[1] A bírói gyakorlat óvatosan felismerni látszik, hogy a körülmények megváltozására ezen a területen is reagálnia kell. Egyre szélesedőben az a szürke zóna, amelynek esetében nehéz eldönteni, helyes és indokolt-e a károkozóval megfizettetni a magánbiztosítás körébe eső, ma még közvetlenül az egészségügyi szolgáltatótól igénybe vett juttatásokat, pl. hotelszolgáltatást, különszobát, állítólag azonnal beszerezhető, illetőleg elvégeztethető diagnosztikai vizsgálatok költségeit, nem beszélve a rehabilitációs szolgáltatásokról (ezek esetében valójában az sem pontosan tisztázott, melyek azok és meddig vehetők ingyenesen igénybe).
[2] Egyes bíróságok a kárenyhítési költség intézményével operálnak olyan indokolással is, hogy a károkozónak a költséget mindenképpen meg kell fizetnie, akár a magánszolgáltató számlájára, akár a társadalombiztosító megtérítési igényére. Felvetik, hogy a károsult joga eldönteni, melyik utat választja.
[3] A bírói gyakorlatban az alábbi álláspontok jelennek meg:
"A bíróság nem osztotta az alperes álláspontját abban a tekintetben, hogy a felperesnek a társadalombiztosítás által finanszírozott rehabilitációs kezeléseket kellett volna igénybe vennie. Külön bizonyítást nem igénylő tény, hogy a társadalombiztosítás által finanszírozott kezelések munkaidőben, a társadalombiztosítás által fenntartott intézményekben vehetőek igénybe. A bíróság megítélése szerint a felperes nem sértette meg kárenyhítési kötelezettségét akkor, amikor nem a társadalombiztosítás által támogatott kezeléseken vesz részt, figyelemmel arra, hogy azokon saját munkaidejét megszakítva, munkájából történő kieséssel tudna részt venni. Emellett a társadalombiztosítás által igénybe vehető kezelések hatékonysága sem feltétlenül éri el a felperes által igénybe vett kezelésekét, figyelemmel arra, hogy az igénybe vehető kezelések száma is korlátozott. ... A bíróság a felperes kárenyhítési kötelezettségének megsértését megállapítani nem tudta. E körben a bíróság osztotta a felperes azon álláspontját, hogy a társadalombiztosítás keretében igénybe vehető vizsgálatokra több hónapos a várakozási idő, ez külön bizonyítást nem igényel, míg a vizsgálatok szükségesek voltak a kezelések folytatásához. Az is köztudomású tény, hogy a társadalombiztosítás által finanszírozott vizsgálatokat az állami alkalmazottak munkaidőben végzik. A károsulttól nem várható el, hogy a károkozó mentesülése érdekében az évi rendes fizetett szabadságát vegye igénybe a szükséges vizsgálatok elvégzése céljából. Erre figyelemmel a felperes kárenyhítési kötelezettségét nem szegte meg." Pesti Központi Kerületi Bíróság 34.P. 93.828/2015/49-I.
"Rehabilitációs többletköltség megfizetésére kérte kötelezni a felperes az alperest. Előadta, hogy ezen költekezés a rehabilitációs központban való ellátás ellenértéke volt. Hivatkozott arra, hogy kizárólag ebben az intézetben nyert a kórházból hazaengedést követően elhelyezést 1.000 forint/nap díj ellenében. Hivatkozott arra, hogy sem a sem az egyik, sem a másik rehabilitációs intézet nem fogadta volna megfelelő határidőben, így az állapotrosszabbodására is tekintettel, valamint az otthoni gondozással felmerült költségek figyelembe vétele mellett is kárenyhítő kötelezettségének tett eleget akkor, amikor a visegrádi intézetet igénybe vette. Hivatkozott arra, hogy a visegrádi intézet által nyújtott szolgáltatás semennyiben nem volt luxus kórházi szolgáltatásként figyelembe vehető. Az alperes ezzel szemben arra hivatkozott, hogy jogszabály alapján ezen rehabilitációs szolgáltatást a felperes ingyen is igénybe vehette volna, más intézetben is bizonyára elhelyezést nyerhetett volna. .... Az alperes azonban sem a perfelvételi tárgyaláson, sem az érdemi tárgyalási szakban - a bíróság kérdése ellenére - nem tudta megjelölni azon jogszabályhelyet, amelyre előadását alapította. A Pp. 199. § (2) bekezdés b) pont ba) alpontja szerint az alperes anyagi jogi védekezésének alapjául szolgáló jogszabályhelyet meg kell jelölnie, ennek elmaradása esetén a Pp. 203. § (2) bekezdés a) pontja szerint a felperes tény és jogállításait olyannak kell tekinteni, amelyet az alperes nem vitat. Mindebből fakadóan a felperes az általa állított követelés mint a káreseménnyel kapcsolatban felmerült költekezés megilleti és annak megfizetésére kötelezte az alperest a bíróság. A bíróság egyebekben utal arra, hogy a felperes által előadottak és a tanú által elmondottak, valamint a felmutatott okiratok alapján és a közismertnek tekinthető hazai egészségügyi gyakorlatot is figyelembe véve a felperes joggal tart igényt ezen összegre, mivel egyértelműen kárenyhítő magatartásával felmerült költekezés. A bíróság megjegyzi továbbá azt is, hogy amennyiben az alperes beazonosítható módon képes lesz az általa általánosságban hivatkozott társadalombiztosítási jogszabályhely megnevezésére, úgy ezen jogszabályhely alapján a későbbiekben a regressz igényekre irányadó módon a fenti követelést az állami egészségbiztosítóval szemben érvényesítheti." Pesti Központi Kerületi Bíróság 18.P.86.469/2018/13.sz.
"A rehabilitációs többletköltség vonatkozásában a másodfokú bíróság utal arra, hogy az alperes álláspontjától eltérően a hivatkozott eseti döntések, a kialakult gyakorlat szerint a felperes nem köteles a társadalombiztosítás által finanszírozott rehabilitációs kezeléseket igénybe venni. Ennek - bármely okból történő elmaradása - önmagában nem tekinthető a kárenyhítési kötelezettség megsértésének. Az orvosi kezelések, diagnosztikai vizsgálatok költsége tekintetében a másodfokú bíróság kiemeli, hogy jelen esetben a felperes súlyos sérüléseinek jellege (többszörös fogtörés, arc- és homloksérülés) az ezekkel járó folyamatos fájdalom, az életvitel elnehezítettsége indokolta a magán orvosi vizsgálatok elvégzését. Ilyen körülmények között a felperestől nem volt elvárható, hogy a pontos diagnózis és az adekvát kezelés céljából elengedhetetlen diagnosztikai vizsgálatokra több hetet, hónapot várjon." Fővárosi Törvényszék 56.Pf.638.438/2018/4.
[4] Fuglinszky álláspontja a következő: "Jóval szigorúbb volt e tekintetben a rendszerváltás előtti szakirodalom és bírói gyakorlat. A magánorvosi költségek nem voltak érvényesíthetők. Ma már megmosolyogtató Eörsi egyik példája, amellyel azt fejtegeti, hogy a hivatásos teherautósofőr azért készíttethette el magánfogtechnikussal a műfogsorát, mert az állami ellátás keretében arra jóval többet kellett volna várnia; miközben a munkakörénél fogva folyamatosan úton van, sok helyen jár, sok emberrel kerül kapcsolatba, s ezért nem várható el, hogy rendezetlen fogazattal mutatkozzék. Lásd Eörsi, 1966, 93. Petrik, 2002, 238. egy olyan esetet ismertet, amelyben a bíróság elfogadta a magánorvosi ellátás igénybevételének költségeit szükséges kárenyhítési költségnek, mert az állami egészségügyi rendszer csak hibásan és nagyon hosszú várakozási idő után tudta biztosítani az orvosilag indokolt ellátást."[1]
[5] Az egészségügyi ellátás költségeivel kapcsolatos gyakorlat másik régi dilemmája, mire is nyújt szolgáltatást a társadalombiztosítás és mire nem. Úgy tűnik, nincsenek korlátok, de valójában nagyon is vannak, így pl. az igazán korszerű térdprotézisek költségeinek megfizetése egyedi méltányossági eljárásban történik, sokszor azok töredékét vállalva.
"A kárért felelős személy az eredeti állapot helyreállításával, ha pedig az nem lehetséges, a kártérítéssel a károsultat olyan helyzetbe köteles hozni, mintha a kár nem következett volna be. Ha a károsult kára valamelyik végtagjának az elvesztéséből ered, a kárért felelős személy a kártérítési felelőssége körében köteles viselni azt a költséget, amivel a károsultat ért személyi hátrány a legteljesebb mértékben kiküszöbölhető, ezáltal az eredeti állapothoz legjobban hasonlító helyzet megteremthető. A károsult megalapozottan követelheti a kereskedelmi forgalomban elérhető művégtagok közül annak a beszerzését, amelyik az elvesztett végtagot a legteljesebb mértékben alkalmas pótolni." BDT 2012.2729
[6] A kártérítési gyakorlat tehát minden orvosilag képviselhető eszköz, eljárás költségét szükségesnek és indokoltnak tartja, így előáll az a helyzet, hogy a bonyolult, több-szakértős bizottság által javasolt, sokszor ezután is csak részleges méltányossági kifizetéssel szemben igazságügyi orvos szakértői vélemény pár bekezdése alapján ez a sokmilliós költség minősül indokoltnak.
A Fővárosi Ítélőtábla a következőképpen indokolta, hogy miért választhatja a károsult a számára leginkább megfelelő, legkomfortosabb művégtagot (6.Pf.21.664/2010/5.): "Az ember valamelyik végtagjának elvesztése esetén az eredeti állapot nem állítható helyre. [...] az ítélőtábla osztotta az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját, hogy ilyen esetben a kárért felelős személy köteles a kártérítéssel a károsultat olyan helyzetbe hozni, ami a legteljesebb mértékben megközelíti a károsult kár elszenvedését megelőző, ép és egészséges állapotát. Valamelyik végtag elvesztése esetén ennek a célnak legjobban az a művégtag felel meg, amelynek alkalmazásával az elvesztett végtag a legteljesebb, legtökéletesebb mértékben pótolható, és amely a legnagyobb mértékben képes átvenni az eredeti egészséges végtag szerepét. A perben beszerzett orvosi szakvéleményekből kétséget kizáróan megállapítható az, hogy a felperes amputált bal lábának a funkcióit minden más, a kereskedelmi forgalomban elérhető művégtagnál tökéletesebb, teljesebb és a felperes számára biztonságosabb módon a C-Leg típusú művégtag tudja pótolni. Ennek a művégtagnak a használata alkalmas arra, hogy a bal lábának elvesztése miatt a felperes által elszenvedett hátrányokat a legnagyobb mértékben kiküszöbölje és a felperest a balesetet megelőző állapothoz leginkább hasonló helyzetbe hozza."[2]
[7] Hogy mégis zavar van a gyakorlatban, mutatja az, hogy egyes bíróságok fenntartás, minden feltétel nélkül megítélik a sokmilliós összeget, mások csak akkor, ha a károsult a sokmilliós beszerzésről szóló számlát mutatja be az alperesnek, rendszerint a biztosítónak és közvetlen fizetésre kerül sor a gyártónak.
[8] A károsult, egyben biztosított (és munkaadója) tb. járulékot fizet azért, ami neki ennek fejében "ingyen" járna, de külön megveszi a magánszolgáltatótól, miközben ez a kiadás azért az átalánnyal a gfb.-ben megtérül a társadalombiztosításnak. A gfb. biztosítók jogszabályi felhatalmazás alapján, külföldi mintát is követve évtizedek óta egy összegben a társadalombiztosítóval szembeni teljesítik megtérítési kötelezettségüket. A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény végrehajtásáról szóló 217/1997. (XII. 1.) Korm. sz. r. (Ebtv. Vhr.) 49/D. § (1) bek. szerint az Ebtv. 68-68/A. §-a alapján a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás hatálya alá tartozó megtérítésre kötelezett helyett a gépjármű üzembentartójának kötelező felelősségbiztosításáról szóló rendelkezések alapján a biztosító áll helyt azzal, hogy e kötelezettségének átalányösszegben is eleget tehet. Az évenkénti átalányösszeg mértékét, az elszámolás ügyviteli rendjét a NEAK a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítást nyújtó biztosítókkal és a Magyar Biztosítók Szövetségével megállapodásban rendezi.
[9] A tb., ez a nagy piaci befolyású szereplő még akkor is jutányosabban kerül egészségügyi szolgáltatások, eszközök, gyógyszerek birtokába, ha azok ellenértéke nem az átalányban jelenik meg, hanem eseti elszámolásban és akkor ebből mennyi volt az átalányban? Publikus-e egyáltalán?
[10] A fentiek alapján az alábbi kérdések merülnek fel:
- Ki viselje a többszörös fizetés következményeit?
- És ha nincs gfb., választhat a károsult?
- Tényleg nem igényel külön bizonyítást, hogy a társadalombiztosításban több hónapos a várakozási idő?
- A károsulttól valóban nem várható-e el, hogy a károkozó mentesülése érdekében az évi rendes fizetett szabadságát vegye igénybe a szükséges vizsgálatok elvégzése céljából?
- A magánszolgáltatás megfizettetése nemcsak indokolt kárenyhítési költség, hanem a károsult szabadidejének egyfajta ellentételezése is?
- A károkozó köteles-e a szolgáltatás ingyenességét bizonyító jogszabályt megnevezni?
- Van-e olyan jogszabály, amelynek alapján a károkozó a későbbiekben a regressz igényekre irányadó módon a fenti követelést az állami egészségbiztosítóval szemben érvényesítheti?
- Kell- e a tb-i átalányról tudnia a károsultnak és/vagy a bíróságnak? Publikus-e egyáltalán? ■
JEGYZETEK
[1] Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. HVG-ORAC, Budapest, 2015, 57.sz. lj. 746. o.
[2] Fuglinszky. uo. 747. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd - főszerkesztő-helyettes.
Visszaugrás
