A társasági jog területén az egyes kereskedelmi, gazdasági társaságok egyik legfőbb megkülönböztető ismérve a társaság tagjainak a társaság hitelezői irányában fennálló felelőssége. A modern polgári és kereskedelmi törvénykönyvek megalkotása során ennek megfelelően elsősorban három különböző tagi felelősség mellett működő konstrukciót hoztak létre, a tagok korlátlan és egyetemleges mögöttes felelőssége mellett működő társaságot (közkereseti társaság), a tagok korlátolt felelőssége mellett működő társaságot (részvénytársaság) és a tagok vegyes felelősségét felvonultató betéti társaságot. Természetesen e társasági formákon kívül egyéb típusok is kialakultak, így pl. a betéti részvénytársaság, a korlátolt felelősségű társaság, a különböző koordinációs céllal létrehozott társaságok (egyesülés, közös vállalat), azonban a tagok felelőssége szempontjából a három klasszikusnak mondható társasági formához képest ezek valódi újdonságot nem eredményeztek. A következőkben azokra a jogtörténeti előzményekre szeretnék rámutatni, amelyek a modern társasági jogban ismert tagi felelősségi alakzatoknak az előzményeiként értékelhetők.
A római jogban ismert societas számos vonatkozásban a modern polgári jogi társaság és a személyegyesítő társaságok előzményének tekinthető.[2] A societas esetében főszabályként harmadik személyek irányában valamennyi tag eljárhatott, és a socius által tett jognyilatkozatokból csak rá nézve származtak joghatások, a többi társra közvetlenül nem. Harmadik személyek a társakkal szemben tehát nem léphettek fel követelésekkel, amennyiben azonban valamennyi társ kötött szerződést harmadik személlyel, úgy felelősségük pro rata alakult. Kivétel ez alól az actio institoria és az actio exercitoria elnevezésű kereset, amely esetében a hitelező mindegyik társsal szemben in solidum léphetett fel, továbbá, ha valamelyik társ a másik társ megbízásából járt el, akkor utánképzett keresetek is alkalmazhatók voltak.[3] Ismert olyan álláspont is, amely szerint Iustinianus idejében valamelyik társ hitelezője a többi társat egy kiterjesztett actio de in rem versoval perelhette, amennyiben ezek a társak is profitáltak a szerződésből.[4] A societas ennek megfelelően ténylegesen csak a felek belső jogviszonya tekintetében adott szabályozást, azonban a társasági szerződés harmadik személyek irányában nem keletkeztetett közvetlen joghatást.[5]
A középkori kereskedelem kezdetben belföldre irányult, idővel azonban folyamatosan kibővül, ami a nemzetközi vásárok, és kereskedelmi utak kialakulásához vezetett. A Római Birodalom bukását követően az időszakos piacok voltak a kereskedelem központjai, amelyek állami védelem alatt álltak, és privilégiumokat kaptak. A kereskedők céhekbe szerveződve működtek, saját belső szabályzataikban szervezve meg működésük kereteiket.[6] Az időszakos vásárok idővel állandó piacokká alakultak, saját belső szabályzataik, bíróságaik voltak, megteremtve ezáltal a kereskedelmi jog és a tengeri jog[7] alapjait.
A középkori városállamok jogának is meghatározó alapját képezte a recipiált, beszivárgott római jog.[8] A nemzetközi vásárokon az itáliai és a germán, francia területeken tevékenykedő kereskedők folyamatosan kapcsolatban álltak egymással, ennek köszönhetően az itáliai kereskedelmi jogi doktrínák Európa más államaiban is elterjedtek.[9] A középkori társaság (companie, com-
- 147/148 -
pagnia[10]) eredete arra vezethető vissza, amikor a kézműves és kereskedő családi vállalkozásokban a család hozzátartozói, apa és fia, vagy a testvérek együtt vezették a céget. A társaság a ius commune alapján is formátlan konszenzuálszerződés kötésével jött létre.[11] A társaság képviselője megbízás, illetve institorrá történő kinevezés alapján vált jogosulttá a társaság nevében eljárni.[12] A képviselő saját nevében kötött ügyleteket, ebből eredően azokért maga volt felelős, a többi tag felelőssége csak akkor merült fel, ha a társ a többiek nevében eljárva tett jognyilatkozatokat. A társaság többi tagjának nevét természetesen nem kellett megemlíteni, elegendő volt az ún. "ego et socii" kitétel használata. A többi tagot a nyilvántartásból, illetve a társaság könyveiből tudták azonosítani. Minthogy az ügylet megkötésében részt vevő másik fél számára is egyértelművé kellett azt tenni, hogy a társasággal köt szerződést, a megbízottnak, illetve a cégvezetésben eljáró képviselőnek igazolnia kellett legitimációját, ennek hiányában ugyanis a többi társasági tag nevében nem járhatott el. Általában minden tag részesedése arányában (pro rata) volt köteles helytállni a társaság tartozásaiért.[13]
A 14. századtól kezdve a legtöbb társaság cégnév alatt működött, amit általában az aktív társ vagy alapító nevéből képeztek. Ezt követte az "és társai" ("et socii", "et sua societas", "cum sua societate", "and company", vagy "& Co") kitétel.[14] A cégeket kezdetben a céhek, a 14. századtól pedig a városok tartották nyilván. Ha a társaság egy tagja megvált a cégtől, és ezt nem jegyezték be a nyilvántartásba, továbbra is felelős maradt a társaság tartozásaiért. A társaságot ekkor még nem tekintették a tagjaitól elkülönült személyiségnek, vagyonát azonban igen. Először a 15. században Itáliában vezették be a kettős könyvvitelt, amelynek eredményeként külön számlája lett a társaságnak és a tagoknak.[15] A hitelezők követeléseit először a társaság elkülönített vagyonából elégítették ki, és ha ez nem bizonyult elegedőnek, csak akkor fordulhattak a tagok vagyona ellen. A tagok hitelezői nem elégíthették ki követeléseiket a többi tag vagyonából, csak a tagnak a társaságban meglévő részesedését szerezhették meg. Az ily módon kialakult szabályozás már a modern közkereseti társaság közvetlen előzményének tekinthető, mivel a társaság nevében eljáró képviselő által harmadik személyek irányában tett jognyilatkozatok már a társasággal szemben közvetlenül, annak tagjai tekintetében pedig közvetetten joghatással bírtak.
A commenda[16] a középkorban egy olyan vállalkozási forma volt, amelyben már vegyesen jelenik meg a tagok korlátlan és korlátolt tagi felelőssége a társaság tartozásaiért. A kereskedelmi tevékenységhez a befektető (commendator, socius stans, portator) pénzt, árut adott a társának (commendatarius, socius tractans, tractator), aki szakmai, elsősorban kereskedelmi tevékenységet folytatott. Ennek a szerződéstípusnak két fajtája létezett, attól függően, hogy csak a commendator, vagy a commendatarius is biztosított-e pénzügyi forrást a vállalkozáshoz.
A commenda univerzális jogi konstrukció volt, már 976-ban a rialtói városi jogban létezett, Jacobus Bertaidus 1245-ben írt Splendor Venetorum című munkájában szintén ismerteti a szabályait. Raguzában, Spalatóban collegantia, Genovában: com(m)endacio, accomendacio, Anconában recomandigio, Marseilleben companhia, németalföldön rhederij, észak-német területen wedderleginge, contrapositio néven volt ismert.[17] Közös vonásuk volt, hogy az egyik fél pénzt vagy árut adott át a másiknak, aki azzal szabadon kereskedhetett, és előre meghatározott időn belül köteles volt annak eredményével elszámolni. Nyereség esetén a tractator először köteles volt a kölcsönt visszaadni, majd a felek a nyereséget megosztották egymás között. A nyereség megosztása során általában a socius stans 1/4-ed, míg a commendatarius 3/4-ed arányban részesedett.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
