Amikor a tagállami bíróság az EU jogot alkalmazza, akkor uniós szervként, uniós bíróságként jár el. Épp ezért az uniós jogon alapuló anyagi jogok érvényesítésére is uniós eljárásjogi szabályok lesznek irányadók. Az eljárási szabályok teljes harmonizációjának hiányában ugyanakkor a tagállami eljárási rendelkezéseket is alkalmaznia kell kiegészítő eszközként. Másként fogalmazva, az uniós jogon alapuló igény érvényesítésekor a tagállami eljárási szabályokat akkor kell alkalmazni, ha az adott keresetre nincs vonatkozó uniós jogi rendelkezés. Mint kiegészítő szabály csak annyiban alkalmazandó, amennyiben összeegyeztethető az uniós jog egységes és hatékony érvényesüléséhez fűződő célkitűzésekkel, illetve amennyiben biztosítja a feleknek az uniós jog közvetlen hatályából eredő jogait. Amennyiben a tagállami eljárási rendelkezések nem biztosítják az uniós jog megfelelő érvényesülését és alkalmazását, azt akadályozzák, akkor az ilyen szabályokat mellőzni szükséges.[1]
Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) joggyakorlatának ismert formulája szerint "[...] uniós szabályozás hiányában minden egyes tagállam belső jogrendje határozza meg az illetékes bíróságokat és a jogalanyok számára biztosított uniós jogok védelmének biztosítására irányuló bírósági felülvizsgálatra vonatkozó eljárási szabályokat." Annak érdekében azonban, hogy a tagállamonként meglehetősen eltérő eljárási szabályok is megfelelően biztosítsák az uniós jog érvényesülését az EUB joggyakorlatában két alapelvet alkotott meg: az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét. Az első fontos követelmény a tagállami perrendtartással szemben, hogy az uniós jog érvényesítésére irányadó eljárási szabályok egyenértékűek legyenek a belső, tagállami keresetekre irányadó szabályokkal, tehát nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű belső előírásokra vonatkozókhoz képest. A tényleges érvényesülés elve pedig azt követeli meg, hogy a tagállamok eljárási szabályai ne tegyék gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogon alapuló igények érvényesítését.
E tanulmány célja, hogy bemutassa és elemezze az egyenértékűség elvének EUB által kialakult gyakorlatát, amely által megismerhető milyen kérdések és szempontok mentén ítélhető meg egy tagállami eljárási szabály alkalmazhatósága az uniós jogi igények érvényesítése esetén. Az egyenértékűség megítéléséhez két fő kérdést kell megvizsgálni: az adott tagállami szabályozás összehasonlíthatóságát, ezt követően pedig annak esetleges kedvezőtlenebb jellegét. Az elemzést leginkább egy olyan folyamatként lehet elképzelni, ahol az egyes részkérdések meghatározott sorrend szerinti megválaszolása után juthatunk csak el a következő szempont vizsgálatáig.
Mielőtt a konkrét eljárási rendelkezések vizsgálatába belekezdenénk, fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az EUB ítéleteinek vonatkozó rendelkezése nem véletlenül kezdődik minden esetben a következő megfogalmazásokkal: "közösségi jogszabályok hiányában"[2] vagy egy másik hasonló értelmű szóhasználatnál a "vonatkozó közösségi rendelkezések hiányában"[3]. A legutóbbi határozatokban az EUB már úgy fogalmaz, hogy "harmonizáció hiányában".[4] Ahogy azt Kakouris is kiemeli, ezeket a megfogalmazásokat nem lehet úgy értelmezni, hogy mindaddig, amíg a Szerződésben nem alapítanak jogalkotási hatáskört az eljárásjog területén. Hanem éppen ellenkezőleg, ez a kifejezés azt jelenti, hogy az Európai Uniónak van hatásköre felállítani egy saját eljárásjogi rendszert, de amíg ez nem valósul meg, addig az uniós jogon alapuló igények érvényesítésére is - abban a körben, amelyben nincs vonatkozó szabály - a tagállami jogot kell alkalmazni.[5]
Először tehát azt kell megvizsgálni, hogy van-e vonatkozó uniós jogi eljárási szabály az adott jogviszonyra. Ez lehet konkrét jogalkotási aktus, vagy az EUB-i joggyakorlat által kialakított eljárásjogi rendelkezés. Ha nincs vonatkozó uniós szabály, akkor a tagállam belső jogrendje fogja meghatározni az uniós jog védelmére, érvényesítésére irányadó eljárási szabályokat. Másként megfogalmazva, a tagállamok eljárási autonómiájának kérdése, a nemzeti eljárási szabályok alkalmazása csak akkor merülhet fel, ha az adott területre az uniós jog nem tartalmaz előírásokat.[6] Az elemzés első vizsgálati szempontja a legnehezebb, ugyanis az EU eljárási szabályai meglehetősen szétaprózottak, nincs egy egységes európai polgári, közigazgatási vagy büntetőeljárási kódex, ami ilyen esetben irányadó lenne. Ezeket a
- 1/2 -
mozaikszerű szabályokat tartalmazhatják az uniós jog védelmét, illetve megfelelő érvényesítését szolgáló rendeletek.
Az integrációs fejlődés során az Amszterdami Szerződésből eredő felhatalmazás nyomán gyorsult fel a polgári igazságügyi együttműködés területén a rendeleti jogalkotás.[7] Az EKSz. 65. cikke a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés két korlátját határozta meg: az uniós normák tárgyi hatálya csak a több tagállamra kiterjedő vonatkozású polgári ügyeket szabályozhatja, illetve annak a belső piac megfelelő működését kell szolgálnia. Az EUMSz. 81. cikke már csak az első korlátozást tartalmazza, illetve a (2) bekezdésében csak utal arra, hogy az ott megfogalmazott célok elérése érdekében uniós normák meghozatala szükséges, különösen, ha ez a belső piac megfelelő működéséhez szükséges.
Vonatkozó rendeleti szabályozás esetén párhuzamosan kell alkalmazni az uniós és a tagállami szabályokat, ahol a nemzeti jogszabályi rendelkezések, illetve annak bírói gyakorlata szükségszerűen kiegészítik a rendelet által nem szabályozott kérdéseket. Ezekhez példaként említhetjük a kötelezően alkalmazandó és egységesített eljárási szabályokat a határon átnyúló elemet tartalmazó jogviszonyok esetén. A fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendeletet magyar alkalmazása például szükségszerűen kiegészül - többek között - a magyar polgári perrendtartás és a csődtörvény vonatkozó eljárási rendelkezéseivel. Abban az esetben, ha a rendeleti szabályozás nem is tartalmaz az adott jog érvényesítésére vonatkozó rendelkezést, akkor is szükségszerűen az uniós jognak megfelelően kell értelmezni a vonatkozó tagállami eljárási szabályokat.
Sajátos a szerepe ebben a körben az irányelvi szabályozásnak, amely fontos eszköze - a polgári eljárásjog területén is - a jogszabályok közelítésének, azonban nem célja, hogy azokat helyettesítse, félretegye. Bart Krans ebben a körben megjegyzi, az uniós irányelvek tartalmazhatnak eljárásjogi rendelkezéseket, még akkor is, ha azok szabályozási természete anyagi jogi eredetű. Véleménye szerint, ha közelebbről megnézzük az uniós irányelveket, akkor az általuk érintett eljárásjogi szabályok száma korántsem tekinthető elhanyagolhatónak.[8] Példaként említhetjük a versenyjogi kártérítésről szóló irányelvet[9], amely számos eljárási rendelkezése mellett (lásd például a bizonyítékok feltárására vonatkozó szabályokat az irányelv II. fejezetében) külön nevesíti a tényleges érvényesülés és az egyenértékűség elvét, mint a kártérítési igény érvényesítésére vonatkozó tagállami szabályok és eljárások korlátait. Az irányelv tehát kiegészítő eszközként tekint a nemzeti eljárási szabályokra azon kérdések vonatkozásában, amit a kártérítési igény érvényesítéséhez nem határoz meg és e körben az uniós jog megfelelő érvényesítését a két alapelv kifejezett rögzítésével is megerősíti (4. cikk).[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
