A szuverenitás alapjelentése szerint egy adott társadalomban létező legfőbb korlátozhatatlan hatalom. A 16. századtól a hagyományos jog-és államtanok álláspontja szerint olyan történeti kategória, amelynek szimbolikus és/vagy reális megtestesítője, hordozója lehet az uralkodó, a nép, a parlament stb. - de leginkább az állam. Az állami-és jogi jelenségek megközelítésének új paradigmáját nyújtja a 19 sz.-tól végétől dominánssá váló újkantiánus paradigma, amely a jogot a Sollen, az érvényesség szférájába zárja, ezáltal lehetőséget ad a szuverenitás jogi fogalmának továbbfejlesztéséhez. Hans Kelsen a jog egyetemes rendszerét feltételezve a problémát normalogikaivá transzformálja: a szuverén a legfőbb normatív rendben az a pont, amely érvényességét saját magából vezeti le. Míg Horváth Barna processzuális- szinoptikus jogelméletében a szuverén a mindenkori legfejlettebb eljárás történeti alakzata, Bibó István szerint a szuverenitás a tévedhetetlenség és jogerő jogi élményében oldódik fel.
Ha "szuverenitás", akkor Jean Bodin (1530-1597),[1] Thomas Hobbes (1588-1679),[2] Jean-Jaques Rousseau (1712-1778),[3] John Austin (1790-1859)[4] vagy Carl Schmitt (1888-1985)[5] neve jut eszünkbe. Talán megkockáztatható a kijelentés: mindegyikük értelmezése szerint a szuverenitás egy adott társadalomban létező legfőbb hatalmat jelenti. Nézeteik azonban már különböznek abban, hogy kit tekintenek a szuverenitás hordozójának? Az uralkodót, az államot, a parlamentet, népet vagy netán valaki egészen más személyt? Mi a szuverenitás jogi, politikai, netán erkölcsi tartalma? Egységes és oszthatatlan-e? Állandó vagy ad hoc? Korlátozható? Milyen körülmények közepette nyilvánul meg?
A történeti fejlődés folyamán a szuverenitás-definíció a fenti kérdésekre adott válaszoktól függően különböző jelzőkkel ellátott szuverenitás-fogalmakká differenciálódott. Az egyik legfontosabb különbségtétel történetileg először a pápaság és a császárság viszonylatában, e fensőbbség(ek) de facto és/vagy de jure történő elismerése kapcsán lényegileg a XIV. században, Sassoferrato munkásságában jelenik meg, azt követően, hogy Dante, majd Marsilius politikai írásaikban a világi hatalom világi primátusának kérdését teoretikus igénnyel exponálták.[6] A két hatalom, továbbá az egymást váltó, egymással harcoló uralkodók közti vitában századokkal később az állami szuverenitáselmélet atyja, Jean Bodin siet a francia király segítségére. Bodin a vallásháborúk felszámolása érdekében az államot mint szuverént azon "legfőbb jogközösségként" határozza meg, melyet egyéb "jog nem korlátoz". Ezt követően a politikai harcok következtében folyamatosan újradefiniálják a jogi és/vagy a politikai (gyakorlati) szuverén fogalmát.
Később, a nemzetközi jogközösség eszméjének megjelenése az egymás mellé állított államok feletti jogrend elismerését követelik, melynek azonban útjában áll a szuverenitás klasszikus dogmája, mely kizárólag az államot ismeri el legfőbb jogrend forrásaként. Bár a nemzetközi jog léte nem tagadható, mégis a dogma fenntartása érdekében a nemzetközi jog jogi jelle-
- 601/602 -
gének tagadása mutatkozik járható útnak. Ekkor viszont a nemzetközi jog vagy csak mint jogi szankció nélküli erkölcsi normatív rend jöhet számításba -melynek megsértése nem jogsértés -, vagy mint a jogot megelőző puszta erő, melynek viszont nem állhat útjába semmiféle doktrína.
A nemzetközi jog és az állami jog viszonyának véget nem érő vitájába kapcsolódik be az újkantiánus Hans Kelsen, a normatív jurisprudentia megalkotója a 20. sz. első harmadában, mégpedig a jogi értelemben vett szuverenitás fogalmának újraértelmezésével.[7] Mivel Horváth Barna és főként a fiatal Bibó István jogbölcseletének, jogi szuverenitás felfogásaik egyik alappillére a kelsenizmus, célszerű - mintegy kiindulópontként - röviden összefoglalni Kelsen ezzel kapcsolatos gondolatait.
Tudásszociológiai közhely hogy egyetlen elmélet, így Kelsené sem függetleníthető a kultúrától, a térségtől, sem pedig a szerző saját korától, amelyben azt kialakította.[8] Hasonlóan a tartományokból álló egyesült Németországhoz, az etnikailag, nyelvileg széttagolt Osztrák-Magyar Monarchiában is központi kérdéssé vált, hogy miben rejlik az állam egysége. "Kelsen számára kézenfekvő volt, hogy az állam egységét a jogban keresse. Önéletrajzában maga Kelsen is megemlíti, talán nem véletlenül jutott arra a gondolatra, hogy az állam egységét a jog teremti meg, mivel az osztrák állam nyilvánvalóan csak egy jogi egység volt. 'Az osztrák állam láttán, amelyik oly sok, származását (Rasse), nyelvét, vallását és történelmét tekintve különböző csoportokból tevődött össze, nyilvánvalóan fikciónak mutatkoztak azok az elméletek, amelyek az állam egységét a jogilag az államhoz tartozó embereknek valamilyen szociálpszichológiai vagy szociális-biológiai összefüggésére kívánták alapozni, amennyibe ez az államelmélet a Tiszta Jogtan alkotórésze, a Tiszta Jogtant sajátosan osztrák elméletnek lehet számítani'".[9]
Kelsen nagyformátumú gondolkodó, aki tisztában volt a jelenségek (állam és jog) társadalmi, szociológiai, politikai, erkölcsi, pszichológiai vonatkozásaival, és ebbéli megközelítéseik jogosságával. Tiszta Jogtana azonban éppen azért "tiszta", mert az igazi tudomány vizsgálata során jó (új)kantiánus módjára a jogot mindenféle (természetjogi, erkölcsi, ideológia, politikai, pszichológiai) metajurisztikus elemtől meg kell, hogy tisztítsa. Ha a jog tértől és időtől független, a priorisztikus lényegét keressük, úgy azt semmiképpen nem a fennállás létezésformájában, a történelmi, társadalmi valóságban (Sein) lelhetjük fel, hanem csak a Sollen, az értékek, a normák, az érvényesség világában. A jogi norma mint hipotetikus ítélet - "Ha A van, legyen B is" - általános, univerzális, tehát formális fogalma ily módon ugyancsak a transzcendentális (de nem transzcendens!) Sollen (legyen/kellés) világába kerül.
A kellés (Sollen) azonban a jognak csak főfogalmát (genus proximumát) jelenti. A Tiszta Jogtan a jog differencia specifikájának meghatározásában folytatja a 19. századi pozitivizmus tradícióját, miszerint a jogot mint kényszemormát, a jogrendet mint kényszerrendet fogja fel. "Az állami kényszeraktust, azaz a büntetést, a polgári jogi vagy közigazgatási végrehajtást tekinti a jogtételben a meghatározott feltételhez kapcsolódó következménynek, miáltal maga a feltételt képező tényállás jogsértésnek, a feltételtől függő pedig jogsértés-következménynek minősül."[10]
Kelsen normativizmusa azonban nemcsak a jog, hanem az állam elemzésénél is érvényesül, sőt: voltaképpen egy-és ugyanazt jelenti. "Az állam ideológiamentes, így minden metafizikától és misztikumtól megszabadított megismerése nem juthat el másképp az állam lényegének megragadásához, mint ha e társadalmi képződményt az emberi magatartások bizonyok rendjének fogja fel. A közelebbi vizsgálat azt mutatja, hogy ez a rend társadalmi kényszerrend, hogy a kényszerrendnek azonosnak kell lenni a jogrenddel, mert mindkettőt ugyanazok a kényszeraktusok jellemzik, és mert egy és ugyanazon társadalmi közösséget két különböző jogrend nem létesíthet. Az állam jogrend."[11] Az állam jog nélkül éppoly kevéssé gondolható el, mint a jog állam nélkül: minden állami aktus csak annyiban állami, amennyiben jogi. Az állam és a jog ugyanannak a ténynek a két különböző oldala.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
