A magyar büntető anyagi jog területén a tudományos vonalon általánosan ismert és elismert a német jogrendszer hatása. A más jogrendszerek alapvető sajátosságaira és megoldásaira azonban kisebb figyelmet fordítottak a hazai büntetőjog-tudomány művelői. Az alábbi tanulmány ezt a hiányt valamelyest pótlandó, a francia büntetőjog egyetlen, de méltán az egyik legtövisesebb ágának nevezett területébe, a bűncselekmény elkövetőire vonatkozó szabályozás jellemzőibe enged betekintést.
A francia büntetőjognak a bűncselekmény elkövetőire vonatkozó hatályos szabályozásának bemutatását megelőzően két dologra érdemes hangsúlyt fektetni. Egyrészt a francia részességtannak az elkövetők szabályozásával kapcsolatban ismert koordinátákban való elhelyezésére, másrészt azoknak a XIX. századi jogintézményeknek a bemutatására, amelyek kapcsolatban állnak a jelenleg hatályos szabályozással is.
A francia büntetőjog elkövetőket érintő eredményeinek bemutatását az elkövetők törvényi szabályozásával kapcsolatban ismert alapvető megkülönböztetéssel, nevezetesen a monista és dualista rendszerben való elhelyezéssel szükséges kezdeni.[1] A monista rendszer jellemzője az, hogy a törvény az elkövetők között nem differenciál, hanem minden közreműködőt tettesnek tekint,[2] és ugyanazon büntetési tétel szerint rendel büntetni. Differenciálásra ennek megfelelően csupán a büntetés-kiszabás során van lehetőség. A dualista rendszer ezzel szemben törvényi szinten különbséget tesz a bűncselekmény központi alakja, a tettes (vagy bűnszerző), és a részes (vagy segéd) között. Ez az alapvetésül állított rendszerbeli megkülönböztetés azonban kétségkívül korrekcióra szorul, és erre főként épp a francia büntető törvénykönyv miatt van szükség. A dualista rendszeren belül ugyanis további két csoportot lehet megkülönböztetni. Az ún. valódi dualista rendszerben az elkövetők között nemcsak elnevezésbeli, hanem konkrét, a büntetőjogi felelősséget is érintő differenciálás történik. Ilyen volt például hazai viszonylatban az 1878. évi V. törvénycikk (Csemegi-kódex),[3] illetve az 1867-es belga Code pénal.[4] Az ezzel szembeni ún. áldualista rendszerre szolgál például az 1810-es, és az 1994-es francia Code pénal. Ez elvileg ismerte (és máig ismeri) a tettesek és részesek megkülönböztetését, azonban a büntetésük tekintetében előírt szigorú parifikáció miatt gyakorlatilag asszimilálja őket.
A bűncselekmény elkövetőire a XIX. században (egészen 1994-ig) az 1810-es Code pénal (továbbiakban ACP) 59 - 63. cikkei tartalmaztak rendelkezéseket. Ennek keretében a törvény alapvetően a tetteseket (les auteurs) és a részeseket (les complices) különböztette meg, azonban a tettesség fogalmát - hasonlóan a korabeli büntető törvénykönyvekhez - nem határozta meg.[5] A hatályos büntető törvénykönyv elkövetőket érintő rendelkezéseinek ismertetése előtt az ACP vonatkozó rendelkezéseit, illetve az azokat kiegészítő elméleteket szükséges röviden áttekinteni.
Az ACP 59. cikke szerint a bűntett vagy vétség részesei ugyanazzal a büntetéssel büntetendők, mint az adott bűntett vagy vétség tettesei, kivéve ha a törvény eltérően rendelkezik. E törvényhely mindenekelőtt a tettesek és részesek büntetésének szigorú parifikációs szabályát[6] rögzítette. Az idézett szakaszból több fontos elmélet következett, egyrészt
- 186/187 -
a részesség járulékosságával kapcsolatban (système de l'emprunt absolu de la criminalité, illetve système de l'emprunt absolu de la pénalité), másrészt a minősítő és személyes körülmények megítélése tekintetében.
Az 59. cikkel kapcsolatos, a részesség járulékosságával összefüggő első fontos elv az ún. système de l'emprunt absolu de la criminalité elve. Eszerint az elkövetők között csupán a tettes (és a társtettes) rendelkezik saját büntetendőséggel, a részesek ellenben cselekményük büntetendőségét a tettestől "kölcsönzik".[7] Ebből következően a részes nem a saját cselekménye szerint büntetendő, hanem a tettes cselekménye szerint.[8] Így viszont a részesi cselekmény is csak ugyanúgy minősülhet, mint a tettes cselekménye, azaz ha a tettesi alapcselekmény például lopás, a részes is csak lopás miatt tartozhat felelősséggel. Továbbá, mint látni fogjuk, ez az elv alapozta meg végső soron a minősítő körülményekért való felelősséget is. Ezzel a teóriával kapcsoltban azonban már a XIX. század közepén fölmerült az, hogy gyakorlatilag jelentőség nélkülivé tette a tettesek és a részesek megkülönböztetését.[9]
A járulékosság fent említett szabálya további problémát is felvetett. Ennek alapját az ACP 59. cikkének "ugyanazzal a büntetéssel" (de la même peine) kitétele jelentette. Ebből következett ugyanis a système de l'emprunt absolu de la pénalité" elve, amely szerint a részesre a tettesre megállapított büntetést kellett alkalmazni. Azonban a tudomány és a gyakorlat is rövid időn belül egységessé vált abban, hogy e cikkely szó szerinti értelmezése igazságtalan lenne,[10] ezért e rendelkezés jelentését nem az ugyanolyan tartalmú büntetés kiszabására, hanem csupán az ugyanazon büntetési nem alkalmazására,[11] illetve az ugyanazon bűncselekmény miatti tételkeret[12] alkalmazására szorították. Később már a büntetési nem azonosságát sem követelték meg. Megemlítendő végül, hogy 1832-ben, a Code pénal reformjakor Rossi[13] nyomán felmerült egy javaslat arra nézve, hogy a részesek büntetését a törvény általánosan enyhítse, ám ezt végül elvetették.[14]
Az előzőekben bemutatott két elmélet, illetve voltképp a megtorlás érdeke alapozta meg a francia bíróságok azon gyakorlatát, hogy a részest gyakran társtettesnek, a társtettest pedig részesnek tekintették. Mindkét eset elvvé rögzült, s mindkettő alapja egy - egy XIX. század eleji bírósági ítélet volt.
A társtettest azért volt "szükséges" részesnek tekinteni, mert az ACP 59. cikke a tettes és a részes vonatkozásáról szólt, azaz a tettesi cselekmény büntetendőségét osztja a részes. A társtettes ellenben, tettes lévén, önálló büntetendőséggel bír. Így, hogy az egyik társtettest a másiknál fennálló minősítő körülményért is felelőssé lehessen tenni, az előbbit részesnek minősítették. Ez az elv a híres "complicité corespective" elmélete, amely azon az 1848-as ítéleten alapult, amely kimondta, hogy "a bűntett társtettese szükségképpen segíti a másik elkövetőt a végrehajtási cselekményekben, és a dolgok természetéből következően, annak részesévé válik".[15] Ez azonban valójában egy fikció volt, s csupán a praktikusság indokolta.[16] Ezzel az elmélettel tehát a Semmítőszék a valójában társtettesi minőségű extráneusra (részesként kezelve) kiszabhatta az intráneus tettest fenyegető súlyosabb büntetést. Ezen túlmenően akkor hivatkoztak erre az elvre, amikor nem lehetett megállapítani, hogy több "társtettes" közül melyik adta a halálos ütést[17] Ekkor az elkövetőket részesnek tekintve, lehetőség volt a felelősségre-vonásukra (a részesség megállapításához ugyanis sosem volt követelmény az, hogy a tettes ismert legyen).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
