1. A tanulmány célja részben annak jogelméleti (e tekintetben tudományos = science) alapú megközelítése, hogy a polgári perekben egyre szélesebb körben elterjedt és idővel egységesülő bírói gyakorlat az egyik fél által felkért magánszakértő és a perben a bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő (a továbbiakban: perszakértő) véleményének ütköztetését eljárásjogilag akként látja megvalósíthatónak a tárgyaláson, hogy a perszakértőt szakértőként hallgatja meg, míg a magánszakértőt tanúként hallgatja ki. A magánszakértőt ugyanakkor a véleményére vonatkozóan tanúként kihallgatni a tanulmányban kifejtettek szerint leginkább eljárásjogi fikció (fiction) eredménye.
Nem új keletű megoldás a gyakorlatban, hogy ha a tárgyaláson olyan perbeli személy meghallgatása válik szükségessé, akire a perrendtartás határozott eligazítást nem ad, a tanú eljárásjogi pozícióját veszik alapul. Szerepel ilyen megoldás jogszabályi kommentárban[1], de a Legfelsőbb Bíróság korábbi eseti döntésében is, amely a beavatkozó meghallgatása esetén javasolta a tanúként történő kihallgatását.[2] A bírói gyakorlat azonban ezt meghaladta, talán éppen azon okból, amely a magánszakértő tanúként történő kihallgatását is mind a norma szemszögéből, mind jogelméleti nézőpontból megkérdőjelezhetővé teszi. Mindezek ellenére az uralkodó és egységesülő bírói gyakorlat - jogalkotás hiányában szükségmegoldásként - a magánszakértő tanúként történő kihallgatását szorgalmazza a polgári perben.
A polgári eljárásjog bizonyítási szabályainak rendszerében a bíróság mindkét bizonyítási eszköz (szakértői vélemény, tanúvallomás) igénybevételével a perben vitás tényekre folytat bizonyítást; a szakértő valamely, a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez a véleményét közli, ettől eltérően a tanú kihallgatása tényállításokra vonatkozik (mit látott, hallott, érzékelt stb.).
A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 166. § (1) bekezdése a bizonyítási eszközök között - nem taxatív felsorolás keretében - önállóként nevesíti a tényközlések megismerésére a tanúvallomást és a különleges szakértelem tolmácsolására a szakértői véleményt. Már ezen a ponton, a szabályozás jellegével is utal arra a jogszabály, hogy a koncepcióját tekintve elkülönülő bizonyítási eszközökről van szó. Ezt részletes tartalommal kitöltve a Pp. 167. § (1) bekezdése kifejezetten rögzíti, hogy ha a fél a tényállításait tanúkkal kívánja bizonyítani, meg kell jelölnie a bizonyítani kívánt tényeket és be kell jelentenie a tanúk nevét és idézhető címét. Az Alaptörvény 28. cikke alapján - a jelenleg irányadó értelmezési elveknek megfelelően - az érintett jogszabályhelyek objektív teleologikus értelmezését keresi, de a Pp. megfogalmazása szerint a bíróság a perben a tanútól tényközléseket vár, és nem a véleményére (akár "szakvéleményére") kíváncsi. Ellenkező esetben bárki, akinek az üggyel kapcsolatban véleménye van, a perben tanúként kihallgatható lenne. Releváns véleménye ugyanis a perben - a feleken kívül - jogi kérdésekben a bírónak lehet, a szakkérdések tekintetében kompetenciahiányos bíróság segédje pedig e tekintetben a szakértő. A Pp. 177. § (1) bekezdése alapján ugyanis, ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki. Mindezek alapján a szakértő közlése
- 141/142 -
- bár tényekre (körülményekre) vonatkozik - vélemény, míg a tanú közlése tényállítás. Azonban, ha a fél által felkért magánszakértő a bírói jogfejlesztésnek köszönhetően a perben kirendelt szakértő véleményének gyengítésére alkalmas véleményét immáron tanúként terjesztheti a bíróság elé, a nyilatkozata tanúvallomásként bár vélemény, de eljárásjogi értelemben a fentiek alapján a tényközlésre hivatott tanúvallomásban jelenik meg, azaz a magánszakértő eljárásjogi értelemben a tényállításra hivatott eszköz útján közli véleményét.
2. A jelenlegi Pp. hatálya alatt a bírói gyakorlat kezdetben a magánszakértői véleményt a fél személyes előadásának tekintette[3], majd a több évtizedes ítélkezési gyakorlat a magánszakértő véleményét végül elfogadta olyan bizonyítékként, amely alkalmas lehet a perszakértő véleményének gyengítésére, akár lerontva annak bizonyító erejét[4], így lehetővé téve a magánszakértői vélemény kvázi bizonyítékként való értékelését.[5] Az ítélkezési gyakorlat helyesen ismerte fel tehát, hogy a szabad bizonyítás rendszerében támogatandó a peres felek azon törekvése, hogy a perben kirendelt szakértő véleményét magánszakértői véleménnyel gyengítsék, mint ahogy az is feltétlenül támogatandó, hogy módot (eljárásjogi lehetőséget) kell adni a magánszakértői véleményt beszerző fél számára, hogy ezen magánszakértői vélemény érdemi, a perszakértő véleményének gyengítésére alkalmas megállapításait a perszakértő véleményével ütköztesse. Onnantól kezdve azonban, hogy a magánszakértői vélemény bizonyítékként való felhasználására vonatkozó lineáris jogfejlődés (bírói jogértelmezés) arra a pontra jut el, hogy ezen sui generis bizonyítási eszköz felhasználásának az a célszerű módja, hogy a perszakértőt szakértőként, és vele együtt a magánszakértőt tanúként hallgassa meg/ki a bíróság,[6] a bírói gyakorlat - jogalkotói beavatkozás hiányában kényszermegoldásként - nem az analógia útján történő jogértelmezést alkalmaz, hanem eljárásjogi fikciót.
Az analógia viszonylatában ugyanis a magánszakértőt tanúként kihallgatni hamis analógia, a bizonyítási eszköz megfeleltetése tekintetében pedig hamis azonosítás. Ez ugyanakkor már átvezet a fikció fogalmához. A jogi fikció ugyanis nem más, mint egy sajátos jogalkotási mód, melynek során akár a tulajdonképpeni jogalkotó, akár a jogalkalmazó szerv azáltal, hogy valamely tényállástípusra vagy konkrét tényállásra hamis azonosítással vagy hamis analógiával egy már fennálló jogi norma érvényességét kiterjeszti, lényegében új jogi normát alkot,[7] avagy az igen bőséges irodalomból adódó más megfogalmazás szerint a fikció nem más, mint az igaz és a hamis azonosítása.[8] Bár a különböző jogrendszerek normáiból táplálkozó irodalom az előzőekben rögzített fogalommeghatározásnak megfelelően ismeri a jogalkalmazói fikciót, az, hogy az adott jogrendszer milyen jogforrásokat ismer el, nem jogelméleti kérdés. A magyar jogrendszer pedig a bírói jogfejlesztést jogforrásként nem ismeri. Az Alkotmánybíróság megfogalmazása szerint: a bírói hatalom konkrét jogvitát eldöntő tevékenysége során a jogot alkalmazva azt értelmezi, sőt tovább is fejleszti, de ez a törvénynek, a jogszabályoknak való alárendeltségén nem változtat. A bírósági jogalkalmazás az adott jogvita eldöntésének keretei között - különösen az elkerülhetetlen jogszabály-értelmezés során - természetszerűen visel magán olyan jegyeket, melyeken keresztül tevékenysége - különösen a Legfelsőbb Bíróság/Kúria esetében - a jogalkotás határán járhat. A jogértelmezésre azonban vagy az adott jogvitához kötődően, vagy a tartós jogalkalmazási gyakorlat egységének biztosítására irányulóan, ezek függvényében, ezek által feltételezetten és ezek keretei között kerül sor.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
