A Szent István megkoronázásával létrejött Magyar Királyság társadalma készen állt arra, hogy bevezessen és hatékonyan felhasználjon minden olyan adózási eszközt, amelyeket az európai térség fejlett államaiban ebben az időszakban kivetettek. Annak eredményeként, hogy a magyarság gazdasági és politikai fejlődése a Kárpát-medencében már több mint száz éve megkezdődött, I. István a korábban központosított törzsi hatalmat nyugat-európai és bizánci minták alapján fejlesztette tovább és a vármegye rendszer, a magyarországi katolikus egyház és az adórendszer megszervezésével, valamint a koronázás aktusával olyan jogi és kulturális keretet hozott létre, amely lehetővé tette a feudális állam és birtokrendszer meghonosítását és egy jól működő pénzügyi rendszer kiépítését.
A Magyar Királyság pénzügyi rendszerének létrejöttét meghatározta, hogy a magyarok már évszázadokkal korábban tapasztalatokat szereztek számos nép adózási szokásairól. Jól ismerték a pusztai népek pénzszerzési gyakorlatát, hiszen a Kazár Birodalom adószedőiként részt vettek a javak erőszakos újra elosztásában és rendszeresen kifosztották a harcban legyőzött népeket és élelmet, munkaerőt, prémeket és ajándékokat szedtek az alávetett szomszédjaiktól. Királyaink a Kárpát medencei megtelepedésüket követően is alkalmazták a jól bevált nomád modellt és a XIII. század közepéig folytatták a zsákmányszerző, hadisarcot gyűjtő hadjárataikat. Ezen kívül a magyar törzsek és nagycsaládok már a honfoglalás előtti korban fizettek állatadókat, továbbá prémekkel, eseti ajándékokkal, élelmiszer adományokkal és fegyverrel szolgálták az előkelőiket. Mindezek mellett az európai kalandozásaik során megismerték a nyugati, valamint a bizánci és közép és kelet európai szláv adórendszereket. A magyarok Kárpát medencei letelepedését követően Géza fejedelem és Szent István centralizálta a jövedelmek jelentős részét és korlátozta a nemzetségi előkelők adóztatási lehetőségeit, majd I. István nyugati mintára bevezette az egyházi tizedet és a füst adót és fenntartotta a nomád eredetű tízes-százas adózói csoportokat, illetve megőrizte a prém és állat adókat, valamint a vámszedési és katona
- 68/69 -
állítási gyakorlatot és a pénzadók alacsony arányát.
Magyarországon a Kr.u. X-XI. században háromosztatú államháztartási rendszer működött, ahol a bevételek első csoportját a király magángazdaságából származó domaniális bevételek alkották, mint a terményadó, sertés tized, továbbá néhány munka alapú, valamint pénz adó. A központi hatalom bevételeinek döntő többsége az udvari birtokokon élő és dolgozó emberektől származott, akiktől a munkájuk hozadékának egy részét a király tulajdonosként, adójogviszony létrehozására nélkül is el tudta vonni. Ezekből a földek használatáért nyújtott szolgáltatásokból fejlődtek ki az első adók, amelyek előbb naturáliákban fizetett földhasználati járulékokká, majd rendszeres terményadókká, végül központilag meghatározott pénzadókká alakultak. A királyi tulajdon használatán alapuló bérletből eredeztethetőek a városlakók által fizetett díjak is, amit a polgárok cenzus, collecta vagy terragium néven fizettek az általuk igénybe vett területekért. A Magyar Királyságba érkező hospesek a településeik földjének használatáért fizettek pénzadókat és tizedet, katonai szolgálatot és beszállásolási, valamint élelem ellátási kötelezettséget teljesítettek és eseti ajándékokat adtak az uruknak. A második harmadba a királyi felségjogban gyökerező regálé jellegű bevételek tartoztak, mint a bányaművelési illeték, kereskedelmi egyedáruságok, vámok és révek jövedelmei, amelyek kivetéséről és mértékéről az uralkodó az alattvalók megkérdezése nélkül dönthetett, közhatalmi jogviszony létrehozásával. A regálék a különböző jogcímen kivetett védelmi és türelmi díjakból, továbbá a pénzváltásért szedett királyi díjból alakultak ki és a korabeli megközelítés szerint illetékek voltak, amit az ország lakosai és az idegen kereskedők az állam által nyújtott szolgáltatásokért a vámterület használatáért, vízi átkelésért, vásártartás lehetőségéért, illetve a nemzeti fizetőeszköz használatáért fizettek.[1] A népesség elfogadta azt az elvet, hogy minden a királyi földeken, réveken, bányákban vagy pénzverőkben vagy a települési vásárokban képződött nyereség a fennálló vagy korábbi uralkodói tulajdon hasznosításából származott, ezért szolgáltatások kiszabásának alapját képezhette. Példaként említhető, hogy a vámot nem az országhatáron átlépő árú és szolgáltatás fogyasztási adójaként kezelték, hanem a kereskedők által a királynak fizetett védelmi pénzként, ami lehetővé tette egy térség vagy népesség a király által garantált, biztonságos üzleti célú elérését. A harmadik elemet a kikényszerített ajándékok és hadisarc képezte, amit a települések és néhány etnikai csoport tagjai szolgáltattak termény, tárgy és pénz ajándék formájában és ide sorolható az ököradó, illetve az országot irányító elit képviselőinek alkalmi támogatása. István királyságában, hasonlóan sok más korabeli birodalomhoz, jelentős volt a hadizsákmányból szerzett bevétel és a mások kirablásának kultúrája évszázadokig megmaradt. Ennek a bevételi forrásnak a nagyságrendjét jelezte, hogy a Fehérvári bazilikát Szent István a bolgár háborúban szerzett kincsekből építette. Ebbe az erőszakon alapuló jövedelemcsoport-
- 69/70 -
ba sorolhatjuk a birtok elkobzásokat is, amelyek a magyar királyok stabil bevételeit adták egészen a XVIII. századig.[2] Ezek a bevételi források a korszak egészében megmaradtak, de gazdasági jelentőségüket fokozatosan elveszítették.
A kora középkori Magyar Királyságban kultúrákon átívelő vegyes adórendszert hoztak létre, amelynek politikai alapját a megkérdőjelezhetetlen királyi hatalom biztosította, ami képes volt az adókötelezettségeket a társadalom minden rétegére kiterjeszteni. Az adókat elsősorban természetben fizették, de a bevételek között a legkorábbi időktől szerepelt néhány pénzadó, mint a görög mintára bevezetett füstadó, amit szabadok dénárjának is neveztek, illetve a pénzben szedett hadisarc,[3] továbbá a vámok, díjak, amelyekkel biztosítani tudták a kincstár alacsony készpénz szükségletét. Ez a bevételi szerkezet hosszú ideig megmaradt és az Árpád-házi királyok gazdálkodásában és a XII. század utolsó harmadáig másodlagos jelentőséggel bírtak a pénzadók. Ebben a tagolt pénzügyi rendszerben a különböző társadalmi rétegek eltérő szolgáltatást nyújtottak. Az előkelők személyes katonai és igazgatási tevékenységgel és néhány központi adó megfizetésével, a hospesek és a közszabadok földbérrel, terményadókkal rótták le kötelezettségüket, míg az alacsonyabb státuszú rétegek, a szolgák és a félszabadok kezdetben mentesek voltak a pénzfizetés alól és kötelezettségeiket terményadóval és robotmunkával teljesítették. Aki nem pénzzel, az katonai szolgálattal vagy termelőmunkával, futár vagy szállító robottal vagy terménnyel járult hozzá az állam működéséhez. A szabad emberek adókötelezettsége nem volt egységes és kötelezettségeik mértéke attól függött, hogy az adó alanya a várnépek, illetve a fegyveres kiséret tagja volt vagy a saját földjén gazdálkodott. Azokra a kisbirtokosokra, akiknek az állami földeket használatra átengedték, kirótták mindazokat a terheket, amelyeket a királyi kezelésben álló uradalmakban szedtek az ott szolgálóktól. Ezek terményadók voltak, mint a csöbör és sertés tized, de lehettek olyan pénzbeli szolgáltatások, mint a földhasználatért fizetett nehezék adó. Az egyházi és a világi birtokon élők szolgáltatási kötelezettségei eltérőek lehettek, mert sok egyházi intézmény embereit felmentették néhány adókötelezettség teljesítése alól. Sokkal nehezebb helyzetben éltek az uruk földjén dolgozó szolga státuszúak, akik terményadókat és robotot teljesítettek a földbirtokosnak és időnként a királynak és adókötelezettségük mértéke jelentősen meghaladta a szabadok terheit. Ebben a korban a mezőgazdasági robot nem volt jelentős, mert közvetlen földesúri kezelésében lévő birtoktestek alig voltak, de a dolgozók számára súlyos terhet jelentett a sokféle munkaszolgálat, a védművek és szakrális központok építése és karbantartása, továbbá a fuvarozás, favágás, szénégetés.[4] A középkori emberek adójogi jogkövetését meghatározta, hogy a királyok adókivetési jogát a társadalom tagjai kizárólag a vagyoni és személyi biztonság megőrzésének egyoldalú eszközeként értelmezték, mert a középkori államok csak korlátozott szolgáltatásokat nyújtottak lakosaiknak és az egészségügyi, oktatási, szoci-
- 70/71 -
ális, közlekedési és közmű szolgáltatások rendszerét nem építették ki, ezért a népesség az adózásra nem tekinthetett civilizációs járadékként. Az viszont támogatta az egyéni jogkövetést, hogy a relatíve alacsony és a társadalom széles rétegeire szétterített adóterhek miatt a XV. századig a magyar társadalom nem szakadt szét adófizetőkre és adómentes rétegekre és nem alakultak ki egységesen adózó társadalmi csoportok és még az előkelők és maga a király is fizetett tizedet bizonyos jövedelmei után és teljesített katonai szolgálatot. A XI. század végén jelentős változást eredményezett, hogy I. Kálmán korlátozta az egyház pénzügyi előjogait és a kincstár bevételeit a gazdasági forgalomra rakódó terhek emelésével növelte. Megduplázta a jómódú kereskedők vámtételeit és minden vámbevétel kétharmadára igényt tartott. Adóreformjának központi eleme a nyolc dénáros szabadok adója volt, aminek megfizetését a nem katonáskodó félszabad termelő rétegre, a hetes várnépekre és a centuriákba szervezett udvarnokokra, hospesekre és a nagybirtokokon dolgozó szabadokra korlátozta. Akik a honvédelemben valamilyen módon részt vettek azok mentesültek az adófizetés alól, vagy jelentős kedvezményekben részesültek. A szabadok rétegződése ezekkel a szabályokkal megkezdődött, mert voltak, akiket felmentettek az adófizetés alól, míg más szabadokat, akik földesúri hatalom alatt álltak a szabadságuk fejében közmunkát végeztek és pénzadót fizettek. Csak azok őrizhették meg az adómentességüket, akik katonaként szolgáltak és valószínűleg ekkor kezdődött a nemesség önálló osztállyá alakulásuknak folyamata.
A XII. században a magyar adóztatás megőrizte korábbi stabilitását és királyaink nem változtattak a domaniális bevételeken alapuló rendszeren. Szemben a független területi egységekre épülő nyugati hűbéri rendszerrel, ahol a főnemesség tagjai rendelkeztek az adószedés és pénzkibocsátás jogával, a magyar királyok megtartották a pénzverésre, továbbá a vám és adószedésre vonatkozó monopóliumaikat[5] és hatékonyan működtették a terméktöbblet elsajátításának kétszáz éve kidolgozott rendjét. A magyar pénzügyi kultúra fejlődését segítette, hogy ebben az időszakban árutermelési konjunktúra bontakozott ki és a parasztok a megtermelt árujuk egyre nagyobb részét vitték az ekkor létrejövő piacokra és a pénzhasználat kezdett meghatározó szerepet betölteni a lakosság életében. Ennek az eredményeként a század közepétől visszaszorult a terményadók és az állatpénz, valamint a nyers ezüst használta és az adókötelezettségek döntő részét pénzben teljesítették[6] és az ország néhány régiójában az adókat pénzben fizették.[7] A naturális tized pénzadóvá változását elsősorban az egyház vezetői támogatták, ami ellen az adófizetők folyamatosan tiltakoztak. A kereskedelem és a termelés bővülésének hatására a királyi kincstár pénzbevételei a század második felében emelkedni kezdtek[8] és az uralkodók
- 71/72 -
adó és pénzügyi reformokat indítottak. III. Béla támogatta a kereskedelmet, valamint a ciszterciek betelepülését és Magyarországon is elterjedt az éves összegben meghatározott pénzadó, az adóváltság, amelyben a királyi földön élő jobbágyok éves szolgálataikat nyolc dénárral megválthatták. Ez az összeg jelképesnek mondható, mert mindössze egy birka árának felelt meg.[9] A magyar pénzügyi kultúra fejlődését jelezte, hogy III. Béla önálló értékkel nem bíró rézpénzt bocsátott ki, ami a lakosság körében elfogadottá vált. Ugyanakkor gátolta a pénzforgalom bővülését, hogy a XII. század egész Európában a gyenge és megbízhatatlan pénzérmék és a hivatalos pénzrontás korszaka volt, ezért a pénzhasználat nem tudott általánossá és megbízhatóvá válni és ennek hatására a magyar gazdaságban is elfogadottá vált a királyi pénzrontás. A korszak egészében a termelés, valamint a kereskedelem és az adózás lassú ütemben fejlődött és a társadalmi fogyasztás mértékét elsősorban a földúri és királyi udvar szükségletei befolyásolták, tehát "az úr gyomorfala korlátja volt a paraszt kizsákmányolásának."[10] Ennek a kiszámítható fejlődésnek a hatására szilárdult meg a paraszti szolgáltatások országos rendje és II. István egy oklevelében már a "magyarok szokása szerint szolgáltatott úrbérről" írt és arról, hogy "elterjedt, a kötelezettségek mennyiségének írásbeli rögzítése."[11] A terményadózásban és a robotmunkában még ekkor is nagy volt a különbség az ország különböző vidékei között és a gazdálkodók terheinek egységesítésében a királyi uradalmak jártak az élen,[12] de a kevés változással működő adórendszer és a különböző társadalmi csoportoknak jutatott adóprivilégiumok segítették a jogilag egységes társadalmi rétegek létrejöttét. Adózási szempontból a legelőnyösebb helyzetben a királyi városokba települt hospesek voltak, akik élvezték a települési önkormányzatiság és a kollektív adózás előnyeit és az általuk behozott külföldi jogi mintáknak, valamint királyaink gazdasági növekedést támogató politikájának köszönhetően átalakult az ország jogrendje. Ez azonban még nem eredményezte a jobbágyság és a nemesség jogainak és kötelezettségeinek kodifikálását, de a szokásjogra nagy hatást gyakorolt. A királyi birtokok munka szervezési és szolgáltatási gyakorlata elősegítette a jogharmonizációt és az olyan szabályok elterjedését, mint a szabad költözés joga, az alacsony évi robotszám vagy a szolgáltatás típusok és a kötelező ajándékok rendje. Az egész országban alapelvé vált, hogy a jobbágy a telkét a földesúrtól haszonbérbe kapta, de az megmaradt az úr eszmei tulajdonában és több száz évi művelés után sem szállt át a tulajdonjoga annak tényleges művelőjére. Az is fontos volt, hogy a gazdáktól a nekik juttatott ingatlanokat, telket, házat, rétet, erdőt, alapos indok nélkül még a föld jog szerinti tulajdonosa sem vehette el, továbbá a jobbágy személyében nem volt adományozható és szolgáltatásainak fajtáit és mértékét szabad alkuban alakíthatták ki. A jobbágyvédelem legfontosabb eszközének a szabad költözés joga bizonyult, amelynek érelmében a gazdák számíthattak arra, hogy kötelezettségeik teljesítését követően szabadon költöz-
- 72/73 -
hettek és ingóságaikról és lakóházaikról is rendelkezhettek. A parasztok szerződéskötési helyzetét megkönnyítette, hogy az országban állandósult a munkaerőhiány és sokkal több volt a megművelhető föld, mint a rendelkezésre álló munkáskéz. Még ebben az időszakban is a dolgozó ember képezte az igazi értéket, nem a földterület és a földbirtokosok a munkaerő megszerzésére és megtartására törekedtek és ezért kedvező feltételeket kínáltak a parasztoknak.[13] A középkori magyar adórendszer új jelensége volt, hogy az uralkodók adózási és vámfizetési privilégiumokkal vásárolták meg a városok és néhány etnikai közösség politikai, katonai és gazdasági támogatását. Így járt el Kálmán király, aki az elfoglalt horvát tengermelléki városok polgárainak szabad kereskedelmi jogot adott és felmentette őket az adófizetés, továbbá a flotta hozzájárulás megfizetése alól és csak a külső vámok kétharmadát vonta el a magyar kincstár számára.[14]
A XIII. században a Magyar Királyság adórendszere ismét átalakult, mert II. András a csökkenő domaniális bevételekkel szemben megpróbált a regálé jövedelmekre támaszkodni, de pénzügyi reformjának sikeréhez hiányzott a lakosság gazdasági ereje és a pénz behajtásához és kezeléséhez értő pénzügyi szakemberek sokasága. A király uralkodásának kezdetén az állami uradalmak eladományozásával támogatta a szövetségeseit és megfeledkezett arról, hogy ezzel együtt a jobbágyok munkájának hozadékát is átengedte az új földesurak számára[15] és így a megtermelt értéktöbblet nagy része már nem a központi kincstárat gazdagította.[16] Azt azonban látnunk kell, hogy a hatalmas mértékű donációk gyakorlata már évtizedekkel korábban elkezdődött, hiszen már a XII. században adományoztak nagy kiterjedésű területeket és Imre király Óbudát a csöböradó beszedésének jogával együtt adományozta el az óbudai prépostságnak. Az kétségtelen, hogy II. András új szintre emelte az ajándékozást és nagyvonalú adakozó kedvében a betelepülő Johannitákat még a különadók megfizetése alól is mentesítette[17] és az erdélyi szászok számára bocsátotta ki a lehető legtöbb privilégiumot biztosító Andreanumnak nevezett kiváltságlevelet. A király ekkor még nem ismerte fel, hogy amíg az állami uradalmakra kivetett naturális és pénz adókat a megyei ispánok hatékonyan gyűjtötték be a központi hatalom erős maradt, de a birtokrendszer csökkenésével arányosan apadt az uralkodó anyagi és politikai hatalma, valamint a katonai ereje és az adóbevételei. A bevételek elmaradása minden adónemnél és az adófajták számában is kimutatható volt. II. András uralkodásának kezdetén a csöbör, a tributum és az ökör adó teljes egészében a királyt illette és abból még a várispánok sem részesültek, de 1231 után az uralkodó már számos jövedelemforrásról lemondott. A század közepére a szabadok dénára, a kamara haszna és a rendkívüli adók maradtak meg a központi adó-
- 73/74 -
rendszerben és a földbirtokosoknak átengedett adók beolvadtak a földbérbe és a helyi arisztokráciához kerültek, majd a század végére a korszak egyik legfontosabb pénzadója a szabadok dénára is eltűnt.[18] Ugyanez a folyamat játszódott le a hospesek fejadója és néhány regálé esetében és ennek következtében a korábbi bevételi rendszer főbb elemei kicsúsztak a király kezéből. A sóbányák jövedelmének nagy részét az egyház, a vámok és révek bevételeinek többségét a világi oligarchák szerezték meg és a túlzó mértékű adományozások következményeként a XIII. századi királyaink arra kényszerültek, hogy a jobbágyok által megtermelt haszon egy részének a megszerzéséért küzdjenek az új földbitokos osztállyal és a tulajdonukból kikerült birtokokon megpróbálták fenntartani valamilyen formában az adóztatási jogukat. A patrimoniális uralmi rendszer bomlásakor a központi bevételek pótlására vezették be a regálékat, a király adóztató hatalmán alapuló fizetési kötelezettségeket a vámok, vásárpénzek, fejadók, díjak, bányajövedelmek adója és a pénzváltás haszna formájában, amelyeket nem létező vagy jelképes állami szolgáltatásokért szedtek, de valójában az uralkodó által egyoldalúan meghatározott fogyasztási adók voltak. Ezekkel a korszerűbb pénzügyi eszközökkel sem tudták pótolni a birtokadományozás miatt kieső bevételeket, mert a magyar társadalom és gazdaság nem volt felkészülve az ilyen mértékű fogyasztási adókra és alacsony volt az adóalapot biztosító kereskedelmi forgalom és sok volt a feudális korból eredeztethető mentesség.[19] Ebben a periódusban jelentek meg a magyar uralkodók gazdálkodásában a rendkívüli adók. A fejletlen pénzügyi kultúra miatt az adó fogalma alatt az uralkodó személyes vagy a királyi tanács, illetve a nemesi gyűlés kollektív döntésén alapuló, az adófizetők meghatározott körére vagy egészére kivetett és előre megfogalmazott célokra szedett alkalmi segélyt értették, amit a XII. század végén kezdtek alkalmazni. Az ország irányítói és a földbirtokosok tisztában voltak a közmunkák és a robot gazdasági jelentőségével és anyagi értékével, ezért a világi és az egyházi arisztokrácia elitélt minden olyan törekvést, ami a parasztok által megtermelt haszon központosított és rendszeres elvonását eredményezte és sértette a földtulajdonosok vagyoni érdekeiket. A középkor egészében megfigyelhető volt a földbirtokosok és a király közötti küzdelem a jobbágyok által megtermelt haszon elosztásában, amely ellentét hosszú időre lehetetlenné tette a központi adórendszer fejlesztését. Az egyforintos rendkívüli hadiadót II. András 1217-ben a keresztes hadjárata elött vetette ki első alkalommal, majd évente beszedte. Ennek a közterheknek a bevezetését a formálódó nemesség különböző rétegei nem támogatták, de az uralkodó rendkívüli adó kivetési jogát nyíltan senki sem vitatta, inkább az egyéni adómentességekért küzdöttek,[20] illetve az Aranybullában és a század végén elfogadott törvényekben kísérelték meg korlátozni a királynak ezt a lehetőségét.[21] A század második felében a magyar királyok elsősorban a regálék feletti rendelkezési joguk visszaszerzésére és új központi adók kivetésére törekedtek[22] és megfogalmazták azt az
- 74/75 -
elvet, hogy a "király az adófelségjoga alapján minden ellenszolgáltatás nélkül igénybe veheti a mentességgel nem rendelkező alattvalóinak gazdasági erejét, tekintet nélkül arra, hogy azok a saját vagy mások magángazdaságainak népei voltak." A földbirtokos réteg képviselői vitatták ezt a megközelítést és sok estben elérték, hogy a király adóztatási joga a nemességet, az egyházi személyeket és a birtokaikon élő népeiket ne terhelje.[23] A tatárjárást követően IV. Béla óvatosan adományozott várbirtokokat és folytatta a hospesek betelepítését és a városok támogatását.[24] Gazdasági céljait csak korlátozottan érte el és utódainak meggyengült anyagi erejét mutatta, hogy IV. László az egyház számára már nem hatalmas uradalmakat ajándékozott, hanem szerény telket, kaszálót és a királyi asztalról ötven akó búzát és ugyanennyi árpát ajánlott fel.[25] A központi hatalom gyenge pénzügyi és politikai erejére utalt, hogy III. András az 1298. évi törvény 2. cikkelyében írta elő a jogtalanul elfoglalt királyi birtokok és a vámszedő helyek visszaadását. Fontos volt az is, hogy a magyar állam kialakulását követő kétszáz évben a világi és az egyházi birtokrendszer kiépítésével együtt létrejött a magyar adórendszer helyi szintje, ami a XIII. századtól vált meghatározóvá. A nemesség a gyengülő központi hatalom csökkenő támogatásai miatt kevesebb közérdekű feladatot, katonai szolgálatot és hivatalviselést vállalt és sikeresen küzdött a privilégiumainak bővítéséért és a jobbágyai által termelt értéktöbblet elsajátításáért. Az ország fejlettebb részeiben élő jómódú parasztok képesek voltak a földesúri szolgáltatások és az új központi adók terheinek teljesítésére és a naturális adókat a legtöbb régióban kiszorította a pénzbeli teljesítés. A század második felében a Dráván túli részeken a bán személyesen döntötte el, hogy a tizedet pénzben vagy kepében fizessék, de lehetővé tette, hogy a zsolozsma nevű élelmiszer adót pénzzel megválthatták.[26] Az országban még ekkor sem alakult ki egységes közpénzügyi gyakorlat. A királyság déli területén élő horvát nemesek pénz és termény adót szedtek a szolgálóiktól és nagy mértékű robotmunkára, várépítésre, fuvarra, mészoltásra és rendszeres vízszállításra kötelezték az embereiket, ahogyan ezt az 1288. évi vinodoli statútum bizonyította.[27] Az ország keleti megyéiben és Erdélyben 1300-ban megtörtént, hogy név nélküli szolgákkal együtt adományoztak földet, tehát az embereket a birtok tartozékénak tekintették és róluk tetszés szerint rendelkeztek.[28] Az említett példák ellenére a XIII. század második felében a jobbágyok jogait és kötelezettségeit előnytelenül meghatározó régi szokásokat az ország nagy részén kiszorították az új, szerződésen alapuló feltételek, amelyek segítették a parasztokat védő egységes jogi feltételrendszer kialakulását és a gazdasági növekedés eredményei és a pénzgazdaság terjedése miatt a királyság szegényebb lakói is érezhették a királyok támogatását, a szabad költözés megőrzését a túladóztatás elkerülését és a szolgáltatási feltételeik kodifikálását. A munkaerő felértékelődésére utalt, hogy megszűntek a jogi és szolgáltatási különbségek a rabszolga eredetűek és a szabadok között és az 1270-es évektől a
- 75/76 -
jobbágyparaszt vált a magánföldesúri népek általános megnevezésévé és jogi helyzetük egységesebbé vált. Ezek a társadalmi csoportok a korábbi félszabadok kötelezettségeit örökölték, de a robot terheik és a prédiumok visszaszorulása következtében nem voltak megterhelőek. Egy szabad költözésű jobbágycsalád a XIII. században átlagosan évi 20-24 gramm ezüstöt fizetett a föld használatáért, amit a földesúr eltartására szolgáló kisértékű ajándékok, tyúk, kenyér, méz, egészítettek ki. Ezek az anyagi terhek együtt sem haladták meg az évi 40 gramm ezüstöt, ami egy fiatal tinó ára volt. Ezzel szemben a még létező, kis számú örökös jobbágyok, mint a rabszolgák és a torlók terhei nagyobbak maradtak és átlagosan négyszeresen, de akár tízszeresen is meghaladhatták a pénzzel adózó szabad jobbágyok terheit és évente 160 gramm ezüsttel járultak hozzá uruk be-vételeihez.[29] Azonban a jobbágyság javuló politikai helyzetét mutatta, hogy ebben az időszakban minden társadalmi csoport képviselői megjelenhettek a megyei gyűléseken.[30] Ebben az időszakban a királyság támaszaként működő városok polgárai a kiszámítható és rendszeres támogatásukért az uralkodótól adómegváltást, tehát az éves adókötelezettség egyösszegű megfizetését és kereskedelmi kedvezményeket kaptak. A kedvező gazdasági folyamatok hatására a XIII. század végére a naturális szolgáltatásokra támaszkodó adórendszer pénzalapú, a kereskedelmi forgalmat adóztató, számos pénzügyi kiváltságot biztosító rendi jellegű rendszerré alakult.
Az Árpád-kori adóigazgatás működését meghatározta a királyi birtokok túlsúlya, az ispánok által irányított vármegye rendszer és a vándorló királyi udvar szükségletei, továbbá a hazai agrár termelés és az infrastruktúra színvonala. Annak következtében, hogy nem ismerték az államháztartás és a költségvetés fogalmát, nem választották szét az uralkodó személyes jövedelmeit és ráfordításait az állami bevételektől és kiadásoktól és nem hoztak létre önálló központi és helyi adóigazgatási apparátust. Az Árpád-kori pénzügyi igazgatást a nádor, míg a király magánbirtokait a XII. századtól a nádor helyettese az udvarispán irányította. Mivel a népesség nagy része a királyi várgazdaságokban élt, az egyének adózó képességét a király a földbirtok tulajdonosaként közvetlenül ki tudta használni és az adók beszedését és a közmunkák ellenőrzését[31] a vármegyei apparátusra bízta. A XIII. század közepéig elsősorban a megyei ispánok ellenőrizték a helyi szinten képződött bevételeket és néhány központi adó kötelezettség teljesítését és behajtották a várnépektől a termény, pénz és közmunka alapú adókat, valamint a fogyasztásához kötődő regálé bevételeket és a királyt megillető földesúri járadékok beszedésében és gondoskodtak a begyűjtött terményadók tárolásáról és felhasználásáról. Azonban a hatáskörük nem terjedt ki minden közteherfajtára, mert a dézsma és a boradó beszedésében csak kivételesen jártak
- 76/77 -
el, illetve a XI. század második felétől a nyestadót és a zsolozsmát nem ők szedték be, hanem a földbirtokosok, de a joghatóságuk a serviensek pénz és tized ügyeiben évszázadokig megmaradt.[32] Munkájuk ellenértékeként az általuk begyűjtött termények egyharmadát kapták meg, így a királynak a bevételek kétharmada jutott, amely megosztási rendből származik a király kettede kifejezés.[33] Fontos feladata volt az ispánoknak, hogy segítették a collectoroknak nevezett királyi adószedők munkáját,[34] akik a vármegyékkel együttműködve szervezték és ellenőrizték néhány rendes és a rendkívüli adó begyűjtését. Ezeket az embereket a királyok alkalmilag nevezték ki a bizalmasaik közül. Így járt el II. Géza, amikor Martyrius esztergomi érseknek engedte át hetven falu dézsmáját és név szerint megnevezte a falvak decimátorait és tizedszedőit,[35] továbbá IV. Béla, aki Corradus mestert és örököseit bízta meg a Szt. Jakab monostor népei által fizetett rendkívüli adók beszedésével,[36] illetve IV. László, aki a hadbírság beszedésére Cypan comest hatalmazta fel.[37] A kiküldöttek munkáját megkönnyítette, hogy a korszak legfontosabb központi bevételei jól tervezhetőek és ellenőrizhetőek voltak és a behajtásuk nem igényelt magas szintű pénzügyi tudást. Az ország jogilag elkülönült részein, Erdélyben és Szlavóniában önálló adóigazgatás működött, ahol a vajda és a bán irányította az adószedést a helyi sajátosságokat és a központi elveket figyelembe véve. A magyar adóigazgatás működését meghatározta, hogy a gazdaság dinamikus fejlődése miatt a XIII. században a pénzbevételek váltak meghatározóvá és 1220 körül elkezdődött a regáléjövedelmek, a pénzverési, só, vám, harmincad bérbeadása a hazai és külföldi pénzemberek számára,[38] ami tovább csökkentette a királyi pénzügyi igazgatás mozgásterét.[39] Meghatározó volt az adórendszer átalakításában, hogy amikor a királyi várszervezet leépült és a domaniális rendszer hanyatlani kezdett az ispánok pénzügyi szerepe annyira lecsökkent, hogy a megmaradt kincstári jövedelmek beszedését a nádor vette át.[40] Amikor II. András, majd IV. Béla érzékelte ezt a káros folyamatot, megpróbáltak ez ellen fellépni. Felülvizsgálták a földterületek adományozását, illetve a magángazdaságukból származó jövedelmek pótlására új típusú regálékat, határvámokat, nyolcvanadot, városi censust, vásárjövedelmeket kezdtek kivetni. Ezt a pénzügyi romlást kívánta megakadályozni az Aranybulla, amelyben megerősítették, hogy a várak jövedelmének kétharmada továbbra is a királyt illette.[41] Ezek a lépések azonban kevés eredményt hoztak és tovább csökkentették a várszervezet pénzügyi hatékonyságát, ezért a világi és egyházi birtokosok és néhány város polgárai lehetőséget kaptak az adók beszedésére és a királyi adókat egy összegben szolgáltatták be a kincstárba, illetve folytatódott a regálék bérbeadásának gyakorlata.[42] Azonban néhány központi adó begyűjtése még a XIII. század nagy részében is a királyi kiküldöttek felügyelete mellett történt[43] és az ispán továbbra is részt vett a helyi adószedésben, de a század végére a feladataik annyira lecsökkentek és az eljárásuk olyan korszerűtlenné vált, hogy növekvő állami
- 77/78 -
szigorral sem tehették a régi rendszert működőképessé az udvari birtokrendszer gyengülése miatt. Ennek az átalakulási folyamatnak a pozitív következménye lett, hogy a magyar adóügy ekkor veszítette el a magánjogi sajátosságait és kezdett közjogi jelleget ölteni. Eckhart szerint a vármegyéken alapuló adózás a tatárjárás időszakában szűnt meg, illetve jelentősége a nagy arányú birtokadományozások korában megfogyatkozott.[44] Ennek ellentmond, hogy a király egy 1231-ben kibocsátott dekrétumában még arról rendelkezett, hogy az ispánok elégedjenek meg a korábbi jövedelmükkel és a csöböradót, vámot, ökröket, várjövedelmek királynak járó részeit osszák szét azok között, akiket megnevezett. A pénzügyi szervezet IV. Béla idejében még hatékonyan működött és a tárnokmester erős és független pénzügyi szereplőként tudott fellépni, de a következő években ez a pozíció leértékelődött és a pénzügyek irányítása is anarchiába süllyedt. Az Árpádházi uralkodók hatalmának utolsó évtizedeiben az adórendszer is az oligarchák martalékává vált és IV. László uralkodása alatt a pénzügyi szervezet szétesett. Ezt a negatív folyamatot jelezte, hogy a tárnokmesteri poszton hét év alatt tizenhárom személy váltotta egymást.[45]
A Magyar Királyság fennállásának első háromszáz évében folyamatosan működő és önálló adóigazgatási szervezetet, az egyházi tizedet begyűjtőkön kívül, nem hoztak létre és az adószedők állandó apparátusának még a nyomát sem találhatjuk a forrásokban. Ennek ellenére kialakultak a pénzügyi feladatokat ellátó foglalkozási csoportok, a pénzügyi tisztek, vámszedők, pénzbeváltók, sótisztek, vásárpénzszedők csoportjai, akik hivatászszerűen vettek részt a pénzügyi igazgatásban. Fontos szerepet töltöttek be az adózásban a falusi bírók vagy villicusok, akik a település választott vezetőjeként kisebb polgári és büntető ügyekben ítéletet hozhattak, büntetést szabhattak ki a jobbágyokra és meghatározó szerepük volt az adókötelezettség teljesítésében és a közmunkák végrehajtásában. Az adószedést megelőzően összegyűjtötték az adófizetők létszámára és anyagi helyzetére vonatkozó információkat és erről tájékoztatták a cellectorokat és maguk is közreműködtek az adók begyűjtésében. A településükön segítették az adószedők munkáját, élelmet és szállást biztosítottak nekik és közre működtek az elbujdosott adózók felkutatásában és maguk is beszedhették és továbbíthatták az adóbevételeket a megyei központokba. Közreműködésük ellenszolgáltatásaként mentességgel rendelkeztek néhány adó megfizetése alól.[46] Az adóalapnak és a fizetendő adónak a megállapítását, valamint az adók tényleges beszedését a királyi adóknál a collectorok végezték, akik a begyűjtés időszakára a falvakban szálltak meg és összeírták az adózókat és felülvizsgálták az adóegységek számát és az adóbegyűjtés időszakában az adófizetők tartották el őket, ami akkora terhet jelentett, hogy Máté bán kénytelen volt 12 emberben és 14 lóban meghatározni az adószedők maximális létszámát. Még a napi élelmiszer ellátmányukat is korlátozták a kényszer ajándékozás megszűntetése érdekében. Az adóbeszedés kellemetlenségei mi-
- 78/79 -
att néhány város és egyházi intézmény önként vállalta az adók beszedését és beszolgáltatását, hogy mentesüljenek az adószedők jelenlététől.[47] A collectorok általában szigorúan léptek fel az adóalanyokkal szemben, mert részesedést kaptak a beszedett adókból és önös érdekből gyakran megtagadták az adózók által bemutatott privilégiumok érvényesítését. Az állandó jogviták miatt vezették be azt a gyakorlatot, hogy a király a hatályos adókedvezményekről írásban és előzetesen értesítette az illetékes vármegye ispánját. Az megállapítható, hogy az Árpád-kori adórendszer általában hatékonyan és törvényesen működött. Azokat az adófizetőket, akik késedelembe estek és a kivetett adót nem fizették meg határidőre, duplumra marasztalták, nagyon rövid, nyolc napos fizetési határidővel.[48] Ugyanakkor felléptek az adószedők túlkapásai ellen is és az adózáshoz kapcsolódó visszaélések megszüntetése érdekében a jogalap nélkül fellépő adószedőket, mint tolvajt és rablót az adózók elüldözhették[49] és az ilyen nemeseket a birtokuk elvesztésével büntették. Ezzel a szankcióval fenyegette meg II. András azokat is, akik a topuszkói apátságban a királynak gyűjtött adót elsikkasztották.[50]
A magyar adóigazgatás működését évszázadokon át meghatározta, hogy a kincstárnak járó szolgáltatások nagy része a földjáradéktól kezdve a tizedig, elsősorban terményadó formájában teljesült. A beszedett gabonát, bort, élőállatot és más adótárgyakat a romlandóságuk, valamint az úthálózat és a szállító eszközök rossz minősége miatt nem tudták beszállítani az ország központjába és nem is értékesíthették a fejletlen helyi piacokon és ennek következtében a király és kísérete még a XIII. században is az országot járva fogyasztotta el ezeket a javakat és a beszedett terményeknek csak kis része került az uralkodói kincstárba. A naturális adók túlsúlya a XII. század végén kezdett megváltozni, amikor az ispánok, továbbá az Erdélyi vajda és a Szlavón bán a behajtott adók egy részét már pénzben fizette be a kincstárba és a só fogyasztási adója, a bányabér és pénz regálék miatt gyarapodtak a kincstári pénzjövedelmek és arányuk a XIII. században elérte a bevételek ötven százalékát. A begyűjtött dénárokat az adószedők csak rövid ideig őrizték és azokat előre meghatározott időközönként továbbították a kincstárba és a befolyt összeg harmada volt a járandóságuk, amit az elszámolás után kaptak meg. Erre a gyakorlatra utalt Kálmán I. törvénykönyve, amelyben előírták, hogy az ispánoknak a beszedett dénárokat teljes egészében az ország korabeli igazgatási központjába, Esztergomba kellett szállítaniuk Szent Mihály napjáig.[51] A megnövekedett pénzforgalom indokolttá tette a közvetlen udvari ellenőrzés kiépítését és a megyés ispánok néhány adónemnél, a határon szedett nyolcvanadnál, a városi cenzusnál, a vásári jövedelmeknél és a harmincadoknál gyakran csak a központi szervek támogatójaként jártak el és kizárólag a bevételek királynak járó részéről, továbbá a megmaradt királyi birtokok terménybeszolgáltatásairól és a földbérről rendelkezhettek. A XII. század első felében a pénzügyek udvari irányítása átalakult és a nádori hivatal orszá-
- 79/80 -
gos méltósággá fejlődött és megkapta a pénzügyekre kiterjedő teljes irányítási jogkört, ideértve a vám és adóügyeket. A nádor dönthetett a vámmenteséget megsértő emberek bírságolásáról és néhány alkalommal a tizedet is az ő emberei gyűjtötték össze, akik a bevételek egy részét megkapták.[52] Néhány évtizeddel később a nádor helyetteséből, aki az országos terményszolgáltatásokat és a raktárakat ellenőrizte, fejlődött ki a királyi udvarispán a curialis comes posztja és a funkciót betöltő főúr előbb kincstárnokká, majd tárnokmesterré lépett elő, aki a király legfőbb gazdasági tanácsadója lett és átvette a közpénzügyi rendszer irányítását.[53] A kibővült jogkörökkel megerősített tárnokmester 1251-ben átvette a vármegyei ispánok korábbi pénzügyi igazgatási funkcióinak egy részét[54] és 1291-től a központi hierarchiában már közvetlenül a nádor után következett.[55] Az adórendszer működésére hatással volt, hogy a XI. századtól kezdve az udvarnokok korábbi szervezeti rendje felbomlott és újabb tisztviselők, pohárnokok, lovászok, vadászok, tűntek fel az igazgatási rendszerben. A század derekától a tisztségviselők száma tovább bővült, amikor elkezdték a pénzverési, só, vám és harmincad regálék bérbeadását, illetve decentralizált pénzverő és nemesfém beváltó kamarákat hoztak létre, amelyek évente megújuló bérleti szerződések alapján működtek. Azonban a kamarák bérlői soha nem lettek királyi tisztviselők és megmaradtak üzletembereknek, akiket a familiárisaik és servienseik támogattak. Ebben az időszakban folytatódott a pénzügyi kiváltságok megszerzése és a kamarabérlők ellenőrző tevékenysége alól sok egyházi és világi nagyúr mentességet szerzett és az is gyakorlattá vált, hogy a földesúri hatóságuk alá tartozó szolgálónépeiknél maguk intézték az adószedést. Hasonló kiváltságokat szereztek a szabad királyi városok és a szászok közösségei.[56]
A magyar adórendszer legtöbb embert érintő kötelezettsége volt az egyházi tized vagy dézsma teljesítése, amelynek fizetési feltételei már a XI. század végére olyan közismertek és megszokottak lettek, hogy annak kivetését nem kellett megindokolni, csak az adó beszedésének módjáról és feltételeiről vitáztak rendszeresen az országos gyűléseken.[57] Az adót kezdetben a plébániákban gyűjtötték, ahová a hívek önként vitték be a terményeiket és annak egy részéből fedezték a helyi papok ellátását. A későbbiekben az adó beszedését az egyház által felfogadott emberek, a poroszlók vették át, akik először házról házra járva megbecsülték a várható termény mennyiségét, tehát az adó alapját és felrótták az adózók adatait. A tényleges adóalap meghatározására azonban csak a betakarítás után került sor az adóalany szóbeli nyilatkozata alapján. A termények vagy a barmok gazdája a poroszló kérésére nyilatkozott az éves termésről, továbbá a vagyoni növekedésről és ha az adószedők azt a valósággal megegyezőnek elfogadták az alapján szedték be az adót. Ha a collector kételkedett az adófizető
- 80/81 -
nyilatkozatában, akkor esküvel megerősített újabb nyilatkozatot kért az adóalanytól. A termények adóalapját nem összevonva, hanem elkülönítve, fajtánként határozták meg. A gabonát kicsépelve, csöbörrel mérték és akinek tíz vedernél kevesebbje volt, attól az adót I. László I. törvénykönyvének 40. szakaszának f, pontja alapján, nem szedték be. Ez a törvény határozta meg a tizedszedés részletes szabályait és az adóügyben hamisan vádaskodók elleni büntetésként előírta a szolgaságba vetést. "A püspök mindenből tizedet vegyen, de ily módon: a püspök poroszlója kérdezze meg a termés vagy a barmok gazdájától, mennyije vagyon és ha hiszen az ő szavának, szedje a tizedet a szerint; ha pedig nem hiszen, esküdtesse meg és azután tizedeljen. 1. § És ha valaki, a püspök poroszlóján kívül más, a termés gazdáját letett hite után hamis esküvőnek mondja, számlálják meg a termést a király meg az ispán poroszlója előtt és ha a gazdát vétkesnek tapasztalják, legyen övé csak a tized, és kilenc részt adjanak a püspöknek. 2. § De ha ki felszólalt és maga marad a hazugságban, ugyanazon törvény szerint fizessen vétkéért. Ha nincs a miből megváltsa magát, adják el szolgaságra őt egyedül, gyermekei nélkül.3. § Mind az egész tizedadót be kell pedig szedni karácsonyig. 6. § Ha pedig valaki nyakaskodik, és megkérdeztetvén a tizedről, nem akar a püspök poroszlójának vallani, akkor a poroszló alkalmas tanuk jelenlétében tizedeljen annyit, a mennyit igazságosnak lát. Lenből vagy kenderből annyit vegyen, a mennyit marokkal a földhöz szoríthat." Az egyházi adó esetében már az Árpádkorban gyakorlattá vált a beszedés bérbe adása. Az adóbérletet egyházi emberek, főurak és katonák is kiválthatták, akiket előzetesen, sok esetben több jelentkező közül választottak ki alkalmasságuk szerint. A XIII. században a tized szedését elsősorban az államot képviselő tizedszedők végezték a megyei emberekkel együtt. Az 1290-1291. évi törvények 21. b, pontja szerint a beszedésben nemes emberek is részt vehettek. A pécsi püspökségről tudjuk, hogy a XII-XIV. században a püspök és a királyi hiteles helyek emberei együtt intézték a tized beszedését a megyei adókörzetekben, amelyeket további kisméretű adóegységekre bontottak és az adó megfizetéséről a káptalan igazolást adott.[58] A dézsma begyűjtésében és felhasználásában a megyés ispánok és alárendeltjeik is részt vettek és a királynak járó bevételi rész felhasználásáról javaslatot tehettek. A tized megfizetésével kapcsolatban felmerülő legfontosabb kérdés a pénzbeli teljesítés volt, mert az adót fő szabályként annak bevezetésétől kezdve, elsősorban naturáliákban fizették. A dézsma ezt a jellegzetességét még a XIII. században is megőrizte és évszázadokkal később vált pénzadóvá. Annak ellenére, hogy a főpapság a XII. századtól arra törekedett, hogy a dézsmát pénzben szedjék be és az egyértelmű jogi szabályozás és az országos gyakorlat ellenére néhány egyházmegyében az adózókat megpróbálták arra kényszeríteni, hogy a dézsmában szedett gabonát eladják és pénzben számoljanak el uraikkal. Azonban a bornál, méznél és a juhoknál a középkor végéig nem tudták megváltoztatni a szolgáltatás
- 81/82 -
természetbeni jellegét és kivételesnek számított, hogy a XIII. század végén a szlavón bán dönthetett arról, hogy a tizedet pénzben vagy naturáliákban fizessék meg.[59] Kálmán uralkodása alatt az országban már a szegényebb köznép egy részétől is pénzben kérték a tized teljesítését, amikor előírták, hogy a cselédek évi 3 dénárt fizessenek adó megváltásként. Ezt a gyakorlatot tiltották meg 1222-ben, amikor az Aranybulla 20. pontja kimondta: "A tizedet úgy kell adni ahogy a föld termi, borban és veteményben"[60]. Ez a rendelkezése sértette a Vatikán pénzügyi érdekeit, ezért informális eszközökkel léptek fel annak érdekében, hogy ezt megváltoztassák.[61] A pápa elérte, hogy hét évvel az Aranybulla kibocsátását követően, II. András megváltoztatta az álláspontját. A zágrábi püspök számára kibocsátott privilégiumlevélben így fogalmazott: "megerősíti István zágrábi püspököt azon jogában, hogy egyházmegyéje területén a rendes dézsmát vagy természetben kapja, vagy pénzben, minden két kepéért egy nehezéket fizessenek neki, és jóváhagyja, hogy az ez ellen vétőket a püspök egyházi átokkal sújt-hassa."[62] A gabonával szemben a bortized nagy részét, tekintettel annak szakrális felhasználására, a vizsgált korszak egészében természetben gyűjtötték be. Valószínűleg a kialakult gyakorlatnak megfelelően határozta meg II. András, a veszprémi püspök és a pesti polgárok közötti perben, hogy a bordézsmát helyben a levélszín alatt kell megfizetni.[63] Ezt a megoldást követte IV. László 1276-ban, amikor a szokásjog alapján előírta, hogy "szüretkor az általában szokásos módon a szüret helyszínén számolják ki és adják meg a dézsmát, mert a házhoz vitt adó mennyisége és minősége az egyháznak mindig súlyos kárt okozott. Ha valaki mégis a bort vagy a mustot házhoz vinné akkor kilenctized részt fizessen, amely szokás István óta fennált."[64] A XIII. századtól a gazdaság és a pénzügyi kultúra fejlődésének eredményeként már nem tiltották a tized pénzbeli szedését. Ennek a fejlődésnek a jeleként Szlavóniában 1231-től készpénzben szedték a nyestbőradót is, majd ezt a jogot az egyházi birtokosokra is kiterjesztették, [65] akik ezüstben kérték a tizedet. Az adófizetők vagyoni helyzetének javulására utalt III. András uralkodása alatt elfogadott 1290-1290. évi törvény 21. szakaszának a, pontja, amelyben kimondták az adók pénzbeli megfizetését. "A termények tizedét a szent királyok törvényei szerint kell fizetni, úgy tudniillik, hogy mindegyik nemes vagy nemesek közül való szász minden eke után egy negyed márkát fizessen tized fejében, eme nemesek és szászok népei pedig minden kepe után egy pondust fizessenek." Ez a norma a nemeseknek és szolgálóiknak is pénzben teljesített kötelezettségeként határozta meg a tizedet és még a mustnál is lehetővé tették a pénzbeli fizetést. Előírták, hogy a "tizedszedő nem egyedül, hanem a megyei ispán emberével együtt tartozzék a kirovást végezni. A tizedet Szent Márton ünnepéig a nemesek népeinek esküje alapján kellett fizetni, ezen ünnep után pedig a tizedszedő esküjének kellett hinni (az ő becslésének). Úgyszintén: a bortizedet ősszel a helyszínen kell szedni must alakjában, ha pedig az újbor vagy must ideje már lejárt
- 82/83 -
a behajtáskor, becslést, vagyis pénzt kell fizetni a must helyett." A pénzbeli teljesítés gyakorlatának elterjedését az sem tudta megakadályozni, hogy a jobbágysorba süllyedő várnépek között nagy felzúdulást keltett a tized pénzbeli teljesítése.[66] A jogszabályi változások ellenére, a középkor első felében a tized kilencven százalékát terményben szedték be és csak a XIV. századtól sikerült sok településen a tizedet általános pénzadóvá változtatni.
A százas és tízes, tehát a decimális adóegységek ókori létrehozását, az adófizetők csekély adóerő képessége és a fejletlen adóigazgatási apparátus, továbbá katonai célok indokolták. Azokban a közösségekben, ahol a szegény családok önmagukban nem voltak képesek jelentős bevételt szolgáltatni a hatalomnak, a munkavégzés hatékonyabb ellenőrzése és az adóbegyűjtés érdekében az adózókat csoportokba szervezték, akik a szolgáltatási kötelezettségeiket közösen teljesítették. Az adóalanyok számának csökkentése megkönnyítette az adózók nyilvántartását és az adók beszedését és lehetővé tette a kollektív adózási felelősség érvényesítését, továbbá az erre épülő katonai szervezet kialakítását. Az ókori Egyiptom, Mezopotámia és Perzsia mesterségesen létrehozott egységeibe sorolt emberek, nem csupán termelőmunkát végeztek[67] és adót fizettek, de a háborúba is az igazgatási egységeik vezetőivel vonultak.[68] Néhány évszázaddal később, Róma állammá szerveződésének korai szakaszában a polgáraikat is századokba és tizedekbe osztották a katonai és politikai kötelezettségeik teljesítése érdekében és az általuk kidolgozott tizedes rendszert a germánok is átvették és észak Európában elterjesztették. A középkori frank birodalomban is megjelent ez a szervezeti forma, ahol a félszabadokat adózási és igazgatási feladatokat ellátó "centenákba" osztották. I. Clothár a VI. században törvényben szabályozta az adófizetők századjait, majd ez a gyakorlat átterjedt a bajor területekre. Ezen a bázison Nagy Károly olyan birtokrendszert hozott létre, amelynek középpontjában a várak álltak és ezek kőré telepítették a katonákat és az őket kiszolgáló munkásnépek tízes és százas csoportjait. Az egységek megszervezése érdekében Károly capitullare-t, tehát rendeletet alkotott és kísérete élén időnként meglátogatta ezeket az egységeket és a felhalmozott készleteket felélte és az embereket a gazdálkodásuk eredményeiről elszámoltatta. Ez a gyakorlat jelent meg Dél Angliában Nagy Alfréd uralkodása idejében a Kr.u. IX. században, amikor a lakosokat szintén tizedekbe és századokba osztották. Dél-Európában a bizánci földművelő georgoszok nem csupán állami pénzadót fizettek, de terményadót is adtak és közmunkát végeztek. A különleges feladatú eszkusszitának nevezett munkaegységek állami szolgálatokat teljesítettek, postát szállítottak, fuvaroztak és ezért cserébe mentesültek a pénzadó alól. Ebben a korszakban a bizánci falvak faluközösségekben éltek és a családok függtek egymástól. A
- 83/84 -
parasztok a községüket nem hagyhatták el és közösen feleltek minden tag által elvégzett munkáért és az esetleges adóhiányért.[69] A XI-XIII. században Közép Európa több szláv országában is bevezették a tizedekre és századokra tagolást a Horvát Királyságban a Kijevi fejedelemségben és a Lengyel Királyságban is kialakították ezt a gyakorlatot.[70] Ezt a gazdasági és társadalom szervezési formát a sztyeppei közösségek is jól ismerték. A hunoknál, avaroknál, besenyőknél, kazahoknál tizedekre, századokra és ezredekre tagolták a hadra kelt sereget és gyakran a nagycsaládokat is tízes adózási egységekbe rendezték[71] és a kazár birodalomba letelepedett magyar törzsek katonai és adózási egységeit is tízes számrendszert követve szervezték meg. Györffy szerint a magyar köznép nemzetségi szervezete már a sztyeppén megszűnt és a köznépi családokat százas-ezres csoportok szerint osztották szét és adóztatták.[72] Ez a modell olyan hatékonyan működött a pusztai civilizációkban, hogy az évszázadokkal később létrehozott mongol birodalomban is sikerrel alkalmazták a decimális rendet. A tizes és százas egységeket hazánkban Szent István királyunk [73] biztosan alkalmazta, annak közigazgatási, bíráskodási, katonai előnyei miatt, de elsősorban a munkaszervezési és adózási célok hatékony megvalósítása érdekében. Hóman szerint az államszervezés első szakaszában a köznépet alkotó 120.00-150.000 háztartást tízes-százas adózói egységekre osztották, amelyeket a száznagy és az ispán felügyelte[74] és a szolgálónépek egységei falvakba szétszórva, eltérő feltételekkel élt és dolgozott együtt a más jogállásúakkal, illetve a királyi uradalmak népét is a munkájuk alapján osztották szét ezekbe a csoportokba.[75] Györffy szerint ennek a munkaszervezési rendnek "elsősorban az adózásban lehetett szerepe,"[76] mert a családok tízes-százas keretbe szervezése segítette a királyi birtokokon élő köznép hatékonyabb adóztatását. A félszabad népesség adóztatási századokba szervezésének gyakorlatában a nyugati minták követése is feltűnt. A magyar kancellária észak itáliai kifejezést használt, amikor az 1009-es veszprémi oklevélben a sculdacius, tehát a százados posztját longobárd kifejezéssel jelölte. A latinosan centúriónak nevezett száznagy elnevezés a magyar oklevelekben csak a XI. század végén jelent meg, amikor ezt a jogintézményt ezen a néven említette Kálmán I. törvényének 79. szakasza.[77] Ezen kívül Szent István államszervező munkájában is felhasználta a frank birodalom tapasztalatait és az uralkodása alatt megkezdődött a nagycsaládi gazdasági egységek felbomlása és önálló háztartásra bontása. Az valószínű, hogy a Magyar Királyságban a vizsgált időszak első harmadában még léteztek nagycsaládok, amelyek vagyonközösségben termeltek, de ezeket később kiscsaládi egységekre, valamint tizedekre és századokra osztották és a XIII. századig párhuzamosan éltek és dolgoztak egymás mellett a családi és a közösen adózó egységek. A szervezett csoportok létezését számos dokumentum igazolja. Szent István veszprémvölgyi oklevele szerint a szántó szolgákat harminc és húsz fős csoportokba osztották, illetve a pécsváradi alapító-
- 84/85 -
levélben kétszáz szabad harcos, tehát két század szolgáló átadását említették. Györffy szerint "az eladományozott népek összeírásából megállapítható, hogy a vitézek és népek százas és tízes rendbe tagolása István király idejében is gyakorlatban volt"[78] és ezeknek az egységeknek a nyomai még a XII. században is megmaradtak. Az 1138-ban készült dömösi prépostság népeinek összeírásakor a századok még működtek és minden százas csoport élén maior vagy száznagy állt, akit az oklevélben centúrioként is említenek. Ebben a korszakban a dolgozók nagy része a királyi és egyházi udvarokban szolgált, tehát közvetlen állami felügyelet alatt végezte munkáját, akiket "századokba és tizedekbe soroltak"[79] és ezek élére közszabadok kerültek, akik idővel kiemelkedtek közülük, birtokot nyerhettek és várjobbágyok lettek.[80] Ez azt jelentette, hogy a királyi birtokon élő várjobbágyok a katonai tevékenységüket, míg az udvari szolgálók a termelőmunkájukat végezték a vizsgált százas és tízes rendszerbe szervezve.[81] Györffy szerint ezek a százas csoportokba terelt udvarnokok elsősorban munkájukkal és annak terményeivel adóztak, de sokféle robotot is végeztek, földet műveltek, futárok, fuvarosok, építőmunkások lehettek, folytathattak kézműves tevékenységet vagy belső szolgálatot. A csoportok tagjai vezetőik irányításával teljesítették a robotot és a közmunkát és együtt fizették az adókat. Az bizonyos, hogy Pannonhalmán 1226-ban, 300 udvarnok közösen teljesítette a 6 x 130 akó búzaliszt adót és a 1260 akó gabona beszolgáltatását.[82] A terményadójukat minden esetben tízesével, illetve százasával állapították meg és a dénáradót is századonként fizették és az egységek adóját a száznagy kezelte.[83] Azt is tudjuk, hogy voltak szőlőműves várnépek, akik századokba osztva dolgoztak és a megtermelt szőlő és bor felét adták át uruknak.[84] Ezeknek a decimális egységeknek a működését szabályozta I. László III. dekrétumának 1. pontja, ahol a századok és a tizedek utasítási és tájékoztatási rendszerét határozták meg. A rendelet szövegéből megállapítható, hogy ezeknek az egységeknek a központjai még ekkor is a királyi várak voltak. Az 1100 körül kibocsátott I. törvénykönyv 79. szakasza előírta, hogy az ispánok minden egyes századosi kerületből külön számoljanak el a beszedett adókról.[85] Ez igazolta, hogy a századok önálló adófizetési kerülete ekkor még létezett és a beszedett adóikat külön tartották nyilván. A termelőmunkát végző udvarnokok elkülönülése a XIII. század végéig megmaradt,[86] mert a dokumentumok tanúsága szerint ekkor még éltek centurionatusba szervezett várnépek, akik igazgatási feladatot végeztek és II. László törvényei szerint a tolvajokat kutatták fel és adókat gyűjtötték be. Ezek a mesterséges egységek valószínűleg a szabadok dénárjával együtt tűntek el, amikor 1240-ben IV. Béla kimondta, hogy az ispánnak és száznagynak ne fizessenek ököradót, füstpénzt, sem illetéket és száznagy se legyen, hanem falunagy.[87] Az egyértelmű királyi szándék ellenére a százados tisztsége felbukkant egy 1264-ben kibocsátott, jogvitát lezáró királyi döntésben, amelyben megemlítették Willamot a szepesi darócok centurioját.[88] A százas és tízes adózói csoportok megszű-
- 85/86 -
nése után a Magyar Királyságban a fejadózás vált gyakorlattá, majd a mansionkénti, tehát a családonkénti adózás terjedt el, amit a megművelt föld mértéke szerinti, ekealjra kivetett adózás követett. Ennek ellenére a kollektív adózási forma nem tűnt el teljesen a magyar adórendszerből, mert még évszázadokig ebben a formában teljesítették kötelezettségeiket egyes etnikai közösségek, zsidók, kunok, székelyek, illetve városok, illetve régiók népei, szepesi lándzsások, szász polgárok. A székelyeknél az egykori nemzetségi, katonai rendtartásból származó egységek még hosszú ideig biztosították az adózás keretét, mert a közösségeik kollektíven feleltek a földesúri adók megfizetéséért és még arra is figyelniük kellett, hogy az adófizetés nélkül eltávozók helyett is jót álltak, ezért mindenki mindenkit megfigyelt.[89] Annak ellenére, hogy a decimális adóegységek megszűntek, továbbra is megmaradt a csoportos adózás másik sajátossága, ahol az adófizetési kötelezettségek néhány elemét az egész közösségre, illetve több adófizetőre együttesen határozták meg. Dömösön 1138-ban a családok elkülönítve, háztartásonként liszttel adóztak, de ezzel párhuzamosan a falú egésze huszonöt köböl méhsört is beszolgáltatott az urának, illetve a már említett Pannonhalmai példa szerint 1226-ban még együtt adózott 300 udvarnok. Általános gyakorlat volt a magyar falvakban, hogy a torra, tehát a szakrális megemlékezésre valót, illetve az állatadókat az egész közösségtől, közös kötelezettségként szedték.[90] A középkor egészében elterjedt megoldás volt, hogy a földesúri szolgáltatások egyes részeit, ökör, malac, liba ajándékot, több háztartás együttesen teljesítette. Sokáig követett gyakorlat volt a kapu szerinti adózás, tehát néhány család együttes teljesítése, ami olyan adókedvezmény volt, amit kiváltságként lehetett megszerezni. Ezt igazolja V. István egy oklevele.[91]
A középkori magyar adóigazgatás működésének bemutatásakor meg kell vizsgálnunk azokat az adóztatási elveket és az adóalanyokat megillető jogokat is, amelyek gyakorlati érvényesülése meghatározta az adózók kötelezettségeit és az adórendszer működését. Abból kell kiindulnunk, hogy néhány szerző, a francia Beaumaire és a magyar Vargha és Takács úgy vélte, hogy a középkori adórendszerek szilárd alapelvek és adófizetői jogok nélkül működtek és mellőztek minden morális megfontolást és jogvédelmi eszközt, amelynek következtében adót kizárólag a köznép fizetett, akiket bármely előkelő szabadon kirabolhatott.[92] A francia adózók helyzetét Beaumaire így írta le: "Az úrnak joga van a paraszttól elvenni, amit akar, elzáratni őket, amikor neki tetszik, jogosan vagy jogtalanul, mert ezért csak Istennek felelős."[93] Takács szerint a középkori magyar adórendszer: "A korszellem relatív igazságának mértékével nézve is méltánytalannak tűnik. A hatalommal önző és ellenőrizhetetlen módon való
- 86/87 -
élést tették lehetővé."[94] Számos történelmi példa és okirat igazolta, hogy ez a közállapotokról felrajzolt végtelenül szomorú és egyoldalú kép nem feltétlenül esett egybe a történelmi valósággal és már a XI. századi Angliában Hitvalló Edward és I. Henrik törvényei méltányos adókat írtak elő mindenki számára és ezeket az elveket a Magna Carta kibocsátásakor figyelembe vették. Hasonlóan szabályokat találunk a francia adózásban, ahol a köznép és az uraik közötti személyes kapcsolat rugalmasságát jelezte, hogy 1137-ben a francia Vézelay lakosai azt javasolták földesuruknak, hogy az adóikat arányosan határozzák meg és ennek érdekében a fizetési kötelezettségeket az adózók választott képviselőivel együtt határozzák meg. Ezt az indítványt a földbirtokos a szokásjogra hivatkozva elutasította, mert véleménye szerint nem lehetett bizonyítani ennek a gyakorlatnak a korábbi létezését,[95] de az eset megmutatta, hogy az adóalanyok egyenrangú félként tárgyalhattak az adókötelezttségeikről. Néhány középkori jogász az adófizetés etikai megközelítéséig is eljutott. Joachim, fiorei ciszterci apát Calabriában a XII. században írt munkájában az "Evangelium aeternum" című munkájában sürgette, hogy a szegény és kitagadott emberek, már a földön kapják meg verítékük jutalmát és telkük önálló tulajdonosai legyenek.[96] Tovább árnyalja a korról alkotott véleményeket a Sainte-Croix d'Angers intézője és a település polgármesetere közötti 1153-es megállapodás szövege. Ebben a földtulajdonos adóztatási jogaira vonatkozva kikötötték: "Ő maga nem határozhatja meg a taille, tehát a terményadó mértékét, de szabad akaratából megkérdezheti a férfiaktól annak az árát, anélkül, hogy megnevezne egy bizonyos összeget. Az adózók belátásuk szerint dönthetnek arról, hogy adnak vagy nem adnak valamennyi adót, és ha nem adnak semmit, vagy hajlandóak valamennyit adni, azért őket bíróság elé nem viheti és velük szemben erőszakot nem alkalmazhat."[97] Ez a néhány példa cáfolja azt az állítás, hogy ebben a korban az adófizetés minden esetben csak korlátok nélküli kiszolgáltatottságot jelentett. Megállapíthatjuk, hogy a szükséghelyzetektől eltekintve Nyugat Európában érvényesült néhány adózói jog és léteztek írásban nem foglalt, de a gyakorlatban követett adóztatási alapelvek. Nem felel meg a valóságnak, hogy a korszak adózása az alárendeletek egyszerű kifosztását jelentette, ahogy ezt Takács fogalmazta meg tévesen: "Jogszabályban foglalt büntető rendelkezésekre nem is volt szükség, hiszen az adót nem önként teljesítették, hanem azokat igen gyakran elvették, olykor rablással összekötve."[98] A valóság az, hogy már az ókori proto-államokban törekedtek a közösségek vezetői a társadalmi elit és az adófizetők közötti szolgáltatási egyensúly kialakítására és minden kultúra gazdasági és politikai alapját képezte a szolgáltatás és ellenszolgáltatás optimumának keresése, amely minden résztvevőnek megfelelő és kiszámítható életesélyeket kínáltak. Az első vezetők felismerték, hogy fizikai erőszakra támaszkodva nem lehet az embereket hosszú távon adózásra kényszeríteni.[99] Még a leg kiszolgáltatottabb társadalmi rétegnek a
- 87/88 -
rabszolgáknak is kínáltak az antik Rómában, Görögországban, Mezopotámiaban vagy éppen a korai frank vagy magyar államban felszabadulási és gyarapodási lehetőséget és a fogságba esett emberekre gyakran, mint értékre, felhasználható és védendő erőforrásra tekintettek. Egyértelmű volt minden közösségben, hogy a szabadok adókötelezettségeinek meghatározásakor figyelembe vették a megélhetésükhöz szükséges források mértékét. A hatalom képviselői felismerték, hogy kormányzati sikerük alap feltétele az őket kiszolgálók boldogulása és a köznép kizsákmányolásának korlátját képezte a megfelelő életszínvonal biztosítása. Az emberi közösségek fontos egyezségét képezte, hogy a munkát végző és adót fizető emberek vezetőiktől a közösségi rend és az életük és vagyonuk védelmére, valamint jogbiztonságra számíthattak. Ez az alku a középkori Európa legtöbb államában érvényesült és a vizsgált korszak nagy részében törekedtek a jól és igazságosan és a kölcsönös előnyök mentén meghatározott terméktöbblet elsajátítási rendszerének kiépítésére. Az adózók helyzetét vizsgálva azt láthatjuk, hogy az első tényező, ami az adóterhek mértékét meghatározta az adóalany jogi állapota volt. Európa nagy részében követték az ókori mintákat, ahol megkülönböztették a szabadok és a rabszolgák adófizetési kötelezettségeit. A fennmaradt adatok azt mutatják, hogy a hatalmat birtokló etnikai csoporthoz tartozó, személyileg szabad emberek adóterheinek mértéke a teljes mentességtől a megtermelt vagyoni érték húsz-harminc százalékának a beszolgáltatásáig terjedt az ókorban, míg a középkori európai társadalmakban a szabad parasztoktól átlagosan a megtermelt jövedelmük 15-30 százalékát vonták el. Másként adóztatták az alávetett státuszúakat, akiknek terheit kizárólag az uruk jóindulata szabta meg, hasonlóan az ókori viszonyokhoz. Megállapítható, hogy az ókorban kialakult és a közösségi együttműködésen alapuló adóztatási gyakorlat számos eleme tovább élt a középkori európai adórendszerekben.
Ezek az elvek és jogintézmények Magyarországra is eljutottak a frank, bajor, szláv, lombard, illetve a keleti kultúrák közvetítésével. A XI. században a magyar adórendszerben megkülönböztették a szabadok és a rabszolgák anyagi terheit, illetve a szabadok között különbséget tettek a fegyveresen szolgálók, azon belül a várjobbágyok és a saját földön gazdálkodók kötelezettségei között. A normákat olvasva megállapíthatjuk, hogy a hatalom képviselői törekedtek arra, hogy mindenki számára tömören, érthetően és kiszámíthatóan határozzák meg a teherviselés szabályait és a királyi rendeleteket valószínűleg kihirdették a falvakban, gyűléseken, vásárokon. A korabeli oklevelek szövege arról tanúskodik, hogy néhány adóztatási alapelv, a méltányosság, arányosság, létminimum adómentessége, törvényhez kötöttség elve beépült a korabeli joggyakorlatba. Az adózók teherviselési képességének figyelembevételét találjuk III. András által 1295-ben kibocsátott privilégium levélben. Amikor a király a Szent Mária-szigeten lévő apáca monostor lakóit mentesítette mindennemű adó megfizetése alól és lehetővé tette számukra,
- 88/89 -
hogy a szolgálóikat adóztassák, nagy szociális érzékenységgel arra intette az apácákat, hogy "a sziget lakóitól méltányos adót szedjenek. expensas aliquas moderatas vel collectas."[100] Amikor Apócz neje 1245-ben nyolc telket adományozott a pannonhalmai monostornak, kikötötte, hogy az ottani szolgálók csak méltányos fél fertót fizessenek új uraiknak és semmi egyéb szolgáltatásra ne kötelezzék őket.[101] A méltányosság elve a vámok meghatározásánál is megjelent IV. Béla 1267-ben kiadott kiváltságlevében a Grech hegyi polgárok panaszának elbírálásakor. A város lakói azt írták a királynak, "hogy a különböző vámok és harmincadok miatt áruikkal nem boldogulhatnak. Panaszukat meghallgatva és helyzetüket megértve a király és a királynő a főurak támogatásával engedélyezte, "hogy az ország határain belül, sem vízen sem szárazon semminemű vámot vagy harmincadot ne fizessenek."[102] A szegények törvényben megfogalmazott védelmének példáját találhatjuk az Aranybulla 13. cikkében, ami kifejezetten az előkelők hatalmaskodása ellen fogalmazta meg, hogy a főurak "úgy kövessék az udvart vagy utazzanak bármerre, hogy a szegényeket el ne nyomják, se ki ne fosszák." Ez a pozitív megközelítés a rabszolgákra nem terjedt ki, mert őket nem tekintették önálló jogalanynak, mert a munkájukat a családjuk vagy a földesúr közvetlen felügyelete alatt végezték, akik a szolgáik által megtermelt terménnyel és munkajövedelemmel tetszésük szerint rendelkezhettek. A cselédek anyagi kihasználását a közösségükben kialakult szokásjog határozta meg és az elvonás mértéke a 30-40 százaléktól a 80 százalékig terjedhetett és a rabszolga nem lehetett alanya a füstadónak és a nehezékadónak, de a csöböradónak igen. Az adóztatásukra vonatkozó fő elv szerint az önálló adóalanyiságukat nem ismerték el és a munkájuk hasznai után az uruk fizette a tizedet, amely szabályozásban a magyar gyakorlat évezredes mintákat követett[103] és szolgálatukért cserébe a szolga státuszúak számíthattak az életszükségleteik biztosítására és személyük fizikai védelmére. A kereszténység elterjedése és a gazdasági racionalitás miatt a középkor végére az európai rabszolgaság intézménye szinte teljesen megszűnt és csak kivételes helyzetekben, önkéntes alávetés vagy háborús viszonyok között gyarapodhatott a számuk. Annak ellenére, hogy a fennmaradt törvényekben kevés expressis verbis megjelenő adóztatási elvet találhatunk, de a középkori magyar adórendszer joggyakorlatában számos példát találunk az adóztatás és az adóigazgatási elvek érvényesülésére, amelyek a korabeli joggyakorlatban és az oklevelekben megjelentek.
A létminimum adómentességét, mint az adófizetőket védő alapjogot az adózás sokezer éves történelme során számos kultúrában alkalmazták, de szövegszerű megjelenítése a nemzeti adórendszerekben még napjainkban sem tekinthető általánosnak. Ez az elv tartalmi szempontból azt jelentette, hogy az adórendszert működtető ha-
- 89/90 -
talom a természetes személyeket terhelő adók esetében előre meghatározott adómentes jövedelmi, illetve vagyoni határt vezetett be annak érdekében, hogy az adófizetők a saját és a családjaik létfenntartását biztosítani tudják és hosszabb távon képessé váljanak az adókötelezettségek teljesítésére. Ennek az elvnek a definíció szerű meghatározása és tartalmi megvalósítása a hatályos magyar adójogból és az alaptörvényből egyaránt hiányzik. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy az európai jogalkotásban és a közgondolkodásban már évszázadokkal korábban megjelent néhány alkalommal ennek a fontos elvnek a megfogalmazása. A francia Róbert gróf által 1070-ben megfogalmazott oklevél felhívja a figyelmet az olyan adóterhek megállapítására, amit minden adózó képes megfizetni.[104] A kor normái szerint meglepően viselkedett Roger Guennchi, Romigny birtokosa, amikor 1117-ben a Compiégne egyház előkelőinek írott levelében őszintén vallott az embereinek adóztatásáról és az ősei által szedett terményadók begyűjtését tévedésnek, az ördög útjának minősítette és a parasztjainak adóját önként csökkentette "nagylelkűen vállalta, hogy ezentúl csak öt adag gabonát vesz el a lakóitól."[105] Ezek a gondolatok és elvek a középkori magyar adórendszerben is megjelentek, hiszen I. László király 1092-ben kibocsátott I. törvénykönyvének 40. szakaszának f, pontjában a létminimum adómentességének első magyarországi törvényi szabályozását találhatjuk, amikor a tizedszedőket így utasította. "Ha csépelt gabonát talált, ha tíz vedernyit, ne szedjen semmit, ha húszat vagy többet, vegye a tizedét." Teljesen egyértelmű, hogy a törvényhely a korabeli élet feltételeit ismerve, tíz vedernyi gabonában határozta meg egy átlagos méretű család éves gabona szükségletét és azt adómentesnek nyilvánította. Az általános magyar gyakorlat részét képezte a vizsgált korszak egészében, hogy az adóösszeírásokban a legszegényebb zsellérek nem szerepeltek és így közterhet nem viseltek és ha önálló adóalanyként megjelentek, akkor is csak kivételesen írtak elő számukra adókötelezettséget.[106] Az adómentes létminimum létezését igazolja, hogy a családjuk körében élő, felnőtt korú, de önálló családot még nem alapítót fiatalok és a vagyontalan cselédek nem fizettek adót és adóalanynak sem minősültek, ha önálló vagyonnal vagy jövedelemmel nem rendelkeztek. Ezt az elvet I. László 1092-es I. törvénykönyvének 40. szakaszának 4-5. pontja így fogalmazta meg: "A fiú, aki az apja házában lakik, vagy a szolga, ne külön, hanem az apával együtt adjon tizedet. De oly fiaktól és szolgáktól, a kik külön kenyéren vannak, valamijük vagyon, mindenből tizedet vegyenek." A létminimum adómentessége jelent meg abban a gyakorlatban is, amelyben az adókötelezettségek kiszabásánál az adózók adóerő képességét figyelembe vették és az adók néhány elemének teljesítését, ökör, sertés szolgáltatás a közösség egészére, kollektív kötelezettségként rótták ki. Magyarországon gyakran alkalmazott megoldás volt a szegényebb falvaknál, hogy több háztartás együtt szolgáltatott egy malacot vagy ökröt, amit a családok külön-külön kiegészítettek néhány cipóval, egy
- 90/91 -
köböl zabbal, illetve egy kocsi szénával anyagi képességük és vagyonuk szerint, ahogyan ezt az adózói csoportok esetében is bemutattuk.
A jogorvoslathoz való jog a középkornak ebben a szakaszában azt jelentette, hogy az adóztató központi és helyi hatalom képviselői a hatályba lévő normákat, valamint az írásba foglalt szolgáltatási szerződéseket betartották, illetve a szokásjogtól eltérő adóztatási döntéseikkel szemben az adózónak lehetősége volt felszólalni és az igazsága érdekében jogvédelmet kérhetett a királyi közigazgatástól vagy a földesurától. A hatalom önkorrekciós gyakorlatának kodifikált példáját találjuk egy korai frank ediktumban a Meroving királyok törvényei között. A Kr.u. 614-ben II. Chlothar király, uralkodásának 31. évében az adózók jólétének növelése érdekében törvényt bocsátott ki, amelynek 8. szakaszában előírta: "ha az új adót valahol kegyetlenül rótták ki és a nép tiltakozik ellene, a törvényes kivizsgálás után jóindulatúan helyesbíteni kell az adójegyzéket."[107] A flandriai, brabanti és a francia területeken megőrzött számos dokumentum igazolja, hogy a kora középkorban gyakoriak voltak az adófizetők és az adózók közötti egyezkedések az adófizetés mértékéről és a teljesítés módjáról. A jogorvoslathoz való jog kitűnő példáját nyújtotta a Saint-Mesmin apátság területére 1105-ben betelepülő királyi hospesek esete, akik kifogásolták az őket befogadó egyház adókivetési gyakorlatát és megtagadták a hatályban lévő, régóta ott élő lakosok adókötelezettségeivel azonos kötelezettségek teljesítését. A korabeli francia jogrend lehetővé tette, hogy a jogvitában a felek I. Fülöphöz forduljanak, aki a földbirtokosnak adott igazat és megfogalmazta, hogy "akik kifogásolták a szerzetesek addigi saját embereire kivetett adók megfizetését, ezentúl azt fizetni kötelesek." A hospesek nem érték el a céljukat, de az kitűnik a jogesetből, hogy lehetőségük volt az adózás kérdését jogi fórum elött megvitatni. Több más példa is bizonyítja a korabeli adóztatás diszpozitivitását és rugalmasságt. Hugh, Saint-Denis apátja 1186-ban miután évtizedekig egyezkedett parasztjaival a taille, a helyi adó mértékéről, végül éves általányadó megfizetésében állapodtak meg[108] és amikor a XIII. században a párizsi Notre-Dame káptalanja, Rozoy település népétől külön adót követelt és bíróság elé citálta őket, azok nem jelentek meg és a pert elhúzták, míg végül a vitatkozó felek általány adó fizetésében állapodtak meg.[109] A középkori magyar adójog ismerte és biztosította a jobbágyok számára az adózási túlkapásokkal szembeni jogorvoslat lehetőségét. Ezt bizonyítja néhány, az adózási szolgáltatások meghatározásra irányuló per irata. A leghíresebb ügyben, a kor egyik leggazdagabb földbirtokosával Uriás pannonhalmai apáttal szemben léptek fel a jobbágyai a túlzónak tartott szolgáltatási kötelezettségeik miatt. Az apát 1216-1241 között perben állt birtokának népével, akiktől számos jogalap
- 91/92 -
nélküli és szokatlan mértékű szolgáltatást követelt.[110] Az ügy kivizsgálását a hatalom képviselői fontosnak tartották és a vita több jogi fórumot megjárva 1218-ban a nádor elé került, aki a jobbágyok panaszait a helyszínre kiszállva vizsgálta meg. Felszólította a parasztokat a jogkövetésre és a leghangosabban tiltakozók haját lenyíratta, de azt is kimondta, hogy az apát elvárásai túllépték a szokásjog által meghatározott kereteket. A földesúrnak és népének kapcsolata a döntés után nem javult meg és az apátot 1226-ban a szolgálói ismét bepanaszolták a királynál. A kérésüket ezúttal sem utasították el és a panasz kivizsgálásával Miklós nádort bízták meg, aki a parasztoknak adott igazat és döntésében meghatározta a kötelező szolgáltatások mértékét. Az új egyezséget szerződésbe foglalták, amit az apát a következő években folyamatosan megsértett, ezért a parasztok ismét az uralkodóhoz fordultak. Az ügyükben 1233. június 6-án választott bírák testülete ítélt,[111] akik döntésüket részletesen indokolták, majd az ügyet az országbíró a helyszínen vizsgálta meg 1234-ben. Az apát további hatalmaskodásai miatt 1239-ben Dénes nádor kénytelen volt közbe lépni és az érintettek terheit ezúttal maga állapította meg. Az eljárás 1240-ben folytatódott, de már IV. Béla személyes közreműködésével, aki 1240 július 11-én oklevelében orvosolta a jobbágyok sérelmeit.[112] Ez az eset megmutatta, hogy az uralkodó az úrbéri, tehát magánjogi szerződésekbe is beavatkozhatott és több alkalommal döntött a jobbágyok terheinek mértékéről és mérsékléséről. A bemutatott eset nem volt egyedi, mert így járt el a király a Garamszentbenedeki lovas szolgák 1247-es egyezségkötésekor,[113] illetve magánjogi jogvitában döntött az adókról II. András és megerősítette Dénes nádor ítéletét a veszprémi püspök és a pesti polgárok közötti perben 1231-ben, majd V. István is 1270-ben, amikor a nagyszombati polgárok és a pozsonyi nemesek közötti ügyben, az egyoldalú csöböradó emeléssel kapcsolatban határozta meg a fizetendő adó mértékét.[114] Nem csupán a természetes személyek egymás közötti adózási jogvitáiban érvényesült a jogok védelme, hanem a központi adók esetében is. Még a királyi adókat kezelő ispánok munkája ellen is bárki panaszt tehetett. Ezt bizonyítja, hogy 1237-ben egy apát azért panaszolta be a zólyomi comest, mert az adószedés során lefoglalta a begyűjtött adókból neki járó harmadot.[115] Egy másik ügyben a hét dénáros nyestbőradó jogtalan kivetése miatt, a zágrábi püspöknek IV. László udvarában kellett bemutatnia kiváltságlevelét, hogy a püspökséget mentesítsék ennek az adónak a megfizetése alól. Az igazolás nem lehetett meggyőző, mert a vizsgálatot megismételték 1276-ban a tárnokmester előtt, [116] majd a végső döntésben a király mentesítette a panaszost a központi adó megfizetése alól.[117] A XIII. század második felében Szlavóniában a bán által vezetett igazságszolgáltatási célú generális kongregáció a nemesek és várjobbágyok adózói jogainak védelmét kérte a bántól, amit az meg is tett és 1278-ban megerősítette a várjobbágyok privilégiumait.[118] Fontos eleme volt az adózói jogvédelemnek, hogy az adókat behajtó ispán mellé az adóalanyok saját embert jelölhettek,
- 92/93 -
aki folyamatosan jelen volt az adószedés minden mozzanatánál.[119] Ezt az eljárásrendet erősítette meg az 12901291. évi törvény 21. szakaszának b, pontja: "a tizedszedő nem egyedül, hanem a megyei ispán emberével együtt tartozzék a kirovást végezni." Ezt a garanciát az ország több részén, Turóc, Zólyom, Liptó vármegyékben, kiegészítették azzal, hogy a comes emberei mellett kötelesek voltak az adóigazgatási eljárásba helyismerettel rendelkező embert is bevonni, aki az adószedés jogszerűségét ellenőrizte.[120] Mindezek mellett a paraszti jogvédelem legerősebb és legáltalánosabb eszköze a XII-XIII. században a költözés joga volt, amihez hasonló rendszer volt hatályba a lengyeleknél, továbbá Halicsban és Poroszországban. Ennek akkor nőtt meg a jelentősége, amikor az elfoglalható földek mennyisége lecsökkent és a parasztok nagy része kénytelen volt valamelyik birtokos földjére települni. Magyarországon a jobbágyoknak ezt a lehetőségét elsőként az 1298. évi törvény 69. szakasza állapította meg. "Egy nemes bármelyik parasztja vagy jobbágya, ha akarja, miután engedélyt kapott, és a szokásos igazságos terragiumot megfizette, ura birtokáról más nemes birtokára, vagy máshová, ahova jónak látja, ott-tartózkodás végett minden javaival szabadon költözhet." Ez az eszköz azonban a túlzó földesúri adók megfizetése ellen nem védte meg a gazdákat, mert ezt a jogot csak a tehermentes parasztcsaládok gyakorolhatták, de a jövőbeli szerződési döntéseiket és helyzetüket érdemben befolyásolhatta.[121] Megállapítható, hogy a középkori magyar adórendszerben ügyeltek arra az állam vezetői, hogy a parasztok értéktermelő képességét megőrizzék és a helyi földesurak se élhessenek vissza a jogaikkal. ezt bizonyítja az is, hogy amikor II. András első alkalommal vetett ki rendszeres adót a jobbágyokra, meghatározta, hogy azt csak évente egy alkalommal szedhették be.
A középkori európai adórendszerekben az arányosság is fontos vezérelv volt, amit az adórendszer kiépítésekor sok országban követtek. Általában törekedtek arra, hogy az adóterhelés megállapítása során kidolgozzák az adózók vagyoni, jövedelmi, illetve családi helyzetétől függő kedvezmények és elvonások objektív rendszerét, amit az adóztató közhatalom és a magánbirtokosok elfogadtak és az adóztatás folyamatában ellenőrizni tudtak. Az arányosság elvét követve határozta meg Flandriai Jó Károly 1122-ben egy adóperben, hogy a Meirelbeke-i lakosok közül a házas férfiak évi 12 dénár fejadót szolgáltattak uruknak, feleségük csak hatot, míg a nőtlen férfiak semmit sem fizettek.[122] Amikor Flandriában a Namuri törvényeket 1151-ben a Floreffe-i lakosokra kiterjesztették minden földműves a taille alóli mentességéért évi két soust fizetett, de a földnélküli kézművesek csak 12 dénárt.[123] További példaként említhető a Magna Charta 12. pontja, amelyben útmutatásként előírták, hogy a rendkívüli adók "mértéktartóak legyenek." A dekrétum 15. pontban a király a nemeseket arra
- 93/94 -
kérte, hogy szabadjaitól szedett rendkívüli adó "ne haladja meg a mértéket", tehát a helyben szokásos terheket. A Magyar Királyságban is találunk példát az arányos közteherviselés elvének érvényesülésére. Differenciált, és szolgáltatással arányos rendszert vezettek be a szabadok dénárjának megfizetésekor, mert aki katonai szolgálatot teljesített, tehát vagyoni és fizikai terheket vállalt, az adómentes maradt, aki alkalmi szolgálatokat tett a királynak négy dénárt fizetett, míg azok a gazdák, akik nem katonáskodtak és nem is szolgáltak a királynak, azok évi nyolc dénárt fizettek. Ez az elv érvényesült a városokra kivetett és közösen fizettet collecta megfizetésekor, mert annak terheit a lakosok között ekkor már nem fejadóként, hanem vagyonukkal arányosan osztották szét. Az elv gyakorlati alkalmazásának kitűnő példáját találjuk Kálmán I. törvénykönyvének 33. szakaszában, amelyben a király előírta, hogy a szegény kereskedők a szokásos vámot fizessék, míg a gazdag kereskedők annak a duplumát. A jobbágyok kötelezettségei között is találunk példát a mai értelembe vett arányosság megjelenésére. Kálmán törvényeiben megkülönböztette a köznépet, a populust és a rab cselédet, a servust és a terménytized megfizetésére csak az előbbieket kötelezték és azokat a rab cselédeket, akiknek nem volt saját munkaeszközük, csupán három dénár dézsmamegváltás fizetésére kötelezték.[124] A formális arányosság szabályait követték a Szebelédbe települt telkes jobbágyok esetében, akik 1222-ben egy ekealja földhasználatért évi fél ezüst girát fizettek, míg azok, akiknek csak házuk volt, de földjük nem, három pondust adtak. Hasonló szabályokat találunk a IV. Béla herceg által 1230-ban a borsmonostori apátságnak adott kiváltságlevélben. Ebben szabályozta a füstpénz fizetését, amivel a parasztok a telek megváltásáért tartoztak és mértékét telkenként egy fertóban határozta meg, de akiknek csak háza volt és szántója nem, három pondust, míg a házatlan zsellérek fél pondust adtak.[125] Az arányosság érvényesült a boradó megfizetésekor is, mert a hegyvámot általában a megművelt szőlőbirtok nagysága alapján fizették, de nem csak a terület méretét vették figyelembe, ami után arányosan csökkentett összeget fizettek, de a termés mennyiségét is beszámították az adó meghatározásakor.[126] Az arányosság elve még a rendkívüli adók esetében is érvényesült. A collecta kivetésekor a rabszolgák és udvarnokok csak a különadók felét fizették, de néhány esetben a király őket teljes egészében felmenthette a kötelezettség teljesítése alól.[127] "IV. Béla a turóci prépostnak Győr vármegyei udvarnokokat adományoz, kik helyzetük szerint félcollectát tartoznak fizetni, meghagyja tehát az összes collectorainak, hogy egyik se merjen tőlük ennél többet követelni, mivel conditionáriusok és helyzetük kívánja ezt országunk régi jó szokása szerint."[128] Az arányosság elve már a X. századtól a legfontosabb rendszeres adó, a tized bevezetésétől érvényesült a Magyar Királyságban, hiszen az vagyonarányos adóként, mai szóval élve lineáris terhelést jelentett minden természetes személy jövedelménél.
- 94/95 -
A X-XIII. századi Európa vezető hatalmában a francia királyságban a központi hatalom erősödésével együtt megnőtt az igény a jogbiztonság minden formájára, a közbiztonságtól a közigazgatás kiszámítható működésén át a tervezhető adókötelezettségekig. Az ebben az időszakban kiállított francia dokumentumok azt mutatták, hogy elsősorban a szokásjog határozta meg a földesúr adóztatási lehetőségeit és az elvárt szolgáltatások mértékét és fajtáit. Ugyanakkor megszilárdultak és elkülönültek az adófajták, amelyek pontosan meghatározott adózási jellegzetességekkel rendelkeztek és elhatárolták a közterhek fajtáit a taillet, a bedent és a rendes adókat, valamint a terményadókat és meghatározták a kivetésük módját, alapját, alanyait és mértékét. A XIII. században uralkodó IX. Lajos ezen is túllépett és az adóztatási visszaélések megszüntetése érdekében megbízottakat és vizsgálóbírókat küldött szét az országában az egységes adórendszer kialakítása érdekében.[129] A legfontosabb előre lépést a jobbágyok helyzetében az jelentette, hogy néhány körzetben írásban rögzítették az adózók jogait. Balderic, Liége püspökének 1015-ben készült leveléből tudjuk, hogy Louvain grófságban írásba foglalták, hogy a földesurak az igazságszolgáltatás nyereségéből származó haszonnak maximum egyharmadát szedhették be és két dénár pénzadónál és egy szárnyasnál és négy sexter zabnál többet nem követelhettek háztartásonként. IV. Baldwint Marchiennes birtokosát 1038-ban az igazságszolgáltatás nyereségén kívül az eltartásához szükséges étel és ital, háború esetén a királyi seregben való szolgálatért újabb pénzdíj illette meg, de azt is oklevélben rögzítették, hogy más adókat nem hajthatott be.[130] A francia egyház, sok esetben, arra törekedett, hogy megvédje a parasztokat és meghatározták az adók fizetendő maximumát, illetve egyes díjak megfizetését határozott időre korlátozták, amelyekről az érdekeltek megállapodhattak. [131]
A magyar adózásban is érvényesült a normához kötöttség elve és hatékonyan védte az országlakosok jogait. A magyar joggyakorlatban részletesen rendelkeztek az uralkodó által kivetett adó kötelezettség feltételeiről, pontosan meghatározták a fizetendő közteher alapját, alanyát, tárgyát, adóalap számítási és beszedési módját és gyakran még a kedvezményezettek körét is. Az adófizetésre vonatkozó szabályok cogensek voltak és még az ispánokat is elszámoltatták azok pontos végrehajtásáról. Az adó megfizetéséről a XI-XIII. századtól igazolást adtak és a kor színvonalának megfelelő adónyilvántartási rendszert működtettek. Kálmán király I. törvénykönyvében elrendelte, hogy bizonyos adófajta fejében beszedett pénzt részletes írásos kimutatással együtt kell eljuttatni a királyi udvarba.[132] Az adócsalást és a jogosulatlan adószedést üldözték és a többszöri adóztatást megtiltották. Az adóalanyokat védő szabályok közül említhető I. Kálmán dekrétuma, amelyben a király meghatározta a vámok és az adók beszedésének rendjét,[133] illetve II. András
- 95/96 -
1211-ben a tihanyi apátság számára kibocsátott levelében a "torozók" csoportosan meghatározott úrbéri tartozását határozta meg nagyon részletesen. Hat év múlva a király a mosoni vár ispánjának írott levelében a kiváltságok megőrzését írta elő és meghagyta a helyi embereinek, hogy a "szentkereszti apátság leguentoi birtokát, minden adó és vámszedés és egyéb háborgatás ellen védelmezze."[134] Az uralkodó az erdélyi német vendégeknek azt a jogot biztosította, hogy a saját területüket érintő "bármely főúr részére történő királyi birtokadományozásnak ellentmondhassanak."[135] A törvényhez kötöttség elvének korai formájaként értelmezhetjük azt a gesztust, amellyel az uralkodó rendeletben kötelezte magát, hogy kizárólag a jogszerűen elfogadott adókat szed be és az adóalanyokat terhelő minden más adó beszedését jogellenesnek tekinti. Ezt a formulát alkalmazták az Aranybulla megújításakor is, amelyben II. András vállalta, hogy fellép a hatalmaskodó ispánok ellen. Ezt fogalmazták meg 1222-ben az Aranybulla 14. szakaszában, amelyben az ispánokat tisztességes életvitelre és igazgatási eljárásra kötelezték, majd az 1231-es dekrétum 6. cikkelyében az uralkodó kifejezetten a jogtalan és rendkívüli adók megszüntetéséről rendelkezett, szakítva a korábbi bizonytalan szokásjoggal. A törvényhely kimondta: "semmiféle adót, semmiféle behajtást, sem kamara hasznát soha semmi alkalommal nem fogunk szedetni, semmiféle nemzetiségű vagy jogi állapotú emberektől, kivéve azokat, akik a királyi kincstárnak meghatározott adót tartoznak fizetni." Figyelemre méltó, hogy az ígéret nem csak a nemességre, hanem a társadalom minden tagját érintő jogtalan, tehát a kor szokásjogával ellentételesen elfogadott adókra vonatkozott. A rendelet 7. és 8. szakaszában a beszállásolások méltányos áron történő megfizetését ígérték és megtiltották az adók beszedőinek a kikényszerített ajándékok elfogadását. A jogszerű és tisztességes eljárás érdekében a törvény 21. szakasza előírta, hogy a dézsmaszedő poroszlók csak törvényesen, káptalani engedéllyel járhattak el a rájuk bízott ügyekben. Ezt követően IV. Béla 1237-ben a pannonhalmai jobbágyok, udvarnokok és szolgálónépek és rabszolgák kötelező szolgálatait íratta össze,[136] majd 1257-ben a turóci, 1265-ben a liptóiak adózásra vonatkozó normákat foglalta egybe[137] és a túróci udvarnokokra vonatkozóan kikötötte, hogy csak "fél collectát fizessenek az országunk régi jó szokása szerint."[138] Néhány évvel később V. István az 1271-ben beköltöző szászoknak olyan szabadságlevelet adott, amelybe beillesztették a külföldről hozott jogaikat. Jól mutatta az adózói jogok védelmét, hogy IV. László király 1273-ban megparancsolta a győri ispánnak, továbbá a dénár és élelmiszer collecta szedőknek, hogy a győri hospesek "kamarai és egyéb adók fele alól való mentességét tartsák tiszteletben és őket kiváltságaikban ne zaklassák."[139] A törvények megtartására tett ígéretnek minősíthetjük a 1290-1291-es törvény 27. szakaszát, amelyben a király vállalta, hogy a hatalmaskodókkal szemben teljes igazságot fog szolgáltatni az ország minden lakosának. III. András a koronázását követően megígérte, hogy az országban kiala-
- 96/97 -
kult jogszokásokat megtartja és azokat írásba foglalja.[140] A központi jogalkotás a század végén a földesúr és a jobbágyainak viszonyaiba is beavatkozott és a többször idézett 1298-as törvény 30 és 31. és 43. szakasza védelmébe vette a megszerzett adómentességeket és kiközösítéssel fenyegette azokat, akik az egyházak és nemesek népeit jogalap nélkül adóztatták. A norma 69. cikke nem csupán a szabad költözés jogát biztosította a parasztságnak, de a földbér mértékére vonatkozóan megállapította, hogy kizárólag szokásos és igazságos terragium követelhető. A magyar pénzügyi jog XII-XIII. századi fejlődését segítette a hospesek betelepülése és az általuk behozott alapelvek beépültek a magyar jogrendbe és elterjesztették az úrbéri egyezségek írásba foglalását.[141] Ami az adófizetők törvényes korlát nélküli adóztatását illeti, megállapíthatjuk, hogy a középkori magyar gazdálkodókat sem a földtulajdonosok, sem a királyok nem zsarolhatták és nem adóztathatták tetszésük szerint. A magyar adórendszerben az előzetesen meg nem határozott kötelezettségek beszedése nem volt gyakorlatban és az önállóan gazdálkodók adókötelezettségeinek fajtáit és mértékét pontosan meghatározták. A füstadó bevezetéséig a közszabadok csak tizedet fizettek és elszállásolási, valamint csekély mértékű ajándék szolgáltatási és terményadózási, élőállat és bőr adó fizetési kötelezettségük volt. Azt, hogy az adó mértékét az Árpád-házi királyok törvényei pontosan meghatározták, bizonyítja a füstadó kivetése, ami fejadó jelleggel minden adóalanyt egyformán terhelt, de még az adómentességeket is törvényben határozták meg. Minden adónem estében a társadalom egészére vonatkozóan határozták meg a fizetési kötelezettségek feltételeit és az adójogalkotást nem bizonytalan és folyton változó egyedi igényekre szabták. Kizárólag a donációknál fordult elő, hogy az uralkodó vagy más arisztokraták beavatkoztak az adókötelezettségek egyéni teljesítésébe. Ennek az volt az oka, hogy az adományozás a sok esetben egyedi aktus volt, amelyben a kedvezmény mértékét, meghatározta az adományozó személy pénzügyi helyzete és a megajándékozott cselekedetének kincstári vagy uralkodói hasznossága. Még ezen a területen is állandóság és kiszámíthatóság érvényesült, hiszen a magyar királyok régi gyakorlata volt, hogy tiszteletben tartották és megerősítették őseik privilégiumait. Ezt az elvet követte II. András 1213-ban, amikor megerősítette Szent István által a pannonhalmai monostor részére 1002-ben kiállított oklevelét.[142]
Államiságának első háromszáz évében a magyarság nem egyszerűen lemásolta az európai hatalomépítési modelleket, hanem olyan gazdaságilag és katonailag erős államot teremtett, ami a korabeli Európa egyik vezető hatalma lett. A magyar királyok erejét az óriási kiterjedésű és központilag irányított uralkodói birtokrendszer és az arra épülő hatékony és kiszámíthatóan működő pénzügyi struktúra biztosította. A vizsgált korszak egészében a királyi családnak volt a legnagyobb földterü-
- 97/98 -
lete, vagyona, munkaereje, katonája a Kárpát medencében és ezeket a forrásokat a legtöbb uralkodónk tisztességesen használta fel. A Magyar Királyság sikerét azonban nem tulajdoníthatjuk kizárólag a vagyoni tényezőknek, mert az állam működésének fontos jellegzetességét alkotta az évszázadokon keresztül érvényesülő rugalmas és pragmatikus pénzügyi és politikai gondolkodás. A Kárpát-medencébe betelepült magyar törzsek átvették a nyugat Európai igazgatási, adóztatási modelleket és jogintézményeket, a tizedet, a földadót, a kamara hasznát, a kancelláriát, és a megyerendszert, ugyanakkor sikeresen megőrizték a pusztai életforma néhány jellegzetességét az állatadókat, a százas-tízes adózói csoportokat, a vándorló igazgatási rendszert. Az államot alapító népesség rendkívül gyors ütemben és hatékonyan alakította át a félnomád, zsákmányoló gazdaságot és társadalmat jól szervezett földművelő és keresztény állammá. A magyar uralkodók biztos kézzel és józan számítással ötvözték a keleti és nyugati adózási elemeket és egyre több nyugati pénzügyi eszközt vettek át, amelyek fokozatosan kiszorították a pusztai elemeket. A magyarság és a vele együtt élő nemzetiségek birtokba vették a Kárpát medencét és több mint ezer éven át sikeresen működő államot alkottak, amely képes volt élőerővel, igazgatási rendszerekkel és kultúrával kitölteni ezt a hatalmas területet, ahová évszázadokon át emberek százezrei érkeztek, hogy otthont találjanak. Ebben a folyamatban az adózásnak meghatározó szerepe volt, mert az Árpádházi királyok adórendszerének a legfontosabb jellegzetessége volt az állandó evolúció, amelyben a kezdeti magánjogi jellegű adóztatás rendje átalakult a korszak színvonalán álló közjogi jellegű, regálékra és központi bevételekre koncentráló rendszerré. A magyar társadalom jóléte szempontjából meghatározó volt az alacsony mértékű, stabil és arányos adóterhelés, valamint a jó közbiztonság, az olcsó termőföld és a mindenki számára folyamatosan elérhető és bőséges élelem ellátás. A középkornak ebben a szakaszában a magyar adórendszer a társadalom nagy részére kiterjedt és létrejött egy fajta korai közteherviselési forma, amelyben a XII. századtól még a helyi úrbéri terheket is kölcsönösen előnyös szerződésekben határozták meg. A magyar adórendszer működésének első háromszáz éve alatt, leszámítva a rövid anarchikus állapotokat, érvényesült az adóztatás számos alapelve és tiszteletben tartották az adózói érdekeket. Alapozó jellegű korszak volt ez, amelyben gyorsan kialakult a Magyar Királyság önálló pénzügyi kultúrája és adórendszere. Mindez kiegészült a korszak számos más eredményével, mint a kereszténység felvételével, a vármegye rendszer létrehozásával, a pénzügyi kultúra megerősödésével és az európai politikai integrációval, amely tényezők napjainkig meghatározzák a magyar közösség életét. ■
JEGYZETEK
[1] Hóman Bálint: A Magyar Királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában Nap Kiadó, Budapest 2003. 161.
[2] Györffy György: István király és műve Gondolat Kiadó, Budapest 1983. 317.
[3] Hóman Bálint: Adó vagy földbér? Athenaeum Kiadó, Budapest 1913. 1-2.
- 98/99 -
[4] Molnár Erik: A magyar társadalom története az őskortól az Árpádokig Szikra Kiadó, Budapest 1949. 188.
[5] Kristó Gyula: Az aranybullák évszázada Gondolat Kiadó, Budapest 1981. 236.
[6] Hóman: (2003) i.m. 34-35.
[7] Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000-1325 MTA, Budapest 1916. 453-454.
[8] Molnár: (1949) i.m.309.
[9] Molnár: (1949) i.m. 186-187., 262.
[10] Molnár: (1949) i.m. 186.
[11] Molnár: (1949) i.m. 186.
[12] Hóman: (2003) i.m. 59.
[13] Szabó István: Jobbágyok parasztok Akadémiai Kiadó, Budapest 1976. 106-107.
[14] Györffy György: Államszervezés Magyarország Története Akadémiai Kiadó, Budapest 1984. 952.
[15] Hóman: (2003) i.m. 181.
[16] Eckhart Ferenc: A királyi adózás története Magyarországon 1323-ig. Réthy Lipót és Fia, Arad 1908. 106.
[17] Kristó Gyula: A korai feudalizmus, Magyarország története I/2 Akadémiai Kiadó, Budapest 1984. 1278.
[18] Hóman: (2003) i.m. 161.
[19] Kristó: (1981) i.m. 56.
[20] Hóman: (2003) i.m. 20.
[21] Eckhart: i. m. 71.
[22] Hóman: (2003) i.m. 19.
[23] Hóman: (2003) i.m. 163.
[24] Hóman: (2003) i.m. 21.
[25] Fejér V. 2. 230.
[26] CD. VII. 30. sz.
[27] F. VIII/2. 58. sz, CD VIII. 72. sz.
[28] DL 57071. (6.) Dancs család levéltára 1232-1525 Akadémiai Kiadó, Budapest 1993. 30.
[29] Molnár: (1949) i.m. 262.
[30] Székely György: A parasztság és a feudális állam megszilárdulása Károly Róbert korában. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században /szerk: Székely György. Akadémiai Kiadó, Budapest 1953. 70-72.
[31] Hóman: (2003) i.m. 54.
[32] Kristó: (1984) i.m. 1327.
[33] Weisz Boglárka: A királyketteje és az ispán harmada MTA BKK, Budapest. 2013. 80.
[34] Thallóczy Lajos: A kamara haszna története Weiszmann Kiadó, Budapest. 1879. 13.
[35] Fejér, CD. II. 140. Monum Strigon. I. 107.
[36] Fejér, CD. VII. 5. 322.
[37] 1279: H. Oklevéltár 66.
[38] Hóman Bálint: A magyar királyság háztartása és pénzügyigazgatása 1000-1322-ig Digitális forma 1-8.
[39] Molnár: (1949) i.m. 302-303.
[40] Hóman: (2003) i.m. 28.
[41] Kristó: (1981) i.m. 239.
[42] Hóman: (2003) i.m. 39.
[43] Hóman: (2003) i.m. 32..
[44] Eckhart: i.m. 34.
[45] Hóman: (2003) i.m. 44.
[46] Mályusz Elemér: Turóc megye kialakulása Attraktor Kiadó, Máriabesenyő 2014. 137.
[47] Eckhart: i.m. 25.
[48] Endlicher 520.
[49] Endlicher 418.
[50] Wenzel, ÁUO. XI. 127. Smiciklas, Cod. dipl. III. 124.
[51] Molnár: (1949) i.m. 310.
[52] Hóman: (2003) i.m. 31-36.
[53] Hóman: (2003) i.m. 31-36.
[54] Hóman: (2003) i.m. 43.
[55] Gyöngyössy Márton: Magyar pénztörténet (1000-1526) Bölcsész konzorcium, Budapest 2006. 236.
[56] Hóman: (2003) i.m. 37-41.
[57] S. Ladislai: Decr. Lib. I.Cap 40./KN 26.
[58] Koszta László: A püspökség alapításától (1009) a 14. század közepéig Pécs története II. Kronosz Kiadó Pécs, 2015. 93.
[59] Kristó: (1979) i.m. 160.
[60] Andreae II: Decr 1222. Art. 20.
[61] Rácz György: Az Aranybulla példánytörténete Rubicon 2022/6. 7.
[62] Wenzel, ÁUO. XI. 213., és Kukuljevic, Reg. no. 240.
[63] Fejér, CD. VII. 4. 79.
[64] Fejér, V. 2. 374.
[65] Kristó: (1981) i.m. 78.
[66] Elekes Lajos: A középkori magyar állam története megalapításától mohácsi bukásáig Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1964. 95.
[67] Györffy: (1983). i.m. 449.
[68] Gutgesell, Manfred: Hadsereg, Egyiptom, a fáraók világa Vince Kiadó, Budapest 2007. 365.
[69] Vass Előd: A balkáni nomadizmus az Oszmán Birodalomeurópai tartományaiban Nomád társadalmak és államalakulatok Akadémiai Kiadó 1983. Budapest 256.
[70] Györffy: (1983). i.m.453.
[71] Kovács Szilvia: A Mongol Birodalom (12061368) EFOP-3.4.3-16- 2016-00014. 6.
[72] Györffy György: A tízes és százas szervezet MTA II. Oszt. Közl. 22 Budapest 1973. 57-64.
- 99/100 -
[73] Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története Szikra Kiadó, Budapest 1950. 33.
[74] Hóman: (2003) i.m. 33.
[75] Hóman: (2003) i.m. 33.
[76] Györffy: (1984) i.m. 722.
[77] Györffy: (1983). i.m.451.
[78] Györffy: (1983). i.m. 451-452.
[79] Györffy: (1983). i. m. 454.
[80] Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik Csokonai Kiadó, Debrecen 1997. 201.
[81] Bakay Kornél: A magyar államalapítás Gondolat Kiadó, Budapest 1978. 115.
[82] Györffy: (1983) i.m. 490.
[83] Györffy: (1983). i. m. 491.
[84] Györffy: (1983). i.m. 491.
[85] Domanovszky Sándor: Gazdaság és társdadalom a középkorban Gondolat Kiadó, Budapest 1979. 248.
[86] Györffy: A magyar állam félnomád előzményei Nomád társadalmak és államalakulatok Akadémiai Kiadó, Budapest 1983. 389.
[87] Györffy: (1983) i.m. 454-455.
[88] Fejér, CD. IV. 3. 195.
[89] Tagányi Zoltán: A közép-kelet európai faluközösség genezise L'Harmattan Kiadó, Budapest 2015. 87.
[90] Györffy: (1983) i.m. 490-491.
[91] H.O. VIII. 128.
[92] Vargha László: Kiváltságok a magyar pénzügyi jogban Adó és könyvvitel, Budapest 1934. 3-7.
[93] Mika Sándor: A hűbériség és a keresztes hadjáratok kora. Marczali Világtörténet, Budapest 1885. 234.
[94] Takács György: Az adómorál Franklin Társulat, Budapest 1929. 73.
[95] Quantin, Maximilien: Cartul general de l'Yonne, I, 319.
[96] Acsády: (1950) i.m. 102.
[97] Mémoires de la Société archéogique et historique de l'Orléannais, XXX, 21.
[98] Takács György: A pénzügyi büntetőjog kifejlődése KJK, Budapest 1970. 388.
[99] Szilovics Csaba: Az adózás eredetéről Novissima Bp. 2021.
[100] Wenzel X. 178.
[101] Acsády: (1950) i.m. 83.
[102] Fejér, CD. IV. 3. 396., és Smiciklas, Cod. dipl. V. 423.
[103] Valk, Jonathan: Navigating Taxation in Ancient Polities Ancient Taxation New York University Press 2021. 14-15.
[104] Stephenson, Clark: The Origin and Nature of the Taille Revue belge de philologie et d'histoire, tome 5, fasc. 4, 1926. 808-809.
[105] Morel, Chanoine: Cartulaire de l' abbaye de Saint-Corneille de Compiégne compiégne 1904 no. 39.
[106] Laszlovszky József: Földművelés és állattenyésztés a középkori Magyarországon Magyar középkori gazdaságtörténet Bölcsész konzorcium, Budapest 2006. 54-55.
[107] Edictum vel Constitutio inclyti Principis Clotacharii regis super omnem plebem in conventu Episcoporum in Synodo Parisius habita sub die XV Cal, Novemb. anno XXXI suprasricpti Regis imperii.
[108] Stephenson: i. m. 801.
[109] Guérard, Benjamin: Cartulaire de l' église de Notre-Dame de Paris Paris 1850 389.
[110] Erdélyi László: A pannonhalmai főapátság története I. Budapest 1902. I. köt. 645, 678-679, 715-722, 726-728. ///D 173.
[111] 1233: Pannonhalmi levéltár, Capsa 28. C.
[112] Acsády: (1950) i.m. 74-75.
[113] Acsády: (1950) i.m. 83.
[114] DF 279565 kiadta Wenzel VIII. 305-306.
[115] Mályusz: i.m. 22.
[116] Wenzel: XII. 150.
[117] Eckhart: i.m. 80.
[118] Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon akadémiai Kiadó, Budapest 1979. 122.
[119] Mályusz: i.m. 68.
[120] Mályusz: i.m. 68.
[121] Székely György: A jobbágyköltözés mint a paraszti harc egyik jellemző formája Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században Akadémiai Kiadó Bp.1953. 192.
[122] Stephenson: i.m. 839-840.
[123] Analectes, XI, 181./idézi Stephenson i.m. 855.
[124] Györffy: (1984) i.m. 979.
[125] Thallóczy: A kamara haszna története Weiszmann Bp. 1879. 30.
[126] Solymosi László: A szőlő utáni adózás új rendszere a 13-14. századi Magyarországon Történelmi Szemle XXXVIII. 1996./1. 29.
[127] Eckhart: i.m. 58.
[128] Eckhart: i.m. 59.
[129] Duby, Georges-Mandrou, Robert: Histoire de la civilisation française Libraire A. Colin, Paris 1968. 135.
[130] Warnkönig, Leopold, August: Flandrische staats- und Rechtsgeschichte bis zum Jahre 1305. Tübingen 1835-37. 85.
[131] Pirenne, Henry: Histoire de Belgique I. M. Lamartin, Brussels 1900. 143.
[132] Zsoldos: i.m. 21.
- 100/101 -
[133] Lukács Ferenc: A magyar pénzügy fejlődése Magánkiadás Nagybánya 1903. 4.
[134] Wenzel, ÁUO. VI. 386.
[135] Monum. hist. Hung. diplomatica 6. sz.
[136] Fejér, CD. IV. 3. 461.
[137] Mályusz: i.m. 61.
[138] Fejér VII/ 5. 345.
[139] Fejér V. 2. 112.
[140] Fejér VII.2. 139.
[141] Acsády: (1950) i.m. 64.
[142] Fejér, CD, III. 1. 147.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, PTE ÁJK Pénzügyi Jogi és Gazdasági Jogi Tanszék.
Visszaugrás
