A zaklatás törvényi tényállása újszerű bűncselekményként értékelhető a modern jogalkotásban. Ennek elsődleges oka az, hogy a bűncselekmény társadalomra veszélyessége - az általános mércéhez képest - kisebb, a tényállás által védett jogi tárgy pedig a súlyát tekintve csekélyebbnek tűnik a büntetőjog által védett értékek körében (pl. élethez, vagy tulajdonhoz való jog).
A zaklatás jogi tárgyaként lényegében a magánszférához való joghoz fűződő társadalmi érdek jelölhető meg. Természetesen ez utóbbi is az alapjogok egy "szeletének" tekinthető, hiszen maga az Alaptörvény is rendelkezik olyan értékekről, amelyek e jogi tárggyal rokoníthatók [pl. az Alaptörvény VI. cikkének (1) bekezdése rögzíti, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását tiszteletben tartsák].
Warren és Brandeis közös tanulmányukban - a common law rendszerét követő államokban - már a XIX. század végén szorgalmazták a magánszférához való jog önálló alapjogként történő elismerését.[1] Ezen alapjog fontossága Magyarországon csak némi "fáziskéséssel" vált hangsúlyossá, amelyhez szükség volt az Alkotmánybíróság hathatós tevékenységére is. A testület 1994-es határozatában kimondta, hogy "a magánszférához való jogot az Alkotmány konkrét, szubjektív alapjogként nem nevezi meg, de a magánélet szabadságához való jog kétségkívül az egyén autonómiájának védelmére szolgáló olyan alapjog, amely az ember veleszületett méltóságából ered, amelynek tehát az általános személyiségi jog - az emberi méltósághoz való jog - szubszidiárius alapjoga [...] A magánszférához való jog az önmegvalósítás joga, a személyiség szabad kibontakozása és az autonómia védelme megköveteli, hogy [...] az állam az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tartsa tiszteletben."[2]
A fentiek szellemében a korábbi Btk.-ba (1978. évi IV. törvény) 2008. január 1-jei hatállyal bekerült a zaklatás törvényi tényállása is.[3] A törvényi tényállást a 2008. évi LXXIX. törvény egészítette ki az életet sértő esemény bekövetkezése látszatát keltve elkövetett zaklatással, míg a minősített eseteket az egyes büntetőjogi tárgyú törvények módosításáról szóló 2008. évi XCII. törvény és az egyes büntető tárgyú törvények módosításáról szóló 2010. évi CLXI. törvény állapította meg. A bűncselekmény ismérvei az új Btk.-ban (2012. évi C. törvény) változatlanok maradtak.
A zaklatás bűncselekménnyé "avanzsálása" mögött elsősorban az európai trendben tapasztalható jelenségek jelölhetők meg. Berkes szerint egyértelművé vált, hogy az EU tagállamok többségében a zaklatás fogalmi körébe eső magatartásokat büntetőjogi eszközökkel kívánják szankcionálni.[4] A jogalkotás számára szükségszerűen felmerülő kérdések azonban komplexek és tisztázatlanok voltak: hogyan lehet törvényi szinten, általánosságban megfogalmazni a zaklatásnak minősülő cselekményeket; a fenyegetés fogalmi eleme legyen-e az alapesetnek (erőszak esetében már nyilván más bűncselekmény megállapításának lehet helye); az elkövetési magatartás jellege szerint már akár egymozzanatos cselekvéssel is megvalósulhat-e a bűncselekmény, vagy mindenképpen tartós jogsértést kell feltételezni; csak az egyenes, vagy az eshetőleges szándék is meghatározható-e a deliktum bűnösségi alakzataként.
Ami bizonyos, hogy a zaklatás a kisebb tárgyi súlyú, "személyhez tapadó", ennélfogva magánindítványra büntethető bűncselekmények közé tartozik. Ezért indokolt kérdésként merül fel az is, hogy milyen módon kell elintézni az ilyen bűncselekményeket akkor, ha a feljelentést nem a magánindítvány előterjesztésére jogosult teszi meg. A választ a Be. szabályai között találjuk meg, amely egyértelműen kimondja, hogy az ilyen feljelentéseket a hatóságnak el kell utasítania.[5] Ha viszont vitatott, hogy a feljelentés az arra jogosulttól származik-e, akkor a feljelentés kiegészítésének van helye.
Ha a feljelentés elutasítására kerül sor, akkor az erről szóló határozatot a Be. alapján a sértett részére is kézbesíteni kell.[6] A határozatban a sértett figyelmét fel kell hívni arra, hogy a büntetőeljárás megindításának, illetőleg az elkövető felelősségre vonásának a magánindítvány előterjesztése a feltétele. A tájékoztatásnak ki kell terjednie arra is, hogy 1. a magánindítvány joghatályos, ha a
- 454/455 -
jogosult az elkövető kilétét nem ismeri, de az általa a feljelentésben közölt tények miatt a törvényes határidőben kifejezi az elkövető megbüntetésére irányuló akaratát, illetőleg 2. ha a jogosult a magánindítványt elkésetten terjeszti elő, a késedelem miatt igazolással élhet.
A Btk. 222. § (1) bek. szerinti zaklatást az követi el, aki abból a célból, hogy mást megfélemlítsen, vagy más magánéletébe, illetve mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon, őt rendszeresen vagy tartósan háborgatja. Az alapeset szubszidiárius, tehát megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg. A jogalkotó az (1) bek. elkövetési magatartásaként a háborgatást jelölte meg. Ez lényegében minden olyan tevékenységet felölel, amely alkalmas arra, hogy a passzív alany mindennapos, rutinszerű életvitelét megnehezítse, azt negatív irányba befolyásolja. Ez megvalósulhat verbális és tettleges formában egyaránt, a lényeg a már meglévő nyugalmi állapot támadásában, a személyes egyensúly kibillentésében keresendő (BH 2014.169.).
Megjegyezném, hogy a háborgatás akár közvetett tettesi minőségben is megvalósítható. A zaklatással kapcsolatos ügyészségi gyakorlat vizsgálatáról szóló összefoglaló jelentés (a továbbiakban: Jelentés) által ismertetett egyik ügyben "a vádlott egyebek mellett azzal a módszerrel is háborgatta a sértettet, hogy egy internetes oldalon valótlan hirdetést adott fel, mely szerint a sértett a gépkocsiját a valós értékénél lényegesen alacsonyabb áron kívánja eladni. A vádlott a hirdetésben a sértett valós adatait, így a telefonszámát is megadta, hangsúlyozva, hogy a telefonszám bármikor hívható. A vádlott magatartásának következtében a hirdetést valósnak gondoló személyek a hirdetés megjelenésétől a hirdetés törléséig folyamatosan hívták a sértettet."[7]
Annak lehetősége sem zárható ki, hogy a jogsértő cselekmények más személyekre is kihatnak, annak ellenére, hogy az elkövető szándéka csak egy, vagy esetleg több személyre háborgatására irányul. Ebbe a körbe sorolhatók pl. azok az esetek, amikor a zaklató hívásokat nem a célszemély, hanem annak hozzátartozói veszik fel, vagy a háborgató üzenetek egy, a család által közösen használt e-mail címre érkeznek, és ezt az elkövető tudata átfogja. A bírói gyakorlat - elvi főszabályként - csak az elkövető és a célszemély közti relációt értékeli, mivel a bűncselekmény esetében kizárólag a dolusdirectust fogadja el szóba jöhető bűnösségi alakzatként. Véleményem szerint azonban - a bűncselekmény jogi tárgyára való tekintettel - indokolt lenne megfontolni az (1) bek. doluseventualis szintjére történő kiterjesztését. A jogsértő cselekmények esetében ugyanis az elkövető és a célszemélyen kívüli személyek között is kialakulhat olyan rendszeres, vagy tartós kapcsolat, amelynek tárgya ugyan a passzív alany sértegetése, egyszerűbb fenyegetése stb., azonban mihelyt arról a hozzátartozó, vagy élettárs - a közvetlen kommunikáció során - tudomást szerez, óhatatlanul a háborgatás passzív alanyává válik. Nézetem szerint utóbbi körülményt is értékelni kell, ennélfogva a 222. § (1) bek.-t ilyen esetekben is tényállásszerűnek kellene tekinteni.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
