Az Európai Parlament Külügyi Bizottsága 2002 júniusában közzétett 72. számú ajánlásában ismételten felhívta a magyar kormány figyelmét arra, hogy törölje el a Büntető törvénykönyv azon rendelkezéseit - elsősorban a 199. §-t -, amelyek diszkriminálják a homoszexuális férfiakat és a leszbikus nőket. 2002. szeptember 3-án az Alkotmánybíróság határozatában alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette a Büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 199. és 200. §-át.
A magyar alkotmány elvileg tilt mindenféle megkülönböztetést. Ennek alapján először 1993-ban fordult három szervezet - a Lambda Budapest Baráti Társaság, a Homérosz Egyesület és a Magyar Zsidó Leszbikus és Gay Csoport - az Alkotmánybírósághoz a Btk. 199. §-a ellen. Majd 1996-ban Juhász Géza egy átfogóbb alkotmánybírósági indítványt készített a szexuális bűncselekményekkel kapcsolatban.[2]
Írásomban azzal a céllal tekintem át az azonos neműek közötti kapcsolatokat megkülönböztető magyar büntetőtörvények történetét, hogy rámutathassak a jogalkotói elveknek azokra a megkérdőjelezhető elemeire, melyek a XXI. században az Európai Unióba tartó Magyarországon már régóta fölülvizsgálatra szorultak.
A magyar törvények az azonos neműek közötti büntetendő kapcsolatok megjelölésére a XIX. századtól napjainkig a fajtalanság kifejezést - korábban pedig elsősorban a szodómia szót, illetve annak esetenként jelzőkkel ellátott latin alakját - használták. (A magyar büntető törvénykönyvekben tehát hiába keressük a XIX. század végén született és azóta széles körben elterjedt homoszexualitás vagy homoszexuális szavakat.) 2002. szeptember 3. előtt a magyar büntetőtörvény hat paragrafusa érintette a fajtalanság tilalmát: a "Szemérem elleni erőszak" című 198. §, a "Természet elleni fajtalanság" című 199. §, a "Természet elleni erőszakos fajtalanság" című 200. §, a "Megrontás" című és 201.202. § és a "Vérfertőzés" című 203. §.
A fajtalanságfogalma a hatályos Büntető Törvénykönyvhöz fűzött magyarázat szerint is "értelmezésre szoruló tényállási elem", melynek meghatározása a következő: "Fajtalanság - a közösülés kivételével - minden súlyosan szeméremsértő cselekmény, amely a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál. [...] Ellenben nem bünteti a rendelkezés az embernek állattal véghezvitt fajtalanságát. [...] A cselekmény szeméremsértő voltát a társadalomban uralkodó erkölcsi szabályok és szokások, nem pedig az elkövető vagy a passzív alany egyéni felfogása alapján kell megítélni. A nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére alkalmas cselekmények egy részét a mai közfelfogás »normális«-nak, más részét »rendellenes«-nek, de a partner beleegyezése esetén általában megengedettnek vagy eltűrhetőnek tartja. Szeméremsértőek viszont a hasonló cselekmények a másik partner beleegyezésének hiányában, továbbá bizonyos partnerek vagy bizonyos körülmények között [...]. Mindamellett csak a »súlyosan« szeméremsértő cselekmény tekinthető fajtalanságnak. Így pl. nem tekinthető a szeméremérzet súlyos megsértésének egy nő megcsókolása [...]. Végül a szeméremsértő cselekmény csak akkor fajtalanság, ha [...] a tettes szexuális indítékból vagy célból követi el."[3] E magyarázat legfőbb hiányossága az, hogy nem teszi lehetővé a világos értelmezést, ami - mint a későbbiekben látni fogjuk - nem új keletű probléma a magyar jog nemi erkölccsel kapcsolatos szabályozásában.
Az azonos neműek közötti kapcsolatok diszkriminációja leginkább a 199. § létében, illetve a 201. §-ban szereplő - az azonos neműek (18 év) és a különböző neműek (14 év) közötti szexuális kapcsolatokban megállapított úgynevezett beleegyezési korhatárra vonatkozó - megkülönböztetésben volt tetten érhető. Ezen kívül az egyértelműen a homoszexuális kapcsolatokra utaló - némileg középkori szellemet idéző - "természet elleni fajtalanság" kifejezés önálló szerepeltetése és kiemelése önmagában is diszkriminatív tettként értelmezhető, hiszen az így nevezett cselekmények tiltása más paragrafusoknak is része.
Kérdés, hogy milyen jogalkotói cél vezetett az azonos neműek közötti kapcsolatokat diszkrimináló jogi helyzet kialakulásához. Ha válaszolni akarunk e kérdésre, több tényezőt kell figyelembe vennünk: egy-
- 73/74 -
részt a jogalkotó által védendőnek ítélt jogtárgy mibenlétét és az ehhez kapcsolódó feltételezéseket, valamint az azonos neműek kapcsolataira vonatkoztatható jogi szabályozás történeti alakulását. A "fajtalanság", illetve a "természet elleni fajtalanság" kiemelt tiltásával a magyar törvények a szóban forgó - esetenként nem túl világosan meghatározott - cselekmények társadalmi veszélyességét fejezték ki. Ebben a kontextusban a védendő jogi tárgynak általánosan a nemi erkölcs, konkrétan a 199. § esetében "az ifjúság egészséges irányú szexuális fejlődése", az Alkotmánybíróság egyik határozata alapján pedig a gyermekek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődése tűnt.[4] A védett jogtárgy ilyen meghatározása olyan feltételezések elfogadására utal, amelyek szerint az azonos neműek között működő és tőlük minden bizonnyal eltanulható kapcsolatoktól azért védendő a társadalom, mert ezek mind erkölcsileg, mind egészségileg kártékony hatásúak lehetnek. Az ifjúság védelmének hangsúlyozása tehát - kimondatlanul, de utalásszerűen - összekapcsolódik a homoszexualitás kialakulására vonatkozó állásfoglalással: az "eltanulhatóság motívumával".
Mindebből a magyar jogalkotók ama meggyőződésére következtethetünk, hogy a népesség egységes heteroszexuális szocializációja lenne a kívánatos állapot, amely később, érettebb korban esetleg folytatódhat egyfajta homoszexuális reszocializációval.[5] Például az - immár megsemmisített - 199. § magyarázata szerint a serdülő-ifjúkorban, azaz a "nemi ösztönök kialakulásának, rögzülésének" időszakában lévőket "érő szexuális atrocitások a nemi ösztönök elferdülésének, a homoszexualitás kialakulásának veszélyével" járnak.[6] Ez a megközelítés a homoszexualitást egyfajta veszélyforrásként, egyénileg választható, de - a társadalmi megkülönböztetésekből fakadó - hátrányokkal járó életstratégia-opcióként kezelte, amit éppen hátrányai miatt csak érettebb korban kellene az egyének számára hozzáférhetővé tenni. A magyar jogalkotók nem számoltak az "eleve elferdülés", azaz a veleszületett homoszexualitás lehetőségével, amikor a heteroszexuális szocializáció egyfajta kényszerként jelenik meg és ezáltal zavarokat okozhat a személyiségfejlődésben. Valamint nem vették figyelembe azt a tényt, hogy akár "eltanulhatónak", akár biológiailag meghatározottnak tételezzük a homoszexualitást, ennek felvállalása többek között az intézményesített diszkrimináció miatt jár az érintett személyek számára a negatív társadalmi megítélésben tükröződő és életüket alapvetően befolyásoló hátrányokkal.
A kívánatos - illetve esetenként kötelező - heteroszexualitás normája a magyar jogrendszer régi hagyománya. Ha röviden áttekintjük az azonos neműek kapcsolataira vonatkoztatható jogi szabályozás történeti alakulását, képet kaphatunk e norma gyökereiről és összetevőiről.
Az 1978. évi IV. törvény azonos neműek közötti kapcsolatokra vonatkozó tilalmainak jogtörténeti előzményei az 1961. évi V. törvényben, illetve az 1878. évi V. törvényben találhatók.[7] Az 1961. évi V. törvény "Természet elleni fajtalanságról" szóló 278. és 279. §-ai az 1878-as rendelkezésekhez képest több szempontból megújultak: a fajtalanság büntetése tekintetében már nem tesz különbséget a nők és férfiak között, és az embernek állattal való fajtalanságát kivonja a büntetendő cselekmények köréből. Az 1961-es büntetőtörvény legfontosabb újítása az volt, hogy a "természet elleni fajtalanság általános, azaz minden korlátozás nélküli pönalizálását" mellőzte. E fordulatra egyrészt tudományos, másrészt gyakorlati megfontolásokból került sor. A törvény miniszteri indoklása szerint a homoszexualitással a jogalkotó nem tud mit kezdeni, hiszen e "terhelteknél" a "leggondosabb [orvosi] terápia is csak egészen ritkán hozta meg a kívánt eredményt", vagyis a homoszexualitás "biológiai jelenség, amelynek bűncselekménnyé nyilvánítása ennél az oknál fogva helytelen", annál is inkább, mert a büntetendővé nyilvánítás "a zsarolás tág lehetőségének ad utat".[8]
Az 1961-es büntető törvénykönyv megalkotóinak homoszexualitással kapcsolatos állásfoglalását - ahogy ez az idézett miniszteri indoklásból is kiderült - a homoszexualitás medikalizált felfogása hatotta át. Az azonos neműek közötti kapcsolatokra betegségként - vagy betegességként - való utalás az 1878. évi V. törvényben, illetve az ahhoz fűzött magyarázatokban nem fordult elő. Ekkor még a természetellenes bűn motívuma dominált: a törvény 241. és 242. §-a[9] kizárólag a férfiak közötti, illetve az embernek állattal elkövetett fajtalanságát határozta meg természet elleni fajtalanságként. Az erőszak alkalmazása nélkül elkövetett változatot vétségként kezelte és maximum egy év börtönnel büntette, míg az erőszakos változatot bűntettnek nevezte és maximum öt év börtönnel rendelte büntetni. Az 1878-as törvényhez fűzött magyarázat szerint: "A természetelleni fajtalanság tágabb értelemben a nemi kéjérzet minden természetellenes kielégítését jelenti. Ily értelemben az önfertőztetés, s az élettelen eszközöknek fölhasználása is idetartozik: ez eseteket azonban még a régi doctrina és törvényhozás is mellőzte. A szorosabb értelemben vett sodomi-
- 74/75 -
ának három esetét különböztették meg: a nemi közösülést: a) állattal [...]; b) azonos nemű személlyel [...]; különböző nemü személylyel, de természetellenes módon [...]. A b) pont alatti eset [...] a nők között elkövethető fajtalan cselekményeket (lesbiai szerelem) is magában foglalja. A jelen törvény ez utóbbi fajtalanságot, melynek értelme iránt a régi criminalisták véleménye is szétágazott, teljesen mellőzte [...]. A különböző nemü személyek között előforduló fajtalanságot pedig csak annyiban vonta büntetés alá, amennyiben a [nőszemélyen elkövetett szemérem elleni erőszakról rendelkező] 233. § értelmében büntetendő."[10]
Az 1878-as büntetőtörvény előzményei közül megemlítendő Pauler Tivadar először 1864-65-ben megjelentetett Büntetőjogtan című munkája, melyben a fent idézett Edvi-féle törvénymagyarázat fő elemei szinte teljesen azonos formában megtalálhatók.[11] Ez alapján is feltételezhető, hogy a Pauler által megfogalmazott büntetőjogi elvek sokáig hatottak. Az említett könyv 396-400. §-ai foglalkoztak a "természet elleni fajtalanság" és a "fajtalanság" bűntettekkel, melyek az előbbi cselekményt a "természet rendjével ellenkező nemi közösülésként", míg az utóbbit "az erkölcsiség és szemérmetesség durva megsértésének" különböző eseteiként határozták meg.
A természet elleni fajtalanság büntetendősége Pauler szerint "az erkölcsi érzület durva megsértésén, a természet rendjének észellenes mellőzésén, az emberi méltóság lealacsonyitásán, az ember szellemi tehetségeire, physikai egészségeire káros és sorvasztó befolyásán alapszik". Azonban "büntetését hazánk törvényei meg nem határozván", a bírókra maradt a gyakorlati döntés. A korábban alkalmazott gyakorlatot a halálos ítéletek jellemezték, de "ujabban a biro bölcs belátása szerint, börtönnel fenyittetik", akinek azonban "óvakodnia kell attól, hogy az erkölcsi fertőben túl mélyre hatoljon".[12]
Pauler annak a ténynek a magyarázatához - illetve magyarázata helyett -, hogy "törvényeink a természet elleni fajtalanságot nem említik", a Bodo-féle 1751-es Jurisprudentia criminalist idézi: "A magyar nép annyira elsajátította az erényesség és szűziesség erényét és egyébként is olyan szemérmetes, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége külön ilyen törvényre, azaz még a büntetés által sem utal arra a lehetőségre, hogy ilyesmit egyáltalán el lehet követni."[13] Paulerrel szemben Halász Zoltán 1909-es tanulmányában már kritikai észrevételekkel kiegészítve utalt Bodo nézeteire - melyekből végső soron az a következtetés adódhatott, hogy "a külfölddel való érintkezés, a hol ez a csunya bün elterjedt volt, okozta, hogy később már a magyarok között is akadt sodomista" - és megjegyezte, hogy "persze, ha a régebbi törvényeinknek a nemi delictumokra vonatkozó részeit vizsgáljuk, kénytelenek vagyunk Bodo kegyes nézetét általában egy kissé megcorrigálni".[14]
Halász a szemérem elleni bűncselekmények 1878 előtti jogtörténetét áttekintve a Bodo-féle Jurisprudentia criminalist nevezte az első rendszeres magyar büntetőjogi műnek. Ebben a természet elleni fajtalanság a többi "testi bűnök" (carnis peccatis) között a - mindkét nem által elkövethető, de "a férfiakkal való közösülés által per anum" cselekményért halálbüntetéssel fenyegető - "természet elleni bujaság bűnével, különösen a szodómiával és a bestialitással" (de peccato luxuriae, contra naturam, specialiter de sodomia et bestialitate) foglalkozó szakaszban mint "akár eleven emberrel vagy állattal elkövethető, természetellenes, tisztátalan közösülés" szerepelt.[15]
A természet elleni fajtalanságot általában tűzhalállal büntető gyakorlat magyar területen a XVIII. század végén szűnt meg: a Mária Terézia által kiadott 1767-es törvénykönyvben a szodómia (das abscheulichste Laster der Unkeuschheit wider die Natur, oder sodomitische Sünd) büntetése még a "föld színéről való tűz általi eltüntetés" volt.[16] II. József 1787-ben életbe lépett büntető törvénykönyvében viszont a természet elleni fajtalanság bűnét már a "csekélyebb jelentőségű szemérem elleni támadások között" szerepeltették, némileg meglepő módon az "embert lealacsonyító politikai vétségként"[17] határozták meg és "böjtöléssel szigorított fogházzal" büntették.
A XIX. században folytatódott az azonos neműek kapcsolatát sújtó büntetések enyhítése: a magyar jogtörténetben legközelebb az 1843-ban született törvényjavaslat XXII. fejezetének "A vérfertőztetésről és egyéb bujaságbeli bűntettekről" szóló paragrafusaiban foglalkoztak a szodómiára és a bestialitásra összefoglalóan utaló, akkor "természet elleni közösködésnek" nevezett cselekményekkel. Itt a kiszabható büntetés maximum három évig terjedő "rabságra" mérséklődött. A "természet elleni közösködésre" vonatkozó enyhébb megítélés is azt tükrözi, amit Fayer László úgy fogalmazott meg, hogy e javaslat "az előitéletes traditiokkal akar is, tud is szakítani"[18]. Az 1878-as törvény pedig a jogi szigor XVIII. század végén megindult enyhülésével összhangban az 1843-as javaslathoz képest is tovább mérsékelte, azaz maximum egy évig terjedő fogházbüntetésre csökkentette az azonos neműek - pontosabban kizárólag a férfiak - közötti erőszakmentes kapcsolatokat sújtó szankciókat.
Ez a tendencia folytatódott a XX. században is Magyarországon: az azonos nemű felnőttek közötti kölcsönös beleegyezéssel folytatott kapcsolatok sok vita után végül kikerültek a társadalomra nézve nagyon veszélyesnek ítélt és emiatt a büntető törvény-
- 75/76 -
könyvek által szankcionálandó cselekmények köréből. Az egyik fő kérdés azonban máig az maradt, hogy miért kell az azonos neműek közötti kapcsolatoknál magasabbra helyezni a "megronthatósági" korhatárt.
A kölcsönös beleegyezésen alapuló "természet elleni fajtalanság" büntetendőségének és büntethetőségének megkérdőjelezése a modern nyugati társadalmak egyik - több mint egy évszázados - jellemzőjének mondható. Az azonos neműek közötti kapcsolatok intézményes megkülönböztetése elleni küzdelem első hulláma német területen már a XIX. század utolsó harmadában megindult. Ennek hátterében az egységes német birodalmi büntetőtörvény 175. §-ának 1872-es bevezetése állt, mely a német viszonylatban akkoriban szigorúnak számító porosz törvénykezés kiterjesztését jelentette az addig a férfiak közötti szexuális kapcsolatokat büntetlenül hagyó országrészekre is. Ugyanis Poroszország volt az egyik első olyan német állam, amely az akkoriban szodómiának nevezett cselekményért az 1532 óta járó halálbüntetést 1794-ben börtönbüntetéssel és korbácsolással, illetve testi fenyítéssel váltotta fel. Ezzel szemben a XIX. század első felében több német állam, köztük 1813-ban Bajorország, 1839-ben Württemberg, majd Hannover már az 1791-es Code Napoléon mintájára bevezette a férfiak közötti, kényszerítés nélküli szexuális aktusok teljes büntetlenségét.[19]
A birodalmi büntető törvénykönyvet 1870-ben fogadták el az újonnan létrejött Észak-Német Konföderációban, majd 1872. január 1-jén hatályba lépett a birodalom egész területén, felváltva ezzel a harminchat szuverén törvényhozói entitás 1815 óta létező joggyakorlatát. A 175. § csak a férfiak között zajló "természetellenes fajtalanságot" (widernatürliche Unzucht) büntette, maximum öt év börtönnel. Eredetileg csak az anális közösülésre lett volna érvényes, de a későbbiekben a fellebbezési bíróságok kiterjesztették hatályát - a kölcsönös maszturbáción kívül - a "közösüléshez hasonló aktusokra" (beischlafsähnliche Handlungen) is. A nők közötti szexuális kapcsolatokat viszont egyáltalán nem szankcionálta a törvény.[20]
A porosz szigor korai ellenzői között említhető Karl Heinrich Ulrichs német jogász és a magát magyarnak valló, évekig német városokban élő író-publicista, Kertbeny Károly. Ulrichs az egymáshoz vonzódó férfiakról egyfajta lelki femininitást feltételezett és urningoktiak nevezte őket. A magát urningként nyilvánosan is felvállaló Ulrichs szerint a veleszületett urning-hajlam nem bűn és nem betegség: ez alapján megpróbált az urningok védelmére kelni különféle büntetőeljárásokban, sőt 1865-ben több alapszabálytervezetet készített egy létrehozandó Urning Unióhoz, és tervbe vette egy urning-lap indítását is.[21]
Kertbeny - homoszexuális szavunk megalkotója - ugyan szintén elfogadta a homoszexualitás veleszületett ösztönjellegéből adódó elnyomhatatlanságát, de Ulrichsszal ellentétben legfőbb érvként azt hangsúlyozta, hogy a modern államnak ki kellene terjesztenie az állampolgárok magánéletébe való be nem avatkozás elvét a homoszexuálisokra is. Vagyis Kertbeny nem a homoszexuálisok - azaz egy viszonylag kis létszámú, igen korlátozott érdekérvényesítő erővel bíró társadalmi csoport - jogi felszabadításához hasznosítható biológiai érveket kereste, hanem a homoszexualitás szabad gyakorlásához való jog mindenki számára való biztosítását szorgalmazta. Az 1860-as évek végén rendkívül modernnek számító emberjogi érvelése szerint az államnak nincs joga az egyén szexuális magatartásával kapcsolatos magánügyeibe való beavatkozásra: "A veleszületettség bizonyítása azonban egyáltalán nem vezet célhoz, főleg nem gyorsan, és ezen kívül veszélyesen kétélű fegyver, bármilyen érdekes is legyen ez a természeti rejtély antropológiai szempontból. Hiszen a törvénykezés nem kérdezi, hogy a hajlam veleszületett-e, hanem csak e hajlam személyes és társadalmi veszélyei, a társadalomhoz való viszonya érdekli. Vannak például születésüknél fogva vérszomjas emberek, piromániások, monomániások stb., de őket sem hagyják háborítatlanul kiélni hajlamaikat, még ha ezek orvosilag bizonyítottak is..., azért csak izolálják őket, és ezáltal szélsőségességüktől a társadalmat. Így semmit sem nyernénk azzal, ha sikerülne akár a legkétségbevonhatatlanabb bizonyossággal is bizonyítani a veleszületettséget. Sokkal inkább arról kell meggyőzni az ellenfeleket, hogy éppen az általuk használt jogi fogalmak szerint nincs semmi közük ehhez a hajlamhoz, akár veleszületett, akár szántszándékos, mivel az államnak nincs joga beavatkoznia abba, amit két tizennégy év feletti ember önként, a nyilvánosság kizárásával, harmadik személyek jogainak megsértése nélkül egymással művel."[22]
A 175. § eltörléséért küzdők érvei az 1890-es évektől Magyarországon is éreztetni kezdték hatásukat. 1894-ben Eördögh András, egy budapesti törvényszéki bíró arra hivatkozva emelt szót a magyar büntető törvénykönyv 241. §-ának - amit a német 175. § egyszerű átvételének nevezett - eltörlése mellett, hogy az a potenciális elkövetők elrettentésére, megjavítására vagy a közmorálon ejtett csorba kiküszöbölésére teljességgel alkalmatlan. Sőt - érvelése szerint - éppen a közmorál szenved "egy hatalmas arczulcsapást" a tárgyalás által: "Badarság oly cselekményeket tiltani s a tilalmat büntető sankczióval körülsánczolni, melyek megakadályozására minden mód és eszköz hiányzik s melyek megtörténte ugyszólván soha-
- 76/77 -
sem tudódik ki."[23]
Vámbéry Rusztem 1897-ben arra a - többek között Richard von Krafft-Ebing osztrák elmegyógyász által kezdeményezett - német felhívásra reagált, melyben a 175. § eltörlését, illetve módosítását követelték. A javasolt módosítás szerint csak az erőszakos, közbotrányt okozó, illetve 16 éven aluliakkal elkövetett cselekményeket kellene tiltani. Vámbéry a felhívás ellen foglalt állást arra utalva, hogy a törvény megtartása azt fejezi ki, hogy "a bibliai alapokon nyugvó tiltó erkölcsi norma még nem veszett ki a közérzületből".[24] Az erkölcsi megfontolásokat tükröző jogi tilalom megszüntetését - mely számára a kérdéses cselekmény "direkt előmozdításaként"[25] fogalmazódott meg - annak elismerése mellett sem támogatta Vámbéry, hogy "a büntető igazságszolgáltatás a tettes könyörtelen üldözése által több kárt, mint hasznot okozott, mert gyakran valóban kiváló egyéneket tett tönkre. Csakhogy ennek elkerülése nem a törvény, hanem a birói bölcseség feladata."[26]
A Vámbéry-cikkből az is megtudható, hogy az említett német indítvány kiindulópontja a homoszexualitás biológiai meghatározottságának elfogadása volt, mely alapján "a beszámíthatóság látszólagos megszünésével, elvesztik a lábuk alól a büntethetőség talaját is". Ez azért fontos mozzanat, mert a homoszexualitás büntethetőségével kapcsolatban a XIX. század végétől kezdve felmerült annak a kérdése, hogy vajon betegségnek tekinthető-e a homoszexualitás, és ha igen, a beszámíthatatlanságra való hivatkozással nem zárható-e ki a büntetés. Vagyis ezen a ponton kapcsolódhatott be a törvényszéki szakértői szerepre is vállalkozó elmegyógyászat, illetve pszichiátria a homoszexualitással kapcsolatos társadalmi vélekedések kialakításába.
A XIX. század végétől Magyarországon megjelent elmekórtani szakkönyvekben a homoszexualitás mint az "ösztönélet egyik rendellenessége" szerepelt,[27] ami a téma szaktekintélyének számító Richard von Krafft-Ebing 1885-ben magyarul is megjelent Az elmebetegségek tankönyve című munkájának hatását tükrözi.[28] A homoszexualitás beteges voltára vonatkozó általánosan elfogadott nézet pedig az volt, hogy "egymagában, isoláltan még nem képez elmebetegséget".[29] E felfogás ideg- és elmekórtani szakmai körökben való elterjedtségére utal, hogy Szabó József és Nyírő Gyula orvosnövendékeknek és gyakorló orvosoknak írt, 1925-ben publikált Elmekórtanában is a következőket találjuk: "A perversiók nem magukban, hanem a büntetéstől, a nyilvános leleplezéstől, a zsarolástól való félelem, a fejlettebb ethicai érzelmekkel való konfliktusok következtében okozhatnak komplexusokat és ezáltal neurosisokat."[30]
Amikor 1894-ben a magyar pszichiáterek között vita bontakozott ki a pszichiátria és a büntetőjog viszonyáról, az egyik fő kérdés arra vonatkozott, hogy mennyiben egyeztethetők össze a büntetőjog és a pszichiátria által használt beszámíthatósági kritériumok, illetve milyen törvényszéki orvos szakértői szerepet vállalhatnak a pszichiáterek. E vita során Laufenauer Károly a homoszexualitással kapcsolatban azt emelte ki, hogy bár általában nem tartja elmebetegeknek a homoszexuálisokat, "konkrét esetekben oly betegségnek tekintendő a pervers nemi ösztön, mely igen nyomatékos enyhítő körülmény gyanánt kell, hogy szerepeljen a bíró előtt".[31] Ez az "általában nem betegség, de konkrétan az lehet" típusú érvelés nem sokat segített a büntetőjog bírói gyakorlatában, arra azonban megfelelt, hogy az egyéni esetek beteges voltára vonatkozó tudományos mérlegelésnek, azaz a pszichiáter szakértők büntetőjogi szerepvállalásának szükségessét alátámassza. Ezt a megközelítést azonban a pszichiátriai szakmán belül sem fogadták osztatlan lelkesedéssel. Reichard Zsigmond például így reagált: "Rámutattam már arra, hogy a psychiatria határai mennyire szélesedőben vannak, és mennyire kétesek."[32]
1909-re viszont úgy tűnt, a gyakorlatban már eldőlt a pszichiáterek büntetőjogi szerepvállalásával kapcsolatos kérdés: ebben az évben Fischer Ignác elmeorvos, törvényszéki orvos szakértő a Magyar Jogászegyletben előadást tartott A homosexualitás és annak forensikus méltatása címmel. Fischer itt egyértelműen állást foglalt e "sexualis téren másképp berendezett egyéneket" sújtó büntetőjogi szankciók ellen: "Az bizonyos, hogy ezen törvény az emberek egy nagy csoportjával szemben igazságtalan, a humánus érzés teljes hijjával van, kiszolgáltat a mi felfogásunk szerint a természettől abnormisan alkotott egyéneket mások zsarolásának, kiteszi őket az általuk ma még mindig helytelenül elbirált nemi érzésük alapján a közmegvetésnek. [...] Mivel a homosexualis cselekedetek mindkét fél beleegyezésével történnek, mivel nyilvánosságtól teljesen elzártan, mivel kárt sem testben, sem lélekben egyik fél sem szenved, de maga az állam sem részesül megrövidülésben, nincs meg a jogos alap, hogy ezek a cselekedetek büntettessenek.[33] Ebben a helyzetben Fischer a pszichiátereknek egyfajta kiegyensúlyozó szerepet szánt, hiszen a bíróknak - hiába lennének "áthatva a mai modern s helyes felfogástól" - a törvény előírásait kellett tiszteletben tartaniuk.
Ugyanebben az évben ugyanitt Halász Zoltán ügyvéd is szót emelt a 241. § eltörlése mellett, és a büntetendőség fenntartásának híveit az általuk használt érvek semlegesítésével próbálta meggyőzni a következőkről: "Mig az egyes egyén az önmaga feletti rendelkezés, cselekvési képessége és cselekvési joghatá-
- 77/78 -
rait túl nem lépi, mig másnak, vagy a köznek érdekeit nem tangálja, addig bűncselekmény nem forog fenn és addig az államnak büntető beavatkozásra joga és oka nincs."[34] Halász kiindulópontja az volt, hogy "az exact tudománynak fattyuhajtásaként emlegetett psychiatriai vivmányokat [azaz a homoszexualitás veleszületettségét] e téren elfogadom". Így már nem kellett elsősorban a gyermekek védelmével és a jelenség elterjedésével kapcsolatos aggodalmakra koncentrálnia, hanem azt ecsetelhette, hogy a törvény eltörlésével a botrányok száma is csökkenne és a közvélemény is kevesebbet foglalkozna e "közmorált romboló" témával.
Az azonos neműek közötti kapcsolatok dekriminalizációjáért szót emelő Kertbeny, Eördögh, Fischer és Halász által - már a XIX. század végétől - hangoztatott érveket, illetve azok egy részét csak a XX. század második felében fogadták el Magyarországon. Korábban az azonos neműek közötti kapcsolatok törvényi kezelését tekintve Magyarország a germán és a szláv államok gyakorlatát követte. Ezzel szemben több országban - például Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában, Belgiumban és Spanyolországban[35] - már a XIX. század végére felhagytak a "természet elleni fajtalanságnak"[36] nevezett cselekmények büntetésével: "A fajtalansággal mindaddig, amíg egyéb jogok sérelmével nem jár, egyáltalán nem törődnek, mert a nemi ösztön kielégítése körül a polgárok jogának korlátozását jogosnak nem tartják."[37]
Magyarországon az 1961-es törvény ugyan már nem szankcionálta az azonos neműek közötti kölcsönös beleegyezésen nyugvó kapcsolatokat, de az úgynevezett beleegyezési korhatár és a közbotrányokozás tekintetében fenntartotta az intézményes diszkriminációt. Az 1961-es törvény megalkotóinak és alkalmazóinak az azonos neműek közötti kapcsolatok megkülönböztetéséhez legfőbb hivatkozási alapul a homoszexualitás XIX. század végétől kibontakozó, majd a XX. század első felében elterjedt medikalizált modellje kínálkozott.
Az 1978-as büntető törvénykönyv - az eltérő úgynevezett beleegyezési korhatár, az idejétmúltnak tekinthető fajtalanság-terminológia és az egymást átfedő szövegezésű paragrafusok megtartásával, valamint az indoklásokban szereplő utalásokkal, melyekből a régebbi, medikalizált homoszexualitás-modell köszön vissza - tovább őrizte az azonos neműek közötti kapcsolatokat megkülönböztető jellegét. E büntetőjogi különbségtétel jelentőségét azért nagyon fontos hangsúlyozni, mert az azonos neműek közötti kapcsolatok diszkriminációjának állami támogatottságát sugallta, valamint kiindulópontot és hivatkozási alapot nyújtott annak a nézetnek a terjesztésére, hogy a homoszexuálisok érdekvédelme nem valósulhat meg a fiatalok, illetve a gyermekek érdeksérelme nélkül.
Emlékezetes például, hogy a Fővárosi Bíróság 1994-ben elsősorban azért nem hagyta jóvá a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért nevű szervezet bejegyzés iránti kérelmét, mert a tagok nem tettek eleget a számukra előírt 18 éves alsó korhatár kötelező bevezetésének. Az ezzel az üggyel kapcsolatban született alkotmánybírósági határozat és annak indoklása viszont következetesen a "gyermekek fejlődésének védelméről" és a "gyermekek jogairól" értekezik,[38] ezzel azt a benyomást keltve, mintha a Szivárvány Társulás elsősorban gyermekek közül akarta volna toborozni tagságát, illetve kijelölt működési köre nem a jogvédelem - hanem valami egészen más - lett volna.
Azonban úgy tűnik, a homoszexualitással kapcsolatos diszkriminatív jogi szabályozás megváltoztatása az Európai Unióhoz való csatlakozás közeledtével elkerülhetetlenné vált. Az 1997 októberében aláírt és 1999 májusától érvényben lévő amszterdami szerződés 13. cikkelye ugyanis a szexuális orientáció alapján való diszkrimináció tiltásáról is rendelkezett. Ezen elv tiszteletben tartásának igényét jelzi, hogy az Európai Parlament Magyarországról készített 2001-es országjelentésében kifogásként szerepelt az, hogy a magyar büntető törvénykönyv továbbra is hátrányos megkülönböztetéssel sújtja a homoszexuálisokat.[39]
Az anti-diszkriminációs változtatásokra az Európai Unió felől érkező késztető elvárásokkal összhangban a magyar jogalkalmazásban is megfigyelhetők bizonyos változások. Magyarországon 1998-ban született először olyan bírósági végzés - a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróságon -, amely a megrontás és természet elleni fajtalanság bűntettek miatt indított büntetőeljárást a jogszabályok alkotmányellenességének utólagos vizsgálata kezdeményezésére hivatkozva felfüggesztette.[40] Az indoklást idézve: "Figyelemmel a természet elleni fajtalanság büntetőjogi szabályozásának eddigi történetére, a bíróság álláspontja szerint az életkor meghatározása teljesen önkényes és alkotmányosan nem alátámasztott. Ezt mutatja, hogy az 1961. évi V. törvényhez képest is az 1978. évi IV. törvény megváltoztatta az életkort mind az alanyi oldalon, mind a sértetti oldalon. Az 1978. évi IV. törvény 199. paragrafusához fűzött miniszteri indoklás szerint a 18 éven aluli sértett egészséges nemi fejlődését kívánja védeni a törvény ezzel a szakasszal [...] A bíróság álláspontja szerint azonban a biológia tudománya, illetve az orvostudomány jelenleg nem tudja meghatározni az azonos neműekhez való érzelmi és szexuális vonzódás okát, így az sem állapítható meg, hogy egy nagykorú személynek egy azonos nemű, 14. életévét be nem töltött személlyel való szexuális kapcsolata hátrányosabban érintheti-e az egyén nemi fejlődését,
- 78/79 -
mint heteroszexuális kapcsolatban."[41]
Ez a bírósági végzés nemcsak az alkotmányossági aggályok megfogalmazása miatt vált fontossá, hanem azért is, mert az indoklás rámutatott a homoszexualitás medikalizált modelljének bizonytalanságaira. Ezáltal közvetve az a XX. század elejétől működő gyakorlat is megkérdőjeleződik, mely szerint a homoszexualitással kapcsolatban elsősorban az orvostudománynak, a pszichiátriának vagy a biológia tudományának lehetnek társadalmi szempontból érvényesnek elfogadható kijelentései. Vagyis felmerülhet annak a lehetősége, hogy a jogalkotás és a jogalkalmazás egyre inkább nem kizárólag az "egzaktnak" tekintett - ám esetenként egymásnak ellentmondó - tudományos eredményekből merít társadalmi legitimációs erőt, hanem az adott társadalomra jellemző különféle életformák minél jobb megismeréséből és életszerű visszatükrözéséből.
Mint láthattuk, Magyarországon az azonos neműek kapcsolatára vonatkoztatható büntetőjogi törvények - a 2002-es alkotmánybírósági határozat előtt - kifejezetten megkülönböztető jellegűek voltak: az azonos neműek közötti "törvénytelen" kapcsolatok súlyosabb jogi következményekkel jártak, mint a nem azonos neműeké. A törvényekben alkalmazott elavultnak tekinthető terminológia, azaz a "természet elleni fajtalanság" kifejezés megőrzése és funkciótlan, ismétlődő hangsúlyozása szintén elutasító megkülönböztetést sugallt - és sugall, hiszen a 2002-es AB határozat e kifejezések további használatát helyesnek tartja.
A homoszexualitással kapcsolatos törvények magyarországi történetének felvázolását követően látható, hogy a büntetőtörvényekben tetten érhető elutasítás gyökere egyfajta - a keresztény "szemérmetességet", illetve a "természet rendjének" fenntartását hirdető - erkölcsi ítélet volt. Ez a keresztény gyökerű, erkölcsi alapú megítélés sugárzott az Alkotmánybíróság által megsemmisített paragrafusokból is. A történeti áttekintésből az is kitűnt, hogy az azonos neműekhez vonzódók jogi megkülönböztetése ellen egyes európai szerzők már a XIX. század második felétől szót emeltek. Bár már ebben az időszakban megjelentek azok az érvek, melyek a büntethetőség megszüntetését a magánélet állami beavatkozás-mentesítésére hivatkozva kívánták elérni, a későbbiekben elsősorban a homoszexualitás medikalizált megközelítése uralta el a jogalkotást. A XX. század eleji magyar pszichiáterek nézeteiből azonban az is kiderült, hogy - legalábbis többen közülük - "önmagában" a homoszexualitást nem tartották betegségnek: ők is inkább a társadalmi megbélyegzésből eredő traumatikus következményeket tekintették a homoszexualitás "betegségtüneteinek".
Magyarországon az 1878-as törvény a - felnőtt férfiak - kölcsönös beleegyezéssel történő homoszexuális kapcsolatait még szankcionálta, míg az 1961-es törvényben ez a bűncselekménytípus már nem szerepelt. A változás hátterében a homoszexualitás "biológiai terheltségként" való meghatározását találjuk. Az 1978-as törvény azonban tovább őrizte - és egyes részeiben továbbra is őrzi - az 1961-es megkülönböztető gyakorlatot az úgynevezett beleegyezési korhatárok eltérő meghatározásával. Az 1978-as törvényhez fűzött magyarázatban a homoszexualitás "eltanulhatóságára" vonatkozó elképzelés jelent meg, ellentétben a biológiai meghatározottságot hangoztató tizenhét évvel korábbi érvvel, mely alapján eltörölték a felnőttek közötti kölcsönös beleegyezésen alapuló homoszexuális kapcsolatok büntetését.
Mindezek alapján elmondható, hogy a XX. század második felében a magyar jogalkotók a homoszexualitást egyfajta "abnormális" biológiai - és így nem büntetendő - jelenségként határozták meg, mely ugyanakkor valamilyen módon mégis eltanulható, és elsajátítása - különösen az ifjúság számára - elkerülendő veszélyekkel jár. Az 1990-es évek végére a homoszexualitással kapcsolatos magyar jogalkotás ellentmondásai a jogalkalmazásban is megmutatkoztak: több konkrét esetben is felmerült az azonos neműek kapcsolatát megkülönböztetéssel kezelő jogszabályok alkotmányellenessége. A nemzetközi - európai uniós - elvárások szintén a diszkriminatív szabályozások fölülvizsgálatát vetítették előre.
A homoszexualitással kapcsolatban a magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban tükröződő attitűdök - elsősorban XIX-XX. századi - vizsgálata során nyomon követhetők a homoszexualitás társadalmi kategorizációjának változatai: a homoszexualitás a XIX. század végéig bűnként, a XX. század második feléig betegségként, majd a társadalomra - bizonyos mértékig - veszélyes normasértésként jelent meg. A szabadon választható homoszexuális életforma, úgy tűnik, egyelőre nem szerepel a magyar jogrendszer által tükrözött választékban. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az azonos neműek közötti kapcsolatok jogi megkülönböztetésében megnyilvánuló intézményes diszkrimináció fokozatos felszámolása csak az első lépéseket jelentheti egy általános anti-diszkriminációs szabályozás megalkotása felé. Az Alkotmánybíróság 2002. szeptember 3-i döntése ilyen szempontból mindenképpen nagy jelentőségű, hiszen hozzájárulhat az állampolgárok nem elhanyagolható hányadának sike-
- 79/80 -
resebb társadalmi integrációjához. ■
JEGYZETEK
[1] Szeretnék köszönetet mondani Bessenyei Nórának és Nagy Piroskának az eredeti német, illetve latin szövegek fordításában nyújtott segítségért, valamint Tüske Zsófiának, az ELTE Jogi Kari Könyvtár munkatársának, továbbá az Orvostörténeti Könyvtár munkatársainak a források használatához nyújtott segítségért.
[2] Mindkét alkotmánybírósági beadvány megtalálható az Amszterdam után: A szexuális orientáció az Európai Unióban és Magyarországon című kötetben, ILGA-Europe, Háttér, 2000.
[3] A Büntető Törvénykönyv magyarázata, II, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986, 608.
[4] Lásd a 21/1996. (V. 17.) AB határozatot.
[5] Vö. Richard R. Troiden: Gay and Lesbian Identity. A Sociological Analysis, General Hall, Dix Hills, 1988.
[6] CompLex CD Jogtár. Külön figyelmet érdemel az itt alkalmazott terminológia: "elferdülés", "veszély".
[7] Az 1961. évi V. törvény 278. §-a szinte szó szerint megegyezik az 1978. évi IV. törvény "Természet elleni erőszakos fajtalanság" című - az Alkotmánybíróság által immár eltörölt - 200. §-ának szövegével. Az 1961. évi V. törvény 279. §-a pedig az 1978-as - az Alkotmánybíróság által szintén most megsemmisített - 199. § előképének tekinthető, azzal a különbséggel, hogy 1961-ben az azonos nemű kapcsolatok tekintetében az úgynevezett beleegyezési korhatár még magasabb - húsz év - volt, és az 1961-es változatban még kiemelten szerepelt a "másokat megbotránkoztató módon" elkövetett fajtalanság büntetése is. ("279. § Három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő a) az a huszadik életévét betöltött személy, aki tizennegyedik életévét már betöltött, de huszadik életévét még túl nem haladott személlyel természet elleni fajtalanságot követ el, b) aki természet elleni fajtalanságot másokat megbotránkoztató módon követ el. Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye, Budapest, 1962, 64.) A szemérem elleni erőszakról szóló 1961-es 277. § még kifejezetten a "házastársi életközösségen kívüli" fajtalanságra kényszerítést tiltotta, vagyis ez a bűncselekmény nők és férfiak között csak házasságon kívül valósulhatott meg. [Ezt az értelmezést erősíti a 277. § következő része: (3) Ha az elkövető és a sértett az elsőfokú ítélet meghozatala előtt házasságot köt, a büntetést korlátlanul enyhíteni lehet.] Így külön rendelkeztek - a 278. §-ban - az azonos neműek közötti, erőszakkal elkövetett fajtalanságról, míg a házasságon belüli erőszakos nemi cselekményekkel egyáltalán nem foglalkoztak. Ez utóbbi mozzanatot a későbbiekben úgy korrigálták, hogy mind az erőszakos közösülést tiltó 197. §, mind a szemérem elleni erőszakot büntető 198. § szövegét megváltoztatták. A ma hatályos törvény megfelelő 197. és 198. §-ai a korábbi "Aki nőt házassági életközösségen kívül erőszakkal..." (1961. V. 276. §), illetve "Aki mást házassági életközösségen kívül erőszakkal..." (1961. V. 277. §) helyett az "Aki mást erőszakkal..." szavakkal kezdődnek. Így jöhetett létre az a furcsa helyzet, hogy a ma hatályos 198. § megváltoztatott megfogalmazása feleslegessé tette a 200. §-t. Az AB határozat tehát egy amúgy is felesleges paragrafust semmisített meg: a szemérem elleni erőszak elkövetői és áldozati körét a lehető legjobban kiterjesztették, mégsem vették figyelembe azt, hogy a "más"-ban benne foglaltatik az "azonos nemű személy" is.
[8] Linczényi Adorján: A homoszexualitásról, in A szexuális élet zavarai, szerk. Linczényi Adorján, Radnai Béla, Vikár György, Budapest, Medicina, 1977, 134.
[9] "241. § Férfiak között véghezvitt fajtalanság, úgyszintén embernek állattal elkövetett fajtalansága: a természet elleni fajtalanság vétségét képezi, és egy évig terjedő fogházzal büntetendő. 242. § A természet elleni fajtalanság bűntettét képezi, és öt évig terjedhető börtönnel büntetendő: ha az férfiak között, erőszakkal vagy fenyegetéssel követtetett el." Magyar Törvénytár, 1877-1878. évi Törvényczikkek, Budapest, Franklin Társulat, 1896.
[10] Edvi Illés Károly: A magyar büntetőtörvénykönyv magyarázata, II, Budapest, Révai testvérek, 1909, 294-295.
[11] Vö. Pauler Tivadar: Büntetőjogtan, Budapest, 18641865, 651, 110. A könyv három alkalommal jelent meg: másodszor 1869-70-ben, majd 1872-73-ban. A 398-400. § mindhárom kiadásban változatlan formában szerepelt. A szerző, Pauler Tivadar viszont 1872-ben vallás- és közoktatásügyi miniszter volt már, 1873-ban pedig igazságügyi miniszter.
[12] Pauler idézi Häberlint: ".es muss daher auch die Entscheidung dieser Frage dem Richter überlassen bleiben, welcher sich jedoch auch hiebei hüten soll, zu tief in die Cloaken der Verworfenheit einzudringen." Pauler: I. m., 110-111.
[13] "Gens hungara (mint Bodo mondja) virtutis semper honestatisque et castitatis studiosa, verecundia ducta, nec peculiarem legem eatenus sanxit, ne scilicet prohibendo ostenderet tale quid fieri posse." Pauler: I. m., 110.
[14] Halász Zoltán: A szemérem elleni bűncselekmények. Tanulmány az anyagi büntetőjog köréből, Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat, 1909, 96-97.
[15] Halász idézi Bodót: "Sodomia dicitur impurus coitus, contra naturam, cum homine, vel bruto, animante perpetratus." Halász: I. m., 96.
[16] Halász idézi a Constitutio criminalis Theresiana 1769-es kiadását: a szodómia itt elsősorban az embernek állattal vagy holttesttel; másodsorban embernek azonos nemű partnerével vagy nőnek férfival természetellenes módon
- 80/81 -
való üzekedését jelentette; harmadsorban pedig azt, ha valaki egyedül követett el természetellenes fajtalanságot. Vö. Halász: I. m., 77.
[17] II. József 1787-es büntető törvénykönyvének 71. §-át idézi Halász: "Wer die Menschheit in dem Grade abwürdiget, um sich mit einem Viehe, oder mit seinem eigenen Geschlechte fleischlich zu vergehen, macht sich eines politischen Verbrechens schuldig." Halász: I. m., 84.
[18] Fayer László A magyar büntetőjog kézikönyve című munkáját idézi Halász: I. m., 101.
[19] Encyclopedia of Homosexuality, ed. Wayne R. Dynes, Chicago, St James Press, 1990, 472.
[20] Dynes: I. m., 944.
[21] Lásd Karl Heinrich Ulrichs: Forschungen über das Rätsel der mann-männlichen Liebe, Berlin, Rosa Winkel, 1994 [1864].
[22] Kertbeny Károly: Levéltöredék, 1868. május 6. Eredeti kézirat: OSZK Kézirattár OctGerm 302/228.
[23] Eördögh András: A büntetőtörvény 241. §-áról, Ügyvédek Lapja, 1894, 4-6.
[24] Vámbéry Rusztem: A Btk. 241. §-a ellen, Jogtudományi Közlöny, 1897, 309.
[25] Uo., 310.
[26] Uo.
[27] Moravcsik Ernő Emil: Gyakorlati elmekórtan, Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1897; Moravcsik Ernő Emil, Sólyom Andor: Az orvos működési köre az igazságügyi közszolgálatban, Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1901; Schaffer Károly: Az elmebetegségek és a kapcsolatos idegbetegségek kórtana, Budapest, Novák Rudolf és Társa, 1927.
[28] Richard von Krafft-Ebing: Az elmebetegségek tankönyve. Kórodai vizsgálatok alapján, ford. Moravcsik Ernő Emil, Zofáhl Rezső, Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1885.
[29] Moravcsik: I. m., 183.
[30] Szabó József, Nyírő Gyula: Elmekórtan, Szeged, Lázár Lajos könyvkereskedő kiadása, 1925, 141.
[31] Laufenauer Károly, Reichard Zsigmond: Psychiatria és büntetőjog, Budapest, Franklin Társulat, 1894, in Magyar Jogászegyleti Értekezések, X/11, 8.
[32] Laufenauer,Reichard: I. m., 32.
[33] Fischer Ignácz: A homosexualitás és annak forensikus méltatása, Magyar Jogászegyleti Értekezések, XXXVIII/4, 32.
[34] Halász Zoltán: A szemérem elleni bűncselekményekről különös tekintettel az erőszakos nemi közösülésre és a természet elleni fajtalanságra, Magyar Jogászegyleti Értekezések, XXXVIII/5, 15.
[35] Vö. Vámbéry: I. m.; Kenyeres Balázs: Törvényszéki orvostan, Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1909.
[36] Feltéve, hogy nagykorúak között, kényszer alkalmazása nélkül történt.
[37] Kenyeres: I. m., 355.
[38] 21/1996. (V. 17.) AB határozat.
[39] Az MTI híre alapján. (Erdész Jenő MTI tudósító jelentése, Brüsszel, 2001. 09. 05.)
[40] Hasonló alkotmányellenességi aggály miatt született a büntetőeljárást felfüggesztő végzés 2000 októberében a Heves Megyei Bíróságon. A végzés szövegét Juhász Gé-
Visszaugrás
