Az eddig elfogadott közösségi jogi normák hatása a magyar kötelmi jogra leginkább a fogyasztói szerződések szabályozásában érvényesül, s az elmúlt közel 15 év vonatkozó magyar jogfejlődésére visszatekintve elmondhatjuk, hogy az Európai Társulási Megállapodásban, majd a Csatlakozási Szerződésben vállalt jogharmonizációs kötelezettségeinek teljesítése nélkül a fogyasztóvédelem magánjogi eszközei nem tartanának a jelenlegi szinten. Ez az "oktrojált" jogfejlődés ugyanakkor azt is eredményezte, hogy a magyar magánjogi közgondolkodás és bírói gyakorlat inkább csak utólag, vagy egyáltalán nem reagált, illetve fogadta be az újszerű jogintézményeket, a fogyasztóvédelmi magánjog nem szervesen fejlődött, érlelte meg a speciális magyar élethelyzetekre a jogi megoldásokat, hanem terminológiájában, helyenként dogmatikájában is eltérő közösségi jogi szabályokhoz igazította a magyar szabályokat és közgondolkodást.
Tanulmányomban igyekszem felvázolni, hogy a közösségi fogyasztóvédelmi magánjog fejlődése hogyan hatott a magyar szabályozásra, utalva a legújabb jogpolitikai elképzelésekre és tervezetekre, valamint ezen téma mintegy következményeként, a fogyasztói szerződések érvénytelenségi szabályaira szűkítve azt bemutatni, hogy minden nemes cél és jószándék ellenére a közösségi szintű egységes értelmezés és bírói gyakorlat milyen - megoldhatatlannak tűnő - kihívások előtt áll.
A fogyasztók védelmének közjogi szabályozásához képest a magánjogi előírások később és nem tömeges mennyiségben készültek. Közös jellemzőjük ugyanakkor, hogy kivétel nélkül mind irányelvként, és egy kivétellel a minimum harmonizáció elvére épülnek. Mindez a tagállamok számára azzal a kötelezettséggel jár, hogy megadott határidőn belül saját jogrendszerükbe vegyék át a közösségi jogi szabályok előírásait, s azzal a lehetőséggel, hogy a fogyasztók számára kedvezőbb előírásokat is elfogadhatnak.
Az irányelvnek, mint a jogközelítés egyik eszközének - a rendelethez képest - megvannak a sajátos előnyei és korlátai is: ez utóbbival ellentétben előnye, hogy a tagállamoknak marad arra lehetősége, hogy saját jogrendszerükben megtalálják azt a jogforrási helyet, ahová a legmegfelelőbben át tudják ültetni, s az irányelvben megfogalmazott célok megvalósítási eszközeit a nemzeti sajátosságokhoz, igényekhez igazíthatják. Gyakorlati tapasztalat ugyanakkor, hogy az átültetés nem mindig egyszerű és problémamentes, és bár annak eredményeként a tagállami szabályok közelednek egymáshoz, lényeges különbségek is fennmaradhatnak. Ennek a jelenségnek talán legfontosabb oka, hogy az egyes irányelvekben található fogalmak meghatározása vagy hiányzik, vagy annyira tág jogértelmezést tesz lehetővé, ami a bírósági joggyakorlatban az egyes tagállamokon belül is eltérésekhez vezet.
Részben kodifikációs kérdés, hogy a polgári jogot közösségi szinten lehet-e rendeletalkotás útján egységesíteni, s ha igen, akkor részenként, "könyvenként" haladva, vagy a rendelet csak egy egységes Európai Polgári Törvénykönyv formája lehet. Tanulmányom választott témájától messze vinne, ha itt és most felsorolnánk mindazokat a szakértői csoportokat és kezdeményezéseket, amelyek az egységes európai polgári törvénykönyv létrehozását tűzték ki célul, ezért csak utalok arra, hogy jelenleg az Európai Közösség nem gondolkodik ilyen grandiózus terveken, így a magánjog egységesítése közösségi szinten még sokáig töredezett maradhat.
A Bizottság a fogyasztóvédelmi magánjog szabályozását jelenleg új alapokra kívánja helyezni. A négy, tárgyi hatályát tekintve talán legfontosabb irányelvet (85/577/EGK, 93/13/EGK, 97/7/EK, 1999/44/EK) egy új, a teljes harmonizáció elvére épülő irányelvben kívánja összevonni, s részben új szabályokkal kiegészíteni. Ez a jogszabály minden bizonnyal a tagállamok nemzeti szabályozásának további egységesülését eredményezi majd, ugyanakkor a már meglévő kodifikációs eredményeket és tagállami tapasztalatokat felhasználva célszerűbb lett volna ebben a "második körben" rendeletet alkotni, amit nem kell átültetni a nemzeti jogokba, az természeténél fogva minden tagállam területén automatikusan hatályosul. A nemzeti jogalkotóknak nem lennének kodifikációs feladati és nehézségei, a jogalkalmazóknak pedig egyértelműen a közösségi jogforrást, a rendeletet kellene közvetlenül alkalmazniuk az ilyen tényállású ügyekben.
Kérdésként merül fel az is az új irányelv tervezet kapcsán, hogy a 27 tagállam területén vajon a fogyasztóvédelmi magánjog nemzeti szabályozása, illetve különösen a vonatkozó joggyakorlata között olyan minimális különbség van-e, hogy a kitűzött célt, a szerződéses jogviszonyban a másik féllel szemben "alárendelt helyzetben" lévő fél jogait megfelelő módon képes lesz-e védeni. Reprezentatív felmérés eredménye nélkül is ki lehet jelenteni, hogy a mai napig - a közös közösségi jogi gyökerek ellenére - óriási különbség van pl. a vonatkozó magyar illetve német bírói gyakorlat között, s megkockáztatjuk, hogy a 2004-ben, illetve 2007-ben az EU-hoz csatlakozó tagállamok joggyakorlatában mindenhol kevésbé érzékenyek ezen jogok védelmére, mint a régebb óta EU tag másik 15 tagállamban. Ezen eltérésekre figyelemmel a közösségi jogalkotónak - amennyiben az irányelvi formát választja - fent kellene tartania azt a gyakorlatát, hogy a nemzeti jogalkotók a fogyasztók érdekében kedvezőbb szabályokat fogadhassanak el.
A fogyasztóvédelmi magánjogi irányelveket a magyar törvényalkotó alapvetően a Ptk.-n kívül, általában kormányrendeleti formában tette a magyar jogrendszer részévé. Az a dilemma, hogy mit tartalmazzon a magánjogi kódex ezen közösségi jogszabályokból, s amelyeket elég más jogforrásokba átültetni, az új Ptk. kodifikációja során is megjelentek. Abban - az időközben elkészült különböző tervezetekben is - egyetértés mutatkozik, hogy nem szükséges minden irányelvet automatikusan a kódexben elhelyezni. Ezzel a jogalkotói érveléssel egyetértek, ugyanakkor az elmúlt évek bírói tapasztalatai azt mutatják, hogy a kormányrendeleti szintű jogharmonizáció még a gyakorló jogászok számára is sokkal kevésbé ismert, mint a törvényi szintű jogalkotás, ily módon kevésbé jut el a címzettekhez, lényegesen kevesebben hivatkoznak rájuk, s így nem válnak a joggyakorlat szerves részévé. Az a jogász, aki ma Magyarországon lelkiismeretesen és naprakészen kívánja figyelni a fogyasztóvédelmi magánjogi szabályokat, annak a Ptk.-n kívül nyolc kormányrendelet kell ismernie, ami az egyre jobb jogi adatbázisok ellenére sem könnyű feladat.
Mindezen szempontok és tapasztalatok alapján indokoltnak látszik a továbbra is irányelveken alapuló fogyasztóvédelmi magánjogi szabályozás új nemzeti alapokra való helyezése. Javaslatom az, hogy az újabb és újabb kormányrendeletek helyett kezdődjék meg egy új törvénytervezet (Egyes fogyasztói szerződésekről) kidolgozása, amely mindazokat az irányelveket, illetve irányelvi rendelkezéseket, amelyeket az új Ptk. nem vesz át, magába foglalná. Ez a kodifikációs munka - a meglévő terminológai különbségek ellenére - nem tűnik annyira nehéznek, mint amennyi előnnyel járna. A törvényi szintű szabályozás eredményeként könnyebben ismerté válhatnának a közösségi normákban biztosított jogok, és az irányelvek változása, vagy az Európai Közösségek Bírósága - a továbbiakban: EuB - újszerű jogértelmezése esetén is csak ezt az egy törvényt kellene módosítani. Ez a jogszabály - az új Ptk. elfogadását követően - a magyar magánjog fejlődésének következő meghatározó jelentőségű mérföldköve lehetne.
A közösségi fogyasztóvédelmi magánjog területén az EuB jogértelmező-jogfejlesztő tevékenységére különösen is nagy szükség van, elsősorban a túl tág fogalmak tagállami szintű egységes joggyakorlata érdekében. Az EuB első ítéleteiben (C-473/00. sz. Cofidis ügy, C-240/1998. és C-244/1998. sz. Océano Grupo egyesített ügyek, C-52/00. sz. Bizotság kontra Francia Köztársaság ügy, C-154/00. sz. Bizottság kontra Hellén Köztársaság ügy) szinte kivétel nélkül a vitás kérdésekben mindig a fogyasztói érdekek széleskörű védelme mellett foglalt állást.
Ebben a joggyakorlatban az első megtorpanást a C-237/02. sz. Freiburger Kommunalbauten GmbH ügyben 2004. április 1-jén meghozott ítélet jelentette. Az EuB ebben az esetben lényegében kibújt a német Bundesgerichtshof (Szövetségi Legfelsőbb Bíróság) kérdésének megválaszolása alól, s amellett érvelt, hogy az eljáró nemzeti bíróság feladata annak megítélése, hogy a perbeli szerződéses feltétel a 93/13/EGK irányelv alapján tisztességtelenek minősíthető-e, vagy sem. Mindez különösen az előző ítéleteinek fényében - így különösen a C-473/00. sz. Cofidis ügyhöz és a C-240/1998. és C-244/1998. sz. Océano Grupo egyesített ügyekhez képest - jelent éles váltást, mivel azokban az ügyekben az ott vitás szerződési feltételeket az EuB maga minősítette, s állapította meg tisztességtelenségüket, amely jogértelmezést az EKSz. 234. cikke alapján az előterjesztő nemzeti bíró már nem vitathatta. Így vált teljesen egyértelművé és vezethetett európai szinten egységes jogalkalmazáshoz, hogy a fogyasztói szerződésekben a választottbírósági kikötés, illetve az eladó vagy szolgáltató székhelye szerint illetékes bíróság kikötése tisztességtelen.
Sajnálatos egybeesés, hogy az EuB a Freiburger Kommunalbauten GmbH ügyben kialakított szerepfelfogását éppen a magyar kezdeményezésű, C-243/08. sz. Pannon GSM Zrt. ügyben egyértelműsítette, amely ítélet alapján úgy tűnik, hogy a luxemburgi testület végleg letett arról, hogy az európai közösségi fogyasztóvédelmi magánjog "tartóoszlopa" legyen. Érdekessége az ügynek, hogy a Budaörsi Városi Bíróság kezdeményező végzésének második kérdése szó szerint megegyezik az Océano Grupo ügyben feltett első kérdéssel, amelyre korábban egyértelműen azt a választ adta az EuB, hogy feltétel nélkül, ipso iure tisztességtelennek kell tekinteni a fogyasztói szerződésekben alkalmazott azon illetékességi kikötést, amely az eladó, vagy szolgáltató székhelye szerinti bíróságot köti ki a felek közötti jogvitára. Mivel a magyar bírósági joggyakorlat "fősodrába" nem kerültek be az Océano Grupo ügy végkövetkeztetései, logikusnak tűnt ezt a hiányosságot egy magyar kezdeményezésű üggyel pótolni. Az EuB-nak nem lett volna más feladata, minthogy megismételje egy ugyan olyan tényállású ügyben, egy ugyanarra a kérdésre egyszer már ítéletben megfogalmazott válaszát, amely egyértelművé tette volna, hogy a Pannon GSM Zrt. sem alkalmazhat ilyen általános szerződési feltételt. Mégsem ez történt. Utalt ugyan az EuB az indokok között az Océano Grupo ügy végkövetkeztetésire, de a rendelkező részben adott válaszban két új elem is megjelenik. Egyrészt, hogy a nemzeti bíróság ugyan hivatalból köteles vizsgálni valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, de csak akkor, ha rendelkezésére állnak az e tekintetben szükséges ténybeli és jogi elemek. Másrészt, ha az eljáró bíró álláspontja szerint az ilyen feltétel tisztességtelen, annak alkalmazását mellőzni köteles, kivéve, ha ezt a fogyasztó ellenzi.
Bár e kezdeményezés célja az volt, hogy egyértelműsítse, az illetékességi kikötés, mint tisztességtelen szerződési feltétel kérdését, ez a két új elem további jogértelmezési, joggyakorlati problémákhoz vezethet. Különösen úgy, hogy az ítélet 33. pontjában még az az érv is szerepel, hogy e kötelezettsége teljesítése során a nemzeti bíróságnak az irányelv alapján nem kell mellőznie a kérdéses feltétel alkalmazását, amennyiben a fogyasztó e bíróság általi kioktatást követően nem kíván hivatkozni a tisztességtelen jellegre és a kötelező erő hiányára.
Ezen érvelés alapján felmerül a kérdés, hogy mindez anyagi-, vagy eljárásjogi következménnyel jár-e, vagy csak többlet feladatot jelent az eljáró bíróságok számára. A problematika azért is elvi jelentőségű, mert éppen az EuB volt az, amely megerősítette eddigi ítéleteiben azt a jogértelmezést, hogy a 93/13/EGK irányelv 3. cikk (1) bekezdés szerinti tisztességtelen szerződési feltétel - figyelemmel a 6. cikk (1) bekezdésére - semmis, és nem megtámadható. Ezt egyébként a Pannon GSM ügyben hozott ítélet rendelkező részének 1. pontjában is deklarálja az EuB, majd tér át a 2. pontban arra, hogy a tisztességtelen szerződési feltételt a bíróságnak mellőznie kell, kivéve, ha ezt a fogyasztó ellenzi.
Természetesen nem kérhető számon az EuB-tól, hogy egy közösségi jogintézmény értelmezése során nincs figyelemmel a nemzeti jogrendszerek sajátosságaira, de tény, hogy a mostani érvelése csak nagy nehézségek árán olvasható össze a magyar Ptk. érvénytelenségi rendszerével. A Ptk. alapján a semmiség egzakt jogkövetkezménye a törvényben nevesített hibának, fogyatékosságnak, azt orvosolni, ahhoz érvényes jogkövetkezményeket fűzni nem lehet. Éppen a jogintézmény lényege sérülne, ha az EuB előírásainak megfelelően az eljáró bíró, aki észleli egy adott szerződési feltétel tisztességtelenségét, az egyik szerződő fél, a fogyasztó nyilatkozata alapján köteles lenne eltekinteni a semmisség jogkövetkezményeinek alkalmazásától, adott esetben pedig még a nem vitásan semmis szerződési feltételből eredően jogokat és kötelezettségeket is meg kellene állapítania.
Az EuB ítéletének ezen talán legkevésbé átgondolt részének másik lehetséges értelmezése, hogy a nemzeti bírónak eljárásjogi többletkötelezettsége van akkor, amikor egy, a felek által eredetileg nem vitatott szerződési feltétel tisztességtelenségét észleli, és erről - a jogkövetkezmények levonása előtt - tájékoztatni köteles a feleket. Az ítélet megfogalmazása azonban nem ezt támasztja alá, mivel egyértelműen kimondja, hogy amennyiben a fogyasztó a bíróság általi kioktatást követően nem kíván hivatkozni a tisztességtelen jellegre és a kötelező erő hiányára, úgy az eljáró bírónak nem kell mellőznie a kérdéses feltétel alkalmazását. Azaz, a felek önrendelkezési joga a bírósági eljárásban odáig terjedhet, hogy tisztességtelen szerződési feltétel is válthat ki rájuk nézve joghatásokat.
Mindezt az EuB korábbi ítéleteivel összevetve azért is látom következetlennek, mert a luxemburgi testület éppen amellett érvelt, hogy a bírósági út az, ami ki tudja egyenlíteni az ilyen típusú szerződések esetén a két fél helyzetéből adódó különbségeket, hivatalból kell vizsgálnia ezért a szerződési feltételek tisztességtelen jellegét, és levonni az ebből adódó jogkövetkezményt, a semmisséget (C-473/00. sz. Cofidis ügy, 32. pont; C-240/1998. és C-244/1998. sz. Océano Grupo egyesített ügyek, 27-28. pontok; C-168/05. sz. Mostaza Claro ügy, 36. pont). Úgy tűnik, ez utóbbi feladatot a luxemburgi testület megosztotta a szerződő felek és a bíróság között, jogalkalmazóvá előléptetve a peres feleket, s mediátorrá leminősítve az eljáró bírót. Kétlem, hogy az irányelv preambulumában megfogalmazott célkitűzések, így különösen a fogyasztói jogok hatékony érvényesülését ez a fajta feladat megosztás mennyiben tudja majd a jövőben megvalósítani.
A Pannon GSM ügynek az EuB önmeghatározása szempontjából ugyanakkor nem ez a legfontosabb része. Sokkal inkább jelent visszalépést a harmadik kérdésre adott válasz, amelyben az előterjesztő bíró arra kívánt választ kapni, hogy a tisztességtelenség vizsgálata során milyen szempontokat vegyen figyelembe. Az Irányelv 3. cikk (1) bekezdése ugyanis csak rendkívül tágan határozza meg a tisztességtelenség fogalmát, ez alapján egységes jogértelmezés és joggyakorlat sem elméletileg, sem a gyakorlatban nem képzelhető el. Ebből a szempontból a feltett kérdés rendkívül hasznos volt, hiszen egyedül az EuB jogosult arra, hogy közösségi szinten adjon egy közösségi jogi fogalomnak pontos tartalmat, s vezessen az így kitöltött jogintézmény hatékony, és főleg egységes nemzeti bírósági joggyakorlathoz.
A konkrét ügyben a nemzeti bíró a felperes által kidolgozott azon általános szerződési feltétel tisztességtelenségét vizsgálta, amely az ő székhelye szerinti bíróság illetékességét köti ki a szerződésből eredő jogvitákra nézve. A felperesi jogi képviselő az eljárás során mindvégig azzal érvelt, hogy az Océano Grupo ügyben hozott ítéletet következtetéseit nem lehet ebben az ügyben alkalmazni, mivel Spanyolország méreteihez képest Magyarország jóval kisebb, itt az alpereseknek nem jelenthet megoldhatatlan akadályt a bírósághoz való eljutás.
Az EuB azonban nem vizsgálta az Océano Grupo és a Pannon GSM ügy közötti, a magyar bíró által feltárt tényállásbeli különbségeket, s lényegében megválaszolatlanul hagyta a kérdést. Egyszerűen visszautalt az irányelvi meghatározásra, hogy ez alapján döntsön a nemzeti bíró legjobb belátása szerint. A válasznak ez a része egybecseng a Freiburger Kommunalbauten ügyben hozott ítélet végkövetkeztetésével. A két ügy között azonban óriási különbség, hogy ez utóbbiban az előterjesztő Bundesgerichtshof kifejezetten azt kérte az EuB-től, hogy ő vizsgálja és minősítse a feltárt szerződési feltétel esetleges tisztességtelenségét, míg a magyar bíró csak irányadó szempontokat kért ehhez az EuB-tól, a minősítésre nem vonatkozott a kérdése. A két ügy tehát ilyen szempontból nem kapcsolódik egymáshoz, az EuB mégis az utóbbira is hivatkozva tagadta meg az érdemi válaszadást a Pannon GSM ügyben.
Összegezve az EuB szerepvállalását a közösségi fogyasztóvédelmi magánjog területén, azt mondhatjuk, hogy a Pannon GSM ügyben hozott ítéletével a luxemburgi testület a korábbi vonatkozó gyakorlatának következetességén változtatott, és úgy tűnik hogy nem kíván ezen jogterület fejlődésének az élére állni.
Annak szemléltetése érdekében, hogy ez az elzárkózás a jövőben milyen gyakorlati nehézségekhez vezet majd a nemzeti jogalkalmazók számára, jól példázza a Pannon GSM-ügy "ikertestvére", a szintén magyar kezdeményezésű C-137/08. sz. VB Pénzügyi Lízing Zrt.-ügy. Itt a két tényállás között annyi a különbség, hogy a felperes az általa rendszeresített általános szerződési feltételekben nem a saját székhelye (Budapest, XIII. kerület) szerint illetékes bíróság (PKKB), hanem a hozzá földrajzilag közelebb eső, közlekedésileg könnyebben megközelíthető Budapest II. és III. Kerületi Bíróság kizárólagos illetékességét kötötte ki. Az eljáró bíró ennek saját illetékességének vizsgálata körében kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárást, amely végzésében előterjesztett első és második kérdés szinte szó szerint megegyezik a Pannon GSM ügyben feltett második és harmadik kérdéssel. Az EuB először egyesítette a két eljárást, majd ezen intézkedését visszavonva a VB Pénzügyi Lízing Zrt. ügyét először a C-210/06. sz. Cartesio ügy befejezéséig, majd a Pannon GSM ügy befejezéséig függesztette fel. Ezen utóbbi ítélet után az EuB Hivatalvezetője megkereste az előterjesztő bíróságot, hogy az ítéletre tekintettel változatlanul kéri-e a kérdések megválaszolását. Időközben az előterjesztő bíróságon tanácsváltozás is történt, s az eljáró bíró nem bízott abban, hogy az EuB rövid időn belül megváltoztassa a Pannon GSM ügyben kifejtett jogi álláspontját, ezért inkább az abban foglalt érvelés hiányosságaira és gyakorlati megvalósíthatatlanságára rámutatva úgy nyilatkozott, hogy a kérdések megválaszolását nem kéri, hanem új kérdéseket terjeszt elő, az alábbiak szerint:
1. Az Európai Közösségek Bíróságának az EK 234. cikkében biztosított hatásköre kiterjed-e a Tanács 1993. április 5-ei 93/13/EGK irányelv 3. cikk (1) bekezdésében szabályozott "tisztességtelen feltétel" fogalmának, valamint a Mellékletben felsorolt feltételeknek az értelmezésére?
2. Amennyiben az első kérdésre igen a válasz, úgy az ilyen értelmezés iránti előzetes döntéshozatali kérelem - a fogyasztói jogoknak a 93/13/EGK irányelvben biztosított szintjének minden tagállamra kiterjedő egységes érvényesülése érdekében - irányulhat-e arra, hogy a nemzeti bíró milyen szempontokat vegyen vagy vehet figyelembe az irányelvben rögzített általános szempontoknak valamely egyedi feltételre történő alkalmazása esetén?
3. Amennyiben a nemzeti bíró a peres felek erre irányuló kérelme hiányában, hivatalból észleli egy szerződési feltétel esetleges tisztességtelenségét, az ennek megítéléséhez szükséges ténybeli és jogi elemek kiderítése érdekében folytathat-e hivatalból bizonyítást abban az esetben, ha a nemzeti eljárásjogi szabályok alapján bizonyítást csak a felek kérelmére foganatosíthat?
A végzés indokolásából kiderül, hogy az előterjesztő bíró számára a Pannon GSM ügyben és az ott hivatkozott vonatkozó korábbi joggyakorlat alapján sem egyértelmű, hogy mi az EuB-nak a feladata a fogyasztói jogoknak a 93/13/EGK irányelvben megfogalmazott védelmi szintjének minden tagállamra kiterjedő egységes alkalmazásának biztosítása érdekében. Az első kérdés ezért - véleményem szerint - kissé provokatív módon arra igyekszik figyelmeztetni az EuB-t, hogy ez az irányelv is a közösségi jog része, annak értelmezése az EKSz. 220. és 234. cikke alapján nem csak lehetősége, hanem egyben kötelessége is a luxemburgi testületnek.
Az előterjesztő bíró rámutatott arra is, hogy a 93/13/EGK irányelv központi fogalma a tisztességtelen szerződési feltétel, amelyet az Irányelv csak rendkívül tágan határoz meg, illetve Mellékletében nem kizárólagos jelleggel sorolja fel egyes eseteit. Mivel mindez rendkívül tág mérlegelést tesz lehetővé a nemzeti bíróságok számára, a fogyasztói szerződésekben jellemzően és gyakran előforduló feltételek, mint pl. az illetékességi kikötés esetén - az EuB egyértelmű iránymutatása nélkül - azzal a veszéllyel jár, hogy tagállamonként és tagállamokon belül is eltérő bírói joggyakorlat alakulhat ki, az egyes tagállamokban a fogyasztói jogok védelmének az a minimum szintje sem érvényesül, amit az irányelv előír.
Végzésének indokolásában az előterjesztő bíró hivatkozott arra is, hogy a Pannon GSM ügyben hozott ítélet 34. és 35. pontjai értelmében az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó között a nemzeti jogszabályok szerint zajló bírósági eljárás jellegzetességei nem jelenthetnek olyan tényezőt, amely érintheti az Irányelv rendelkezései alapján a fogyasztókat megillető jogvédelmet. A nemzeti bíróság hivatalból köteles vizsgálni valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, amennyiben rendelkezésére állnak az e tekintetben szükséges ténybeli és jogi elemek. Az ítélet ezen megfogalmazásából nem egyértelmű, hogy mi az időrendi sorrend: a nemzeti bíró csak akkor vizsgálhatja valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, amennyiben rendelkezésére állnak az e tekintetben szükséges ténybeli és jogi elemek, vagy pedig a hivatalból történő vizsgálat azt is jelenti, hogy valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegének vizsgálata során hivatalból is köteles a bíróság gondoskodni az ehhez szükséges ténybeli és jogi elemek bizonyításáról, feltárásáról. A magyar jogban (Pp. 164. §) ugyanis a fogyasztói szerződésekkel kapcsolatos jogvitákban is az az általános szabály érvényesül, hogy a felek kezdeményezhetnek bizonyítást a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása érdekében, a bíróság hivatalból nem bizonyíthat. Ez a nemzeti szabályozás ugyanakkor veszélyeztetheti a 93/13/EGK irányelvben megfogalmazott célok gyakorlati megvalósíthatóságát, a Pannon GSM ügyben is megerősített azon elvet, hogy a nemzeti bíró hivatalból köteles vizsgálni valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét.
A fogyasztóvédelmi magánjog közösségi szintű egységesítése - az eddig elért eredmények ellenére -, mind a tagállami törvényhozás, mind a tagállami bírósági joggyakorlat szintjén megoldatlan kérdéseket vet fel. A legnagyobb problémát, amely a többi nehézség okozója is, véleményem szerint a közösségi szintű szabályozás bizonytalankodása okozza. Mintha a Közösség azt a célt tűzte volna ki maga elé, hogy szabályozza is a fogyasztóvédelmi magánjogi kérdéseket, meg ne is. Nehéz koncepciót felfedezni abban is, hogy miért pont a kiválasztott szerződések formai-tartalmi követelményeit határozza meg, megint más jogintézmények miért maradnak ki.
Ez a bátortalankodás nehéz helyzetbe sodorja a nemzeti jogalkotókat, akiknek a legnagyobb nehézséget a fragmentált közösségi jogalkotás átvétele során a megfelelő jogforrási szint megtalálása, a nemzeti magánjogi kódexek tartalmi egységességének fenntartása jelenti. Az a magyar megoldás, hogy a legtöbb vonatkozó irányelvet kormányrendeleti szinten implementáljuk, fenntartható, az azokban biztosított jogok gyakorlati érvényesülését ugyanakkor sokkal jobban szolgálná egy egységes fogyasztói magánjogi törvénybe foglalásuk.
Az EuB-nak a Pannon GSM ügyben hozott ítélete alapján úgy tűnik, hogy a fogyasztóvédelmi magánjog egyik legfontosabb jogintézményének, a tisztességtelen szerződési feltételnek az értelmezése, gyakorlata nem a luxemburgi testület jogfejlesztő tevékenységén keresztül valósul majd meg. Ez ugyan megkérdőjelezi a közösségi szintű egységes joggyakorlat kialakulásának lehetőségét, de megnöveli egyúttal a nemzeti bírók felelősségét. Ők azok, akiknek ügyenként, tényállásonként kell vizsgálniuk a fogyasztói szerződésekben alkalmazott szerződései feltételek esetleges tisztességtelenségét, legalább az adott tagállamon belül egységes szempontok alapján. ■
Visszaugrás
