https://doi.org/10.59851/imr.15.1.10
Aligha feltételeznénk, hogy egy ártatlannak tűnő komikus rajz, humorosan átdogozott dalszöveg vagy ironikusan ábrázolt mesefigura alapjogi viták katalizátoraként jelenhet meg az Európai Unió Bírósága előtt. Azonban az elsőre abszurdnak tűnő helyzet cseppet sem számít a valóságtól elrugaszkodottnak a paródia - korábban homály fedte - területén. Ugyanakkor a gyakran könnyed, szórakoztatónak szánt üzenetek, gúnyos jellegükből fakadóan - igen összetett módon -, komoly potenciális sérelmet jelenthetnek az eredeti mű szerzőjének személyhez fűződő jogaira nézve. Ezzel szemben teljes mértékű korlátozásuk annak kockázatát hordozza magában, hogy a szabad felhasználás intézménye kiüresedik, és a szabad véleménynyilvánítás e sajátos formájának gyakorlása nagymértékben ellehetetlenül. Az pedig vitán felül áll, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága az egyik legalapvetőbb emberi jogunk,[1] a szabad felhasználási esetek pedig szintén kiemelkedően fontos társadalmi érdekeket képviselnek.
Ujhelyi Dávid rendkívül frappánsan Rowan Atkinsont - korunk egyik legismertebb színészét és humoristáját - idézve indítja értekezését: "az arra való szabadság, hogy ne sértsünk meg másokat, nem valódi szabadság" (17. oldal).[2] Ezzel a felütéssel azonnal világossá válik a vizsgált téma kettőssége: a paródia megfelelő jogi kezelésének nehézségét az adja, hogy az egyik oldalon a szerzői mű integritásához fűződő jogos érdekek állnak, a másik oldalon pedig a véleménynyilvánítás mindenki számára biztosított szabadsága. Az eredeti alkotó a művének torzítása ellen kíván fellépni, míg a parodista épp a gúny és a karikírozás eszközét találja a
- 191/192 -
legalkalmasabbnak a társadalmi vagy politikai üzenete közvetítésére. Ebből kifolyólag a paródia nem csupán esztétikai vagy személyes értékítéleten alapuló kifejezési forma: a véleménynyilvánítás szabadsága és a szellemi tulajdonjogi jogosultak érdekei között elhelyezkedő metszéspont, ami miatt különös jogi figyelmet igényel.
A mű szerkezeti felépítése és gondolatmenete egyaránt mesterien tükrözi a téma dualitását. A vitathatatlanul mély szakmaiságot mutató tartalmat és komoly alapjogi kérdéseket helyenként szellemes vagy meghökkentő, valós jogesetekkel töri meg Ujhelyi. A mélyreható elméleti vizsgálódás és az időnként könnyedebb hangvételű esetek váltakoztatása amellett, hogy folyamatosan fenntartja az olvasó figyelmét, segít az elméleti tézisek gyakorlatba illesztésében. A példák így nemcsak hitelessé, hanem rendkívül élvezetessé is teszik a monográfiát.
A kötet felépítése következetes és átgondolt. A deduktív módszertannak köszönhetően a tágabb, nemzetközi összefüggésektől halad a specifikus nemzeti szabályozások felé. Történeti bevezetésével egészen az ókori görögök paródiahasználatáig nyúlik vissza, érzékeltetve, hogy a műfaj szinte egyidős a civilizált társadalmak fennállásával, ennek ellenére a jogalkotás a mai napig adós egy átfogó, összehangolt és minden kérdést kezelő szabályozással.
Első látásra igen részletezőnek tűnhet az előzmények hosszas bemutatása, azonban ennek a módszernek megvan az előnye. A szerző nem csupán belevág egy összetett ismertetésbe, hanem fokozatosan építi fel a későbbi okfejtés alapjait. A nemzetközi jogfejlődés, majd a háromlépcsős teszt finomhangolásának bemutatása koherens, jól strukturált rendszert vázol fel, amely szilárd alapokat nyújt a paródiakivétel hazai bevezetése szükségességének és az amellett szóló érveknek a megértéséhez. Ugyancsak a következetesség jegyében Ujhelyi konzisztensen alkalmazza viszonyítási pontként a Deckmyn-ügyben hozott ítéletet.[3] Ennek köszönhetően nemcsak ismerteti a mérföldkőnek számító döntést - mely szerint a kivétel alkalmazásához szükséges az eredeti mű felidézése, de az attól való lényegi különbözőség megjelenítése, valamint a humor vagy a gúny kifejezése is (82. oldal) -, hanem minden fejezet összeveti azt a különböző jogágakban született eredményekkel, legyen szó politikai véleménynyilvánításról vagy a védjegyjogosultak sérelméről.
A kötet önmagában hiánypótló és korszakalkotó jellegű, hiszen Magyarországon egészen 2021-ig a paródiakivétel nevesítésére sem került sor,[4] emiatt a vizsgált területek szempontjából periférián lévő műfaj gyakorlati és dogmatikai háttere egyaránt rendezetlen volt. Azonban Ujhelyi nem elégedett meg a paródia nemzetközi és hazai kialakulásának alapos vizsgálatával,
- 192/193 -
majd rendszerbe helyezésével, hanem proaktív jelleggel, teljesen új szempontokat figyelembe véve kezdte analizálni a kivételt. Ennek fényében került sor a politikai és az iparjogvédelmi paródia elemzésére, amelynek eredményei külön fejezetet kaptak az értekezésben.
A monográfia rávilágít, hogy a politikai paródia megfelelő jogi megítélése több szempontból is kulcsfontosságú. Egyrészt a véleménynyilvánítás szabadsága ezen a területen ölti a legintenzívebb formáját, tekintettel a közszereplők azon kötelezettségére, hogy a velük szemben megfogalmazott éles, olykor provokatív kritikát szélesebb körben kötelesek tűrni.[5] Másrészt az alapeseteken túl itt különösen, szinte kivétel nélkül igaz, hogy a parodizált mű szerzője kifejezetten elhatárolódik a paródia üzenetétől, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni az értékelés során. Végezetül a szerzői művek, közismertségük révén, kiváló eszközök a vélemény hatékony, figyelemfelkeltő közvetítésére, így gyakori előfordulásuk megköveteli a konzisztens kezelést. A fejezet központi eleme szerint a politikai paródia jogi tiltása - legyen annak indoka a jogosult szubjektív sértettsége vagy a mű integritásának védelme - a demokratikus diskurzus egyik legfontosabb csatornáját számolná fel, ugyanis a komplex társadalmi jelenségek és a politikai üzenetek közérthető, ironikus formában történő közvetítése a választópolgárok felé nem idegen elem, hanem a közéleti kommunikáció szerves és nélkülözhetetlen része.
Habár a politikai paródia kapcsán vizsgált kérdések messze túlmutatnak egy átlagos elemzésen, a kötet igazi unikuma az iparjogvédelmi kitekintés. Ujhelyi, ismét a hazai jogi szakirodalom úttörőjeként, rámutat arra, hogy a paródia jelensége - szabályozásának kikristályosodását meg sem várva - túllépte a klasszikus szerzői jogi kereteket, és a modern fogyasztói társadalom a világmárkákra való fókuszálása miatt a véleménynyilvánítás közvetett eszközeiként kezdte használni a védjegyeket és a formatervezési mintákat.
A védjegy szempontjából két, egymással összefüggő probléma merül fel: fel lehet-e lépni védjegyjogosultként a védett megjelölés paródiacélú használata ellen, valamint a másik oldalt megvilágítva: lajstromozható-e egyáltalán egy paródiavédjegy? A védjegyoltalom tartalmára való tekintettel - miszerint a védjegyjogosult bárkivel szemben felléphet, aki az engedélye nélkül gazdasági tevékenység körében használja a védett megjelölést[6] - arra szükséges először választ találni, hogy kívül esik-e a cselekmény a paródiacélú használattal a gazdasági tevékenység körén. Igenlő válasz esetén minden további probléma nélkül megnyílik a védjegy ilyen jellegű használatának lehetősége, ellenkező esetben tovább kell kutatni a hazai szabályozásban olyan korlátok után, amelyek a kizárólagos jogok sérelme nélkül teret engednek a "humoros(nak szánt)" reflexiónak (26. oldal).
A kellő gyakorlati példa hiányát támasztja alá az a tény, hogy az első hazai védjegyjogi vitára egészen 2018-ig kellett várni. Ennek ellenére Ujhelyi határozott következtetésként fogalmazza meg, hogy kifejezett kivétel hiányában mégis elképzelhetők olyan esetek, amikor jogszerűvé válnak a paródiacélú felhasználások. Emellett gondolatébresztő módon nyitva hagyja a nevesített korlát beépítésének szükségességére vonatkozó kérdést.
A formatervezési minták paródiacélú felhasználásának abszurditására Ujhelyi is rámutat szellemes megállapításával: "formatervezési mintákat parodizálni - de még formatervezési mintákkal parodizálni is - viszonylag nehéz" (228. oldal). Ennek ellenére a gyakorlat szülte
- 193/194 -
esetek kezelésre szorulnak, továbbá mostanra megbizonyosodhattunk arról is, hogy a szerzőt nem riasztja vissza a kikövezetlen út, így részletes elemzést kaphatunk a formatervezési minta paródiához fűződő viszonyáról. Meglepő módon az Európai Unió a nevesített korlátozás irányába mozdul el a védjegyparódiával kapcsolatos esetekben, így fennáll azon ideális állapot lehetősége, hogy a szabályozás finomhangolása végett egységes jogszabályok és csak szűkebb körű bírói mérlegelések döntik majd el az eseteket nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt.
Ujhelyi monográfiája a paródia szabályozásának történeti gyökereiből kiindulva vezeti végig az olvasót a jelenlegi joggyakorlat összetett megoldásain, megoldási törekvésein. A kötet egyik legfőbb erénye a megértést segítő, rendkívül gazdag példatár, amelyen keresztül bemutatja az egyes eseteket és azok végeredményeit. E gyakorlatias megközelítés azon kívül, hogy világosabbá teszi az elméleti téziseket, útravalóként egyfajta új szemléletmódot is nyújt az olvasónak. Míg korábban figyelmen kívül hagyva, esetleg egy legyintéssel, jobb esetben mosollyal nyugtázva haladtunk el a paródiajellegű plakátok, átdolgozások mellett, azok a kötet elolvasása után más megvilágítást nyernek, és a közömbösséget felváltja a tudatosság, a kritikai reflexió. Emiatt a mű elolvasása nemcsak a dogmatikában jártasak számára javasolt, hanem a laikus közönségnek is.
A kötet tökéletesen rámutat, hogy a paródia könnyed jellege nem csökkentheti a szabályozás súlyát, épp ellenkezőleg, különös odafigyelést igényel, ugyanis a paródia a kifigurázás köntösébe bújtatva sokszor mély társadalmi üzeneteket közvetít, és ezek a közlések éppoly védelmet igényelnek, mint a véleménynyilvánítás bármely más formája. Ráadásul a világ sokszínűsége és rohamosan fejlődő megoldásai miatt ez a terület is folyamatosan változik, bővül, így a felmerülő problémákra mihamarabb modern, minden igényt kielégítő válaszokat kell adni. A könyvből egyértelműen kitűnik, hogy a paródia szerzői jogi megítélésének gyakorlata még meg sem szilárdult, miközben már az iparjogvédelem területén felmerülő új kérdések kezelése is égető.
Ujhelyi kiemelkedő érdeme, hogy nem elégszik meg a múlt eseményeinek tárgyilagos értékeléseivel és az utólagos "jobb lett volna, ha" következtetésekkel. Ehelyett jövőképeket, megoldási alternatívákat vázol fel a hazai jogalkotás és jogalkalmazás számára, miközben a reális következményekre is felhívja a figyelmet. Ujhelyi üzenete egyértelmű: a humorban nem ismerhetünk tréfát,[7] pontosabban a paródia jogi megítélésében nincs helye könnyelműségnek, így annak hazai, átgondolt jogi rendezése nem halogatható tovább, különös tekintettel a nemzetközi és az európai uniós irányokra. A jövőben megvalósuló szabályozás nagyrészt a jogalkotók mérlegelésén múlik, azonban kétségtelen, hogy a jelen kötet a fundamentumokat hiánytalanul lefektette. Ennek alapján minden túlzás nélkül elmondható, hogy ez a monográfia a paródia hazai nagy kézikönyve. ■
JEGYZETEK
[1] Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai. Budapest, Századvég, 2009, 25.
[2] A teljes idézet: "Számomra a legjobb módja a sértő vagy bántó véleménynyilvánítással szembeni társadalmi ellenállóképesség növelésének az, ha sokkal többet engedünk meg belőle. [...] Ha erős társadalmat akarunk, erőteljesebb párbeszédre van szükségünk - és ennek magában kell foglalnia a mások megsértésével vagy megbántásával kapcsolatos jogot is. Mert ahogy valaki egyszer mondta: az arra való szabadság, hogy ne sértsünk meg másokat, nem valódi szabadság."
[3] C-201/13 Deckmyn és Vrijheidsfonds.
[4] Az első hazai publikáció a paródiáról 2021-ben jelent meg, lásd Ujhelyi Dávid: A paródiakivétel szükségessége és lehetséges keretrendszere a hazai szerzői jogban. Budapest, Ludovika, 2021.
[5] 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, rendelkező rész 3. pont.
[6] 1997. évi XI. törvény a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról 12. § (2) bekezdés.
[7] Lásd Karinthy Frigyes: A jubiláló "Bűvös szék" (Szerző vallomása). Színházi Élet, 1934/52., 140.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző szellemi tulajdonjogi szakértő, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem.
Visszaugrás
