A kriminológia megszületése óta folyamatosan befolyásolja a büntetőjogi gondolkodást és a jogpolitikát - amely empirikus alapon törekszik a deviáns magatartások kezelési elveinek kialakítására1 -, ha nem is ugyanazzal az intenzitással. Jelen tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a jogpolitika nagy vonulatait elemezze, megvizsgálva, hogy mely korban mit jelentett és milyen tényezők hatottak rá, valamint áttekinti az elérni kívánt cél és a jogpolitika viszonyát.
A XIX. század közepén a kriminológiai szemlélet kialakulásának lehetünk tanúi, kezdetét vette a társadalom és a morál számokkal mérése, mivel - köszönhetően a kötelezővé tett statisztikai adatszolgáltatásnak - Quetelet, Guerry és Bonger felismerték az összefüggést a társadalmi törvényszerűségek és a bűnözés statisztikai valószínűsége között. Ez a kezdeti szociológiai irányzat a megelőzésre helyezte a hangsúlyt, válaszul a klasszikus büntetőjog által hirdetett tételre, miszerint a szabad akaratra vezethető vissza a bűnelkövetés, és ezért arra csakis a megtorlás lehet a válasz.
A kriminológiai gondolkodás fejlődése a XIX. század végére eljutott a jehringi célgondolat továbbfejlesztésén alapuló - többek között - Liszt nevével fémjelzett "közvetítő irányzat" kialakulásához, amelynek központi gondolati eleme a speciális prevenció érvényre juttatása. A biopszichológiai iskola elvetette az antropológiai és szociológiai irányzatok nem bizonyított, olykor szélsőséges tanait és újrafogalmazta a büntetési vezérelveket. Képviselői számos büntetőjogi reformhoz adták tudásukat, munkásságuk eredményeként büntető törvények születtek Európában, így természetesen Magyarországon is. Nevükhöz fűződik például az 1908. évi Büntető Novella, amely bevezette a feltételes elítélés intézményét és a fiatalkorú bűnelkövetők felnőttekétől eltérő felelősségre vonási rendszerét. Szorgalmazták az individualizációt és új, alternatív szankcióformákat: az intézkedések bevezetését, "a hivatásos pártfogói hálózat hazai kialakítását",2 valamint megfogalmazták a kriminálpolitika lényegét is, amely "a bűnözés ellen a "célbüntetésekkel" az egyéniesítés követelményének megfelelő állami küzdelem taktikája."3 Összegezésképpen elmondható, hogy a XX. század elejére hatásuk igen jelentőssé vált az európai államok jogalkotásában és - alkalmazásában.
A 20-as évektől a kriminológia új helyszínen új kutatási területek felé fordította figyelmét. Az Egyesült Államok speciális, történelmileg kialakult helyzete magyarázza a bűnözés okairól szóló elméletek, és a büntetések célját, illetve hatékonyságát vizsgáló kutatások számának emelkedését. A szegénység, a hátrányos szociális helyzet és a bűnözés kapcsolatát tekintette kiindulópontnak a Chicago-i iskola, majd az elméletet más irányba fejlesztő ekológiai kriminológia, differenciális asszociáció irányzata, szubkultúra elmélet, kulturális konfliktus irányzata, stb. Ráadásul Freud tanainak terjedésével kialakult "Az igazi amerikai specifikum a szegénység és a bűnözés társadalmi kezelésének összekapcsolódása és a pszichológiai módszerek alkalmazásának dominanciája..."4 A pszichológiai iskolák hatására ez idő tájt vezették be Európa-szerte a határozatlan tartamú szabadságvesztés-büntetést, illetve megelőző intézkedéseket. Az elméletek igazolására lefolytatott kutatások alapozták meg a két világháború között az 50-es évek modern kriminológiáját és büntetőpolitikáját, illetve a bűnözéssel szembeszálló teóriák némelyikének gyakorlati megvalósulását.
A treatment ideológia alaptézise szerint a tettes személyének megjavítása és átnevelése az elérni kívánt cél, amelyet a határozatlan időtartamú szabadságvesztés során alkalmazott kezeléssel akartak megvalósítani. Az 50-es évek jóléti államaiban történtek kísérletek a terápiás szabadságelvonásra, de a kezelési programok nem igazolták a hozzájuk fűzött reményeket.
A 70-es évek a treatment ideológiából való kiábrándultság, az addigi kriminálpolitika bukása okozta többirányú útkeresés és fejlődés jegyében telt el. Az újra életre kelő klasszicista eszmék megalapozták a neoklasszicista kriminológia térnyerését, reszocializációs törekvések és a viktimológia eredményeinek befolyása figyelhető meg a jogpolitikai elképzelésekben. Ide sorolható a dekriminalizáció követelése is, amely a diverziós eljárások különböző formáit öltötte magára, elsősorban az angolszász és a német jogban, továbbá az abolicionista irányzat is, amely radikális megoldás híve, az igazságszolgáltatás egészének eltörlését követelte. Mindezen elképzelések egyértelműen mutattak az új, alternatív büntetési formák kialakításának irányába, és erősítették fel az olyan szankciók iránti igényeket, amelyek képesek az áldozat és a társadalom érdekeit is érvényre juttatni. A restoratív igazságszolgáltatás lényege "az elkövető és az áldozat konfliktusának feloldásában, megbékélésükben, a sérelmek orvoslásában, a cselekménnyel megbontott társadalmi állapot visszaállításában, az elkövető felelősségének cselekménye társadalomra veszélyességének tudatosításban, az elkövető rehabilitálásában jelölhető meg."5 Ennek köszönhető a jóvátétel ismételt felfedezése, és a mediáció kidolgozása, sértett-segítő szolgálatok sora, valamint az ún. áldozatsegély törvények megjelenése is.6 A neoklaszszikus szemlélet sem maradt hatás nélkül a jogpolitikákban, hiszen szorgalmazták a rövidebb, előre kiszámítható büntetésekhez való visszatérést, a személyes szabadság garanciáinak fokozottabb védelmét és azt, hogy a büntetőjogi beavatkozás ne vegyen át társadalmi feladatokat, amelyek megoldására nem képes.7 Ahogy H.-J. Schneider fogalmaz: "nem a rendőrség, a bíróság és a bv. feladata a keletkező társadalmi konfliktusok megoldása. A formális társadalmi kontroll mindig csak "szükségmegoldás", amely csak a kivételes eseteket szabályozhatja és összeroskad, ha rápakolják a társadalmi konfliktusok megoldásának gondját."8
A kriminológiai gondolkodás fejlődése természetesen csak részben magyarázza büntetőpolitika alakulását, ahogy ezt Sárkány és Tauber is elemzi tanulmányában. Így megemlítik a társadalmi berendezkedés kiküszöbölhetetlen hatását egy adott rendszer jogpolitikájára, de nem lehet elfeledkezni a jogrendszereken belüli különbségekről sem, mint ahogy meghatározó szerepe van a lakosság kulturális és jogtudati szintjének is.9 Ez utóbbi álláspontot osztja H.-J. Schneider is, szerinte "téved az, aki azt hiszi, hogy a szabadságvesztés végrehajtásában eszközölt változásokkal rövid távon csökkenteni lehet a bűnözést... Sokkal nagyobb jelentősége van a társadalom jogtudatára való ráhatásnak. Ezt nevezhetjük pozitív generálprevenciónak... "10
Napjainkra több kriminálpolitikai irányzat is létjogosultságot nyert. J. Galtung szerint "A törvényesség és a humanizmus iránti erőteljes igény vezetett a jelenlegi, egy központi államapparátus által biztosított igazságszolgáltatási rendszerhez. Az ilyen formális igazságszolgáltatás sterilitása vezetett annak az egészen eltérő típusú igazságszolgáltatásnak a követeléséhez, amely válasz a hátrányos helyzetben levő csoportok és egyének társadalmi igazságszolgáltatás iránti igényére."11 D. McClintock használva a Galtung által "kék"-nek és "vörös"-nek elnevezett két modellt, egy további alternatívát is kidolgozott "zöld" modellként, amely "csökkentené a modern állam centralizált hatalmi struktúráját, és arra hívná fel az állampolgárokat, hogy nagyobb aktivitással legyenek részesei a helyi szintű tevékenységnek... A társadalomirányítási módszerek közül a büntető, gyógyító, pedagógiai, kártalanítási és kibékítési modellek lennének használhatók az állampolgárok között felmerülő konfliktusok megoldásának alternatív módszereként. "12 A. Nelson úgy gondolja, hogy "a vörös, vagy zöld modell szempontjából a Büntető Törvénykönyv olyan eszköz, amely a centralizált államapparátus által irányított jóléti társadalom fenntartására szolgál."13 Schneider - McClintockhoz hasonlóan - három modern kriminálpolitikai irányzatot különböztet meg:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
