Közismert, hogy az országos ítélőtáblák székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról szóló 1999. évi CX. törvény több helyen módosította a Polgári perrendtartást. Ezt indokolták azok a széles körű és gyors társadalmi, valamint gazdasági változások, amelyek országunkban az utóbbi évtizedekben végbementek és nélkülözhetetlenné tették a polgári perek befejezésének gyorsítását, átláthatóvá tételét és a minél hatékonyabb igazságszolgáltatás megteremtését.
A perrendre vonatkozó új szabályok fokozatosan lépnek hatályba, így valószínűsíthető, hogy az írásunkban érintett 2003. január 1-jétől alkalmazandó a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 2. § (1) és (3) bekezdésében foglaltakkal még kevesen foglalkoznak. Természetesen a jogalkalmazó - ezen belül elsősorban a Legfelsőbb Bíróság - feladata a jogszabályok szövegének tartalommal való kitöltése, de a tágabb értelemben vett jogalkalmazó, így a jogi képviselő tisztsége is az, hogy az említett feladatok teljesítését elősegítse. Különösen vonatkozik ez azokra, akik a bíróságok tevékenységéből származó kártérítési perek képviseletét látják el.
A perek vitelét jelentősen befolyásolja a Pp. I. fejezetében írt - cikkünkben érintett - az a rendelkezés, amely a perben résztvevő feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogának érvényesülését biztosítja. Ennek megsértése esetén a fél az alapvető jogait ért sérelemre hivatkozással méltányos elégtételt biztosító kártérítésre tarthat igényt, feltéve, hogy a sérelem a jogorvoslati eljárásban nem volt orvosolható. Az igény elbírálása során a bíróság soron kívül jár el és a kártérítés megállapítását nem zárja ki, ha a bíróság nevében eljárt személynek az okozott jogsérelem közvetlenül nem volt felróható.
Megítélésünk szerint az említett rendelkezés formailag és tartalmilag is több szempontból aggályokat vet fel. Elsődlegesen azt, hogy a főként anyagi jellegű szabályt a jogalkotó milyen megfontolás alapján helyezte el a Polgári perrendtartásban. Jóllehet a napjainkban tapasztalható jogalkotási hullám számtalan esetben mutatott példát arra, hogy az anyagi és eljárási előírások együtt nyertek szabályozást, azonban ez a fajta kodifikációs módszer eddig a Polgári perrendtartást megkímélte: e klasszikus törvény koherens rendszert alkot, amelybe nehezen illeszthető be egy olyan új anyagi jogi szabályozás, ami már létező kártérítési formához hasonló, azonban azzal versengő tartalommal bír.
A törvénymódosításra figyelemmel el kell fogadnunk e szabályozás váratlan megjelenését, a polgári perekben való érvényesüléséhez azonban a jövőben tisztázni kell a bírói gyakorlatnak, hogy vajon ez a Polgári Törvénykönyvben (Ptk. 349. §) már létező bírósági jogkörben okozott kár speciális esete-e, vagy attól különálló felelősségi rendszer.
A dilemma feloldásához nem nyújt segítséget az, hogy a törvény maga mondja ki, rendelkezéseit az alapelvekkel összhangban kell értelmezni. Az eljárási szabályok ugyanis nem sui generis módon önmagukért kerülnek megfogalmazásra, hanem az anyagi jogi normák érvényesülését segítik elő. A formai elhelyezés azért nyer különösen nagy hangsúlyt a jelen esetben, mert a kártérítési jognak a kialakult rendszer szerint vannak általános és speciális szabályai. Az első megközelítésre elkülönült formát öltő egyes speciális felelősségi alakzatok mögött a háttérben mindig ott van az általános [Ptk. 339. § (1) bekezdésében írt] kártérítési felelősség feltételrendszere, amennyiben a különös szabály annak alkalmazását nem zárja ki, úgy "kiegészíti" és teljessé teszi a konkrét kárfelelősségre vonatkozó előírásokat. Mindezzel a megoldással a jogalkotó az ismétléseket is elkerülhetővé tette. E szabályegyüttes figyelmen kívül hagyása súlyos értelmezési és alkalmazási tévedésekhez vezethet.
Az újonnan megjelenő helytállás felveti, hogy arra a Ptk. szabályai, valamint a bírói gyakorlatban kikristályosodott elvek vonatkoznak, vagy önálló kártérítési alakzatot jelent-e. Az említettek felvetése nemcsak elméleti vitára adhat alapot, hanem annak gyakorlati érvényesülését is megnehezíti.
Eldöntendő kérdés az is, melyik bíróság rendelkezik ezen perek elbírálására hatáskörrel és illetékességgel. Ismert, hogy a Pp. 23. §-ában írt taxatív felsorolásban az (1) bekezdés b) pontja a közigazgatási jogkörben okozott károk megtérítésére vonatkozó perek elbírálását - melybe beleértendő a Ptk. 349. § (3) bekezdése szerint a bírósági jogkörben okozottak is - a megyei bírósági hatáskörébe utalja.
A most vizsgált Pp. új szabálya alapján elbírálandó keresetek azonban nem vonhatóak a Ptk. 349. §-ában írt kártérítési felelősség fogalma alá, ezért vetődik fel az eljáró bíróság kérdése.
Álláspontunk szerint ugyanis a két külön törvényben elhelyezkedő eltérő alanyi körű és szabályozási elvű kártérítési jogcím nem tekinthető azonos fogalom alá vonhatónak, mert a koncepcionális különbségek olyan éles ellentétben állnak egymással, melyek kizárják bármiféle párhuzam, avagy lex speciális megállapíthatóságát.
Nem adható megnyugtató válasz arra, hogy mely bírósági fórum tárgyalná e típusú pereket, s ha ezt a jövőben a bírói gyakorlatnak kell majd kimunkálnia, úgy az nem feltétlenül a leghatékonyabb módja a perek minél gyorsabb befejezését kívánó jogalkotói elképzelések megvalósításának.
A törvényi megfogalmazás az igény előterjesztésének határidejét nem jelöli meg - holott kártérítési felelősséget alapít meg -, így ennek érvényesítésére az általános anyagi jogi elévülési idő áll rendelkezésre.
A jogalkalmazó számára nem világos, hogy mi indokolja az öt éves elévülés figyelembevételét a jelen korlátlan felelősség esetén. Nem nyújt alapot erre a nemzetközi kitekintés sem. A Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság - amelyhez egyre többen fordulnak - előtti pereknél az igényérvényesítés határideje hat hónap, amely jogvesztő.
Nem ad választ az új törvényhely a károkozó személyére vonatkozóan sem, hisz bíróságot említ, amelybe értelemszerűen valamennyi szintű bíróság bele tartozik. Ez összefügg a perképesség kérdésével. Így ha a helyi bíróságnak a perben tanúsított helytelen eljárására alapítja a kártérítési igényét a károsult, úgy az esetben is a megyei bíróság perelhető, mert az rendelkezik perképességgel, hisz a bíróság szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 20. § (3) bekezdése szerint a megyei bíróság a jogi személy.
A felelősség telepítésének új módja az elméleti jogászban azt is felveti, hogy a Magyar Állam ellen a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság előtt indult perek esetén, azokat megelőzően kötelező-e kimeríteni a jelen igényérvényesítési lehetőséget, annak érdekében, hogy a nemzetközi bírói fórumhoz lehessen fordulni. Amennyiben a jogalkotó szándéka erre irányulna, úgy mentesülne az állam ezzel a szabályozással a "stras-bourgi kiadásoktól": a peres félnek pedig nyilvánvalóan közömbös, hogy az alapper ésszerűtlen időponton túli befejezés miatti kártérítési követelését ki fizeti meg. Számára az a fontos, hogy azt minél előbb és minél könnyebben megkaphassa, azaz nem fog pereskedni a nagyobb költséget igénylő külföldi fórum előtt. Megteheti ezt annál is inkább, mert a bíróságot az új szabály szerint objektív felelősség terheli, s így a mentesülése gyakorlatilag kizárt, míg a Magyar Állam az Emberi Jogi Bíróság előtt védekezhet azzal, hogy a per bonyolultságán, összetettségén, a felek felróható magatartásán kívül a pertartam elhúzódása nem olyan jellegű bírói hibából ered, ami az eljárás lényeges elhúzódását eredményezte, vagy hatályon kívül helyezést és az ügy újabb tárgyalását vonta volna maga után.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
