A köztársaság húszéves alkotmányát és az alapjogi tendenciákat értékeljük. Én egy alapjogot, az Alkotmány 61. §-ában elismert szólásszabadságot választottam ki. Azon belül is a köznyelvben gyűlöletbeszédnek nevezett szólások alkotmányjogi megítélésével foglalkozom. Azzal a céllal fogok neki az elemzésnek, hogy nemcsak a gyűlöletbeszédre, hanem a szólásszabadság más területeire is érvényes megállapításokat próbálok megfogalmazni. Sőt, abban bízom, hogy észrevételeim még általánosabb érvényűek lesznek: rávilágítanak az alapjogok erős és gyenge felfogása közötti különbségekre.
Kiindulási pontom a következő. Húsz évvel a rendszerváltás után az alkotmányjogi szakirodalomban és publicisztikában uralkodó állásponttá vált, hogy a szólásszabadságra vonatkozó joggyakorlat alapvetően elhibázott. A bírálat elsődleges célpontja az alkotmánybírósági értelmezés, de a kritikákból jut a bírósági jogalkalmazásnak is. A tézis szerint a szólásszabadság indokolatlan előnyt élvez az emberi méltóság, jelesül a közösségek méltóságának védelmével szemben. Úgymond, a gyűlöletbeszédet megengedő alkotmányfelfogás is okolható a közállapotok romlásáért, a közbeszéd színvonalának hanyatlásáért és a terjedő erőszakért. Ezért a bírálók szerint legfőbb ideje helyrebillenteni a felborult alapjogi egyensúlyt. Az alkotmánybírósági precedensek felülvizsgálatával, vagy akár az alkotmány módosításával is érvényt kell szerezni az emberi méltóság védelmének a gyűlöletbeszéddel szemben.
Íme néhány szerző a Herrschende Meinung képviselőinek köréből. A szólásszabadság két jeles hazai szakértője közül Sajó András határozott, ugyanakkor szűkre szabott és pontosan meghatározott szóláskorlátozás mellett foglalt állást.[1] A jelenleginél szigorúbb szabályozás irányába mozdult el a téma másik elismert szakértője, Halmai Gábor.[2] A szólásszabadság-jogászok újabb nemzedékének tagjai közül Bayer Judit a precedensek radikális felülbírálatát sürgette,[3] és mélyreható szólástilalmak előmunkálatait végezte el Koltay András.[4] Az egykor az alaphatározatokat megszavazó alkotmánybírák közül Szabó András megpróbálta szóláskorlátozó felfogásban újraértelmezni a döntést,[5] Kilényi Géza viszont igyekezett elhatárolni magát a szerinte túlzott szabadságot garantáló határozatoktól.[6] A
- 83/84 -
büntetőbírák köréből Varga Zoltán[7] és Vaskuti András[8] a gyűlöletbeszédre vonatkozó alkotmányjogi doktrínát okolta a jogalkalmazási problémákért. Bócz Endre az Alkotmánybíróság és a bíróságok döntéseitől egészen Tatárszentgyörgyig vezette el a felelősség okozatossági láncolatát.[9] Szintén hevesen bírálta az alkotmánybírósági gyakorlatot, és szóláskorlátozó koncepció mellett hozott fel nemzetközi jogi érveket Valki László.[10] Az emberi jogok komoly szaktudással rendelkező civil védelmezőinek körében is vannak szószólói a véleményszabadság visszaszorításának. Itt elsősorban a Magyar Helsinki Bizottságot képviselő Kádár András Kristóf[11] és Tóth Balázs publikációira gondolok.[12]
Ez a jelzésszerű, de tekintélyes lista azt mutatja, hogy az alkotmány és az alapjogok ismerői nagy számban fordultak szembe a politikai szólásszabadság rendszerváltás után kialakított koncepciójával.[13] Az említett szerzők sok-sok szempontból eltérő alapjogfelfogást képviselnek, de abban megegyezik a véleményük, hogy tartalmi alapon kívánják tiltani a kifejezés szabadságát. A tiltandó szólást mindannyian a gyűlöletbeszéd fogalomkörébe vonják, és néhányan náci beszédnek nevezik. A tiltási igény a faji, etnikai, vallási, nemi és ezekkel azonos megítélés alá eső más társadalmi csoportokkal szemben megfogalmazott, sértő, megalázó, kirekesztő, gyűlölködő szólásra vonatkozik.[14]
Az alábbiakban nem arra törekszem, hogy egyenként vitába szálljak a többségi álláspont képviselőivel. Arra sem teszek kísérletet, hogy egy ellentézis kidolgozásával felülmúljam a tartalmi korlátozás pártolóit. Csupán azokat a kritériumokat veszem sorra, amelyeknek - megítélésem szerint - teljesülniük kellene ahhoz, hogy a "kevesebb szólást, több méltóságot" tézis igazolt legyen. Hat módszertani elemet veszek sorra.
1. Az alkotmánybírósági szólásszabadság-felfogás bírálata elsősorban a 30/1992. számú alaphatározatot és annak mögöttes alapjogfelfogását veszi célba. A legenyhébb minősítés az, hogy eljárt felette az idő. Ezzel kapcsolatban néhány vizsgálati szempontra hívom fel a figyelmet. Először is arra, hogy az alkotmánybírósági ítélkezési gyakorlat nem statikus. A precedensre épülő 12/1999. (V. 21.) AB hat., 18/2004. (V. 25.) AB hat., 95/2008. (VII. 3.) AB hat. és 96/2008. (VII. 3.) AB határozatok összefüggő, bár nem teljesen koherens láncolatot alkotnak.[15] Például kimutatható, hogy - részben a szakirodalmi bírálatok hatására - a későbbi döntések sokkal közelebb kerültek a clear and present danger teszthez, mint a 30/1992. (V. 26.) AB határozat.[16]
Emellett egy új korlátozási indok jelent meg a döntésekben, az úgynevezett captive audience védelme a konkrét helyzetben elkerülhetetlenül félelemkeltő, megalázó gyűlöletbeszéddel szemben.[17] Vagyis meghatározott szituációkban akkor is korlátozható a szólás, ha nem kell számolni erőszak közvetlen veszélyével. Továbbá az is megfigyelhető, hogy a 2008-ban elfogadott két határozat koncepcionálisan eltérő felfogást tartalmaz a közösségek méltóságáról.[18]
Végül azt is érdemes górcső alá venni, hogy az újabb határozatok milyen támpontokat fogalmaztak meg a törvényhozók és a jogalkalmazók számára. Ez azért lehet fontos, mert manapság sokak számára keserű nevetség tárgya az alaphatározat érvelése a diskurzusközösségről. Az újabb döntések erre reflektálva szólnak arról, hogy a büntetőjog nem képes helyettesíteni
- 84/85 -
az elégtelenül alkalmazott politikai eszközöket.[19] Tehát az első módszertani szempont, hogy az alkotmányos gyakorlat elemzője adjon számot az ítélkezési folyam átalakulásáról.
2. A túlzott szólásszabadságról szóló tétel megvédéséhez elengedhetetlen annak tisztázása, hogy egyáltalán mire vonatkozik a 30/1992. (V. 26.) AB határozatból eredő alkotmányossági teszt. Ugyanis ha végigtekintünk az alkotmánybírósági esetjogon, akkor azt tapasztaljuk, hogy számos helyen nem a "gyalázkodni szabad, uszítani tilos" elv érvényesül. 1993-ban az Alkotmánybíróság kimondta, hogy alkotmányos a Hitlerbarát vagy más fasiszta politikai szervezetek működésének tilalma és feloszlatása. Sőt, az alkotmányos jogrend tiszteletben tartásának kötelezettsége "a párt elnevezésétől függetlenül minden pártra vonatkozik". Ez az elvárás az egyesülési szabadságot is korlátozza.[20] 2000-ben az Alkotmánybíróság két határozatával eltért az 1992-es precedenstől, amikor úgy ítélte meg, hogy meghatározott önkényuralmi jelképek nyilvános használata, valamint a nemzeti jelképek nyilvános megsértése a körülményektől függetlenül, pusztán a szólás tartalma alapján büntethető.[21] 2007-ben tovább bővült a kivételek köre: egy döntés szerint az elektronikus médiában (rádióban, televízióban) a sértő, gyalázkodó beszéd is szankcionálható, tekintettel a média speciális hatására és befolyásoló erejére.[22]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
