró/közjegyző e körülményeket feltárhassa. Ahogyan azt a jogirodalomban is olvashatjuk: "Véleményünk szerint éppen azért teremtett a jogalkotó olyan széles körű végrehajtás megszüntetési és - korlátozási pert (...), mert a jognyilatkozatok alapján történt teljesítésből vagy a vállalt kötelezettségek megszegéséből eredő követelések elszámolása e perre kell hogy tartozzon. Lényegében ez ad lehetőséget a követelésre vonatkozó jogvita lefolytatására (...), azt célszerűtlen ezért (...) az ilyen lehetőséget nem biztosító végrehajtás elrendelésére is áttolni."[12] Úgy vélem tehát, hogy a fenti tényállásnál a végrehajtás külön tanúsítvány nélkül is elrendelhető lett volna, legfeljebb a hitelkeret erejéig. Az adós pedig végrehajtás megszüntetési vagy korlátozási per keretei között hivatkozhatott volna arra, hogy a teljes hitelkeretet le sem hívta, illetve hogy nem áll fenn tartozása a hitelezővel szemben.
De mit is várnak, illetve várhatnak a felek, vagy éppen a bíróság a tartozás összegéről felvett közjegyzői tanúsítványtól? Ehelyütt ismételten hangsúlyozandó: a közjegyző nem azt tanúsítja, hogy az adós tartozása ténylegesen mennyi, hanem azt, hogy az a hitelező állítása szerint milyen összegre áll fenn. Másképp fogalmazva: a közjegyző nem a tartozás összegét tanúsítja, hanem az arról szóló nyilatkozatot. Ha az adós ezt később perben vitatja, akkor - ad absurdum - még akár maga a hitelező is módosíthatja ezen nyilatkozatát. Amennyiben tehát a feleknek az a célja, hogy az adós tartozásának tényleges összegét rögzítsék, és erre közokirati bizonyíték álljon a rendelkezésükre, akkor be kell látni: erre a közjegyzői ténytanúsítvány alkalmatlan. Így volna ez még akkor is, ha a hitelező a ténytanúsítást végző közjegyző elé tárná számításait, hisz a közjegyző akkor is csak azt tehetné, hogy azokat okiratban rögzíti, a számítások helyességéért azonban - természetesen - nem "szavatolna". Tekintettel arra, hogy ez már általában komoly pénzügyi szakértelmet igénylő kérdés, ha a felek célja netán egy esetleges jogvita megelőzése volna, akkor tanácsos, ha élnek a közjegyző általi szakértő kirendelés intézményével.[13]
A tartozás összegéről szóló hitelezői nyilatkozat, és az annak alapján készült közjegyzői ténytanúsítvány tehát nem alkalmas arra, hogy ezen összeget "szentesítse", igazolja, vagy éppen annak fennálltát bizonyítsa. Mindemellett mégis elmondható, hogy a végrehajtás elrendelésekor az eljáró közjegyző munkáját nagyban segíti, hogy a rendelkezésére áll egy olyan okirat, amely az adósi tartozást összegzi. Ettől függetlenül természetesen a végrehajtás elrendelése a végrehajtandó okiraton alapul, nem pedig az egyoldalú nyilatkozatról készült ténytanúsítványon. Ha tehát a tanúsítvány magasabb összegeket tartalmaz annál, mint amire a hitelezőt a végrehajtandó okiratba foglalt szerződés feljogosítja, akkor a közjegyző az alacsonyabb összegre fog végrehajtást elrendelni.
Ugyancsak nem köti a tanúsítványban foglalt összegek devizaneme a közjegyzőt a végrehajtás elrendelésekor. Ha tehát a felek devizában nyilvántartott kölcsönszerződést kötöttek, de a szerződéses rendelkezések alapján a hitelező kifejezetten csak forint összeget (ellenértéket) követelhet az adóstól, akkor ezen a körülményen az sem változtathat, hogy a felmondó nyilatkozatban a hitelező a fennálló tartozás összegét nem forintban határozta meg. A teljesítés lényeges körülményei, így annak módja tekintetében a végrehajtandó okirat rendelkezései az irányadók. A felmondás - mint azt e fejezet kezdetén is igyekeztem hangsúlyozni - szerepe a felek szerződéses viszonyában azon egyoldalú, jogosulti szándék kifejezésre és érvényre juttatása, hogy a szerződés a jövőre nézve megszűnjön. Ennek nem szükségszerű, sokkal inkább célszerű tartalmi eleme a fennálló tartozás összegszerű meghatározása.
***
Úgy vélem, az itt írtak összegzéseként levonható az a tanulság, hogy a XXI. századi magyar közjegyzőség már igen széles körben fejti ki jogszolgáltató hatósági tevékenységét. Önmagában csak a jelen dolgozat gondolatmenetét visszaidézve: közreműködik a szerződések okiratba foglalásánál, azok esetleges felmondásakor ténytanúsítványt készít, és eljár a végrehajtási ügyekben, végrehajtást elrendelő hatóságként. A szerző célja részint éppen az volt, hogy e tevékenység sokszínűségére is rávilágítson, mindemellett pedig néhány, a közjegyző eljárásával kapcsolatos félreértést eloszlasson, egyes vitás vagy éppen nyitott kérdésre pedig megoldással szolgáljon.■
JEGYZETEK
[1] Ld.: Dr. Szladits Károly: A magyar magánjog I-VI. Grill Károly Könyvkiadó vállalata Budapest, 1939. III. kötet 11. old.
[2] Ld.: 1959. évi IV. tv (Ptk.) 227. § (1) bekezdése
[3] Ld.: Szladits: u. ott: 13. old
[4] ld.: A bírósági végrehajtás magyarázata. CompLex Kiadó. 2009. 242-243. old.
[5] Fehérváry Jenő: Magánjog kistükre. Budai Nyomda. Budapest, 1936. 344. old.
[6] Ugyanilyen a késedelmi kamat, késedelmi kötbér, kártérítés stb.
[7] ld. még: Németh-Vida: A bírósági végrehajtás magyarázata. KJK-Kerszöv. 2004. 262. old.
[8] Kjtv. 137. § (1) bekezdése
[9] ti. a kézbesítettség jogkövetkezményét arra az esetre, ha a postai küldeményt a címzett nem veszi át
[10] ld. 1952. évi III. tv. (Pp.) 95. § (2) bekezdése
[11] ld. még: Szladits: u. ott: 580. old.
[12] Balogh-Korek-Császti-Juhász: A bírósági végrehajtás. HVG ORAC. Budapest, 2009. 78. old.
[13] ld.: 2008. évi XLV. tv.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Balogh Zsigmond, közjegyző-helyettes
Visszaugrás
