1988-ban Moór Gyula születésének 100. évfordulója alkalmából az ELTE Állam-és Jogelméleti Tanszéke konferenciát rendezett, amelyen jómagam Moór és Horváth Barna tudományosan kimagasló, ugyanakkor indulatokkal teli, sőt, személyeskedő vitájáról tartottam előadást, melynek apropójául Horváth 1934-ben Berlinben megjelent Rechtssoziologie[1] című munkájában kifejtett ún. szinoptikus jogelmélete szolgált.
A rendezvényen Peschka Vilmos is részt vett. Ezt követően a korábbi tanár-diák viszony személyessé vált: részéről egy viszonylag folyamatosnak nevezhető szakmai támogatássá nemesedett, a magam részéről pedig Professzor Urat nyugdíjba vonulása után rendszeresen felkerestem otthonában.
A személyes emlék felidézésének jelen írás szempontjából két apropója is van.
Egyfelől 1988-ban (még akkor is!) nem egy olyan kolléga akadt, aki az ún. magyar polgári jogfilozófiával való foglakozást feleslegesnek, gondolataikat meghaladottnak tartotta, jóllehet képviselőik: Pulszky, Pikler, Somló, Moór, Horváth, s a fiatal Bibó jogtudományi munkássága - sporadikus említésüket kivéve - egy egész jogászgeneráció számára ismeretlen volt, és éppen ezzel a konferenciával, majd később más konferenciák rendezésével, fordítások megjelentetésével, napló közreadásával kezdődött a magyar polgári jogbölcselet rehabilitálása.
Másfelől utalhatok arra, hogy sokan - mind a mai napig - a Sein (tény) és Sollen (érték), ill. közvetíthetőségük kérdését tartják avíttnak, pusztán a fogalmakkal való újkantiánus indíttatású értelmetlen "hókusz-pókusznak", jóllehet, a problematika provokatív volta ellenére itthon, az ún. szocialista jogelmélet uralma alatt elsősorban ideológiai okok, de azt követően is, nehézsége és bonyolultsága folytán lényegében feltáratlan (jog)filozófiai terület maradt.
Tanulmányomban az alábbi ívet szeretném követni:
- az újkantiánus probléma-exponálás;
- a sokáig elhallgatott örökség részbeni bemutatása: konkrétabban annak tárgyalása, hogy a Sein és Sollen közvetíthetőségét illetően milyen, másokhoz kapcsolódó vagy eredeti megoldási módokra jutott a magyar jogbölcselet a két világháború között?
- 165/166 -
- hogyan viszonyult a kérdéskörhöz az ún. szocialista normativizmus?
- hogyan törte meg a hallgatást Peschka Vilmos, s milyen eredményre jutott?
A jogbölcselet elméletének történetét tanulmányozva szinte bizonyos, hogy Sein és Sollen, lét és érvényesség, tény és érték viszonyának, kapcsolódásuk lehetséges formáinak kutatása a jogfilozófia egyik örök problémája, amely valamilyen módon minden komolyabb jogbölcseleti paradigmában jelentkezik. Az ontológia, ismeretelmélet, morálfilozófia és axiológia kérdésfeltevéseivel egyaránt érintkező problematika fogalmi megragadására irányuló kísérletek szinte végtelen változatosságot mutatnak.[2] Sőt mi több, az, hogy a Sein és Sollen problémája "a nagyobb és jelentősebb társadalmi-jogi fordulatok esetén - így Peschka Vilmos - kifejezetten akuttá válik, arra utal, hogy a jog helyének meghatározása a Sein és a Sollen vonatkozásrendszerében a jognak mint társadalmi jelenségnek lényegét [kiemelés tőlem - Zs. Á] érinti, hogy ez a kérdés az objektív társadalmi viszonyokból nő ki, s mint ilyen, a jogelméletnek nem spekultív, hanem az objektív társadalmi jelenségek és viszonyok áltak adott, valóságos problémája."[3]
Kétségtelen, hogy a Sein és Sollen megkülönböztetésének és ellentétének klasszikus formában való megfogalmazása Immanuel Kant érdeme - s Peschka szerint zsákutcába kerülése is -, de a jogfilozófiai diadalútja a neokantiánusoknak köszönhető.
A Sein/Sollen problematika megértéséhez mindenképpen érintenünk kell a XIX. század közepétől a XX. század elejéig terjedő, a filozófia és a (szak)tudományok területén lezajlott ún. axiológiai fordulatot, amely a pozitivizmus naturalista-pszichologizáló, a természettudományos modell (módszer) abszolutizáló igényeivel és az értékek relativitását, állandó változását hirdető történeti iskola historizáló beállítódásával szembeni reakcióként jött létre. Az összes életviszony hatalmas, gyökeres megváltozásával értékeléseink tekintetében elbizonytalanosodás lett úrrá. "Ebből az állapotból nőtt ki az új szükséglet egy filozófiai világnézet iránt, mely megragadta nemzedékünket [...] ma kevésbé keresünk és várunk el a filozófiától egy teoretikus világképet [...], amit ma a filozófiától elvárunk, az a maradandó értékekre való ráeszmélés, melyek a korok változó érdekei fölött egy magasabb szellemi valóságban vannak megalapozva."[4]
Ebben az eszmetörténeti szituációban merült fel a kriticizmus nagy német tradíciójára, a kantianizmusra való visszanyúlás igénye. A tulajdonképpeni értékfilozófiai reflexió a logikus-filozófus Hermann Lotzénál az érték és érvényesség fogalmainak azonosításával, az érték fogalmának a kanti Sollenre (erkölcsi értékre)
- 166/167 -
való redukciójának megszüntetésével, s eképp az értékfogalom kitágításával, valamint a fakticitás és érvényesség tartományainak radikális, a kölcsönös, ill. kétirányú megalapozhatatlanságot jelentő szétválasztásával kezdődik. Ekkortól a létező "van", az értékek pedig "érvényesülnek".
Az értékfilozófia egyben feladatának tartotta a naturalisztikus-pozitivisztikus tudományfelfogás univerzalisztikus igényeinek kétségbevonását, vagyis azt, hogy illetékesnek érezte magát az ismeretelmélet, az etika, az esztétika, a jog területére való betolakodásra. Újra kellett gondolnia a tudomány és filozófia viszonyát, s meg kellett alapoznia a társadalmi, szellemi, kultúrális összefüggéseket kutató önálló tudományt. Módosult a XIX. század végéig a tudományban uralkodó tétel, miszerint a természet okozatos törvényei kimerítik a világ összes lehetséges törvényszerűségét. Ennek alapján ugyanis - a logika és a matematika kivételével - csak azokat a megismerési formákat ismerték el tudományként, melynek maguk is a természettudományos módszeren, a megfigyelésen, kísérletezésen, adatok gyűjtésén alapultak. Az Auguste Comte által szociológiának elnevezett naturalista kauzális-explikatív pozitivista társadalomelmélet bevallottan a társadalom természettudományát akarta megteremteni.[5]
Később azonban a társadalomkutatóknak be kellett látniuk, hogy az általuk vizsgált bonyolult szociális valóság, és a természettudományok által kutatott természet nem ugyanabban az értelemben realitás: a társadalomhoz értéktartalmak, értékképzetek, eszmék, célok, gondolatok tapadnak, amelyek, jóllehet óriási hatással vannak, ill. lehetnek annak alakulására, ugyanakkor a hagyományos természettudományos módszer számára teljes mértékben hozzáférhetetlenek. A kauzális módszerrel nemcsak a jogtudomány, hanem pl. a nyelvtudomány, a művészet- és irodalomtörténet sem tudtak mit kezdeni, nem is szólva a filozófiáról vagy a teológiáról. Nyilvánvalóvá vált, hogy egzakt természettudományi módszerrel nem ismerhető meg a valóság egésze, ezért a tudósok egy része az okság mellé új magyarázati elvként tételezte a teleologikus szemlélet- és megértésmódot. A monista szemléletmódot tehát felváltotta a dualista tudományfelfogás, amely Wilhelm Dilthey-nél a természet- és szellemtudományok, míg Wilhelm Windelband tudományrendszertanában a törvénymegállapító nomotetikus, és az egyszerit, a megismételhetetlent, az individuumokat vizsgáló idiografikus módszerrel eljáró tudományok szembenállításának formájában jelent meg.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
