"Ha az egész halmazati tant a controversiák tömkelegének tekintjük, melyben ma is nehéz a biztos tájékozódás, úgy ebben a folytatólagos büntetendő cselekmények tana épen egyike azon veszedelmes útvesztőknek, melyeken legkönnyebb az eltévedés."[1]
A Legfelsőbb Bíróság 6/2009. Büntető jogegységi határozata szerint, amennyiben a bíróság a vád tárgyává tett és a bűncselekmény egységébe tartozó cselekményt jogerősen elbírálta, határozata e bűncselekmény tekintetében res iudicata-t eredményez. A Be. 6. §-a (3) bekezdésének d) pontjára figyelemmel nincs helye újabb vádemelésnek olyan részcselekmény miatt, amely a már elbírált bűncselekmény egységébe tartozik, de nem képezte a jogerős határozatban megállapított tényállás részét. Ebben az esetben a Be. 408. §-a (1) bekezdésének a/2. pontja alapján perújításnak lehet helye.
Időről időre visszatérő kérdés, hogy e szabály egyaránt érvényesül-e a részcselekményt érintő bűnösség-megállapítás, illetve felmentés esetén is.[2]
A jogegységi határozat hivatkozott rendelkezésében rögzített elvek és az azokból fakadó eljárásjogi megoldás egyáltalán nem új keletű a magyar jogfejlődésben.
Már a XIX. század utolsó évtizedében általánosan elfogadott nézet volt, "... hogyha később, a büntetés jogerős megállapítása után derül ki, hogy a tettes egy vagy több olyan cselekvést is követett el, melyek figyelembe lettek volna veendők, mert a bűnfolytatáshoz tartoztak, azért nem indíttatik meg új eljárás s afféle pótbüntetés itt sem mondatik ki, mert a cselekmény maga szabályszerűen el van ítélve, csak egy körülmény lett figyelmen kívül hagyva, mely azonban, miként a bűnfogalmat - amennyiben a folytatólagosság úgy is meg lett állapítva - nem alterálta volna, úgy a kiszabott büntetést sem érinti."[3] "Ha a vád valamely körülményre ki nem terjedt, úgy az a ténykörülmény ítélet tárgyává nem tehető, és csak újrafelvétel útján vehető az ítélethozatalnál, mint bűncselekményt alkotó tény figyelembe."[4]
Azonos iránymutatást adtak e kérdésekben a BJD 1632., 2271.[5], 4370.[6] és a BH 1973.316. számon közzé tett eseti döntések is.
Kezdetektől nyilvánvaló volt azonban, hogy az anyagi jogegység fogalmát eljárásjogi szempontból korlátok közé kell szorítani. "Az 1878. évi V. tc. (Csemegi Btk.) óta következetes a Kúria, majd a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata abban, hogy ... a jogerős határozat a megszületéséig terjedő időszak tekintetében a cselekményegységet behatárolja és lezárja. Az ezt követő időszakban esetleg továbbra is megvalósuló újabb részcselekmények pedig már egy újabb rendbeli bűncselekmény megállapításának az alapjául szolgálhatnak."[7]
Az egységként történő elbírálás e sajátos - első hallásra egyáltalán nem magától értetődő - eljárásjogi következményeinek megértését segíthet megkönnyíteni egy hasonlat, melyben a cselekményösszességet egy több motívumból álló festményhez hasonlítjuk.
Képzeljünk magunk elé egy németalföldi zsánerképet, például Vermeer "A koncert" című festményét. A képen egy szobában két nő és egy férfi látható egy kisméretű csembaló, virginál körül. A kép bal szélén egy asztal látható; rajta papírlapok, egy lant és egy hímzett, rojtos szövet. Az alakok mögötti falon két nagyméretű festmény függ, melyek közül az egyikben a művészettörténészek határozottan felismerték Dirk van Baburen "A kerítőnő" című képét.
Ha egy fényképezőgép objektívének segítségével a kép egy-egy részletére fókuszálnánk önmagukban is élvezhető, értékelhető alkotásokat láthatnánk és örökíthetnénk meg kameránkkal. A virginálnál ülő nő egy portré szereplője is lehetne, hisz Vermeer több képet is festett hangszer mellett ülő vagy álló hölgyekről. A falon lévő kép felfogható van Baburen festményének reprodukciójaként, míg az asztal a rajta elhelyezett tárgyakkal csendéletnek tűnhet.[8] Mégis tévednénk, ha az így látott, vagy lefotózott részletek alapján a képet portrénak, reprodukciónak, vagy
- 463/464 -
csendéletnek "minősítenénk". Hiába látunk belőle csak egyes részleteket, ezek a részletek nem önálló műalkotások, hanem Vermeer "A koncert című képének egyes motívumai.
Így van ez a több részcselekményből álló, ám egységnek minősülő bűncselekmények esetében is. Hiába látunk belőlük az előttünk folyó eljárásban csak egyes részleteket, és minősítjük a megismert részeket legjobb tudásunk szerint, ez nem változtat azon a tényen, hogy azok egy nagyobb cselekményösszesség elemei és helyes minősítésük csak együttes, egységként történő értékelésük révén lehetséges.
A Be. 6. §-a (3) bekezdésének d) pontja alapján büntetőeljárást - kivéve a rendkívüli jogorvoslatok és a különleges eljárások esetét - nem lehet indítani, a már megindult büntetőeljárást pedig meg kell szüntetni, ha a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták.
E törvényi rendelkezésben a "terhelt cselekménye" fordulat a vád tárgyává tett cselekményre utal, míg az "elbírálás" a vád kimerítésével, a terhelt büntetőjogi felelősségéről való bírói döntést jelenti, mely anyagi jogerőhatással rendelkezik.[9]
"Az ítélt dolog (res iudicata) tárgyi terjedelmét a tettazonosság szabályai szerint kell megvonni. A kizáró hatás érvényesüléséhez a jogerős ítélettel befejezett és a később meginduló büntetőeljárás tárgyának azonosnak kell lenni. Ha az előbbi jogerős ítélet ugyanazt a történeti eseményt öleli fel, mint amely az újabb eljárás tárgya, az utóbbinak nincs helye. ... A kizáró hatás terjedelme szempontjából nem a korábbi és az újabb vád tárgya a jelentős. Az összemérést az újabb eljárás (és esetleg vád) tárgyául és a korábbi ítélet tárgyául szolgáló historikum között kell elvégezni. ... Amennyiben a jogerős ítélet meghozatala előtt végrehajtott, de az ítélet után ismertté vált cselekmény a már ítéletben megvizsgált és elbírált cselekménnyel együtt belefér egy egységes bűncselekmény fogalmába, amilyen a természetes, a folytatólagos és a törvényi egység esete, akkor a jogerős ítélet általában ezt az újonnan felderített cselekvést is magában foglalja, és ez a vádlott másodszori elítélését akadályozza."[10]
A főszabály tehát a szűk értelemben vett tettazonosság, mely esetében a korábbi ítélettel elbírált történeti esemény ténylegesen megegyezik az újabb eljárás tárgyát képező cselekménnyel. Ezt egészíti ki az egység egyes részcselekményeinek önálló elbírálásához fűződő jogerő. Ebben az esetben az ítéletben elbírált történeti esemény eltér az új eljárás tárgyát képező cselekménytől, a két (vagy több) cselekmény azonban egységes deliktumot alkot. Hangsúlyozandó azonban, hogy mind a főszabály, mind a kiegészítés esetén a jogerős határozatban elbírált tényeket, nem pedig az annak alapjául szolgáló vádban írtakat kell összevetni az újabb eljárás tárgyával.
A főszabály esetén nem kétséges, hogy a történeti esemény tárgyában hozott felmentő rendelkezés épp úgy kizárja ugyanazon történeti esemény miatt az újabb eljárást, mint a bűnösséget megállapító döntés.
Kérdéses azonban, hogy miként érvényesül ez az elv a kiegészítés tekintetében: vajon valóban ítélt dologgá teszi az egész cselekmény összességét, bármely eleme tekintetében hozott felmentés?
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
