Prof. Dr. Szalma József: Az Új Polgári Törvénykönyv az inkorporációs szabályozás szempontjából (MJ, 2008/1., 10-14. o.)

I.

A hatályos magyar Kódexről és annak újrakodfikálásáról. A kódex és a kódexen kívüli törvények kapcsolatáról. Az adminisztratív rendszerben fogant 1959. évi IV. törvény a Magyar Polgári Törvénykönyvről, számos rendszerváltás utáni (1989. és 1997. évek közötti) időszakban megvalósított több mint százra tehető jogharmonizációs módosítás és kiegészítés ellenére, az új, piacgazdálkodási feltételek közepette egészében nehezen állt helyt, ennél fogva 1998 óta okkal van újrakodifikálás alatt.1

Helyénvalónak tartjuk a Kodifikációs Főbizottság elnökének, dr. Vékás Lajos akadémikus álláspontját, hogy az új Magyar Ptk.-nak nem csupán egyetlenegy, kizárólagos külföldi Ptk. kell modellként szolgálnia. A saját kodifikációs eredmények és hagyományok mellett, több európai polgári törvénykönyv kodifikációs módszerét, jogintézményi megoldásait, jogalkalmazási tapasztalatait és újabb módosításait is figyelembe kell venni. Nyilván, talán másként, mint a jogharmonziációs időszakban, továbbra is, az európai (magánjogra vonatkozó) irányelvekre való figyelemmel.2 A 2006. év januárjától decemberéig elkészített első teljes, könyves szerkezetű normatív tervezet (Javaslat) jobbára erről tanúskodik. Igaz, hogy az inkorporációs elv (tehát a meglevő külön törvények "beépítése") ennek a módszernek elvi mérce - kérdését tette fel. Más szóval, az a kérdés merült fel, hogy a külön törvények teljes (jogintézményi), vagy csupán különleges elvi (állandósult, tartósnak tekinthető) normáinak részleges "bekebelezésére" kerüljön-e sor, figyelemmel a kodifikációs koherencia követelményére.3 A teljes inkorporáció azt jelenti, hogy a külön kódexen kívüli törvényre a bekebelezést követően nincs szükség. A "csupán" különleges elvek mentén történő beemelés nem szünteti meg teljesen a kódexen kívüli szabályozást, hiszen az adott jogviszonytípus tekintetében megmarad a részletszabályozást igénylő keret. Az inkorporációs (bekebelezési) mérték-kérdés természetesen nem vonatkozik a rendszerváltás óta többször módosított 1952. évi Csjt. -re, hiszen alapvetően nem volt vitás, hogy teljes egészében, persze, külön alapelvek mentén, szerves része kell legyen, akár külön könyvben, az új Ptk.-nak.4 Más, a kódexen kívüli külön törvények esetében, pl. a fogyasztóvédelmi tv., vagy az ingatlan-nyilvántartási (Inyt.) és egyéb külön kódexen kívüli törvényre (a "die Sondergesetzgebung" értelmében) azonban felmerült, felmerülhetett a bekebelezés "mélysége" és az eredeti külön törvény tartalmának adaptálása.

Az ingatlan-nyilvántartási törvény (Inyt., 1997.) esetében a Javaslat a telekkönyvi alapelveket építi be az új Ptk.-ba, meghagyván a részletszabályokat a külön Inyt. törvénynek.5 Helyeselhetőnek tűnik e területen a Javaslat megoldása, mely az európai (kontinentális) és magyar hagyományos (kettős) telekkönyvi rendszert fogadja el, szemben a hatályos, ún. egységes, közigazgatási hatáskörben (Földhivatal által) vezetett nyilvántartási rendszert előirányzó Inyt.-vel (1997, 2003).6 Ennél fogva a Javaslat szerint a tényeket az államigazgatási eljárás szabályai szerint a Földhivatal jegyzi, a jogosultságok konstituálását (keletkeztetését), a bejegyzési jogcímek alapján, a telekkönyvi bíróság bejegyzéssel végzi.7 Korábban kifejtett véleményünk szerint nem egyszerű hatásköri kérdésről van szó, hanem a tulajdonszerzés jogbiztonságáról. Ugyanis, a közigazgatási hatáskörhöz igazított Inyt. óhatatlanul alkalmazza az államigazgatásban általánosan elfogadott diszkréciós és felérendelési elvet. Ezek in concreto, az ingatlan dologi jogosultságok keletkeztetése tekintetében, azt jelentik, hogy a hatályos Inyt. törvény alapján (virtuálisan és jogszerűen), a Földhivatal elutasíthat olyan bejegyzési kérelmet, melynél "minden rendjén van", tehát, van bejegyzési kérelem, bejegyzési jogcím (pl. érvényes szerződés stb.), clausula intabulandi (az átruházó nyilatkozata, mely szerint részéről nincs akadálya az átruházásnak) stb. Mellesleg a hatályos Inyt., szemben a Ptk.-val és a Pp.-vel, horribile dictu, a Földhivatalt azzal a jogosultsággal, hatáskörrel is felruházza, hogy a Hivatal vizsgálhatja, nemcsak a bejegyzési jogcím külső alaki kellékeinek érvényét, hanem annak tartalmát elemezve, megállapíthatja semmisségét is, és ennek alapján a bejegyzést megtagadhatja. Ismeretes, hogy egy szerződés, vagy bármely jogügylet érvényét (semmisségét és megtámadhatóságát) csupán polgári perben "szokásos" indítványozni és eldönteni, a magyar (Ptk., Pp.) és európai jogban. E kérdésekről, jogvitatípusokról, sehol sem dönthet az ügyintézési, államigazgatási szerv. A bírói eljárásban vezetett telekkönyvi rendszerben nem fordulhat elő, hogy valaki jogszerűen megkötött ingatlanvételi szerződés alapján ne szerezzen tulajdonjogot, hiszen a telekkönyvi bíróság feladata nem a diszkréció, hanem a jog alkalmazása, a jogforgalom biztosítása. Aki, mint vevő, megajándékozott, vagy egyéb tulajdon-átruházásra alkalmas jogügylet jogosultja - eleget tett az ingatlanszerzés feltételeinek (érvényes jogcím, bejegyzési kérelem, átruházó engedélye), - annak alanyi joga kellene legyen a jogszerzésre, s nem kellene kerüljön a diszkrecionális, bizonytalan mérce szerinti mérlegelés feltételétől függő várományos helyzetébe. A többes eladás jelensége (aminek kárát előfordulóan a jóhiszemű vevők látták és látják, hasznát pedig az előforduló rosszhiszemű, azonos ingatlant többszörösen eladók), úgy tűnik, az adminisztratív forrású diszkréciós elv és a civilisztikai forrású prior temporis elv keveredésének következménye. (Itt most szó sincs az ún. zsebszerződési jelenségről - ami nem jogi, hanem jogpolitikai kérdés). Nem állítható, hogy a telekkönyvi bírói hatáskör nem lehet mentes az in fraudem legis agere (törvénykerülés, joggal való visszaélés) jelenségétől, csupán az állítható, hogy a tények és a jogok evidenciája tekintetében előirányzott hatáskörmegosztás jót fog tenni a jogszerű ingatlantulajdon-szerzés tekintetében.

II.

A magyar és az európai kodfikációs hagyományokról és előzményekről. A XIX. század második felétől, a századfordulóig a magyar polgári jogi kódex építése a pandekta rendszer szerint, a) időben eltolódva, részenként, egyes ágazatonként épült, b) majd a századfordulótól, 1900-tól kezdődően egészen 1928-ig (Mtj.) egymást követően több, a magánjogot egyidejűen átfogó, összefüggő teljes tervezet jött létre. Mindkét szakaszra jellemző volt, hogy az akkori legmodernebb európai kódexek eredményeit, a kódexeket építő kiemelkedő magyar jogtudósok messzemenően figyelembe vették. (Így pl.: Hoffmann Pál, Általános rész, 1871. Elek György - Általános rész, 1880, Teleszky István, Öröklési jog, 1871, 1882, Apáthy István, Kötelmi jog, 1866, Szászy Schwarz Gusztáv, 1900. évi teljes, első formálisan általános rész nélküli tervezet. 1913. évi második teljes tervezet, Balogh Jenő igazságügyi miniszter hivatalának idején. 1914. évi harmadik teljes tervezet, majd Szászy Béla nevével fémjelzett 1928. évi teljes javaslat, Magánjogi törvényjavaslat - Mtj. Az utóbbi kötelmi jogi részében a svájci Kt. jelentős hatása mutatható ki.8 A részleges és teljes magánjogi kódex-tervezetek a korabeli európai nemzeti magánjogi kódexek, különösen az 1896. évi német BGB-re, beleértve az 1881. évi, majd 1912. évi módosított svájci Kt.-t is.)