Jól ismert, miszerint még a iustinianusi római jog sem jutott el odáig, hogy a contractus és a pactum teljes egyenrangúságát elismerje.[1] A pacta sunt servanda jogelvének - miszerint "a megállapodásokat be kell tartani" - legkorábbi gyökereit (úgy tűnik) a bizánci jogforrások között fedezhetjük fel.
Egy Theophilus Institutio-parafrázisában olvasható híres szöveghely cizellált meghatározása szerint azonban a szerződés két vagy több személy kölcsönös megállapodása és megegyezése: "synallagma de esti dyo e kai pleionón eis to auto synodos te kai synainesis" (paraphr. inst. 3, 13, 2). A "synallagma" szó[2] itt kifejezetten szerződést jelent. A Theophilusszöveg kapcsán Emilio Albertario[3] rámutat arra, hogy Theophilus ugyanazokkal a szavakkal definiálja a contractust, mint Ulpianus a pactumot (aki azt írja, hogy "pactum est duorum consensus atque conventio" [Ulp. D. 2, 14, 1, 2], vagyis "a pactum két fél megegyezése és megállapodása").[4] Ulpianus pactumra vonatkozó meghatározásának majdnem szó szerinti átvétele és annak a contractus definiálása céljából történő alkalmazása arra látszik utalni, hogy a contractus és a pactum között Theophilus már nem tesz lényegi különbséget; mindkettő lényegi elemének a szerződő felek megegyezését tekinti.[5]
Stephanos is ünnepélyesen leszögezi egy Paulus-fragmentumhoz (D. 17, 1, 5, 2) fűzött scholionban, hogy "a szerződések anyja az akarat" - a synallagma itt is kifejezetten szerződést jelent. Stephanos az "akarat" megjelölésére a "diathesis" szót használja: "métér gar estin tón synallagmatón hé diathesis". Ezt a jogelvet latinul is gyakran idézik (voluntas est mater contractuum). Ennek kapcsán állapítja meg Diósdi György, hogy a jogászok a contractus lényegét már a VI. században a felek egybehangzó akaratában látták.[6]
A bolognai glosszátorok a XII. században fenntartották a római jog szerződési típus-kényszerét,[7] noha a XII. századi világi jogtudomány egy újfajta fogalmi osztályozást alkotott meg, melynek értelmében a pactum mint magasabb fogalmi kategória alá tartozik a szerződés (contractus) és a puszta megállapodás (pactum nudum); utóbbi ellentétpárját a pactum vestitum képezi. A pactum vestitum fogalmi kategóriája azonban nem Bolognában született meg, hanem egy skót kanonista művében: az Ulpianus de edendo c., André Gouron[8] szerint 1168 és 1185 között keletkezett, egyébként vitatott datálású műben bukkant fel első ízben.[9] Ugyanebben az időben a Montpellier-ben tanító neves olasz glosszátor, Placentinus[10] Summa Codicis c., 1165-ös művében (2, 3) is különbséget tesz pacta nuda és a pacta vestita szinonimájának tekinthető pacta induta között.[11] A pacta sunt servanda elvének azonban a korabeli világi jogtudományban még a nyomát sem fedezhetjük fel.
Az újabb szakirodalomban communis opinió-nak tekinthető, hogy a pacta sunt servanda elve teológiai, illetve kánonjogi gyökerekre vezethető vissza.
A kérdéskört részletesen vizsgáló Peter Landau kifejezetten rámutat arra, hogy a kánonjog jelentősége a pacta sunt servanda elvének keletkezésében az újabb jogtörténeti kutatásokban általánosan elismert.[12]
Tömören, ugyanakkor igen szemléletesen mutatja be a pacta sunt servanda elvének kialakulását az újabb irodalomban Stephan Meder.[13] A szerző szavaival "a középkori egyházjog a modern magánjogtudomány számára talán legfontosabb adalékát azon keresztül szolgáltatta, hogy a kötelmi jognak peresíthető
- 208/209 -
és peresíthetetlen megállapodásokra való felosztásától eltávolodott".[14]
Aquinói Szent Tamás Summa theologiae c. művében leszögezte, miszerint: "mendacium est, si quis non impleat, quod promisit" (2, 110, 3), vagyis hazugság (mendacium), ha valaki nem teljesíti azt, amit megígért.[15] Azonban nem minden hazugság üldözendő ("non omne mendacium est vitandum"), nem minden ígéretet kell teljesíteni ("non omnia promissa sunt implenda"), "a rossz ígéretekben" ("in malis promissis") ugyanis sérül a "fides". Lényegében ez a megfontolás képezi a pacta sunt servanda elvének kánonjogi alapját, ti. hogy az ígéretek be nem tartása hazugság, a hazugság pedig bűn, amit a jogrendszer nem ösztönözhet.[16]
A XII. század kimagasló jelentőségű bolognai kánonjogásza, Huguccio 1188-ban, a Decretum Gratianihoz írott Summájában a következőket fogalmazta meg: "peccaret enim quis nisi nudum pactum observaret honestum tamen, licet nulla sollempnitas intervenerit".[17] Vagyis: "vétkezne ugyanis az, aki a tisztességes nudum pactumot nem tartaná be, noha az formátlan volt". Huguccio ennek indokolásául hangsúlyozza, miszerint: "Deus nullam differentiam vult esse inter simplicem promissionem et iuramentum vel aliter firmatam promissionem".[18] Vagyis "Isten semmiféle különbséget nem akar tenni egy egyszerű ígéret és egy eskü vagy egy másként megerősített ígéret között".
Ugyanebben az évben egy másik neves bolognai kánonjogász, Bernardus Papiensis a Breviarium extravagantium c. - a Liber Extra 1234-es kihirdetéséig a Decretum Gratiani mellett a kánonjogi oktatás alapjául szolgáló - művébe felvette a 348-as karthágói zsinat egyik határozatát, amely a következő megállapítással zárul: "Pax servetur, pacta custodiantur".[19]
Ez a nevezetes jogelv a IX. Gergely pápa nevéhez kötődő Liber Extrába is bekerült, ami Meder szavaival a pacta sunt servanda elvének első, jogilag releváns meghatározását jelenti, és ami Reinhard Zimmermann szavaival a "konszenzuális megállapodások kikényszeríthetőségének locus classicusa".[20] "Pax servetur, pacta custodiantur", vagyis "a békét meg kell tartani, a megállapodásokat meg kell őrizni".[21] Ez a határozat a "Pacta quantumcunque nuda servanda sunt" cím alatt került be a Liber Extrába (1, 35, 1 de pactis).[22] Ez a cím jelenti a pacta sunt servanda megfogalmazásának közvetlen gyökerét.[23]
Mindezek fényében megállapítható, hogy a pacta sunt servanda elve első ízben a XII. század végének kánonjogi irodalmában öltött testet. Nem csupán hangzatos jogelvről van szó; miként arra újabban Bónis Péter rámutat, a kánonjog hatására ez az elv már a középkorban is gyakorlati elismerést nyert, ugyanis az egyházi bíróságok előtt hivatkozni lehetett arra.[24]
A pacta sunt servanda elvének számos további, viszonylag kevésbé ismert kánonjogi gyökerére is lehet hivatkozni. Vincentius Bellovacensis, a XIII. században alkotó dominikánus szerzetes megállapítása szerint (Speculum doctrinale, 2, 7, 107 [De pacto et conventione]) "effectus pactorum est ut serventur", vagyis "a pactumok joghatása az, hogy betartsák", kivéve, ha a megállapodás tisztességtelen (inhonesta), vagy a pactumok jogszabályokba (contra iura), ill. a jó erkölcsökbe (contra bonos mores) ütköznek,[25] vagy a szerződés szubsztanciájával ellentétesek (contra substantiam contractus), avagy lehetetlen feltételt (impossibilis condicio) tartalmaznak. Hangsúlyozza továbbá, hogy míg "a törvények szerint az egyszerű megállapodásból nem születik kereset" ("secundum leges ex simplici pacto non oritur actio") - hacsak a pactumot nem öltöztetik fel ("nisi vestiatur"), akár a dolog átadásával (rei traditione), akár szavakkal (verbis), akár a szerződés megkötésével egyidejű (járulékos) megállapodással, akár írásba foglalással (litteris) -, addig "a kánonok szerint a puszta megállapodásból kereset születik,[26] mivel Isten semmiféle különbséget nem tesz egyszerű és ünnepélyes ígéret között" ("secundum canones oritur actio ex nudo pacto, quia Deus inter simplicem et sollemnem promissionem nullam facit differentiam"). Ez utóbbi gondolat, mint fentebb már láttuk, Huguccio művében is szerepel.
- 209/210 -
A szintén a XIII. században működő neves kánonjogász, Hostiensis tételeire is hivatkozhatunk a pacta sunt servanda princípiumának története kapcsán. Hostiensis azt hangsúlyozza, hogy "a megállapodásokat... az evangélium igazsága szerint be kell tartani" ("pacta... secundum veritatem evangelii sunt servanda"; Lectura in quinque Decretalium Gregorianarum Libros, I, De arbitris, 9, 6). Ez az indokolás tehát kifejezetten az evangéliumi tanítások igazságára alapítja a pacta sunt servanda elvét. Egy másik, a Summa aureából vett Hostiensis-helyen (Summa aurea, I, De pactis, I, 3) pedig azt olvashatjuk, hogy "mi a puszta megállapodás alapján keresetet adunk" ("nos ex nudo pacto actionem damus"). Vincentius Bellovacensishez hasonlóképpen szögezi le Hostiensis, miszerint "inter simplicem loquelam et iuramentum non facit Deus differentiam", vagy "az egyszerű szó és az eskü között nem tesz Isten különbséget" (Summa aurea, I, De pactis, 6 [Quis sit effectus]).[27]
Már a fenti, hézagos elemzés eredményeképpen is egyértelműen leszögezhetjük, hogy a kánonjog elsőrangú szerepet töltött be a pacta sunt servanda elvének kialakulásában, az evangéliumi tanításokra való hivatkozással.
Nem csupán a kánonjogban, hanem egyes középkori világi jogforrásokban is láthatjuk bizonyos nyomait annak, hogy minden megállapodást peresíthetőnek tekintettek.
Ami a francia droit coutumier-t illeti, úgy tűnik, hogy a konszenzualizmus és ezzel összefüggésben a pacta sunt servanda elve már a XIII. században bizonyos fokú elismerést nyert, még ha elszigetelten is. Philippe de Beaumanoir 1283-ban megjelent, Beauvaisis szokásjogához írott nevezetes kommentárjának (LI livres des coustumes et des usages de Beauvoisins; rövidített és bevett modern francia címmel: Coutumes de Beauvaisis) 34. fejezete szól a megállapodásokról (convenances), azokat két csoportra osztva: amelyeket be kell tartani ("lesqueles sont à tenir") és amelyeket nem ("lesqueles non"). A 34. fejezet első mondatának (999) tanúsága szerint "minden megállapodást be kell tartani": [t]outes convenances sont à tenir, ugyanis a megállapodás törvényt létesít ("Convenance vaint loi"), kivéve azokat a megállapodásokat, amelyeket "rossz célokból" kötöttek ("exceptees les convenances qui sont fetes par mauveses causes").
Bónis Péter[28] e vonatkozásban utal az 1348-as Ordenamiento de Alcalára[29] is; ennek XVI. titulusa azokról a kötelmekről szól, amelyek távollévők között jönnek létre, még ha nincs is alakszerű ígéret a felek között ("Como vale la obligacion entre absentes, aunque non aya y estipulacion."). Az Ordenamiento szerint akár ígéret (promision), akár más szerződés (alguno contracto) alapján vagy más módon (alguna otra manera) vállal kötelezettséget, nem lehet felhozni azt a kifogást, hogy nem volt (alakszerű) ígéret ("non pueda ser puesta excebcion que non fue fecha estipulacion").
E jogforrások alapján - nem vitatva el persze azok jelentőségét a pacta sunt servandaprincípium kialakulásának hosszú történetében - azonban még korántsem lehet arra következtetni, hogy a pacta sunt servanda elve általános elismertségnek örvendett volna a középkorban.
A világi jogtudomány csak évszázadokkal később jut el arra a szintre, amire a kánonjog már a középkorban, a XIII. században eljutott. A pacta sunt servanda elvének alapjául az újkori világi jogtudományban elsősorban már nem az evangéliumi tanítások, hanem az újkori világi természetjogi jogelvek szolgálnak. Grotius "De iure belli ac pacis" c., korántsem "csupán" a modern nemzetközi jog alapjait megvető műve II. könyve "De promissis" ("Az ígéretekről") szóló 11. fejezetében[30] mindenekelőtt azt az állítást cáfolja meg, miszerint "a természetjog szerint az ígéretekből nem keletkezik jogosultság". E tekintetben Grotius mindenekelőtt a neves francia humanista jogtudós, a római jog anyagának nagy rendszerezője, Franciscus Connanus[31] (ld. Commentariorum iuris civilis libri, 1, 6, ill. 5, 1)[32] nézetével helyezkedik szembe. Connanus ugyanis -noha maga is hangsúlyozta, miszerint "két-
- 210/211 -
ségtelenül gyalázatos dolog az ígéreteket nem megtartani" - úgy vélte, hogy "mind a természetjog, mind a ius gentium alapján csak azok a megegyezések eredményeznek kötelmet, amelyek szinallagmatikusak": "Is enim hanc defendit sententiam jure naturae ac gentium ea pacta, quae non habent synallagma, nullam inducere obligationem." (Grotius ismertetése szerint; ld. De iure belli ac pacis, 2, 11, 1, 1). Grotius szerint azonban ezt a véleményt nem lehet elfogadni: "...haec sententia... consistere non potest..." (De iure belli ac pacis, 2, 11, 1, 3), és hangsúlyozza - egyebek mellett -, hogy "semmi sem felel meg annyira az emberi tisztességnek, minthogy hogy az egymás között létrejött megegyezéseket meg kell tartani": "nihil esse tam congruum fidei humanae, quam ea quae inter eos placuerunt servare" (De iure belli ac pacis, 2, 11, 1, 4), valamint azt is, hogy "az ígéret a természetjog szerint kötelez": "pollicitationem naturaliter obligare" (De iure belli ac pacis, 2, 11, 3).
Ki kell emelnünk Grotius azon megállapítását is, miszerint "az az elv, amely szerint az ígéreteket meg kell tartani, az örök igazság természetéből fakad": "promissa praestentur venire ex natura immutabilis justitiae" (De iure belli ac pacis, 2, 11, 4, 1). Grotius tehát a pacta sunt servanda elvét a természetjogból gyökerezteti; Detlef Liebs e tekintetben arra mutat rá, miszerint Grotius döntő érve abban a tekintetben, hogy minden komoly ígéret kötelező erővel rendelkezik, természetfeletti.[33]
A francia jogtudomány óriása, Jean Domat Les loix civiles dans leur ordre naturel c. művében kifejezetten leszögezte, hogy "a kötelezettségvállalások törvényerővel rendelkeznek". E nevezetes tétel jelentőségét, annak mindenekelőtt a Code civilre gyakorolt hatását nem lehet eléggé hangsúlyozni: "Les engagements tiennent lieu de loix."[34] Domat ennek megfelelően már nem tesz különbséget peresíthető megállapodás és puszta, peresíthetetlen megállapodás között sem; hangsúlyozza, hogy "a szerződések a megegyezés által jönnek létre": "[L]es conventions se forment par le consentement."[35] Domat klasszikus meghatározása szerint "a szerződés két vagy több személy megegyezése abból a célból, hogy valamilyen kötelezettségvállalást hozzon létre": "La convention est le consentement de deux ou plusieurs personnes pour former entr'eux quelque engagement..."[36]
A francia jogtudomány későbbi kiemelkedő jelentőségű alakja, Robert-Joseph Pothier "Traité des obligations" c. művében kifejezetten leszögezi, hogy a szerződések és az egyszerű pactumok distinkciója "nem a természetjogon alapulván" ("n'étant pas fondés sur le droit naturel"),[37] a szerződést nem úgy kell meghatározni, miként azt a római jog értelmezői definiálják,[38] hanem a következőképpen: "une convention par laquelle les deux parties, réciproquement, ou seulement l'une des deux, promettent et s'engagent envers l'autre à lui donner quelque chose, ou à faire ou ne pas faire quelque chose". Vagyis a szerződés két fél megállapodása arra vonatkozóan, hogy kölcsönösen, vagy egyikük megígéri, és egyben arra kötelezi magát a másik fél irányában, hogy valamit adjon, valamit tegyen, vagy ne tegyen.[39] Az akarati autonómia Pothiernél már megjelenik,[40] aki erőteljesen hangsúlyozza, hogy a szerződés létrejöttéhez csak a felek puszta megállapodására van szükség;[41] a szerződés azért bír kötelező erővel, "mert a szerződő felek ezt akarták, és ezt ígérték meg": "parce que les parties contractantes l'ont voulu et qu'il est permis", ami lényegében a pacta sunt servanda elvének megfogalmazását jelenti.
Ami mármost a jogalkotást illeti: a rendszerében az institúciórendszert követő[42] 1756-os Codex Maximilianeus Bavaricus civilis (vagy Kurbayerisches Landrecht) már törvényerőre emelte a pacta sunt servanda elvét.[43] Érdemes eredetiben is idézni az idevonatkozó szöveghelyet: "Conventiones, Kraft welcher sich nemlich zwey oder mehr dahin vereinigen, daß sie einander zu etwas verbunden seyn wollen, werden zwar nach Römischem Recht in Pacta & Contractus getheilt, und unter denen letzteren jene Conventiones verstan-
- 211/212 -
den, welche entweder einen legalen Namen, und gewisse Form, oder wenigst eine Causam haben. Nachdeme aber heut zu Tag alle Pactis die nemliche Kraft und Wirkung, wie einem Contracte beygelegt ist, so fallt auch obige Abtheilung samt dem Unterschied zwischen denen sogenannten Pactis nudis, Legitimis, vestitis vel adjectis hinweg."[44] A kódex tehát a maga körülményes stílusában leszögezi, hogy míg a megállapodások (conventiones) a római jog szerint pactumokra és contractusokra vannak osztva (utóbbi alatt értendő minden olyan megállapodás, amelyek többek között "bizonyos formával, vagy legalább egy causával rendelkeznek"), addig manapság minden pactumhoz ugyanaz az erő és joghatás kapcsolódik, mint egy szerződéshez. A megállapodás és a szerződés tehát a bajor polgári jogi kódex szerint már egy és ugyanaz. Ezzel összefüggésben természetesen a pacta nuda, legitima, vestita és adiecta közötti megkülönböztetés is elveszítette jelentőségét.
A több mint 19 ezer szakaszból álló, 1794-ben hatályba lépett, rendkívül kazuisztikus porosz Allgemeines Landrecht meghatározásában a szerződés (Vertrag) "egy jogosultság megszerzésére vagy elidegenítésére irányuló kölcsönös megegyezés": "Wechselseitige Einwilligung zur Erwerbung oder Veräußerung eines Rechts, wird Vertrag genannt."[45] Itt sincs már nyoma a contractus és a pactum római jogi eredetű megkülönböztetésének.
Az 1804-es francia Code civil szerződésfogalmán Domat és Pothier tanainak erőteljes hatása érződik. A kódex sokat hivatkozott (2016. október elsejétől már nem hatályos) 1134. cikke ünnepélyesen kimondta, hogy a törvényesen megkötött szerződések[46] törvényerővel rendelkeznek[47] azok számára, akik azokat megalkották: "Les conventions légalement formées tiennent lieu de loi à ceux qui les ont faites."[48] Ez a törvényi megállapítás egyike a francia ptk. legünnepélyesebb szövegeinek.[49] Az idézett cikk szövegét a francia Code civil egyes részeit megreformálni célzó, Avant-projet de réforme du droit des obligations et du droit de la prescription c. tervezet[50] is szó szerint fenn kívánta tartani. Az új, 2016-os reform óta hatályos 1103. cikk pedig a következőképpen szól: "Les contrats légalement formés tiennent lieu de loi à ceux qui les ont faits."; a különbség tehát csupán a "conventions"/"contrats" tekintetében konstatálható a régi és az új törvényi megfogalmazás között.
Alfons Bürge müncheni professzor rámutat arra, hogy az akarati autonómiát, amely "legtisztább kifejeződését a szerződési jogban találja meg", "gyakran a francia jogi gondolkodás inkarnációjaként deklarálják".[51] Bürge teljes joggal mutat rá azonban arra, hogy a Code civil (régi) 1134. cikkének szóhasználata, amelyre gyakran mint az akarati autonómia koncepciójának bizonyítékára hivatkoznak, aligha szolgáltat kiindulópontot; a szövegben nincsen szó szabadságról, ill. individuális akaratról, kizárólag csupán a törvényről, arról, hogy a törvényi rend keretei között megkötött szerződés a szerződő felek számára törvényerejű.[52] Az autonómia és az individualizmus gondolatát csak később, a XIX. században dolgozták ki.[53]
A természetjogi kodifikációk másik darabja: az 1811-es osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch 861. §-a szerint a szerződés "mindkét fél egybehangzó akarata útján" jön létre: "so kommt durch den übereinstimmenden Willen beider Teile ein Vertrag zustande". A contractus és a pactum megkülönböztetésének itt sincsen már nyoma: a felek egybehangzó akaratnyilatkozata már önmagában kötelező erővel bír, és szerződést hoz létre.
Miként arra Hamza Gábor utal, a modern szerződésfogalom a kanti akaratautonómia tétele alapján a pandektisztika által felépített fogalom; az európai kontinensen uralkodónak számító felfogás szerint a szerződés lényegét, attribútumát a felek akaratmegegyezése jelenti.[54] A szerződés általában pusztán a felek egybehangzó akaratmegegyezésén nyugszik, a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre, más szóval a szerződés teljesítésének kötelezettsége a felek egybehangzó akaratnyilatkozatán alapul. E vonatkozásban ugyanakkor két fontos kérdéskörre kívánunk még dióhéjban utalni.
- 212/213 -
Több jogrendszer a mai napig ismeri a reálszerződések konstrukcióját, amikor is a puszta megállapodás önmagában még nem kötelez, hanem ezen felül a dolog átadására is szükség van a szerződés létrejöttéhez. A francia jog - amely ebben a tekintetben is Pothier tanait közvetíti, aki konszenzuál- és reálszerződések között disztingvált[55] - a konszenzuálszerződések mellett ma is ismeri a reálszerződéseket (contrats réels), bár a distinkciót a francia ptk. közvetlenül nem ismerteti. A konszenzuális szerződések (contrats consensuels) a felek egyszerű megállapodásával (simple consentement) jönnek létre; természetesen a francia jogban is ez a fő szabály. A reálszerződésekre nézve - melyek létrejöttéhez nem elegendő önmagában a consentement, hanem egy dolog átadása is szükséges hozzá[56] - példaként említhető a haszonkölcsön; a francia jog szerint a haszonkölcsön-szerződés (prêt à usage) a dolognak a kölcsönvevő részére történő átadásával jön létre (Code civil, art. 1875). De e vonatkozásban említhető a francia jogban a letét (Code civil, art. 1915), valamint a kölcsönszerződés (Code civil, art. 1892) is. A római jogi reálszerződési konstrukció továbbélését mutatja egyes szerződéstípusok esetében az osztrák polgári jog is. A haszonkölcsön pl. a dolog átadásával jön létre: az ABGB 971. §-a kifejezetten rögzíti, hogy a haszonkölcsön csak a dolog átadásával jön létre, és a dolog haszonkölcsönbe adásának puszta ígérete, ha a dolgot nem adják át, bár peresíthető, de ez még nem haszonkölcsön-szerződés ("Der Vertrag, wodurch man jemandem eine Sache zu leihen verspricht, ohne sie zu übergeben, ist zwar verbindlich, aber noch kein Leihvertrag."). Az ABGB hasonló rendelkezést tartalmaz a letéti szerződésre vonatkozóan (957. §), valamint a kölcsönszerződésre vonatkozóan (983. §) is. Az 1855-ös chilei Código civil is ismeri a konszenzuálszerződések mellett a reálszerződéseket is, amelyek létrejöttéhez (perfektuálódásához) a dolog átadására is szükség van (art. 1443: "El contrato es real cuando, para que sea perfecto, es necesaria la tradición de la cosa a que se refiere."). A chilei ptk. szerint pl. a haszonkölcsön (comodato) csak a dolog átadásával "perfektuálódik" ("Este contrato no se perfecciona sino por la tradición de la cosa."; art. 2174). - Tény persze, hogy a modern szerződési jogok általános jelleggel a konszenzuálszerződési konstrukciót érvényesítik.[57]
A másik, ennél jóval messzemenőbb és továbbgondolásra szánt felvetés, hogy a felek akaratmegegyezésén alapuló szerződésfogalom a modern jogrendszerekben mindinkább kétségessé, sőt vitathatóvá válik, hiszen a szerződés manapság gyakran csak egyfajta fiktív akaratmegegyezésen nyugszik. Elegendő, ha ebben a tekintetben az általános szerződési feltételekkel kötött szerződésekre utalunk, ahol a szerződési feltételek meghatározásában az egyik fél eleve nem is működhet közre. Az egész hagyományos szerződésfogalom tehát előbb vagy utóbb jelentős mértékű átgondolást, ill. továbbfejlesztést igényel. ■
JEGYZETEK
[1] Már csak erre tekintettel sem tudjuk teljes mértékben osztani W. Waldstein: A szívébe írva. A természetjog mint az emberi társadalom alapja (ford. Erdődy J. - Radványi A.), Bp. 2012. 181 - bizonyos források (Paul. D. 50, 17, 84, 1: "Is natura debet, quem iure gentium dare oportet, cuius fidem secuti sumus."; Herm. D. 1, 1, 5: "Ex hoc iure gentium introducta bella, discretae gentes, regna condita, dominia distincta, agris termini positi, aedificia collocata, commercium, emptiones venditiones, locationes conductiones, obligationes institutae: exceptis quibusdam quae iure civili introductae sunt.") alapján kifejtett - nézetét, miszerint a fejlett kötelmi jog egésze a természetjogon alapulna. Még a fejlett római jogban sem csupán "néhány" olyan kötelem létezik, amely formaságokhoz kötött szerződésből fakadna; elegendő e vonatkozásban csupán a stipulatióra utalni, de számos más példát is említhetnénk. A konszenzuálszerződések száma a római jogban korlátozott volt, ez a konstrukció csupán kivételes jelleggel funkcionált még a iustinianusi római jogban is. A contractus és a pactum közötti egyenlőségtételnek még a iustinianusi jogban is konstatálható megvonása is nézetünk szerint legalábbis részben cáfolni látszik Waldstein nézetét; a fejlett római kötelmi jognak korántsem az egésze, csupán egy része tekinthető "természetjogon alapulónak".
[2] A synallagma szó főbb jelentéseihez ld. Siklósi I.: A "synallagma" kérdésköréhez az ókori görög és római forrásokban, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 48 (2011), 135143, valamint uő: A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és a modern jogokban, Bp. 2014, 42skk., ill. az e művekben hivatkozott szakirodalmat.
[3] E. Albertario: Il diritto romano. Milano-Messina 1940. 192. o.
[4] A középkori forrásokra nézve pedig vö. Azo, Summa Codicis II, De pactis, 1: "pactum est duorum pluriumve consensus in idem". Ez a megállapítás szó szerint olvasható pl. Vincentius Bellovacensisnél (Speculum doctrinale, 2, 7, 107) is.
[5] E vonatkozásban utalunk azonban Jakab É.: Humanizmus és jogtudomány. Brissonius szerződési formulái I, Szeged 2013,
- 213/214 -
187sk. nézetére, aki éppen az írásbeliség szerepét hangsúlyozza a formátlan konszenzuálszerződési konstrukció jelentőségével szemben, és egyenesen "paradigmaváltásról" beszél a iustinianusi korszak jogtudósainak gondolkodásmódjával kapcsolatban. Jakab az Inst. 3, 23 pr. forráshely kapcsán kiemeli, hogy "a konszenzuális szerződés klasszikus tana, amely a formátlanul kinyilvánított, egyező akaratkijelentésben látja a civilis causát..., a 6. századra erős restrikciókat szenved". Jakab hangsúlyozza, miszerint "az írásbeliség, a szerződési akarat okiratba foglalása a gazdaságilag jelentős, nagyobb értékű áruknál szinte kiszorította a gyakorlatból a formátlan konszenzus tanát", és a iustinianusi kor jogászai "az írásbeli formát tekintették jogilag relevánsnak, ehhez kötötték a kötelem keletkezését" (Jakab: i.m. 187. o.).
[6] A szerző megállapítása szerint "the jurists of the 6[th] century saw the essence of contractus in the congruent wills of parties"; Diósdi Gy.: Contract in Roman law from the Twelve Tables to the Glossators, Bp. 1981, 95. E nézet jelentős árnyalása gyanánt ld. legújabban Jakab: i.m. 187sk.
[7] P. Landau: Pacta sunt servanda. Zu den kanonistischen Grundlagen der Privatautonomie. In: "Ins Wasser geworfen und Ozeane durchquert." Festschrift für Knut Wolfgang Nörr, Köln 2003. 459. o.
[8] A. Gouron: Un traité écossais du douzième siècle: l'ordo "Ulpianus de edendo", Tijdschrift voor rechtsgeschiedenis 78 (2010), 1-13. o.
[9] Landau: i.m. 459. o.
[10] Vö. Hamza G.: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján, Budapest 2002. 62. o.
[11] Landau: i.m. 459. o., Vö. az újabb hazai szakirodalomból Bónis P.: A pacta sunt servanda elvének kialakítása a középkorban, Jura 2012. 2. sz. 206. o., aki szintén rámutat arra, miszerint "jelentés szempontjából semmiféle különbség nincs" a pacta vestita és a pacta induta között.
[12] Landau: i.m. 457, az irodalom összefoglalásával. Ld. még pl. F. Scigliano: Spunti per una riconsiderazione del principio canonistico 'ex nudo pacto oritur actio', Studi urbinati di scienze giuridiche politiche ed economiche 74/1 (2007), 123skk. részletekbe menő elemzését. Az újabb hazai szakirodalomból ld. Bónis: A pacta sunt servanda elvének kialakítása a középkorban (id.), 206skk. Az egész kérdéskörre nézve ld. újabban W. Decock: Theologians and contract law: the moral transformation of the ius commune (ca. 1500-1650), Leiden 2013. 121skk.
[13] S. Meder: Rechtsgeschichte. Eine Einführung, Köln-Weimar-Wien 2005[2], 58 mindenekelőtt arra utal, hogy a pacta sunt servanda elve a római jogban nem érvényesült. Ezt azért emeljük ki külön, mert a jogirodalomban olykor tévesen tulajdonítják a pacta sunt servanda elvét a római jognak. André Malraux pl. egyenesen "a római jog legfontosabb princípiumaként" ("premier principe") tekint a pacta sunt servanda elvére (idézi Hamza G.: Megjegyzések a római jog szerepéről a jogászképzésben, In: Hamza G. - Nótári T.: Mit hoz a múlt? Jog- és kultúrtörténeti tanulmányok I. Budapest 2006. 476. o.). Utalunk viszont arra a nézetre is, amely szerint a ius gentium vonatkozásában már a római időkben is nyilvánvalóan elismert volt a pacta sunt servanda elve, ld. J. Bärmann: Pacta sunt servanda. Considérations sur l'histoire du contrat consensuel, Revue internationale de droit comparé 13/1 (1961), 21 ("Dans le droit des gens, l'adage« pacta sunt servanda » était évidemment reconnue dès les temps romains."), ill. a szerző által hivatkozott további szakirodalmat.
[14] Meder: i.m. 143sk. A pacta sunt servanda elvének kánonjogi gyökereihez ld. R. H. Helmholz: Contracts and the canon law, in: J. Barton (ed.): Towards a general law of contract, Berlin 1990, 49skk. Az egész problémához, ill. a privátautonómia kánonjogi alapjaihoz ld. részletesen Landau: i.m. 457skk.
[15] Vö. pl. Bärmann: i.m. 36; R. Zimmermann: The law of obligations. Roman foundations of the civilian tradition, Oxford 1996[3], 542[224].
[16] Így Bónis: A pacta sunt servanda elvének kialakítása a középkorban (id.), 206sk.
[17] Idézi: Landau: i.m. 462; Bónis: A pacta sunt servanda elvének kialakítása a középkorban (id.), 207. Huguccio tanainak jelentőségére nézve ld. még az újabb szakirodalomból Decock: i.m. 123sk.
[18] E forrásszöveghez ld. pl. Landau: i.m. 462; Scigliano: i.m. 134; M. Ferrante: L'apporto del diritto canonico nella disciplina delle pie volontà fiduciarie testamentarie del diritto inglese, Milano 2008, 111.
[19] Ld. Landau: i.m. 464skk.; összefoglalóan Bónis: A pacta sunt servanda elvének kialakítása a középkorban (id.), 207. - Ugyancsak Bernardus Papiensisnél (Summa decretalium, I, 26 [De pactis], 4) olvashatjuk azt is, miszerint "Effectus pactorum est, ut serventur, nisi sint contra leges vel contra bonos mores", vagyis "a pactumok (jog)hatása, hogy (azokat) betartsák, hacsak nem ütköznek a törvényekbe vagy a jó erkölcsökbe". Vö. az újabb szakirodalomból pl. J. A. Brundage: Doctoribus bona dona danda sunt: actions to recover unpaid legal fees, in: J. W. Cairns - P. J. du Plessis (ed.): The creation of the ius commune. From casus to regula, Edinburgh University Press 2010. 289. o.
[20] Zimmermann: i.m. 543: "locus classicus of the enforceability of consensual pacta". Ld. még Helmholz: i.m. 50.
[21] Liber Extra, 1, 35, 1 de pactis. Az idézett szöveghelyhez ld. pl. Bärmann: i.m. 36; Helmholz: i.m. 50; Landau: i.m. 457sk.
[22] Vö. újabban Decock: i.m. 122skk.
[23] Huguccio és Papiensis jelentőségéhez a pacta sunt servanda elvének kialakulása kapcsán ld. még a hazai szakirodalomból összefoglalóan Pókecz Kovács A.: A szerződéstől való elállás az adásvétel mellékegyezményeinél a római jogban és továbbélése során, Pécs 2012, 110sk.
[24] Bónis: A pacta sunt servanda elvének kialakítása a középkorban (id.), 207.
[25] Vö. Bernardus Papiensis fentebb idézett tételével (Summa decretalium, I, 26 [De pactis], 4).
[26] E regula ("ex nudo pacto oritur actio") kánonjogi kidolgozására nézve ld. részletesen Scigliano: i.m. 129skk.
[27] Ld. pl. R. Hyland: Pacta sunt servanda: a meditation, Virginia Journal of International Law 34 (1994), 405skk. - Vincentius Bellovacensis és Hostiensis munkásságára nézve ld. az újabb szakirodalomban pl. E. Schrage: Vincentius Bellovacensis und Henricus de Segusio (Hostiensis), in: Festschrift für Rolf Knütel zum 70. Geburtstag, Heidelberg 2009, 1093skk. - Hostiensis munkásságának értékelésére nézve ld. a hazai szakirodalomból Bónis P.: Henricus de Segusio (Hostiensis) középkori glosszátor műveinek jogtörténeti jelentősége és azok magyarországi használata, Jura 2016/1, 25skk.
[28] Bónis: A pacta sunt servanda elvének kialakítása a középkorban (id.), 207.
[29] A spanyol jogtörténet e nevezetes forrásra nézve ld. Hamza: Az európai magánjog fejlődése (id.), 65.
[30] H. Grotius: A háború és béke jogáról, 2, 11, 1-4. A magyar nyelvű idézeteket Brósz Róbert (Bp. 1960) fordításában közöltük.
[31] Connanus munkásságának jelentőségéhez ld. az idevonatkozó gazdag szakirodalomból pl. Ch. Bergfeld: Franciscus Connanus (1508-1551). Ein Systematiker des römischen Rechts, Köln-Graz 1968; M. J. Schermaier: Die Bestimmung des wesentlichen Irrtums von den Glossatoren bis zum BGB, Wien-Köln-Weimar 2000, 92; P. Stein: A római jog Európa történetében (ford.: Földi É.), Bp. 2005, 105skk.; J. Gordley: The jurists. A critical history, Oxford 2013, 119skk.
- 214/215 -
[32] Vö. az újabb szakirodalomból pl. J. Gordley (ed.): The enforceability of promises in European contract law, Cambridge 2001, 6; J. M. Hogg: Promises and contract law. Comparative perspectives, Cambridge 2011, 118.
[33] D. Liebs: Römisches Recht, Göttingen 2004[6], 260.
[34] Domat fejtegetéseit fő művének későbbi kiadása alapján ismertetjük: J. Domat: Les loix civiles dans leur ordre naturel, I, Paris 1745, VII.
[35] Domat: i.m. 22.
[36] Domat: i.m. 20.
[37] A műnek nem az első, 1761-es kiadására, hanem a szerző által javított, 1764-es kiadására hivatkozunk: R.-J. Pothier: Traité des obligations, I, Paris 1764, 7.
[38] Pothier: i.m. 8: "on ne doit point définir le Contrat, comme le définissent les interprêtes du Droit Romain..."
[39] A műnek nem az első, 1761-es kiadására, hanem a szerző által javított, 1764-es kiadására hivatkozunk: R.-J. Pothier: Traité des obligations, I, Paris 1764, 8. Vö. J. Bart: Pacte et contrat dans la pratique française (XVI[e]-XVII[e] siècle), in: J. Barton (ed.): Towards a general law of contract, Berlin 1990, 125skk.
[40] Ld. pl. Pothier: i.m. 9sk., aki már kifejezetten hangsúlyozza a szerződési akarat fontosságát, megjegyezve, hogy "a szerződés magában foglalja két személy akaratának találkozását" ("Le Contrat renferme le concours des volontés de deux personnes."; Pothier: i.m. 9).
[41] Ennek kapcsán Bart: i.m. 125 megjegyzi, hogy a solus consensus obligat elve a XVII. század kezdetétől triumfált.
[42] Vö. pl. F. Wieacker: Privatrechtsgeschichte der Neuzeit, Göttingen 19672, 327.
[43] Vö. Földi A.-Hamza G.: A római jog története és institúciói, Bp. 201621, 589.
[44] Codex Maximilianeus Bavaricus civilis, 4. rész, 1. fejezet, 3. §. E jogszabályhely tükrében is hivatkozhatunk Földi András szavaira, aki - más összefüggésben - megjegyzi, hogy "Kreittmayr archaikus stílusú német nyelvű törvényszövege valósággal hemzseg az eredeti alakjukban deklinált latin szakkifejezésektől"; ld. Földi A.: Észrevételek a bona fides ausztriai recepciójának kérdéséhez, in: Rácz L. (szerk.): A német-osztrák jogterület klasszikus magánjogi kodifikációi, Bp. 2011, 41.
[45] 1. rész, 5. cím, 1. §.
[46] A szerződés fogalmát - Pothier közvetítésével római jogi gyökerekre támaszkodva - a Code civil 1101. cikkének 2016. október elseje óta már nem hatályos szövege a következőképpen definiálta: "le contrat est une convention par laquelle une ou plusieurs personnes s'obligent, envers une ou plusieurs autres, à donner, à faire ou à ne pas faire quelque chose." Vagyis a francia kódex a szerződést korábban olyan megegyezésként határozta meg, amelynek révén egy vagy több személy kötelezettséget vállal arra, hogy valamit ad, valamit tesz, vagy nem tesz (ez a meghatározás majdnem szó szerint megegyezik Pothier szerződésre vonatkozó definíciójával). Az idézett cikk a szerződés vonatkozásában külön kiemelte az adós non facere szolgáltatását is. Utalunk arra, hogy az Avant-projet Catala már némiképp egyszerűbben, a római jogból ismert szolgáltatástípusok tipizálása nélkül ragadta meg a szerződés fogalmát (art. 1102): "Le contrat est une convention par laquelle une ou plusieurs personnes s'obligent envers une ou plusieurs autres à accomplir une prestation." A francia ptk. 2016. október elsejétől hatályos 1101. cikke pedig a következő meghatározást adja a szerződésre nézve, a korábbi szövegben olvasható convention helyett contrat-t említve, valamint a két vagy több fél akaratának összhangját (tehát az akarati elemet) kiemelve: "Le contrat est un accord de volontés entre deux ou plusieurs personnes destiné à créer, modifier, transmettre ou éteindre des obligations."
[47] Arra nézve, hogy a szerződést már az ókori jogtudósok is egyfajta törvénynek tekintették a felek között, több római jogi forrásszövegre is hivatkozhatunk (pl. Ulp. D. 50, 17, 23: "legem enim contractus dedit"; Ulp. D. 16, 3, 1, 6: "contractus enim legem ex conventione accipiunt"). A tétel megfordítva is igaz: maga a törvény is tekinthető egyfajta szerződésnek. Így pl. Papinianus (D. 1, 3, 1) a lex publicát virorum prudentium consultumként, ill. communis rei publicae sponsióként definiálja. Ez utóbbi meghatározás egyébként nem római eredetű, hanem Démosthenésre vezethető vissza. Démosthenés szavait Marcianus majdnem szó szerint idézi a Digestában (Marci. D. 1, 3, 2); Démosthenés többek között azt állapítja meg a törvény (nomos) vonatkozásában, miszerint az nem más, mint "dogma de anthrópón phronimón" ("értelmes emberek határozata"), ill. "synthéké koiné" ("közös megegyezés"). A Papinianus által említett "communis rei publicae sponsio" kitétel majdnem szó szerinti fordítása az eredeti Démosthenés-szövegben olvasható és Marcianus által szó szerint idézett "poleós de synthéké koiné" kitételnek. Mindezek alapján Grotius (De iure belli ac pacis, 2, 11, 1, 3) - Aristotelésre, ill. Démosthenésre hivatkozva - is leszögezi, hogy "a törvények tulajdonképpen a nép közös megegyezései".
[48] E tekintetben számos későbbi, a francia Code civil által inspirált polgári törvénykönyvre is utalhatunk. A régi (1865-ös) olasz Codice civile 1123. cikke a Code civil vonatkozó cikkének tükörfordítása volt: "I contratti legalmente formati hanno forza di legge per coloro che li hanno fatti."; vagyis "a törvényesen megkötött szerződések törvényerővel bírnak mindazok számára (per coloro), akik azt megalkották". Ld. még pl. az 1889-es spanyol Código civil ma is hatályos 1091. cikkét: "Las obligaciones que nacen de los contratos tienen fuerza de ley entre las partes contratantes.", vagyis "azok a kötelmek, amelyek szerződésekből születnek, törvényerővel rendelkeznek a szerződő felek között". Ld. még a chilei Código civil 1545. - szintén a francia Code civil által inspirált - cikkét is, amely szerint "minden törvényesen megkötött szerződés törvény a szerződő felek számára": "Todo contrato legalmente celebrado es una ley para los contratantes.". Az 1942-es olasz Codice civile 1372. cikke szerint is "a szerződés törvényerővel bír a felek között": "Il contratto ha forza di legge tra le parti."
[49] Vö. F. Terré-Ph. Simler-Y. Lequette: Droit civil. Les obligations, Paris 1996[6], 5: "l'un des textes les plus célèbres du Code civil".
[50] Ehhez a nagy jelentőségű tervezethez ld. J. Cartwright-S. Vogenauer-S. Whittaker (ed.): Reforming the French law of obligations: comparative reflections on the Avant-projet de réforme du droit des obligations et du droit de la prescription ('the Avant-projet Catala'), Oxford 2009.
[51] A. Bürge: Das französische Privatrecht im 19. Jahrhundert, Frankfurt am Main 1995[2], 64.
[52] Bürge: i.m. 64sk.
[53] Bürge: i.m. 65.
[54] Hamza G.: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek, Bp. 1998, 193.
[55] Ld. Pothier: i.m. 20, aki a contrats consensuels példájaként az adásvételt, a bérletet és a megbízást, míg a contrats réels példájaként pl. a pénzkölcsönt, a haszonkölcsönt és a letétet említi. Vö. az újabb szakirodalomból pl. Bart: i.m. 130.
[56] A reálszerződés fogalmát a francia ptk. külön definiálja is; a 2016. október elsejétől hatályos 1109. cikk értelmében: "Le contrat est réel lorsque sa formation est subordonnée à la remise d'une chose."; ld. még a francia ptk. új (szintén 2016. október elsejétől hatályos) 1172. cikkében foglaltakat is: "En outre, la loi subordonne la formation de certains contrats à la remise d'une chose.").
[57] A reálszerződési konstrukció azonban egyáltalán nem tekinthető idejétmúltnak, anakronisztikusnak vagy inadekvátnak manapság sem. Nem csak a fent említett, külföldi tételes jogi példák tükrében lehet ezt állítani, hanem dogmatikailag is.
- 215/216 -
A reálszerződési konstrukció modern jogi létjogosultsága mellett érv lehet az is, hogy a reálszerződési jelleg elismerése esetén pl. a haszonkölcsönnél teljesen felesleges volna a clausula rebus sic stantibus konstrukciója is; az egész problémával kapcsolatban ld. korábban megjelent tanulmányunkat: Siklósi I.: Észrevételek a szerződéskötést követően beállott körülmények jogi értékeléséhez, Jog - Állam - Politika 5/1 (2013), 177skk., amelyben kifejtettük, hogy a kizárólagosan a konszenzuális konstrukciót érvényesítő jogrendszerekben az olyan szerződéseknél (kölcsön, haszonkölcsön, letét), amelyeknél indokoltabb volna a reálszerződési konstrukció alkalmazása, kiküszöbölhető lenne a clausula rebus sic stantibus alkalmazása, ha ezek a szerződések reálszerződések lennének. Messzemenően egyetérthetünk tehát azzal az állásponttal, amely szerint a "dolgok így állván" záradék az említett konszenzuális kontraktusok reálszerződési jellege esetén fölösleges lenne, ezért a konszenzuális konstrukció ezekre nézve inadekvátnak nevezhető (így Földi-Hamza: i.m. 589[3]; e vonatkozásban utalunk arra, hogy a clausula rebus sic stantibus kérdéskörét monografikus jelleggeldolgozta fel a külföldi szakirodalomban R. Köbler: Die "clausula rebus sic stantibus" als allgemeiner Rechtsgrundsatz, Tübingen 1991 [Köbler megállapítása szerint a clausula jogi kategóriája lehetővé teszi, hogy a formális jogot egyes esetekben a helyes jog javára áttörjük, ill. hogy a summum ius summa iniuria "tételt" orvosoljuk, ld. Köbler: i.m. 2]; ld. még e kérdéskörre nézve az újabb irodalomból pl. K. Luig: Die Kontinuität allgemeiner Rechtsgrundsätze: Das Beispiel der "clausula rebus sic stantibus", in: R. Zimmermann-R. Knütel-J. P. Meincke [hrsg.]: Rechtsgeschichte und Privatrechtsdogmatik, Heidelberg 1999, 171skk.; az újabb hazai szakirodalomból pedig Talabos Dávidné Lukács N.: A clausula rebus sic stantibus elv az ókori és középkori jogtudomány tükrében, Iustum Aequum Salutare 11 [2015/1], 239skk.). - Egy konkrét problémát említve a magyar jogból arra nézve, mennyire nem idejétmúlt még a magyar jog vonatkozásában sem a reálszerződések problematikája: miként arra Vékás L.: Szerződési jog. Általános rész, Bp. 2016, 167 is utal, nyitva maradt és a bírói gyakorlat által eldöntendő kérdés az, hogy kikényszeríthető-e az ígért foglaló (ennek kérdésköréhez ld. az újabb hazai szakirodalomból Földi A.: Variációk egy témára: arrha-típusok régen és ma, in: Jakab É. [szerk.]: Római jog és a magánjog fejlődése Európában. Tanulmányok Molnár Imre 75. születésnapjára, Szeged 2011, 21-44). Korábbi bírói gyakorlatunk reálszerződésnek tekintette a foglaló alapítását, amely azt jelentette, hogy a foglaló nem az erre irányuló puszta megállapodással, hanem a foglaló tárgyát képező pénzösszeg átadásával (ill. átutalásával) jön létre; ennek folyományaként pedig a foglaló tárgyában kötött puszta megállapodás (ha annak alapján reálcselekményre nem került sor) nem kényszeríthető ki (tehát tkp. létre sem jött, tegyük hozzá).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, ELTE ÁJK Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
