Tagadhatatlan, hogy a törvények utólagos alkotmányossági kontrolljának 2008-as alkotmánymódosítással történő bevezetése és a 2010. március 1-jei alkalmazása alapvető fontosságú esemény a francia jogrendben.
Eddig az időpontig, a törvények alkotmányosságának francia kontrollja az előzetes normakontrollra korlátozódott, kizárólag a politikai intézményeknek[1] hagyva a lehetőséget, ami biztosan nem volt olyan kifinomult vizsgálat, mint amely az európai demokráciákban szokásos: ha a kihirdetés előtt nem került sor a kontrollra, egy törvény alkotmányossága nem volt többé vitatható bíró előtt. Különös, de ennek csak a jogbiztonság látta előnyét. Ugyanakkor számos hátránnyal járt: lehetővé tette, hogy a törvényt anélkül hirdessék ki, hogy az alkotmányossága vitatható lett volna[2]; arra késztette az Alkotmánytanácsot, hogy erőteljes politikai kontextusban, illetve különösen a szabadságjogok közösségi joggal szembeni védelme körében kevésbé kifinomult döntéseket hozzon.
Ettől kezdve az előzetes kontrollt kiegészítve él az "előzetes alkotmányossági kérdésben" (QPC) megjelenő utólagos kontroll. Alapvető jellegzetességei az alábbi három pontban foglalhatóak össze[3]:
1. Ez a kontroll a bíróknak áll rendelkezésére (és nem a feleknek). A QPC tehát nem egy actio popularis, noha lényegesen növeli a személyek azon lehetőségét, hogy indítvány terjesszenek elő az Alkotmánybírósághoz.
2. Az eljárás azzal a peres eljárással egyidejűleg indul, amelyben a bíró is részt vesz, és az önálló indítványt az alapeljárás bírója számára kell benyújtani. Az indítvány tanulmányozása elsődlegességet élvez és az alapper addig nem folytatódik, amíg a QPC tekintetében nem születik döntés. Leszámítva tehát bizonyos eseteket - mint például egy szabadságelvonó intézkedés további fenntartása - az alapügy eldöntésére irányuló eljárást fel kell függeszteni[4].
3. A QPC-t az Alkotmánytanács csak az alapügyben eljáró bíró által gyakorolt "szűrő" után vizsgálja. A bíró haladéktalanul köteles dönteni, a Cour de Cassation (Legfelsőbb Bíróság) és a Conseil d’État (Közigazgatási Legfelsőbb Bíróság) - ha úgy alakul - három hónapos határidővel rendelkeznek a döntés meghozatalára.
Ha az alapügyben eljáró bíró úgy ítéli meg, hogy a támadott rendelkezés alkalmazandó a perben, illetve az adja a per lényegét, másrészt az Alkotmánytanács eleddig nem döntött az adott rendelkezés alkotmányosságának kérdésében (változatlan körülmények mellett) és végül a kérdés megfelelően fajsúlyos, a bíró továbbítja az ügykategória szerinti legfőbb bírói fórumnak a kérdést.
A Cour de Cassation és a Conseil d’État az ügynek megfelelően köteles tisztázni, hogy az első két feltétel fennáll-e, és azt, hogy a kérdés új, és megfelelően fajsúlyos-e. A feltételek fennállása esetén a legfelsőbb bírói fórum megküldi a kérdést az Alkotmánytanács számára, aki három hónapos határidővel dönt az ügyben.
Az egymást követő szűrők ellenére, amelyek egyebekben akár blokkolhatják is a bírói eljárást, a QPC sikeres. Mindösszesen egy év leforgása alatt a QPC több száz döntés meghozatalára késztette az Alkotmánytanácsot, míg az előzetes kontroll esetében átlagban huszonegynéhány ügyben döntöttek évente. Ilyen körülmények között lehetséges tehát, hogy az utólagos normakontroll válik az Alkotmánytanács fő hatáskörévé, hasonlóan más európai országokhoz.
Az ebben a hatáskörben meghozott döntések kifejezetten megteremtik annak a lehetőségét, hogy új megvilágításba, pontosításra kerüljön a jogrendet alkotó alapvető normák és azok alkalmazására hivatott bírák közötti kapcsolat. Ugyanígy ráirányítja a figyelmet az Unió joga és az alkotmányjog közötti viszonyra is (I), míg megnő az alkotmánybíró és a rendes bíró közötti egymást kiegészítő jelleg (II).
A QPC azzal az alapvető céllal jött létre, hogy helyreállítsa a kiegyenlítetlen viszonyt a közösségi jog és az alkotmányjog között. Az Alkotmánytanács elnöke egyértelműen jelezte a Balladur-féle reformbizottság előtti meghallgatása alkalmával: "A reform harmadik oka a jogrendben érvényesülő hierarchia megerősítésében jelölhető meg. A belső jogrendben az Alkotmány áll a legmagasabb szinten. Márpedig, ahogy a miniszterelnök önöknek megelőző meghallgatás alkalmával arra utalt, ezt a szupremáciát jelenleg a peres eljárásokban a bírák nem érvényesítik, következésképpen szankciója sincs. Márpedig a jog - akárcsak a természet - szörnyű, ha üres. Innentől fogva a helyzet azt hozza magával (gerjeszti), hogy sokkal inkább fordulnak a nemzetközi jog normáihoz a hatályos joggal kapcsolatos kétségek feloldása érdekében, mint az Alkotmányhoz.
Ez az irány azonban nem logikus sem a bírák, sem pedig demokráciánk szempontjából. Néha hasznos, ha kívülről próbáljuk tökéletesíteni saját jogunkat. Nem logikus, hogy az egyezményes és szerződéses kontroll több helyet foglal el a belső jogban, mint az alkotmányos kontroll, azaz maga az Alkotmány"[5].
Ez tehát a közösségi jog és az alkotmányjog között zajló verseny. És ebben a versenyben az elsődlegesség az alkotmányossági kérdést illeti, amely az Alkotmányra ruházza a döntés jogát: miután sokáig szükségtelen volt, az Alkotmány a bíró és az bíróságok számára lényegi normává vált.
Egyszerű kiegyenlítés vagy az Alkotmány hegemóniájának szándéka? Az első talán bizonyos feltételekkel elfogadható a közösségi jog számára. A második ugyanakkor a biztos bukás lenne.
Ezt mutatja három alkalommal a Cour de Cassation 2010. április 16-i, az Alkotmánytanács 2010. május 12-i és végül az EU Bíróságának (EuB) 2010. június 22-i döntése: a kompromisszumot preferálták a konfliktusban.
A) a konfliktus tényei: a Cour de Cassation 2010. április 16-i ítélete
Egy eljárás alkalmával, amelynek tárgya egy külföldi határzónabeli ellenőrzés volt, felmerült az eljáró bíró előtt az ellenőrzésre lehetőséget adó büntető rendelkezés (Büntetőeljárásról szóló Kódex 78-2 cikk 4. bekezdése) Alkotmánnyal való összhangjának kétségessége. A QPC továbbítása tekintetében döntésre hivatott Cour de Cassation mindent megtett annak érdekében, hogy konfliktus keletkezzen az alkotmányjog és a közösségi jog között, valamint a különböző bíróságok között.
A Cour de Cassation érvelése a következő volt: az Alkotmány 88-1 cikke szabályozza a Köztársaság részvételét az államok által létrehozott EU-ban, akik szabadon döntöttek arról, hogy bizonyos szuverenitásukba tartozó jogköreiket a Lisszaboni Szerződés értelmében közösen gyakorolják. A Lisszaboni Szerződés 67. cikke tiltja a belső határokon azon személyek tagállamok általi ellenőrzését, akik nem zavarják a közrendet, vagy a nemzetbiztonságot a Schengeni Szerződés szerint.
A Cour de Cassation észlelte tehát, hogy a Büntetőeljárásról szóló Kódex hivatkozott rendelkezése "részben az Unió jogába, részben pedig a francia Alkotmányba ütközik, és ebben az esetben a QPC-t szabályozó organikus törvény 23-2 cikke értelmében az a bíróság, amely előtt ez a kettős kérdés felmerül az egyezményellenesség kérdésében csak azután dönthet, hogy továbbította az alkotmányossági kérdést". És tekintettel arra a lehetőségre, hogy "az Alkotmánytanács eldönti a megtámadott törvényi rendelkezés közösségi joggal való konformitását", a Cour de Cassation megállapította, hogy ez akadályát képezi az előzetes döntéshozatali eljárás mechanizmusának. Úgy döntött, hogy előzetes döntéshozatali eljárást indít a EuB előtt nem csak annak tisztázására, hogy a büntetőeljárási törvény támadott rendelkezése megfelel-e a Lisszaboni Szerződésnek, hanem azért is, hogy a 2009. december 10-i organikus törvény vajon nem ellentétes-e a Lisszaboni Szerződéssel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
