Az internet és az új médiumok proliferációja számos technikai kérdést vet fel, mint amilyen az on-line elkövetett bűncselekmények detektálása, felderítése és nyomozása, az internet-szolgáltató felelősségének megállapíthatósága, valamint az illegális tartalmak elleni védekezés megvalósíthatósága. Ám ezzel együtt olyan, nem technikai kérdések is megjelennek, mint az állam felelőssége állampolgárai megóvásában az illegális tartalmaktól, a tartalomblokkolás alapvető emberi jogi kérdései, valamint a magánszférába való beavatkozás mikéntje és terjedelme. Jelen tanulmány számot vet az internet ellenőrzésében szerephez jutó fórumok és szervek, úgy mint az állam és az internet-szolgáltatók jogosultságaival és felelősségi kérdéseivel az internet ellenőrzésében, valamint káros tartalmaktól való megtisztításában. A német és a magyar joggyakorlatot vizsgálva arra a konklúzióra jut, hogy az illegális tartalmak értesítési-levételi eljárásban való kezelése nemcsak technikailag járhatóbb út az internet központi szabályozásával összehasonlítva, de jobban respektálja a magánélet tiszteletben tartásához fűződő, valamint más demokratikus jogokat is. Ugyanakkor az önszabályozó kezdeményezések elszigeteltek maradnának az állam - és végső soron az Európai Bizottság - helyi kezdeményezéseket összefogó, eljárási rendet standardizáló támogatása nélkül.
Az illegális tartalom kiszűrésére mind az önszabályozás, mind pedig a korreguláció kínál lehetőségeket.[2]
Az önszabályozás körébe tartozik a felhasználói (elsődleges) szintű védekezés tűzfallal, szűrőszoftverekkel. Inkább közösségi szinten óvja a felhasználókat az intézményi védekezés, amikor például egy iskola, könyvtár vagy munkahely szűri a tartalmat látogatói köre (tanulók, könyvtárlátogatók, munkavállalók) érdekében.
A második szint, amikor az internet-szolgáltató telepít a rendszerébe olyan szűrőprogramot, amely nem engedi át a felhasználókhoz a kéretlen reklámot, levélszemetet. Ugyancsak szolgáltatói szinten érvényesül a több szolgáltató által kibocsátott, és közös működési elvek (code of conduct) alapján alkalmazott, közös szűrőrendszer bevezetése. Az ilyen szűrők minőségbiztosításként is működnek, egyfelől a szolgáltatás minőségét, másfelől azt hivatottak garantálni, hogy a felhasználó azonosan magas színvonalú szolgáltatást kapjon - kéretlen levelek és reklámok nélkül.
A harmadik szint az illegális tartalmak - vagy azok egy meghatározott csoportjának - állami szinten előírt blokkolása. Ennek során az állam súlyos bűncselekményt megvalósító tartalmak kiszűrésére kötelezi az internet-szolgáltatókat, központi intézkedésként.
Míg az első két módszer az önszabályozás, addig a harmadik szint a korreguláció körébe tartozik. Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai. Az önszabályozás nem egységes, mivel nem lehetünk biztosak abban, hogy minden közintézmény telepített szűrőszoftvert, vagy egyes módszerek nem alkalmasak az illegális tartalmak teljes körű kiszűrésére. Tipikusan ilyen a felhasználók által alkalmazott kulcsszavas szűrés, ahol fennáll a veszély a túl-, illetve az alulszűrésre, valamint sokszor az egyéni felhasználói tájékozottság és képességek szabják meg a kereteit.[3] Ezzel szemben a korreguláció keretében bevezetett centrális szűrési megoldások hatástalanságukban a felhasználói szintű szűréssel "vetekszenek", és még az állampolgári alapjogokat is sérthetik.
A szűrési szintekkel kapcsolatos aggályok kiinduló pontja, hogy kinek a kezében legyen a döntés arról, mi a helyes és mi a helytelen - azaz milyen tartalmakat tekinthet meg a felhasználó. A felhasználó, aki a saját számítógépét védi, maga állítja be a szűrési feltételeket, tehát ő maga dönti el, milyen tartalmakkal nem szeretne szembesülni. Az intézményi szűrésnél azonban a munkáltató, a klub, az iskola, a könyvtár, vagy maga az állam szabja meg, mi a nem kívánatos tartalom a felhasználók számára.[4]
Az internet robbanásszerű fejlődésével elszaporodtak az ún. tartalombűncselekmények. Ilyenek a kábítószerrel és egyéb, emberi szervezetre káros anyagokkal visszaélés, az extrém tartalmak (idegengyűlölet, terrorszervezetet népszerűsítő, terrorszervezetbe toborzó weboldalak, fanatikus vallási szekták weboldalai, étkezési rendellenességek weboldalai, pornográfia), valamint a speciális társadalmi csoportokat sértő tartalmak (gyermekek on-line szexuális kizsákmányolása, gyermekek egészséges erkölcsi fejlődését sértő tartalmak). Az Európai Unió Tanácsa és az Európa Tanács korán felismerte a káros tartalmak online terjesztésében rejlő veszélyt, így már az 1990-es évek végén megkezdődött az ellenük való összehangolt védekezés alapjainak lefektetése, ahogy látható ez a gyermekek szexuális kizsákmányolása,[5] a számítástechnikai bűnözés,[6] a terrorizmus elleni globális küzdelem,[7] az információs rendszerek elleni támadások,[8] valamint a szervezett bűnözés[9] terén született európai és nemzetközi jogszabályok arzenáljából - hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az alapvető kérdés az állam büntető jogérvényesítési kötelezettségével kapcsolatos, nevezetesen mi az a határ, ahol valamely illegális tartalom már oly mértékben elszaporodottnak - következésképpen zavarónak - tekinthető, hogy ellene a lehető legmagasabb, centrális szinten kell intézkedéseket hozni.
A válasz az internet esetében sokrétű. Egyfelől tudni kell(ene), hogy (1) valójában hány rendszeres internet-használó találkozik akaratlanul illegális tartalmakkal, (2) mekkora hányadukat sértik az ilyen tartalmak, (3) milyen mértékűek az okozott sérelmek (az élet milyen területeit érintik, pszichikaiak vagy fiziológiai szinten is jelentkeznek, mennyire tartósak, hogyan lehet velük megbirkózni stb.), továbbá (4) vannak-e és ha igen, melyek azok a speciális csoportok (gyerekek, idősek, etnikai csoportok stb.), akik speciális védelmet igényelnének; végül az első három kérdést e sérülékeny csoportok esetében külön is meg kell vizsgálni. Probléma akkor keletkezik, ha a fent bemutatott szűrési-blokkolási módszereket mindezen szempontok figyelembevétele - tehát előtanulmányok és hatásvizsgálatok - nélkül vezetik be. Ekkor ugyanis nemcsak az újítások bevezetésénél kötelezően előálló gyakorlati anomáliákkal kell megküzdeni, hanem sok egyéb nehézséggel is. Esetünkben a technikai alkalmazhatóság buktatóival, valamint a magánélet szabadságának sérelmével.
A kérdések megválaszolása érdekében vizsgáljuk meg, hogyan felel az internet (közvetítő) szolgáltató a felhasználó által on-line feltöltött, közzétett tartalomért.
A közvetítő szolgáltató (intermediary service provider, a továbbiakban ISP) olyan szolgáltató, aki a hozzáférést, illetve az információ átvitelét, a tárhelyet, a gyorsítótárat, és/vagy a keresőszolgáltatást biztosítja a tartalom szolgáltatója (azaz esetünkben a felhasználó) számára. Az ISP felelősségét Európai uniós szinten elsődlegesen a 95/46/EK irányelv az adatvédelemről,[10] valamint a 2000/31/EK irányelv az elektronikus kereskedelemről[11] szabályozza. A szolgáltató, aki puszta összeköttetést ("mere conduit"), gyorsítótárazó (caching) vagy tárhely (hosting) szolgáltatást biztosít, alapesetben sem büntetőjogi - szerzői jog, vagy magántitok megsértése - sem polgári jogi értelemben - károkozás miatti vagy egyéb kompenzációs kötelezettség - nem felel a felhasználó által feltöltött tartalomért, feltéve, ha nem ő maga kezdeményezte a feltöltést/hozzáférhetővé tételt/átvitelt, ha nincs szerepe a fogadó felek kiválasztásában, továbbá ha nem szelektálta vagy módosította (szerkesztette) a felhasználó által feltöltött tartalmat. Ez magában foglalja az adatok automatikus átvitelét, valamint közbenső, illetve átmeneti tárolását is, amennyiben a szolgáltatás kizárólag az adatátvitelre/tárolásra terjedt ki, valamint az így továbbított adatot a szolgáltató nem tárolta tovább az átvitelhez minimálisan szükséges időnél.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
