A hulladékgazdálkodás kérdéskörének kiemelt jelentőségét az adja, hogy a fokozódó lakossági fogyasztás következtében a hulladék mennyisége folyamatosan növekszik, az Európai Unió tagállamaiban évi 1,3 milliárd tonna hulladék keletkezik, azaz minden EU polgárra évente 3,5 tonna szilárd hulladék jut.[1]
A hulladékkezelési közszolgáltatásért fizetendő díj a környezeti adók rendszerében helyezhető el, figyelemmel arra, hogy a szakirodalom[2] széleskörűen értelmezi a környezeti adók fogalmát, abba beletartozónak tekinti nem csak a hagyományos értelemben vett adókat, hanem az egyéb közterheket (díjak, járadékok stb.) is, amelyeknek környezeti hatása van. Az elsődleges környezeti fizetési kötelezettségek kategóriájába tartozik a hulladékkezelési közszolgáltatás után fizetendő díj, tekintve, hogy bevezetésére környezetvédelmi célok szolgáltak alapul és közvetlen hatásuk érvényesül e területen.[3] A hulladékkezelési közszolgáltatásért fizetendő díj a környezeti adók rendszerében a szennyezési adók közé sorolandó, azonban eltávolodik az adó jellegű fizetési kötelezettségektől azáltal, hogy közvetlen ellenszolgáltatásra jogosult a díjfizető.
Magyarországon a hulladékok törvényi szabályozására először az emberi környezet védelméről szóló 1976. évi II. törvényben került sor, mely jogszabály előírta, hogy a települések köztisztaságának fenntartásában mindenki köteles hathatósan közreműködni és hulladékot csak az e célra kijelölt helyen és módon szabad tárolni, elhelyezni, kezelni, megsemmisíteni, illetőleg ártalmatlanná tenni, valamint a hulladék összegyűjtéséről, szállításáról, tárolásáról, elhelyezéséről, kezeléséről, megsemmisítéséről, ártalmatlanná tételéről, illetőleg újrafelhasználásáról, továbbá a közterületek tisztántartásáról szervezett módon kell gondoskodni. E jogszabály azonban nem szabályozta átfogóan és részletesen a hulladékgazdálkodás témakörét.
A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény is csak érintőlegesen foglalkozott a hulladékgazdálkodással, ugyanakkor az Alkotmánybíróság a 6/1999. (IV. 21.) AB határozatában megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet valósított meg azáltal, hogy a települési hulladékkezelési közszolgáltatás tekintetében nem szabályozta a szerződési kötelezettség és a közszolgáltatási díjak megállapításának garanciális szabályait. Az Alkotmánybíróság az alkotmánynak megfelelő rendelkezések megalkotására nyitva álló határidőt 2000. június 30-ban határozta meg. Mindezek után mérföldkőnek tekinthető a hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény (továbbiakban: Hgt.) megalkotása, mely átfogó, minden tevékenységi kört és hulladékfajtát lefedő keretjogszabály. A jogszabály megalkotásakor figyelemmel kellett lenni a jogharmonizációs kötelezettségek teljesítésére is, melyet a Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai közötti társulás létesítéséről szóló, Brüsszelben, 1991. december 16-án aláírt és az 1994. évi I. törvénnyel kihirdetett Európai Megállapodás teremtett meg. Az EK jogszabályok közül a 75/442/EGK irányelv emelendő ki, ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy az EU környezetvédelmi szabályainak többsége irányelv, így a nemzeti jogszabályok megfogalmazásakor a tagállamok diszkrecionális jogkörrel bírnak.
A hulladékgazdálkodás kiemelt területe a települési szilárd hulladék kezelésének kérdése, mely hulladék a lakosság mindennapi életvitele során keletkezik, ezért telepíthette a jogalkotó a hulladék biztonságos kezelését a települési önkormányzatok felelősségi körébe. A Hgt. előírta, hogy a települési önkormányzatok 2003. január 1-jéig gondoskodjanak - kötelezően ellátandó feladatként - a települési szilárd hulladék kezelése tekintetében a közszolgáltatás megszervezéséről. A közszolgáltatásnak egyrészt az ingatlantulajdonosoknál keletkezett hulladék begyűjtésére, másrészt annak ártalmatlanítására kell kiterjednie, de az önkormányzat az alapellátás biztosítása mellett saját hatáskörben határozhat arról, hogy a közszolgáltatás a hulladék egyes összetevőinek elkülönített gyűjtésére is kiterjed.
Ezen közszolgáltatás megszervezése tekintetében is utalni kell azonban arra, hogy a rendszerváltozást követően elaprózott önkormányzati struktúra alakult ki Magyarországon, és a helyi önkormányzás joga méretétől és lakosságszámától függetlenül minden települést megillet. A társulási jog biztosítása[4] az önkormányzatok számára a hulladékgazdálkodás területén különösen jelentős, ezzel a közszolgáltatások biztosítása, valamint a létesítmények üzemeltetése, a beruházások kivitelezése hatékonyabban valósítható meg. A hulladékgazdálkodás elvei között a Hgt.-ben szerepel a regionalitás elve, amelynek gyakorlati megvalósulását a társulás létrejötte jelentheti.
A Hgt. célja egyrészt védelmi jellegű: az emberi egészség védelme, a természeti és az épített környezet megóvása, a fenntartható fejlődés biztosítása és a környezettudatos magatartás kialakítása a hulladékgazdálkodás eszközeivel. Másrészt a hulladékgazdálkodás szerepének hangsúlyozása: a természeti erőforrásokkal való takarékoskodás, a környezet hulladék által okozott terhelésének minimalizálása, szennyezésének elkerülése érdekében a hulladékkeletkezés megelőzése, a képződő hulladék mennyiségének és veszélyességének csökkentése, a keletkező hulladék minél nagyobb arányú hasznosítása, a fogyasztás-termelés körforgásban tartása, a nem hasznosuló, vissza nem forgatható hulladék környezetkímélő ártalmatlanítása.[5]
- 14/15 -
A Hgt. a szilárd és a folyékony hulladékkezelésre létrehozta a települési hulladékkezelési közszolgáltatás fogalmát, míg a közterület tisztántartására szervezett közszolgáltatást külön nevesítette. A települési szilárd hulladék elszállítása és ártalmatlanítása kötelező közszolgáltatás, melynek igénybevétele kötelező minden ingatlantulajdonos számára. A kötelező közszolgáltatás nem csak a hulladék elszállítását, hanem a díjbeszedést, elhelyezést, utógondozást is magában foglalja, míg az ingatlantulajdonos köteles a hulladékot a jogszabályban előírt módon gyűjteni, a hulladékkezelőnek átadni és díjat fizetni.
A közszolgáltatás megszervezése kötelező önkormányzati feladatként került meghatározásra, ugyanakkor az önkormányzatok szabadon dönthettek arról, hogy díjat határoznak meg, vagy a közszolgáltatás ingyenességét biztosítják. Abban az esetben, amikor az önkormányzat a közszolgáltatás igénybevételét díjfizetéshez kötötte, a közvetlen költségviselővé az igénybevevő vált, míg a közszolgáltatás ingyenessége esetén a közvetlen költségviselőnek az önkormányzat minősült, mely költségeket saját bevételeiből, jellemzően a helyi adókról szóló törvény alapján kivethető kommunális adóból fedezte. A közszolgáltatás ezen közjogi finanszírozásával a költségek viselése elválik a szolgáltatás tényleges igénybevevőjétől, a kommunális adó alanya - ezzel a fizetésre kötelezett személye - ugyanis az ingatlan tulajdonosa, egyéb jog jogosultja. Ebben a finanszírozási formában a díjfizetés mértéke nincs arányban az ingatlanon keletkezett hulladék mennyiségével, mely probléma - ahogy az majd a későbbiekben bemutatásra kerül - az alkotmánybírósági vizsgálatok egyik központi kérdése volt. A díjfizetés ezen két változata egyben a közszolgáltatás két modelljének (magánjogi-közjogi) megkülönböztetése alapjául is szolgál.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
